Hiszti a tandíj körül

(Fú, de félek, hogy ezt egy páran kormánypárti bejegyzésnek hiszik majd!)

Kedves hűséges olvasóim! Gondolkodjunk egy kicsit a tandíj jelenleg heves érzelmeket kiváltó problémájáról! Induljunk ki bizonyos általános feltételekből! Próbáljunk meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kinek kell fizetni a felsőoktatási képzés költségeit! Van erre egy-két primitív válasz:

Primitív válasz 1.: A felsőoktatási képzés költségeit minden adófizetőnek, adója arányában kell fizetnie, vagyis a felsőoktatás legyen ingyenes az egyén számára, mert a társadalom, vagyis egyszerűen mindenki érdeke, hogy rendkívül felkészült értelmisége (pontosabban diplomás rétege) legyen.

Primitív válasz2.: A felsőoktatási végzettségűek a gazdaságtudományi kutatások szerint jelentős jövedelemelőnyhöz jutnak azzal, hogy diplomát szereznek, ezért indokolt, hogy felsőoktatási képzésüket teljes egészében ők fizessék meg. Ez természetesen csak hitel formájában lehetséges az esetek egy igen nagy részében.

Nyilván ez a két szélsőség, és könnyű lenne azt mondani, hogy az "igazság" valahol a kettő között van. Az első, amit mondani szeretnék, éppen ezzel kapcsolatos: nincs elméleti igazság, nincs tőlünk független, objektíve optimális megoldás, hanem döntés van. A döntés során persze meg kell próbálni mérlegelni a következményeket, s azt az alternatívát kell választani, amelyet valamilyen szempont(ok)ból optimálisnak értékelünk. És szerintem a lényeg itt van: valamilyen szempontból. De mi a szempont? Vagy mik a szempontok? (Írhatnék célfüggvényekről, optimalizációs eljárásokról, de nem akartok nagyképű lenni. Több esetben én sem érteném, amit írok.) A döntés pedig két dologról szól:

• Milyen arányban osszuk meg a hallgatók és a rajtuk kívüli társadalom között a költségeket?
• Ha a felsőoktatás finanszírozásában részt vesz a társadalom általában, akkor az így az adófizetők összességére jutó költséghányadot úgy osszuk el, hogy minden hallgatónak ugyanannyit kelljen fizetnie a képzésért, vagy legyenek különbségek? Ám akkor az a kérdés, hogy mi szerint, kiknek kelljen többet, kiknek kevesebbet fizetni.

A fontos kérdés tehát a szempont. Próbálkozzunk! A szempont az ország java. Mitől lesz jobb Magyarországnak? Kicsit persze visszariad az ember a definiálás rémétől. Akkor lesz jobb az országnak, ha a diplomások tudását minél magasabb szintre tudjuk fejleszteni, ennek megfelelően az élet jobbításához való hozzájárulásukat tudjuk  maximalizálni. Ez így persze mérhetetlen, nem sokat tudunk vele kezdeni. Azt azonban talán meg tudjuk mondani, hogy melyek azok a tényezők, amelyek egyrészt hatnak erre (a képzés minőségére), másrészt kapcsolatosak a tandíj kérdésével (mert most nem az összes minőséget meghatározó hatást szeretnénk vizsgálni, csak a felsőoktatás költségeivel kapcsolatosakat). Nos nézzük!

• Hat a képzés minőségére, ha a hallgató a saját (leendő) jövedelméből "vásárolja meg" a képzést. Ugyanis tudatosabban, igényesebben viszonyul a hallgató ahhoz, amiért fizetnie kell, elvárásai lesznek. Fogalmunk sincs persze, hogy ez a tényező milyen mértékben hat a képzés színvonalára (ez a mérték ráadásul még egy sor további tényezőtől is függ, pl. attól, hogy milyen lehetőségei vannak a "megvásárolt" képzéssel szembeni igények érvényesítésének).
• Ha a képzés költségeit a hallgatónak meg kell fizetnie, akkor - függően a kialakított ösztöndíj- és diákhitel rendszertől - nem mindenki ugyanolyan eséllyel kerülhet be a felsőoktatásba. Nyilván kimondható, hogy minél többet kell fizetni a képzésért (a hallgatónak), és minél kevésbé működnek ezt ellensúlyozó (ösztöndíjrendszer), vagy a fizetést későbbiekre halasztó (diákhitel) rendszerek, annál inkább igaz, hogy a hátrányosabb helyzetűek, még ha egyébként érdemesek is lennének rá, kisebb eséllyel jutnak be a felsőoktatási intézményekbe. Ez is a végzettek minőségét csökkentő tényező, mert a leendő diplomások köre szűkebb társadalmi csoportokból kerül ki, ami tehetségek elvesztését jelenti. A mértékekről természetesen itt sem tudunk semmit sem mondani.

