Takaró Mihály nagyinterjú - ellenvélemény

Takaró Mihállyal készült egy nagyinterjú a Vasárnap című internetes fórumon. A NAT egyik kidolgozóját az újságíró (Kincses Krisztina) számos NAT-tal kapcsolatos kérdésben faggatja. Szeretném Takaró Mihály NAT-vitáról kialakult álláspontját számos ponton opponálni.

Takaró a NAT-tal kapcsolatos kritikus véleményeket két részhalmazra bontja. Szerinte egyrészt voltak mocskolódó, és ezért szóra sem érdemes kritikai észrevételek, másrészt voltak politikai indíttatásúak. A NAT-ról alkotott bíráló jellegű vélemények között voltak valóban olyan megnyilvánulások, amelyek nyomdafestéket egyáltalán nem tűrtek, vagy éppen hogy csak elviselhető volt a megfogalmazásuk. Ezek a vélemények kizárólag hozzászólásokban jelentek meg. Jómagam áttekintettem az összes „hivatalos” bírálatot, a tiltakozást kifejező, és az alaptanterv visszavonását követelő, szakemberektől, iskoláktól, civil szervezetektől származó szövegeket, és ezek között egyetlen nem volt, amelynek a hangvételét Takaró Mihály kifogásolhatná. A hozzászólásokban, kommentekben megjelenő alpáriság pedig sajnos a médiavilág megszokott jelensége lett, bármilyen esemény kapcsán, és ez alól a NAT megjelenése sem lehetett kivétel, megszületnek az ilyen vélemények. A szakmai alapon véleményt nyilvánító közösségeknek és szakembereknek ezekhez semmi közük, hivatkozni rájuk a NAT-tal szembeni kritikák bemutatása során minimum csúsztatás.

A másik részhalmazba – Takaró szerint – politikai megnyilvánulások tartoznak. Ezt, úgy tűnik, axiómaként kezeli, mert érvet egyetlen egyet nem mond az interjúban. De valamit tisztázzunk: a komoly kritikák valóban politikai megnyilvánulások voltak, de valami egészen más értelemben, mint ahogy a szót Takaró használja. A NAT közügy, és a közügyekhez való hozzászólás, a közügyekben való részvétel politika, a görög poliszok megszületése óta. De Takaró nem ebben az értelemben használja a szót, hanem abban a kicsavart, eltorzított értelemben, amely a politikai cselekvés kifejezést valami mocskos dolog jelölőjévé tette, valami olyasmivé, amitől az igazi szakmaisággal bíró embernek tartózkodnia kell. Takaró – valószínűleg az olyan megnyilvánulásokra gondol, amelyekben nem az éppen szóba került szakmai kérdés érdemének megfelelők a szándékok. Esetünkben ez az lenne, hogy a NAT-tal szemben bírálatot megfogalmazó szervezet, közösség, vagy magánszemély valójában nem is a NAT-ról akar szólni, hanem véleményét csakis hatalmi politikai aktusként tárja a világ elé. Valamilyen politikai erőt akar támogatni, erősíteni a bírálatával, és nem az oktatás szekerét akarja előrébb tolni. Na, erről szó sincs. Most belekezdhetnék valamifajta védekezésbe, hogy nem, hát mi aztán igazán nem politizáltunk, de ez egyrészt méltatlan lenne, másrészt az ilyesmi a jelenleg érvényesülő médiakultúrában azonnal magyarázkodásnak és így gyanúsnak minősül. Ezért én csak annyit mondok: tessék bebizonyítani, hogy a vélemények megfogalmazása mögött oktatástól független hatalmi politikai érdekek munkáltak, munkálnak. Nem fog sikerülni. Ugyanis minden kritika egyértelműen szakmai. Szakmai érvekkel szakmai érveket kell szembe állítani. Ez a tisztességes vita (mi ezt is tettük), és nem a másik fél véleményének minősítgetése.

