Megváltozik az érettségi dolgozatok elbírálásának, az elért ponteredmények osztályzatokká való átváltásának metódusa, amennyiben a minimális teljesítés alsó hatása (ahonnan kettest lehet kapni) az összpontszám 20%-áról annak 25%-ára növekszik. Most én is azt csinálom - paradox módon -, amit legelsőre a legnagyobb hülyeségnek tartanék, vagyis foglalkozom ezzel a döntéssel. Ez egy akkora blődség, hogy foglalkozni sincs túl nagy értelme vele. Mégis megteszem, mert ebben az országban igencsak számosan vannak (félek persze, hogy az én blogomat nem olvassák), akik most felkiáltanak: végre, igen, erre van szükség, emelni kell a színvonalat.
Hát, akkor lássunk neki! Legelőször is, ki kell mondani, hogy az osztályzatokat megszabó ponthatárok önmagukban semmit nem jelentenek. Ha az egyik évben 20% a kettes alja, a feladatok viszont nehezek, a következő évben könnyebb feladatokkal 25%-tól lehet elégségest szerezni, akkor lehet, hogy adtunk egy pofont a fekáliának. A ponthatárok önmagukban semmit nem jelentenek, viszont lehet ámítani a megváltoztatásukkal a még százaléklábat számolni sem tudó nagyközönséget.
Mindenki tudja, hogy az egyes tanévekben kibocsátott érettségi "tesztek" nem azonos nehézségűek. Ezt a "problémát" kétféleképpen lehet kiküszöbölni, már ha valaki akarja. Az egyik megoldás, hogy az értékelést normaorientáltan végezzük, vagyis az adott évben érettségizőket egymáshoz viszonyítjuk. Ekkor az egymást követő években érettségizők eredményei - annak ellenére, hogy más-más nehézségű "teszteket" oldottak meg - összemérhetők lesznek egymással, ha egyébként érvényesül az, hogy az átlagos színvonal és az eredmények szórása sem változik. Ha valaki ez utóbbi kijelentés reális voltában nem bízik, ám meg szeretné tartani az összehasonlíthatóságot (például az érettségi eredménynek a felsőoktatási felvételiben játszott jelentős szerepe miatt), akkor lehetősége van arra, hogy az egész "mérést" modern tesztelméleti alapon valósítja meg, hatalmas, jól bemért feladatbankokkal, a különböző "tesztek" összemérhetőségének biztosításával. Vagyis van arra lehetőség, hogy biztosítsuk a "teszteredmények" összemérhetőségét, de akkor új alapokra kell helyezni a "méréseket".
Ismereteim szerint ma az a helyzet, hogy elvileg egy kritériumorientált "mérés" valósul meg. Van egy érettségi követelményrendszer, abban adatik meg, hogy mit kell tudni, s aztán a "teszteket" készítők ehhez igazítják produktumaikat. Az érettségi követelményrendszer azonban - a dolog természetéből adódóan - nem tudja pontosan megmondani, hogy egy érettségi "teszt" esetében milyen teljesítményre van ahhoz szükség, hogy valaki teljesítse a minimumot, valójában ez a minimum nem is meghatározott. Pontosabban a minimum csak úgy van meghatározva, hogy megadják azt a százalékarányt, amelyet a pontszámból el kell érni ahhoz, hogy legalább elégséges legyen az eredmény. Ez a küszöbérték egyrészt hasraütésszerűen van kijelölve, másrészt küzd azzal a problémával, amit jeleztem, hogy a "teszt" nehézsége ismeretének hiányában nulla az információtartalma, s a csökkentésnek vagy növelésnek a tényleges hatása pedig végletesen esetleges.
De őszintén szólva nem nagyon hiszem, hogy az oktatáspolitikusokat, akik e kérdést, a javaslatot felvetették, (ha egyáltalán oktatáspolitikus találta ki ezt a blődséget) igazából statisztikai és tesztelméleti megfontolások irányították volna. Az érvek sokkal egyszerűbbek, pontosabban úgy látom, csak egy igazán komolyan vehető érv van: növelni kell a színvonalat. Jó, rendben van. Nézzük meg, hogy az elégséges alsó határának felemelése alkalmas-e a színvonal emelésére!