Egyáltalán nem triviális, hogy csak a képzés minősége, a teljesítmény az, amelynek az "optimalizációjáról" itt szó van. Egyáltalán nem közömbös a társadalom számára, hogy milyen a diplomás rétegek társadalmi összetétele (mármint származás szempontjából). Egészségesebb az a társadalom, amelyben (legalábbis a minálunk érvényesülőnél) magasabb szintű társadalmi mobilitás valósul meg. Egy a költségeken belül nagy arányt képviselő tandíj, együtt a kompenzációs rendszerek hiányával vagy elégtelen hatásával csökkenti a társadalmi mobilitást (pontosabban annak a diplomás réteg rekrutációjával összefüggő folyamatait lassítja). Ez nem jó az országnak (remélem, emellett nem kell különösebben érvelnem.)

Mivel mértékekről egyáltalán nem tudunk beszélni, ezért "csak érzésre" mondhatunk ki bármilyen következtetést. De mielőtt ezt megtenném, érdemes a mai helyzetet megtekinteni. Ma egy vegyes rendszer érvényesül, az adózók nagy összessége is fizeti a felsőoktatási képzést, és maguk a hallgatók is. A hallgatók által fizetett összegek jelentős mértékben eltérők, de igencsak bajban lenne az, aki világos képet szeretne felvázolni arról, hogy pontosan mitől függnek. Befolyásolja a fizetendő összegeket, hogy hányadik diplomáról van szó, befolyásolja az az egyszerű döntés, hogy kinek kell fizetni, és kinek nem, ez pedig sokszor (de messze nem tisztán) a felvételi (érettségi) eredményektől is függ, és talán a piaci folyamatoknak is van némi hatása (ha van is, nagyon csekély). Ismereteim szerint a képzés valódi költségeinek szinte egyáltalán nincs hatása, és annak sem, hogy a diplomás, ha végez, mekkora jövedelemelőnyhöz jut, ha a végzettségének megfelelő szakmák valamelyikében helyezkedik el. Kusza, tiszta preferenciák nélküli rendszer ez, valóban megérett a változtatásra.

De a mai rendszer egy másik fontos összetevője is elemzést igényel. Ebben a rendszerben - mondjuk ki - elég jelentős előnyt élveznek a középosztályhoz tartozó családok gyermekei. A felsőoktatási helyek mintegy fele esetében ingyenes a képzés (legalábbis a képzés megszervezésével kapcsolatos költségek tekintetében). Azok jutnak ehhez, akik első diplomájukat szerzik, és elég jó eredményt értek el az érettségin ahhoz, hogy államilag támogatott képzésben vehessenek részt. Ide az igazán hátrányos helyzetű tanulók már általában el sem jutnak. Nincsenek adatok a birtokomban, ezt be kell vallanom, de félek, hogy ma senki nem látja át ezt a helyzetet "evidence-based módon" az országban. Az a nagyon erős gyanúm, hogy a felsőoktatásban az állami szerepvállalásból való részesedés a középosztály gyermekeinek a privilégiuma elsősorban. A kormányintézkedések most ezt a privilégiumot sértik, ellentétben egyébként a kormány középosztály erősítése melletti kiállásával (amivel én elvi és nem érzelmi okokból nem tudok azonosulni).

Vagyis én a következőképpen látom a helyzetet. Magyarországnak jobb lenne egy a tandíjra a mainál sokkal nagyobb mértékben épülő finanszírozási rendszer. Akár teljes mértékben tandíjból finanszírozott felsőoktatást is el tudok képzelni. A tandíj differenciált lenne, arányos azzal a jövedelemelőnnyel, amely az adott szakon realizálható majd a végzés után. Ezt a képzés idejében érvényesülő helyzet alapján kellene számolni. Ezt a rendszert pedig meg kell fejelni egy szociális alapú ösztöndíjrendszerrel, valamint egy a most tervezetthez képest állami forrásokat kevésbé igénylő diákhitel rendszerrel. Olyan szisztémát kellene kialakítani, amely kellően ösztönző a felsőoktatási képzés színvonalának emelésére, és ezzel a rendszer jövedelemtermelő képessége növekszik, kitermelve a saját költségeit is. Az ösztöndíjrendszernek és a hitelrendszernek olyannak kell lennie, hogy anyagi okok ne korlátozhassák senkinek a felsőoktatásba való bejutását. Ösztönözni kellene (pl. adóelőnyökkel) a vállalkozások, a magánszemélyek bekapcsolódását az ösztöndíjrendszerbe (jó működés esetén ez is jövedelmet termel). Ha az egész úgy működik, hogy állami források szabadíthatók föl, akkor azokat érdemes a hátrányos helyzetű gyerekek közoktatási rendszerbeli nevelésének fejlesztésére fordítani, hogy az esélyegyenlőtlenségek csökkenjenek. 