Van az interjúnak egy kulcsmozzanata, amelyet tekintve, ha igaza lenne Takaró Mihálynak, akkor a kritikák nagy része valóban jogtalan lenne. Ez az a rész, amelyben Takaró megismétli azt a sokszor elmondott állítást, hogy a NAT-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag megtanítható a kötelező óraszám 80%-ában. Ha ez igaz lenne, akkor semmissé válna az a kritika, hogy a tananyag túlméretezett, ebből következően az is megkérdőjeleződne, hogy a sok tanítanivaló nem teszi lehetővé a modern pedagógiai módszerek és eszközök használatát, vagyis a kritika méregfogát húzhatná ki a kormány, Takaró Mihály, vagy akárki. Csakhogy az állítás a NAT-ban szereplő tantárgyak többségére nézve hamis. Induljunk ki abból, hogy szerintem senki nem találkozott olyan pedagógussal, aki azt állította volna, hogy a 2012-ben kiadott NAT-ban és kerettantervekben szereplő tananyagmennyiség könnyedén tanítható lett volna bárhol. Gyakorlatilag egyöntetűnek tekinthetjük a pedagógusok álláspontját e tekintetben: már a 2012. évi tantervek is „túlzsúfoltak” voltak, az akkori 90%-nak, mint a kötelező óraszámból a tananyag elsajátítására elegendő idő arányának már akkor sem volt semmi köze a valósághoz. Ehhez képest a NAT-2020-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag a legtöbb tantárgyban még tovább „dagadt”. Van egy-két tantárgy, amelyben nem (bár én egyelőre csak a matematika esetében látok erre meggyőző bizonyítékot), de még ezekben az esetekben is csak a gyakorlat fogja eldönteni, hogy sikerült-e az iskolák nagy többsége számára a rendelkezésre álló 100%-nyi időben elsajátíhatóvá tenni a tananyagot. De a tantárgyak többsége esetében a 2012. évihez képest is nőtt a tananyag mennyisége. Van legalább két tantárgy, amelynek a tananyaga brutális mértékben bővült (éppen a magyar nyelv és irodalomé, illetve az általános iskolai biológiáé), de kimutatható ez a növekedés a fizika, a történelem, az ének, a vizuális kultúra tantárgyak esetében is. Nincs meg még minden tantárgyban az elemzés (nem könnyű feladat, már csak azért sem, mert a „tananyag mennyisége” sem egy könnyen definiálható fogalom). De nagy biztonsággal állítható, hogy itt inkább tananyagmennyiség növekedésről van szó összességében, és nemhogy a kötelező óraszám 80%-ában nem tanítható meg, de a legtöbb iskolában, a legtöbb osztályban az idő 100%-ában sem.

Takaró Mihály esetleg cáfolhatná ezt az érvelést. Több interjú született már vele a különböző médiumokban, ezekre a konkrét érvekre soha nem mondott ellenérveket. Az interjúban is csak annyit mond (csak a magyar nyelv és irodalommal kapcsolatban), hogy szakemberek állították össze a tananyagot, és állítják, hogy a kötelező óraszám 80%-ában tanítható. Ez nem érv. Azt is mondja, hogy a tantárgyakkal (sorol is néhányat) kapcsolatos támadásokra szakmai válaszokat adtak. Én aztán igazán tágra nyílt szemekkel figyeltem a NAT-tal kapcsolatos híreket, de ilyen válaszokat sehol nem olvastam. De tovább megyek. Egy-két kivételtől eltekintve a NAT védelmére lényegében nem kelt senki (a „hivatalosságokon” kívül). Nagy a sokat mondó csönd a „védelem oldalán”. Valószínűleg ezen a ponton lehet elővenni azt az érvelést, hogy a kritikák politikai megnyilvánulások. Elképzelem, ahogy Gyurcsány Ferenc elmegy az egyházi iskolákba, és rávesz mintegy ezer ezen intézményekben dolgozó pedagógust, hogy bírálja a NAT-ot. Hadd ne mondjak erre semmit. (Igaz, Takaró Mihály az interjúban azt állítja, hogy az egyházi iskolák tanárai több más, nem a NAT-tal kapcsolatos negatív jelenséget is szóvá tesznek tiltakozásukban, és így nem egészen világos, hogy mit is írtak alá a pedagógusok, de nem kellene az egyházi iskolák e tanárait vádolni azzal, hogy nem tudják mit írnak alá, a vélemény kifejtésében világosan szerepeltek a NAT-tal szembeni kritika pontjai is.)