A tanulás eredményessége akkor növekszik, ha a pedagógus és a tanuló együttes munkájának eredményeként javul a tanulási folyamat minősége. A javaslat kiötlői nyilván arra gondoltak, hogy ha nagyobb a fenyegetettség, vagyis "könnyebben" el lehet bukni az érettségin, akkor ez minden résztvevőt színvonalasabb, hatékonyabb, erőteljesebb, szorgalmasabb munkára ösztönöz. Amikor ezt feltételezem, akkor jóindulatú vagyok, mert elvileg a javaslat hátterében lehet az a gondolat is, hogy a változtatással majd csökkenni fog a sikeresen érettségizők aránya egy évfolyamban, s ez a "társadalom szemében" növeli az érettségi értékét (nem kaphatja meg akárki). Ez a gondolat nem túl elegáns, és őszintén remélem, tényleg nem erről van szó.
Tehát akkor az az elképzelt szcenárió, hogy pedagógus, tanuló berezelnek, még inkább összeszedik magukat, átcsoportosítják idejüket, energiájukat, hogy még többet foglalkozhassanak az érettségire készüléssel. A pedagógus esetében - remélem, mindenki látja - ez egy teljes mértékben indokolatlan feltételezés. Meggyőződésem, hogy Magyarországon (de biztos, hogy ez így van mindenhol máshol is) az érettségiztető pedagógusok a maximumot adják. Nincs már honnan energiát, időt elvenni. Szerintem ezt a javaslat kiötlői is tudják. Még akár pedagógus is lehet közöttük, aki már érettségiztetett, és nyilván tudja is, hogy ha lenne mozgósítható kapacitás, akkor azt az adott pedagógus már régen mozgósította volna, hogy ezzel a logikai képtelenséggel éljek.
Jó, de mi van az érettségiző fiatalokkal? Mondhatja valaki: bizony vannak "lusta disznók", az esetükben igenis van még mozgósítható energia, igenis tudnának többet, erőteljesebben, nagyobb energiabefektetéssel készülni, és ebben motivációt jelenthet az érettségi megszerzésének nehezítése. Szerintem ez csak nagyon kevesekre lehet érvényes. Nem zárom ki, hogy előfordulnak ilyen érettségizők, de egyáltalán nem hiszem, hogy attól növekszik majd a magyar oktatás színvonala, hogy őket esetleg egy kicsit jobb teljesítményre ösztönzi ez az egyébként teljes mértékben külső, formális, és negatív jellegű motiváció. A "csak tudok annyit produkálni, hogy átcsússzak" meggondolás ezután is működni fog sokuknál. E kevés tanuló között is nagy arányban lehetnek olyanok, akik szinte tanulás nélkül is képesek a minimum teljesítésére, és ez igaz az új minimum esetében is.
De van itt egy fontos szemléleti kérdés. Az egész intézkedés mögötti alapgondolat az, hogy negatív attitűdöket tulajdonítanak valakik a tanulóknak. Már-már büntetésszerűen srófolunk egyet a követelményeken, szigort mutatva. Ez elfogadhatatlan. Ha vannak fiatalok, akikben erős negatív attitűdök alakultak ki az oktatással, az érettségivel, a követelményekkel szemben, akkor az elsősorban magának az oktatásnak a hibája. A követelmények formális növelése nem lehet válasz erre a jelenségre.
Az érettségi eredmények javulását, s persze mögötte a tanulás tényleges eredményességének növekedését csakis az oktatás minőségének javításával lehet elérni. Magában az oktatásban kell megtenni azokat a változtatásokat, amelyek jobb felkészülést, a minimumszint emelkedését eredményezik.
