Ezt a szöveget nem itt akartam leírni. Február 16-án a Magyar Narancs online oldalán megjelent Babarczy Eszter "Ne vegyük el a tanároktól, ami az ő ügyük!" című írása, ami a pedagógusok megmozdulásaival, követeléseivel kapcsolatban rendkívül fontos kérdéseket vetett fel. Nem szokásom, de most szinte egyáltalán nem értettem egyet Babarczyval, ezért írtam egy reflexiót, és elküldtem a szerkesztőségnek. Mostanáig nem kaptam választ. Normális időkben ennél akár sokkal többet is várnék, most azonban "sűrű időket élünk", óránként történnek fontos események, és ezért a lehetséges kimenetelek vitatásával nem nagyon lehet várni. Nem kárhoztatom a Mancsot, nyilván tele vannak megjelentetésre váró írásokkal, még az is lehet, hogy nem szívesen közölték volna az enyémet, de én nem várhatok tovább. Ime:
Babarczy Eszter felszólította minden kedves barátját, aki a
pedagógusok megmozdulásaiban, a kritikák megfogalmazásában részt vesz, hogy „ne
engedjenek a mámorítóan rendszerellenes identitásnak”. Az aggódás lényege, ha
Babarczyt jól értem, hogy az általa is nagyon fontosnak tartott folyamatokban a
politikai, a rendszerellenes indulatok kerülhetnek előtérbe, háttérbe szorulhatnak
az oktatás tényleges ügyei. Babarczy aggódik, hogy az eredendően érdekvédelmi
megnyilvánulás fokozatosan kormányellenes megmozdulássá válik. Attól tart, hogy e
folyamatban elvész a lényeg, az iskola átalakítása, azoknak a gondoknak (mit
gondoknak, hatalmas problémáknak) a megoldása, amelyek közül a legsúlyosabbat, vagyis az esélyek egyenlőtlenségét, a
lecsúszók-kicsúszók helyzetének kilátástalanságát egyébként
kristálytisztán, nagyon szépen leír.
Jogos-e az aggodalom? Nézzük a tényeket! Egyértelmű, bárki
ellenőrizheti, hogy a követelések „listáinak” egyike sem tartalmaz direkt hatalomellenes,
hatalomváltás szándékát megfogalmazó pontokat. A magukat most komolyan vevő
szerveződések egyike sem fogalmaz meg ilyesmit. Persze Babarczy nem légből
veszi állításait, nem igaz, hogy nincs semmi alapja annak, amitől tart. Én most
két jelenséget tudok mondani.
Az egyik az, hogy a tüntetéseken rendre felhangzanak olyan
rigmusok, amelyek valóban hatalomváltó szándékot tükröznek. „Orbán
takarodj!” – skandálta többször is a tömeg a Kossuth téren, és volt még néhány
hasonló megnyilvánulás. A szónokok egyike sem követelt azonban ilyesmit, úgy vélem, ez
fontos mozzanat. A kormány kritikáját élesen megfogalmazó tüntetést ma
Magyarországon nehéz elképzelni „Orbán takarodj!” nélkül, ez kivédhetetlen, a
szervezők az ilyesmi ellen nem is tudnak, egyébként nem is biztos, hogy akarnak
előzetes óvintézkedéseket tenni, hiszen valószínűleg csak jobban felkorbácsolnák az indulatokat.
A másik jelenség, amiből Babarczy aggodalma táplálkozhat, az
az, hogy megfontolt emberek a jövőt, a várható folyamatokat vitatva eljutnak
addig az álláspontig, hogy a pedagógusok követeléseiben benne van a
kormányváltás. Pontosabban: a jelenlegi hatalom nem teljesítheti a pedagógusok
követeléseit maradéktalanul, mert az teljes arcvesztés lenne, politikájának
alapelveivel homlokegyenest szemben álló lépéseket kellene tennie. Vannak
olyanok, akik azt mondják, hogy igen, ez mindenképpen így van, ezt nem is kell
különösebben rejtegetni, nyíltan ki kell mondani, hogy hatalomváltásra van szükség,
mert másképpen a jelentős változtatások nem lehetségesek. Megfogalmazódik, hogy
helyre kell állítani az alkotmányosságot, megfogalmazódik, hogy a politikának
demokratikus alapokon nyugvó, valódi párbeszédet kell kezdenie a társadalommal,
szemben az e téren tapasztalható mai állapotokkal, és számos más, eredendően
politikai követelést is megfogalmaznak. Még egyszer: nem a most fontos szerepet
játszó civil és érdekvédelmi szervezetek, és nem is a megmozdulások szónokai,
hanem internetes portálokon, blogokban, facebook-csoportokban és hasonló fórumokon megszólaló állampolgárok. Vannak kritikán aluli stílusú megnyilvánulások szép számmal, de bőven találunk
szofisztikált, nagyon is meggondolt véleményeket is.