Van ennek az interjúnak legalább még egy máshol is már többször szerepeltetett részlete, ami ugyancsak szemben áll a valósággal. Takaró Mihály úgy jellemzi a 2012. és a 2020. évi tanterveket, mint amelyek visszaadták a becsületét számos olyan szerzőnek (Wass Albert, Nyírő József, Herceg Ferenc), akiket az 1949-ben a kommunisták, jelesül Révai József által kialakított kultúrpolitika, oktatáspolitika kisöpört mintegy a magyar irodalomból. Nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy az említett írók érdemesek-e arra, hogy tanítsuk őket az iskolákban, ehhez nem is értek eléggé, nem szakmám az irodalomtanítás. De azt tudom, hogy 2012-t megelőzően is lehetett tanítani e szerzőket. A 2003. és 2007. évi NAT ugyanis (nem voltak kötelező kerettantervek) nem adtak kötelező listákat, különösen olyanokat nem, amelyeken szereplők mellett már más tanítására nem is jut idő. 2012-ig (több évfolyam számára még tovább is) igenis volt lehetőség a tananyag megválasztására, e tekintetben a magyartanárok, de természetesen minden tanár nagy szabadságot élvezett.

Takaró mond még néhány alapjaiban kritizálhatót. Az interjúban legalább két helyen is elmondja, hogy akik támadják a NAT-ot, teljes mértékben a tanulóra hagynák, hogy mit és hogyan tanuljon. Ezt az állítását nem fogja tudni bizonyítani. Az interjúban sem tette.

Azt állítja, hogy a NAT és a kerettantervek nem értelmezhetők egymás nélkül. Ez persze olyan „irodalmáros” megfogalmazás, valójában azt jelenti, hogy mindkettőre szükség van. 2003 és 2012 között nagyon jól megvoltunk kötelező kerettantervek nélkül, ahogy előtte 1995 és 2001 között is. Takaró Mihály és a vele egyetértők gondolkodásmódja szerint a központi tantervek mindegyike kötelezően szabja meg a közoktatásban tanítandó tartalmat. Nem világos akkor, hogy miért kell ezt kétféle dokumentumban megjeleníteni.

Takaró azt állítja, hogy a pedagógusok a kerettantervekből dolgoznak. Mint tantervi szakembernek tudnia kellene, hogy több kutatás is kimutatta, ami amúgy hétköznapi tapasztalat is, hogy a pedagógusok nem szokták kezükbe venni a kerettanterveket, de a legtöbben még a helyi tantervet sem. A tapasztalataikból kiindulva, és a választott tankönyv alapján tervezik meg a munkájukat nagyon sokan (a többség), amiről nem akarom azt mondani, hogy jó, de minden esetre ez a helyzet.

Takaró Mihály beszél arról, hogy a NAT-ban újszerű pedagógia szerepel, új pedagógiai módszerekre épül. Először is, a NAT-nak elvileg nem sok köze kellene, hogy legyen a módszerekhez. Mivel gyenge a szabályozó ereje, ezért pusztába kiáltott szó bármiféle módszertani megfontolásoknak a szövegben való szerepeltetése. Ettől még persze meg lehet tenni, csak nincs különösebb értelme. A pedagógiai kultúra átalakítását egészen más eszközökkel lehet szolgálni. Ugyanakkor, ahogyan ez a bizonyos korszerű módszertan szerepel a NAT-ban és a kerettantervekben (különösen az utóbbiakban), az nem problémamentes. Nincs baj az ajánlott tevékenységekkel, végül is, azok csak ajánlottak, nem csorbítják a pedagógusok önállóságát. De igenis baj van a kerettantervekben a „Fejlesztési feladatok és ismeretek” című részekkel, ugyanis ezekben előírások szerepelnek azzal kapcsolatban, hogy a pedagógus milyen tevékenység keretében tanítsa azt, amit az adott rész megtanítani rendel. Így fordul elő például az, hogy a fagyás folyamatát a tanárnak úgy kell tanítania, hogy a jégkocka kialakulását kell megfigyelniük a tanulóknak, és még számtalan példa lenne említhető az előíró jellegű tartalom meghatározásokra. Ilyen központi tantervünk (Tanterv és utasítás) utoljára a 60-as években volt, már az 1978-as központi tantervek sem tartalmaztak kötelező módszertani elemeket. És még valami. Az újszerűnek mondott módszertan egyáltalán nem annyira újszerű. Legtöbb eleme (differenciálás, kooperativitás, projekt stb.) már legalább száz éve ismert. Nem olyan óriási fegyvertény ezeket az elemeket ma, 2020-ban betenni egy központi tantervbe, annál is inkább, mivel, mint írtam, még fölösleges is.