Nagyon úgy tűnik, hogy ma egy a minimumszint megnövelésével operáló megoldás valóságos eredménye nem a színvonal emelkedése, hanem a végül is érettségit szerzők arányának csökkenése lesz. Ezt akarjuk?
2012. április 25., szerda
2012. április 10., kedd
A jelenlegi oktatáspolitika bizonyos szakmai alapvetéseiről
Rendkívül nehéz kihámozni a megjelenő dokumentumokból és az oktatáspolitikusok, valamint a számukra háttérmunkát végző, vagy velük szimpatizáló szakemberek megnyilvánulásaiból a jelenlegi oktatáspolitika szakmai, neveléstudományi alapvetését. Pedig erre szükség van, mert alátámasztani, tudományosan megtámogatni, de kritika alá venni is csak úgy lehetne, ha szakmailag jól értékelhető, egyértelmű szövegek állnának rendelkezésünkre. Ilyenek nem nagyon vannak, átfogó elméleti munkával nem találkoztam, olyannal, ami alaposan elmagyarázná, mi van e politika mögött. A dokumentumok viszont vagy lakonikus rövidséggel intéznek el súlyos szemléleti kérdéseket, vagy - mint a Nemzeti alaptantervre vonatkozó javaslat - rendkívül eklektikusak, minimum két neveléstudományi megalapozás nyomai is kiolvashatók belőlük.
Most azonban megjelent egy hír, amelyben egy tanácskozásról esik szó, ahol a kormányzati oktatáspolitikát jól érzékelhetően támogató szakemberek nyilvánultak meg viszonylag egyértelműen, legalábbis első ránézésre azt gondolja az ember, hogy van lehetőség az elemzésre. Ha az orgánum (SONLINE) hitelesen közvetítette a gondolataikat, akkor megkísérelhetjük az elemzést, az én esetemben - ez mindjárt kiderül - a kritikát.
Itt a hír egy részlete, azonnal bemutatja a szereplőket is: "Gombocz János, a SOTE egyetemi tanára egyenesen úgy nyilatkozott: ha minden gyereknek mindenhez joga van, akkor nem lehet pedagógiai eredményt elérni. A gyereknek csupán addig van joga, amíg a közösség érdekeit nem sérti, a két érdek összeegyeztetése elkerülhetetlen. Így pedig Varga Mária, a Somogy Megyei Kormányhivatal oktatási főosztályvezetője vélekedett…"
Gombocz János egy fantommal hadakozik. Soha senki nem állított olyat, hogy minden gyermeknek mindenhez joga kell, hogy legyen. Nyilván itt egy kommunikációs fogásról van szó. Akik túlzónak tartják azokat a jogokat, amelyek a nagy részében még most is hatályos közoktatási törvényben a gyerekek számára adottak voltak, és teljes mértékben eltűnni látnák szívesen a volt "liberális vircsaftot", érzéseik, gondolataik hű kifejezésének vélik a "minden gyereknek mindenhez joga van" fordulatot. Az állítás persze nyilvánvaló képtelenség, mondjuk a polgári-, és a büntető törvénykönyv is számtalan "jogot" (cselekvési lehetőséget) von meg a gyerekektől, ahogyan minden embertől, és persze nagyon sok jogszabályt lehetne még említeni. Az az ijesztő, hogy az "egy nyelven beszélünk, mi, akik hallgatunk téged, és te, az előadó" érzését nyilvánvaló blődségekkel ki lehet váltani. De az az igazság, hogy ez a megnyilvánulás még nagyon sokat nem árult el a jelenlegi oktatáspolitika szakmai alapjaiból. Csak egy színvonaltalan, hazug, hatásvadász kommunikációs trükk.