Valljuk be, annak a kimondása, hogy a magyar oktatási
rendszer valódi, mély problémái csak akkor oldhatók meg, ha a hatalom alapvető
támasztékai alakulnak át, ami egyet jelenthet azzal, hogy hatalomváltás
következik be, tehát ez a vélemény, álláspont logikus, mérlegelhető,
megvitatható. Az a logika benne, hogy a magyar oktatás egész viszonyrendszere,
az állapota, az egész működése olyan, hogy csakis az alapvető viszonyok
radikális megváltoztatásával lehet eredményt elérni, és mivel ez a mostani
hatalmi berendezkedés keretei között lehetetlennek látszik, bizony ki kell
mondani a súlyos következtetéseket. Babarczy véleménye erről egészen más. Ő
éppen az oktatás problémáinak érdemi megoldását félti attól, ha a „mozgalom”
politikai térbe kerül, és a hatalom kérdései válnak benne központi kérdésekké. Akik
ezzel nem értenek egyet, nyilván azt mondják, hogy ha Babarczy tanácsát
megfogadva erősen tartózkodnak mindennek a kimondásától, ami a politikai
berendezkedést mélyen érintené, akkor kidobhatják követeléseiknek azt a mondjuk
felét, amely éppen a fontosabb pontokból áll, amelyeknek a valósággá válása éppen a problémák valódi megoldását
jelentené. Sőt, ha leszűkítik tevékenységük körét a többi, a hatalmat nem
kikezdő követelések képviseletére, akkor ugyan bizonyos problémák
megoldódnának, azokban aktuálisan jobb helyzet teremtődne (meddig vajon?), ám a
valódi, érdemi átalakítás még messzebbre kerülne, valójában az oktatási
rendszer (még ha ez paradoxonnak tűnik is) még gyorsabban rohanna a szakadék
felé.
Ez itt a dilemma. Sajnálom, hogy ezt kell leírnom, de úgy
látom, hogy Babarczy Eszter most azt javasolja, hogy barátai adják fel az oktatás
megújításának lehetőségét.
Nekem sem szabad azonban homokba dugnom a fejem, és őszintén
válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy mi lesz akkor szerintem, ha a most követeléseket
fogalmazó pedagógusok és legkülönbözőbb szervezeteik nem tágítanak alapvető és
radikális követeléseiktől, ám a hatalom nem hajlandó engedni. És nem csak arra
gondolok, hogy akkor sztrájk lesz, hanem arra is, hogy mi lesz a sztrájk után, ha
a hatalom semmilyen nyomásgyakorló eszköz alkalmazásának hatására nem akarja
majd felülvizsgálni alapelveit és gyakorlatát. Lehet, hogy ez a
helyzet nem áll elő, mert olyan kompromisszumokat kötnek a civilek és az
érdekvédők a kormánnyal, amelyek megfelelnek majd Babarczy Eszter igényeinek, és nem
vonják maguk után a hatalomváltást, ergo mégis feladják a most igencsak elszánt
ellenállók az alapvető változtatásokról szóló követeléseiket. Ahogy mondják: ez
benne van a pakliban. Az én véleményem az, hogy akkor Magyarország gyászos jövő
elé néz.
De lehet, hogy ez nem következik be. Akkor nagyjából két kimenet van. Az
egyik, hogy győz a mozgalom, vagyis elkezdődhet egy alapkérdéseket érintő
átalakítás az oktatásügyben. Ez az általam leírt helyzetértékelés szerint a
jelenlegi hatalom „leváltódását” jelenti (senki ne kérdezze tőlem, hogy hogyan, hogy mi jön
utána, nem tudom, de én nem is vagyok sem politikus, sem politológus). Ez a
változat feltételezi, hogy a társadalmi ellenállás lényeges mértékben túlterjed
a pedagógusokon.
De lehet - ez a másik lehetőség -, hogy elbukik a mozgalom, marad a hatalom a helyén, és már nem
a szervezetekkel tárgyalva, de bevezet néhány „gesztus értékű” változtatást,
amelyeknek persze az alapkérdésekhez nem lesz semmi közük.
Tényleg vereség az utóbbi? Azt hiszem, egyáltalán nem.
Markánsan megfogalmazódik egy – remélem – szakmailag nagyon színvonalas, a
fejlett oktatási rendszerek folyamatainak ismeretéből táplálkozó, nagyon sokak
számára meggyőzően megoldást jelentő koncepció az oktatás átalakítására. Ez az
egyik. A másik talán még fontosabb. A pedagógusok egy valódi reformokat kívánó
nagy csoportja bebizonyítja, hogy képes szerveződni, képes jelentős oktatáspolitikai cselekvésre,
tud következetesen kitartani a nézetei mellett, és képes a falakig is elmenni
az oktatás megmentése érdekében.