A kormány látszólag ezt teszi. Mozdul a tandíjra jelentősebb mértékben épülő rendszer felé, hiszen a bevezetendő szisztémában kevesebben tanulhatnak majd államilag támogatott formában. Lép valamit (nem tudom megítélni ennek minőségét) a diákhitel megváltoztatásában. Vagyis az irány jónak látszik. Csakhogy. Ezer sebből vérzik, amit csinálnak:

• Úgy látom, szó sincs semmiféle oktatáspolitikai tudatosságról, hosszútávú tervezésről, optimalizációról. Itt primitív megtakarítási szándékok működnek. Hírek szerint ezt is rosszul csinálják, mert a kialakuló rendszerben több lesz a kiadás, mint a megtakarítás.
• Nincs szó a területen született kutatási eredmények figyelembe vételéről. Sőt!
• Szó sincs rendszerben való gondolkodásról. Ha itt lépek egyet, az hatásokat jelent tizenöt más rendszer működésére, és ezt bizony figyelembe kell venni. Ha ott lépek, más hatásokat kell néznem.
• Különösen kimaradt a gondolkodásból az esélyegyenlőtlenségek alakulásának kérdése. Nincs arra semmilyen becslés, hogy milyen módon érintik majd a társadalmi mobilitást az intézkedések.
• Amit a most érettségizőkkel csinálnak (de nyugodtan hozzávehetjük a 10-11. évfolyamosokat is), az közönséges disznóság. Káosz van a felvételi jelentkezés ügyében, és félő, hogy még nagyobb lesz a káosz, amikor majd a döntések jönnek. 
• Természetesen most is társadalmi egyeztetés, párbeszéd, szakmai diskurzus nélkül hozzák meg a döntéseket, annak minden következményével együtt.

Az egészben a legbájosabb, hogy ahogy látom, az elit gimnáziumok tanárai felkapták a fejüket. Hoppá! Sérelem éri a kis világukat. Azokat a gyerekeket bántják (jól szituált családokban cseperedő, már az óvodában diplomára és sok százezres kezdőfizetésre kondicionált csemeték), akik éppen náluk tanulnak. Na de ilyet! Azt tetszettek mondani, hogy a középosztályt tetszenek megerősíteni. Így? Nem lesz királyi az út az ingyenes (minél jobb) egyetemen való tanulás? Már fogalmazódnak az ellenállás ötletei, sztrájkgondolatok vannak, ötletesnek is mondható tiltakozási formák pattannak ki a fejekből. 

Nem vigyorgok persze rajta, és kárörvendő sem vagyok. Sajnálom azokat a tanulókat - származzanak bármilyen családból -, akik most nagyon rossz helyzetben vannak. De szeretnék mindenkit felszólítani, ha már a kormány nem ezt teszi, legalább mi, még talán józan honpolgárok törekedjünk józanságra, átgondoltságra, figyeljünk azokra a bizonyítékokra ("evidence-based"), gondolkodjunk hosszú távon, és persze vitassuk meg a dolgokat. Bőven lehet, hogy ebben a bejegyzésben magam is sok hibát vétettem. Várom a rámutatásokat.

A pápa üzenete és a köznevelési törvény

Hoffmann Rózsa államtitkár asszony elküldte az iskoláknak XVI. Benedek pápa 2012. január 1-én született üzenetét. A levélben azt állította, hogy a pápa mondandója "sok tekintetben felerősíti az új törvényeink üzeneteit". Hogy ez így van-e, az nyilván nagyon sok részletet tekintve megítélés kérdése, és nyilván igaza is lehet államtitkár asszonynak bizonyos részleteket tekintve, bár biztos, hogy nem mindenkinek ugyanazt jelenti ez a megerősítés. Érdemes viszont foglalkozni egy kicsit azzal, hogy bizony van jó néhány passzusa ennek a pápai körlevélnek, amellyel viszont nincs nagyon jó összhangban a mi köznevelési törvényünk. Én ebből sem vonok le messzemenő következtetéseket, csak a minisztériumi kommunikáció hitelességének jellemzése miatt foglalkozom a kérdéssel.