Sajnos a Takaró interjúban előkerül az a régi – nem tudok enyhébb szót használni – ócska támadás az ellenfelekkel szemben, hogy tudniillik ismeretek nélkül nem lehet semmit sem fejleszteni. Egyszer jó lenne már megkeresni az ősforrását ennek a masszív félreértelmezésnek. Komoly szakember soha nem mondta, hogy képességek, kompetenciák fejlesztéséhez, egy modern értelemben vett műveltség kialakításához nem szükségesek ismeretek. A NAT bírálatokban sem fogalmazódott ez meg. Csakhogy különbség van a szép, hasznos, izgalmas, és képességek fejlődését valóban előmozdító, megtanulható mennyiségben prezentált ismeretek és azok között, amelyeknek az adaptivitása a gyerekek számára nem átlátható, mert ezt az adaptivitást még csak nem is vázoljuk a számukra, de hiába is tennénk, hiszen ilyen mennyiségű tananyag esetén eleve kudarcra vagyunk ítélve.

Ugyanez a logika működik abban, amikor Takaró azt a vélekedést tulajdonítja a NAT bírálóinak, hogy a tanulók mindenféle tanári segítség és vezetés, irányítás nélkül tudnak fejlődni. Az iskolai neveléssel kapcsolatban ma már legfeljebb nagyon kevesen fogalmaznak így. A nevelés történetének tanulmányozása azonban segíthet értelmezni az e kérdéssel kapcsolatos elgondolásokat. Nem akárkik, a reformpedagógia legnagyobb gondolkodói és gyakorlati iskolateremtői fogalmazták meg a gyermeki önállóság óriási szerepét. Nem szeretnék pedagógiatörténeti okoskodásokba tévedni. Látni kell azonban ezt az ördögi vitamódszert: fogd rá az ellenfeledre, hogy egy kérdésben szélsőségesen gondolkodik, olyasmit mondj róla, amivel az emberek döntő többsége nem ért egyet, és cáfold meg jó erősen. Szögezzük le: a NAT kritikák egyikében sem került elő olyan vélemény, hogy a gyermeket a pedagógus hagyja magára, majd fejlődik magától. (Egyébként a gyerekek rendkívül sok, jól ismert szituációban tudnak jelentős mértékű fejlődést elérni mindenféle irányítás nélkül, tessék csak a picik játéktevékenységére, vagy a kis- és nagyiskolások digitális eszközökkel kapcsolatos tanulási folyamataira gondolni.)

Takaró azt mondja, hogy a bírálók nem fogadják el, hogy a nevelés során a nemzeti múltból és kultúrából kell kiindulni. Ez sem igaz. Azt mondtuk, hogy a NAT preambulumának az a megfogalmazása, hogy csakis a nemzeti kulturális és pedagógiai örökség az, amire a NAT épül, tehát ez a kizárólagos megközelítés nem fogadható el. A kritikusokat folyton azzal vádolják a másik oldalról, hogy nem kívánják a nemzeti értékeket átadni a gyerekeknek és a fiataloknak, nem akarnak hazafiságra nevelni. Ezeket az állításokat nem lehet semmivel sem alátámasztani. Ilyesmit soha nem mondott senki. Számunkra a nemzeti, az európai és az egyetemes kultúra értékei egyaránt fontosak. Sőt, azt hiszem, azzal a pedagógusok nagy többsége egyetért, ha valaki azt mondja, hogy egy elfogadható mértékig a magyar irodalom, általában a magyar művészet, a magyar történelem hangsúlyosabban szerepel az egyetemes kultúra tartalmaihoz képest, hiszen magyarok vagyunk, a saját hazánkkal, a múltunkkal, a kultúránkkal való azonosulás kialakítása nyilván fontos feladat. A „mértékekről”, feltéve, hogy ilyenek vannak egyáltalán, vitatkozhatunk, de ha ebben, és nem másban van nézeteltérés közöttünk, akkor miért kell az egyik félnek a másikat hazafiatlannak bélyegeznie. Az egy másik kérdés, hogy jómagam, aki nagyon szerettem (és sokszor csak reménykedem, hogy még most is nagyon szeretem) a hazámat, igencsak rossz néven veszem, hogy állandóan kritikátlan azonosulásra akarnak kényszeríteni, hogy olyasmivel kell azonosuljak a múltunkból, a kultúránkból, az örökségeinkből, amivel nem szeretnék azonosulni, előírják számomra, hogy miképpen szeressem a hazámat. Nekem ilyen hazaszeretet nem kell, nem szerettem volna, ha a gyerekeimet ilyenre nevelték volna, és most nem szeretném, ha az unokáimnak az iskolában ez lenne az osztályrészük. Lehet nem egyetérteni ezzel a beállítódással, de sokunk véleménye az, és ezt idézetekkel igencsak alá tudjuk támasztani, hogy a NAT-ban inkább egy ilyen, vagyis kritikátlan azonosulást akaró, indoktrinációs szemlélet nyilvánul meg.