Valamit viszont a leghatározottabban meg kell fogalmaznom.
Ha valaki azt képzeli, hogy a most a kormány álláspontjával szembeni véleményeket
megfogalmazó szervezetek kiindulópontja a kormánybuktatás szándéka, az
mélységesen téved. Ennek a mozgalomnak, ahogy ez igaz az elmúlt 5 év hasonló
kezdeményeire is, valóban az oktatás átalakítása a célja. Ez is kifejeződik
abban, hogy a szervezetek rigorózus, már majdnem "beteges" módon távol tartják maguktól a pártokat, hiszen tudják, ha
nem így tennének, azonnal rájuk sütnék a bélyeget, hogy pusztán politikai
változásokat akarnak. Ez persze most is megtörténik. A politikai pártokkal való
„lepaktálást” harsogók azonban egész egyszerűen hazudnak. Ám ha valóban lenne
kapcsolat, akkor még hazudniuk sem kellene, „legföljebb” demagógok lennének. A
hazai politikai helyzet egyik jelentős abnormitása, hogy a civil mozgalmaknak
távolságot kell tartaniuk a politikától.
Babarczy Eszterrel soha nem folytattam diskurzust, nem vagyunk ismerősök, én csak nagy élvezettel olvasom az írásait, és néha-néha morgok egy-egy előadott gondolaton, miközben általában alapjaiban egyetértek vele. Most azonban nem, és kénytelen voltam megszólalni. Túl nagy a tét. Persze tudom, hogy ő is emiatt írt.
A kormánypropaganda, miszerint minket az ellenzék mozgat hátulról, két okból diffamáló:
VálaszTörlés1. Azt állítja, hogy nem azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat, nem autonóm szereplők, hanem hátulról mozgatott bábok.
2. Abba csimpaszkodnak, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok lejáratták magukat, tehát velül összehozni bárkit is megfelelő lejáratási taktika.
Szerintem ezzel szemben a következő álláspont volna a helyes, elvileg is, propagandában is:
Nem félünk mi a pártoktól. Ha volna Magyarországon olyan párt, amelyiknek az oktatáspolitikai koncepciója vállalható számunkra, akkor szövetkeznénk vele és ezt nem is titkolnánk el senki elől. De mivelhogy nincsen ... maradunk magunknak.
"Ha volna Magyarországon olyan párt, amelyiknek az oktatáspolitikai koncepciója vállalható számunkra, akkor szövetkeznénk vele..."
TörlésMit kell érteni a 'szövetkeznénkvele' kijelentésen?
.
Mennyivel/mivel jobb az, ami most van, mint az, ami - tetszik, nem tetszik, részese voltam a kivitelezésnek, hát joggal állíthatom - bár így is, úgy is vitatható(sic!), de pregnáns és koherens "koncepcióval", intézményi autonómiával, pedagógia szabadsággal, adekvát pedagógusi, szülői és önkormányzati kompetenciákkal... formálódott a 2000-es évek első évtizedében, azaz miért ágáltak akkoron és hitték azt a legilletékesebbek, hogy muszáj gyökeresen "koncepciót" és "koncepciógyártót" váltani?
Fantasztikusan igényes írás, ami minden részletre kiterjed! ahogy a többi írás is a blogon! Nagy örömmel olvasom őket.
VálaszTörlésCsak annyira részletes és aprólékos, minden részletre kiterjedő, hogy a pontos megértéséhez többször is el kell olvasni a szöveget.
Ez általában nem probléma, sőt! én imádom az ilyesmit. De lehet, hogy egy Mancs cikkhez kicsit egyszerűbben is lehetne fogalmazni, hogy gyorsabban "fogyasztható" legyen.
Tudom sajnos, hogy akkor nem lehetne ilyen igényes. De nagyobbat ütne az igazsága! (Szerintem...)
Nagyon köszönöm az eddigieket, és az elkövetkezendőket előre is!
Itt nem szakmai, hanem politikai kérdésről van szó. Orbán oktatáspolitikája nem véletlenül lett olyan, amilyen. Súlyos politikai döntések eredménye. Ennek az oktatáspolitikának az a célja, hogy alattvalókká nevelje a felnövő generációkat, és engedelmességre kényszerítse nevelőit. Csak így lehet fölépíteni az általa vágyott munkaalapú közrabszolgatartó társadalmat, amelyben keveseknek lesz csak tudása, és kevesen lesznek képesek önálló gondolkodásra, és amely így eszköztelen lesz Orbán hatalmával szemben. Ehhez kell a központi irányítás és az egyentanterv.
VálaszTörlés