Több figyelmet érdemel Gombocz János azon gondolata, hogy ha a gyermekek jogait túl szélesre szabjuk (nyilván valami ilyesmi a valódi tartalma annak, amit mondott), akkor nem lehet pedagógiai eredményt elérni. Ez a megfogalmazás is hatásvadász (miközben az adott jogok voltak benne a közoktatási törvényben, nyilván rendkívül sokféle pedagógiai eredményt el lehetett érni, és el is ért a közoktatás rendszere), de ismét végezzünk el egy fordítást: Gombocz János azt mondja, hogy jobb pedagógiai eredményeket lehet elérni, ha a jelenleg is érvényben lévőnél kevesebb jogot biztosítunk a gyerekeknek. Ezt egyébként jól láthatóan a 2011. év végén elfogadott köznevelési törvény alkotói sem egészen így gondolták, hiszen az új és a régi (bár még legnagyobb részében hatályban lévő) törvény között a tanulók, a gyermekek jogait illetően lényegében csak egy érdemi különbség mutatkozik, mégpedig az, hogy az új jogszabály nem biztosítja a nevelési-oktatási intézmény irányításában való részvétel lehetőségét. Ez a lehetőség eddig is csak két dolgot jelentett: (1) az amúgy szinte sehol nem működő iskolaszékekben való képviseletet, (2) azt, hogy a diákönkormányzatot három kérdésben egyetértési jog illette meg eddig, az SZMSZ elfogadásában, a tanulói szociális juttatások odaítélése elveinek meghatározásában, valamint az ifjúságpolitika céljait szolgáló pénzeszközök felosztásában. E kérdésekben a jövőben "csak" ki kell kérni a tanulók, a diákönkormányzat véleményét, s a lista még ki is egészült a házirend elfogadásával. Az egyetértési jog ombudsmani kezdeményezésre egyébként is kikopott a magyar joggyakorlatból (ne firtassuk, hogy ez jó, vagy sem, bízzunk a jogászokban, hogy tudják, mit mondanak), vagyis tulajdonképpen az új törvény a dolog érdemét tekintve nem csökkentette a tanulók jogait. Amúgy is érdekes lenne, ha igaz lenne, hogy a pedagógiai eredmények elérését az veszélyezteti, hogy a gyerekek képviseletére jogosult diákönkormányzat egyetértése nélkül nem lehet elfogadni az iskola SZMSZ-ét vagy házirendjét. Esetleg az jelentene halálos beszélyt a pedagógiai eredmények elérésére, hogy az iskolaszékben ott ül a diákság egy képviselője is?
De akkor miért ez a nagy csinnadratta? Hát azért, mert valójában itt nem arról van szó, amiről látszólag szó van. Arról van szó, ami idestova két éve zajlik az oktatáspolitikáról szóló kommunikációban, s ami erősen rányomja a bélyegét sokszor még a hivatalos dokumentumokra is (pl. NAT vagy törvénykoncepció). Ez pedig nem más, mint a görcsös igyekezet az előző "szoclib" vezetéstől való megkülönböztetésre, annak a lejáratására, és hívek toborzása azáltal, hogy a rendpárti, a liberális elveket szívből gyűlölő, vagy legalábbis nem szerető pedagógusokat és laikusokat megnyerjék. Ennyi. Egyébként - úgy látom - ezt nagyjából sikerrel művelik.
Vagyis miközben azt reméltem, hogy Gombocz János megnyilvánulásában találok valamit, ami elárul némi gondolatiságot a jelenlegi oktatáspolitika szemléleti hátterét illetően, csalatkoznom kellett a reményemben, egyszerű, és primitív propagandáról van szó pusztán.
Hátha több sikerrel járunk Varga Mária gondolatának elemzésével! Van itt egy érdekes fogalom, amelynek jelentését nem árt előbb tisztázni. A "közösség érdekének" fogalma. Vagyunk még ebben az országban jó páran, akik átéltük azokat az éveket, amelyekben a közösség érdekeire hivatkozva nagyon sok mindent meg lehetett tenni. Sőt voltak jó páran - beismerem, magam is ezek közé tartoztam - akik elhitték, hogy ez így jogos, ez így erkölcsös. Az én véleményem gyökeresen megváltozott, de úgy látom sokaké nem.