Már a pápai üzenet középpontjába állított téma, a fiatalok igazságosságra, békére való nevelése és a mi köznevelési törvényünk kapcsolata is elgondolkodtat kissé. Az igazságosság fogalmában - ha képesek vagyunk annak transzcendens voltán túl is kibontani az értelmét - helyet kap még a pápa szerint is "az emberibb és szolidárisabb társadalom", az "építő és békés együttélés", a "másik ember elfogadása". Márpedig ezek az egymástól sok mindenben eltérő társadalmi csoportokhoz tartozó emberek kapcsolatait is jellemző (vagy kevésbé jellemző) sajátosságok valóban fontosak. Vagyis az igazságosság szó teológiai jelentése is tartalmazza a társadalmi igazságosságot, a jog előtti egyenlőséget, vagy egy magasabb szinten, és a hívő ember számára az Isten előtti egyenlőséget. A mi köznevelési törvényünk viszont számos pontján egy diszkrimináló, szegregáló, a szelekció eszközét széleskörűen alkalmazó (vagy inkább e már ma is létező tulajdonságait tekintve még merevebbé váló) köznevelési rendszer kialakulását vetíti előre. Miféle igazságosság érvényesül egy olyan rendszerben, amelyben elsősorban a társadalmi helyzet határozza meg, hogy valaki magas iskolákat elvégezve nagy dobbantással kezdheti a felnőtt életét, vagy pedig 16 éves korában kihullik minden végzettség nélkül a köznevelésből, és nagy valószínűséggel munkanélküli lesz? Milyen igazságosság az, amely a művészeti nevelés tanórákon kívüli lehetőségeit lényegében elveszi a legrosszabb helyzetben lévő családok gyermekeitől, mert megszünteti azt a korábbi gyakorlatot, amelyben a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek ingyen vehették igénybe ezt a szolgáltatás? Milyen igazságosság az, amely a tanszabadság eltörlésével, az oktatás tartalmi szabályozásának teljes központosításával nagyrészt lehetetlenné teszi az érdemi pedagógiai differenciálást, amely pedig a tanulási gondokkal küzdő gyermekek számára (akik között szélsőségesen túlreprezentáltak a hátrányos helyzetűek) az egyetlen remény volt gondjaik leküzdésére?

A pápa üzenetében fontos helyre került a nevelő szabadságának értéke. Az államtitkárság most készül e szabadság fontos elemeit megszüntetni. A kötelező tantervek szisztémája, a ki tudja milyen kritériumrendszerekkel működtetendő szakfelügyelet, a helyi egyeztetéseket maximum esetlegesen szervező központosított, állami irányítás, és még számos lépés fogja szűk keretek közé szorítani a nevelők szabadságát. Pedig amit erről a pápa ír, akár modern pedagógiai elvnek is tekinthető: "...és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol". A pedagógiai szakmunkásnak tekintett, a kreativitástól eltiltott tanítók és tanárok vajon képesek lesznek erre? A pedagógus életpálya leírásában a realitás minimumával sem bíró ígérgetések a reális építkezéssel szemben kialakíthatnak majd olyan feltételeket, hogy a pedagógus valóban mindenki másnál távolabbra tekintő tanúvá válik? Kétlem.


A pápa számára a család az a hely, "ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik". A köznevelési törvény minden distinkció nélkül, minden konszenzus alapú döntést kizárva három éves kortól teszi kötelezővé az óvodát, a korábbiakhoz képest megfosztja bizonyos lehetőségektől a szülőket az iskolai döntésekbe való bekapcsolódás tekintetében, és ha nem is sikerült az államtitkárságnak elérni eredeti céljait, de "előre" lépett abban, hogy szintén csakis az iskola döntése alapján délutánonként is benntartsa a tanulókat az intézményekben, ha kell, ha nem. Nesze neked családközpontúság.


A pápa a nevelő intézmények vezetőihez is szól. "Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel."  Nagyon remélem, hogy a pápa is arra gondolt az idézet első mondatának megfogalmazásakor, hogy a nevelés során az iskolának igazodnia kell az egyéni sajátosságokhoz, azokat ki kell bontakoztatnia. A decemberben elfogadott köznevelési törvény szemlélete nem ez. A gyermekeket kell egy szelektív rendszer intézményeiben "szétosztani", ők kell, hogy igazodjanak az iskolához, hiszen annak "saját küldetése" van, jellege, profilja, vannak tagozatai, különleges képzései, ehhez alkalmazkodjék aki oda akar járni, és fel is veszik. A már most is működő, és az új törvény által sem megváltoztatott rendszerben pedig igenis előfordulhat, hogy a tanulóhoz legközelebbi iskola olyan lelkiismereti és vallási elvek alapján működik, amely ellentétben áll a család elveivel. Akkor miről beszélünk?


A pápának van néhány jó szava a politikusokhoz is. Például ezt kéri tőlük: érjék el, hogy "senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja". Mi meg most szállítottuk le a tankötelezettség korhatárát 18-ról 16 éves korra, gyakorlatilag megszüntettük a szakiskolákban az életesélyek biztosításához szinte nélkülözhetetlen általános képzést.


Szóval, kedves Hoffmann Rózsa, én az ön helyében nem példálóznék a pápa üzenetével, nem is küldeném el az iskoláknak, hanem eldugnám, amennyire csak lehet. Azért azt nem gondoltam volna, hogy a magyar köznevelési törvény még a pápa gondolataival is szembe kerül sok ponton!