***

Összefoglalva: Takaró Mihály konstruált egy ellenségképet, a konstruált ellenségnek képzeteket, véleményeket tulajdonított, majd azokat jól megkritizálta. Eközben nem foglalkozott az ellenfelei által világosan megfogalmazott kritikával. Én egy úriember vagyok – na, ilyet sem írtam még le magamról soha –, és ezért nem mondom ki az elég nyilvánvaló következtetést arról, hogy mi lehet az oka annak, ha az egyik vitapartner nem az ellenfelei érveit, hanem az ellenfélnek tulajdonított, általa konstruáltakat vitatja.

Magyarázatok és cáfolatok (mi más: NAT)

Takaró Mihály nyilatkozott a sajtónak, és kifejtette, milyen jó a NAT-2020. Menjünk végig az állításain, és nézzük meg, milyen szakmai háttere lehet a mondandójának.

"A megújult szabályozás régi és jogos igényt kielégítve újra megerősíti a tanár pozícióját, és soha nem látott szakmai szabadságot biztosít a pedagógusoknak."

Mit jelenthet vajon az, hogy a tartalmi szabályozás megerősíti a tanár pozícióját? Próbálom értelmezni. (1) Jelentheti azt, hogy a NAT készítői pedagógusközpontú és nem tanulóközpontú pedagógiában gondolkodtak. Ezt nem kommentálnám részletesen. Ha így lenne, akkor az határozott elfordulás lenne minden korszerű pedagógiától. (2) Jelentheti azt is, hogy a NAT készítői beálltak abba a sorba, amelyben olyan pedagógusok vannak, akik szerint a mai iskola nem adja meg nekik az eszközöket, hogy féken tartsák a gyerekeket. Ez persze úgy hülyeség, ahogy van (ezt sem fejtem ki részletesebben, egy bizonyos szint alá nem megy az ember), de ráadásul a NAT ilyen eszközöket nem is képes nyújtani. (3) ??? Tényleg nem tudom, mire gondolhatott a szerző.

Nehéz nevetés és düh nélkül gondolni arra, hogy TM úgy látja, a NAT-2020 a pedagógusoknak soha nem látott szabadságot biztosít. Az 1995-ös, a 2003-as, a 2007-es tantervekben vagy nem volt egyáltalán előírt tananyag, vagy csak jelzésszerűen, az 1995-ösben. Az iskolák szabadon alkothatták meg a NAT nem bénító előírásait követve a saját helyi tantervüket. Ma gyakorlatilag a kerettantervek másolatai lehetnek a helyi tantervek. Ráadásul TM ellentmond az interjúban önmagának, hiszen később azt mondja, hogy igenis meg kell mondani, hogy a gyerekek mit olvassanak. Ez a szabadság?

Tudható persze, hogy nagy valószínűséggel az interjúban is előadott mese tartalmára gondolhatott, arra, hogy most már lehet tanítani a kötelező óraszám 80%-ában is az előírt tananyagot (régebben ez 90% volt), a fennmaradó 20% arra fordítható, a mire csak a pedagógus akarja. Csakhogy eddig alapos elemzésekből az derült ki, hogy a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a fizika, a biológia, a vizuális kultúra, az ének tantárgyak esetében az általános iskolában nem, hogy csökkent, de nőtt is a terhelés, miközben a 2012. évi szabályozás szerint is már rendkívül nagy volt. Valószínű, hogy a többi tantárgyról is kideríthető, hogy hasonló cipőben járnak, vagy csak olyan kis mértékű csökkenésről van szó, ami alapvetően nem oldja meg a túlterhelés problémáját. A 80% + 20% egész egyszerűen mese.