De tényleg! Mi az a közösségi érdek? Valamit biztos jelent, mert számtalan tapasztalatunk van arról, hogy emberek alávetik saját törekvéseiket, érdekeiket valamifajta közösségi akaratnak, törekvésnek. Hozzátartozom egy közösséghez, amely írott és íratlan, a közreműködésemmel vagy tőlem függetlenül, demokratikusan vagy antidemokratikusan kialakított szabályok szerint működik, és én alávetem magam e szabályoknak. Miért vetem alá magam? Vagy azért, mert önként vállaltam, úgy döntöttem, hogy ha befogadnak, akkor én e közösség szabályait betartom, vagy azért, mert valamilyen formális mechanizmus érvényesülésével (pl. bekerültem a lakóhelyemhez legközelebbi iskolába) köteleznek engem a szabályok betartására. A modern, demokratikus társadalmak arrafelé haladnak, hogy az emberek egyre kevésbé legyenek rákényszerítve bizonyos szabályok betartására, hanem legyen módjuk azok elfogadásáig eljutni józan belátás alapján, és egyre inkább legyen meg a módjuk felvetni problémáikat, ha úgy látják, hogy a szabályok nem megfelelők.
Ez az iskolai tanulókra is érvényes. Olyan szocializációs hatásrendszer kell, hogy működjék az iskolában, amely lehetővé teszi, hogy a tanulók azonosulni tudjanak a szabályrendszerrel, vagy lázadjanak annak egésze, vagy részei ellen, ha érdekeik ezt kívánják. Ez sokkal dinamikusabb folyamat, mint az, amely Varga Mária szavaiból kiviláglik. A közösségi érdek - ha ez a kifejezés egyáltalán értelmes - csakis egy a részérdekekből, a közösség tagjainak törekvéseiből, elképzeléseiből konstruálódó (inkább) szabályrendszer lehet, amelyet bármikor meg lehet kérdőjelezni. Árulkodó a szövegben az egyéni és a közösségi érdek egyeztetésének szükségességére vonatkozó kitétel. Ha a közösségi érdek - bármit is jelentsen - az egyéni érdekek kölcsönhatásával, józan kompromisszumokkal, egy dinamikus, demokratikus folyamatban jön létre, akkor értelmetlen az összeegyeztetés. Azért kell Varga Máriának összeegyeztetésről beszélni, mert az ő elképzeléseiben - nagy valószínűséggel - nem az itt jelzett demokratikus folyamatokban jön létre valamilyen közösségi törekvés. Ha élesen akarok fogalmazni, azt mondom: ha diktátum a közösségi érdek, akkor kell egyeztetés, ami azonban azonos az egyéni érdek alávetésével.
Már csak a nevelési feladataink ellátása érdekében is szükség van az általam leírt, demokratikus elvek következetes érvényesítésére. Ha mi valóban aktív állampolgárokat akarunk nevelni, ha komolyan gondoljuk, hogy a demokratikus politizálás iránt elkötelezett fiatalok hagyják el az iskolát, akkor olyan körülményeket kell teremtenünk, amelyek között ez lehetővé válik. Ha merev, megkérdőjelezhetetlen szabályrendszerek, a homályos közösségi érdek homályos megfogalmazásai, és követésük feltétlen elvárása kövezik ki a politikai szocializáció útját, akkor az csak alattvalók és radikális anarchisták "nevelésére" lesz jó. Tudatos, kritikus, közösségeket építeni tudó állampolgárok nevelésére nem.
A szocializmusban azért volt álságos a közösségi érdekre hivatkozás, mert a közösség érdekének semmi köze nem volt a közösséget alkotó egyének törekvéseihez, akaratukhoz, vágyaikhoz. A közösségi érdek valójában egy "felülről jövő", állami, állampárti érdek volt. Azt akarjuk, hogy megint így legyen?
Most azonban megjelent egy hír, amelyben egy tanácskozásról esik szó, ahol a kormányzati oktatáspolitikát jól érzékelhetően támogató szakemberek nyilvánultak meg viszonylag egyértelműen, legalábbis első ránézésre azt gondolja az ember, hogy van lehetőség az elemzésre. Ha az orgánum (SONLINE) hitelesen közvetítette a gondolataikat, akkor megkísérelhetjük az elemzést, az én esetemben - ez mindjárt kiderül - a kritikát.
Itt a hír egy részlete, azonnal bemutatja a szereplőket is: "Gombocz János, a SOTE egyetemi tanára egyenesen úgy nyilatkozott: ha minden gyereknek mindenhez joga van, akkor nem lehet pedagógiai eredményt elérni. A gyereknek csupán addig van joga, amíg a közösség érdekeit nem sérti, a két érdek összeegyeztetése elkerülhetetlen. Így pedig Varga Mária, a Somogy Megyei Kormányhivatal oktatási főosztályvezetője vélekedett…"
Gombocz János egy fantommal hadakozik. Soha senki nem állított olyat, hogy minden gyermeknek mindenhez joga kell, hogy legyen. Nyilván itt egy kommunikációs fogásról van szó. Akik túlzónak tartják azokat a jogokat, amelyek a nagy részében még most is hatályos közoktatási törvényben a gyerekek számára adottak voltak, és teljes mértékben eltűnni látnák szívesen a volt "liberális vircsaftot", érzéseik, gondolataik hű kifejezésének vélik a "minden gyereknek mindenhez joga van" fordulatot. Az állítás persze nyilvánvaló képtelenség, mondjuk a polgári-, és a büntető törvénykönyv is számtalan "jogot" (cselekvési lehetőséget) von meg a gyerekektől, ahogyan minden embertől, és persze nagyon sok jogszabályt lehetne még említeni. Az az ijesztő, hogy az "egy nyelven beszélünk, mi, akik hallgatunk téged, és te, az előadó" érzését nyilvánvaló blődségekkel ki lehet váltani. De az az igazság, hogy ez a megnyilvánulás még nagyon sokat nem árult el a jelenlegi oktatáspolitika szakmai alapjaiból. Csak egy színvonaltalan, hazug, hatásvadász kommunikációs trükk.
Több figyelmet érdemel Gombocz János azon gondolata, hogy ha a gyermekek jogait túl szélesre szabjuk (nyilván valami ilyesmi a valódi tartalma annak, amit mondott), akkor nem lehet pedagógiai eredményt elérni. Ez a megfogalmazás is hatásvadász (miközben az adott jogok voltak benne a közoktatási törvényben, nyilván rendkívül sokféle pedagógiai eredményt el lehetett érni, és el is ért a közoktatás rendszere), de ismét végezzünk el egy fordítást: Gombocz János azt mondja, hogy jobb pedagógiai eredményeket lehet elérni, ha a jelenleg is érvényben lévőnél kevesebb jogot biztosítunk a gyerekeknek. Ezt egyébként jól láthatóan a 2011. év végén elfogadott köznevelési törvény alkotói sem egészen így gondolták, hiszen az új és a régi (bár még legnagyobb részében hatályban lévő) törvény között a tanulók, a gyermekek jogait illetően lényegében csak egy érdemi különbség mutatkozik, mégpedig az, hogy az új jogszabály nem biztosítja a nevelési-oktatási intézmény irányításában való részvétel lehetőségét. Ez a lehetőség eddig is csak két dolgot jelentett: (1) az amúgy szinte sehol nem működő iskolaszékekben való képviseletet, (2) azt, hogy a diákönkormányzatot három kérdésben egyetértési jog illette meg eddig, az SZMSZ elfogadásában, a tanulói szociális juttatások odaítélése elveinek meghatározásában, valamint az ifjúságpolitika céljait szolgáló pénzeszközök felosztásában. E kérdésekben a jövőben "csak" ki kell kérni a tanulók, a diákönkormányzat véleményét, s a lista még ki is egészült a házirend elfogadásával. Az egyetértési jog ombudsmani kezdeményezésre egyébként is kikopott a magyar joggyakorlatból (ne firtassuk, hogy ez jó, vagy sem, bízzunk a jogászokban, hogy tudják, mit mondanak), vagyis tulajdonképpen az új törvény a dolog érdemét tekintve nem csökkentette a tanulók jogait. Amúgy is érdekes lenne, ha igaz lenne, hogy a pedagógiai eredmények elérését az veszélyezteti, hogy a gyerekek képviseletére jogosult diákönkormányzat egyetértése nélkül nem lehet elfogadni az iskola SZMSZ-ét vagy házirendjét. Esetleg az jelentene halálos beszélyt a pedagógiai eredmények elérésére, hogy az iskolaszékben ott ül a diákság egy képviselője is?