"Az irodalmi kánon legfontosabb újítása, hogy a városi, liberális polgári irodalom kiegészül a nemzeti konzervatív polgári irodalommal, valamint a határon túlra szorult Kárpát-medencei magyar irodalommal."

Nagyon nem vagyok irodalomtanár, ezért csak általam hitelesnek tartott magyaros kollégák véleményét hozom ide. A nemzeti konzervatív polgári irodalomnak mindig volt helye a központi tantervekben a rendszerváltás után. Bár ez a kijelentés némi árnyalásra szorul. Ugyanis megint csak az a lényeg, hogy a 2003. és 2007. évi NAT-ok egyáltalán nem tartalmaztak szerzőlistát, műlistát. Nem volt bennük tananyag. A NAT a tananyag konkrétabb meghatározását rábízta a helyi tantervekre, illetve azok megszerkesztésének segítésére kialakult a nem kötelező, választható kerettantervek rendszere. Semmi akadálya nem volt annak, hogy ha a NAT szellemiségével nem volt összeütközésben, akkor bárkinek bármilyen műve bekerülhetett valamelyik vagy több kerettantervbe, és a helyi tantervekbe. Ugyanez a helyzet a határon túli magyar irodalommal is. Ha az előző, vagyis a 2012. évi szabályozással szemben, netán a 2001-ben bevezetett, akkor még kötelező, egyetlen központi kerettantervvel kapcsolatban merül fel a kritika, akkor szeretném TM-t tájékoztatni arról, hogy ezek a tantervek (időrendben) Pokorni Zoltán és Hoffmann Rózsa nevével voltak fémjelezve, márpedig ők (ha jól emlékszem) nem éppen a balliberális oktatáspolitika hívei és alkalmazottai voltak, áldásos vagy nem áldásos tevékenységüket Orbán kormányok regnálása alatt fejtették ki.

"...a szerzők megítélési alapja csakis az életmű és az érték lehet, ebbe pedig nem fér bele az a világnézeti harc, amit ma sokan szakmai álarcban próbálnak folytatni a NAT ellen."

Nagyon sokan próbálják meg a NAT kritikát világnézeti harcként beállítani. Ez semmi más, csak egy politikai üzenet a választóknak: "Kérem, bennünket itt politikai és ideológiai alapon támadnak". De erről természetesen szó nincs. Legyen figyelmeztető az egyházi iskolák több, mint ezer pedagógusának kritikája, ezt nem is ragozom tovább. De arra is érdemes figyelni, hogy a komoly szakmai kritikákban (voltak nem ilyenek is, de nem mindegy, hogy mire figyelünk) soha nem a szerzők ideológiai elképzelései szerepeltek, hanem éppen a minőség. Tessék utánanézni mondjuk a Magyartanárok Egyesületének bírálatában. A másik oldalon viszont még szakmai álarc sincs, a kritikusok mocskolása, a hazugságok terjesztése igazán nem fogható fel szakmai érvelésként.

"Az iskola nem a gyermek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát."

Az iskolának számtalan funkciója és számtalan feladata van, a nevelésszociológiai egyetemi tankönyvek ezeket, vagy ezekből a legfontosabbakat szépen leírják. Itt szó sincs a funkciók közötti választásról. Különösen arról nincs szó, hogy a nemzeti kultúra átörökítése és a gyermekek igényeinek kielégítése egymással szembeállíthatók lennének. Persze, hogy van műveltséget formáló, ha tetszik valamifajta nemzeti kultúrát is közvetítő funkciója (bár nem ártana elemezni, hogy mi a manó is az, és hogyan lehet közvetíteni, átörökíteni, amikor a korszerű tanulási elképzelések szerint itt nincs szó átörökítésről, közvetítésről). De ha ezt nem a gyerekek igényeinek kielégítésével szorosan összekapcsolva teszi az iskola, akkor az indoktrináció lesz, és a többség esetében nagyon rossz hatékonysággal működhet csak. Gondoljunk az úgynevezett szocializmus ideje alatti görcsös igyekezetre, amikor a gyerekek igényeinek figyelembe vétele nélkül próbált az iskola kialakítani egy ideológiához való hűséget. Lehet, hogy most egy olyan korszak jön megint, amikor az iskolákban a gyerekek belül kiröhögve az egészet formálisan teljesítenek bizonyos elvárásokat? Remélem, a pedagógusaink ezen már rég túl vannak.

Jaj, de sötét dolog ez!