De akkor miért ez a nagy csinnadratta? Hát azért, mert valójában itt nem arról van szó, amiről látszólag szó van. Arról van szó, ami idestova két éve zajlik az oktatáspolitikáról szóló kommunikációban, s ami erősen rányomja a bélyegét sokszor még a hivatalos dokumentumokra is (pl. NAT vagy törvénykoncepció). Ez pedig nem más, mint a görcsös igyekezet az előző "szoclib" vezetéstől való megkülönböztetésre, annak a lejáratására, és hívek toborzása azáltal, hogy a rendpárti, a liberális elveket szívből gyűlölő, vagy legalábbis nem szerető pedagógusokat és laikusokat megnyerjék. Ennyi. Egyébként - úgy látom - ezt nagyjából sikerrel művelik.
Vagyis miközben azt reméltem, hogy Gombocz János megnyilvánulásában találok valamit, ami elárul némi gondolatiságot a jelenlegi oktatáspolitika szemléleti hátterét illetően, csalatkoznom kellett a reményemben, egyszerű, és primitív propagandáról van szó pusztán.
Hátha több sikerrel járunk Varga Mária gondolatának elemzésével! Van itt egy érdekes fogalom, amelynek jelentését nem árt előbb tisztázni. A "közösség érdekének" fogalma. Vagyunk még ebben az országban jó páran, akik átéltük azokat az éveket, amelyekben a közösség érdekeire hivatkozva nagyon sok mindent meg lehetett tenni. Sőt voltak jó páran - beismerem, magam is ezek közé tartoztam - akik elhitték, hogy ez így jogos, ez így erkölcsös. Az én véleményem gyökeresen megváltozott, de úgy látom sokaké nem.
De tényleg! Mi az a közösségi érdek? Valamit biztos jelent, mert számtalan tapasztalatunk van arról, hogy emberek alávetik saját törekvéseiket, érdekeiket valamifajta közösségi akaratnak, törekvésnek. Hozzátartozom egy közösséghez, amely írott és íratlan, a közreműködésemmel vagy tőlem függetlenül, demokratikusan vagy antidemokratikusan kialakított szabályok szerint működik, és én alávetem magam e szabályoknak. Miért vetem alá magam? Vagy azért, mert önként vállaltam, úgy döntöttem, hogy ha befogadnak, akkor én e közösség szabályait betartom, vagy azért, mert valamilyen formális mechanizmus érvényesülésével (pl. bekerültem a lakóhelyemhez legközelebbi iskolába) köteleznek engem a szabályok betartására. A modern, demokratikus társadalmak arrafelé haladnak, hogy az emberek egyre kevésbé legyenek rákényszerítve bizonyos szabályok betartására, hanem legyen módjuk azok elfogadásáig eljutni józan belátás alapján, és egyre inkább legyen meg a módjuk felvetni problémáikat, ha úgy látják, hogy a szabályok nem megfelelők.
Ez az iskolai tanulókra is érvényes. Olyan szocializációs hatásrendszer kell, hogy működjék az iskolában, amely lehetővé teszi, hogy a tanulók azonosulni tudjanak a szabályrendszerrel, vagy lázadjanak annak egésze, vagy részei ellen, ha érdekeik ezt kívánják. Ez sokkal dinamikusabb folyamat, mint az, amely Varga Mária szavaiból kiviláglik. A közösségi érdek - ha ez a kifejezés egyáltalán értelmes - csakis egy a részérdekekből, a közösség tagjainak törekvéseiből, elképzeléseiből konstruálódó (inkább) szabályrendszer lehet, amelyet bármikor meg lehet kérdőjelezni. Árulkodó a szövegben az egyéni és a közösségi érdek egyeztetésének szükségességére vonatkozó kitétel. Ha a közösségi érdek - bármit is jelentsen - az egyéni érdekek kölcsönhatásával, józan kompromisszumokkal, egy dinamikus, demokratikus folyamatban jön létre, akkor értelmetlen az összeegyeztetés. Azért kell Varga Máriának összeegyeztetésről beszélni, mert az ő elképzeléseiben - nagy valószínűséggel - nem az itt jelzett demokratikus folyamatokban jön létre valamilyen közösségi törekvés. Ha élesen akarok fogalmazni, azt mondom: ha diktátum a közösségi érdek, akkor kell egyeztetés, ami azonban azonos az egyéni érdek alávetésével.
Már csak a nevelési feladataink ellátása érdekében is szükség van az általam leírt, demokratikus elvek következetes érvényesítésére. Ha mi valóban aktív állampolgárokat akarunk nevelni, ha komolyan gondoljuk, hogy a demokratikus politizálás iránt elkötelezett fiatalok hagyják el az iskolát, akkor olyan körülményeket kell teremtenünk, amelyek között ez lehetővé válik. Ha merev, megkérdőjelezhetetlen szabályrendszerek, a homályos közösségi érdek homályos megfogalmazásai, és követésük feltétlen elvárása kövezik ki a politikai szocializáció útját, akkor az csak alattvalók és radikális anarchisták "nevelésére" lesz jó. Tudatos, kritikus, közösségeket építeni tudó állampolgárok nevelésére nem.
A szocializmusban azért volt álságos a közösségi érdekre hivatkozás, mert a közösség érdekének semmi köze nem volt a közösséget alkotó egyének törekvéseihez, akaratukhoz, vágyaikhoz. A közösségi érdek valójában egy "felülről jövő", állami, állampárti érdek volt. Azt akarjuk, hogy megint így legyen?
2012. április 5., csütörtök
Nem úgy van az! - 2
Gloviczki Zoltán, a NEFMI közoktatásért felelős helyettes államtitkára interjút adott az InfoRádió Aréna című műsorának, amelyről aztán egy tudósítás is megjelent az inforadio.hu-n. Ez utóbbiból idézek: "A tankönyvkiadók eddig arra kényszerültek, hogy az 1978-79-es tantervek alapján dolgozzanak, mert azóta nem volt meghatározva ilyesmi, így a tankönyvek nagy mennyiségű anyagot tartalmaznak és jobb híján meghatározzák a tananyagot - mondta Gloviczki Zoltán".
Nem úgy van az!
A tankönyvkiadók nem kényszerültek arra, hogy az 1978-79-es tantervek alapján dolgozzanak, mert léteztek viszonylag nagy számban kerettantervek, ezek között olyanok is, amelyeket maguk a kiadók akkreditáltattak. A kiadók a saját kerettanterveik elkészítése során saját szakértőiket dolgoztatták, akik önállóan alkották meg azt a tananyagot, amely a dokumentumba bekerült. Ebben nagy valószínűséggel felhasználták az 1978-79-es tanterveket is, mint ahogy sok más forrást, de ez természetesen így van rendjén, és semmi kényszer nincs benne.
Csak a történeti hűség kedvéért: az 1995-ös NAT-ban voltak ismeretek, vagyis Gloviczki úr "1978-79 óta nem volt meghatározva semmi ilyesmi" állítása is hamis. Továbbá: ha a központi tantervben nincs meghatározva tananyag, abból hogy következik, hogy akkor a tankönyvekben nagy mennyiségű tananyagnak kell szerepelni? Itt semmiféle logikai kapcsolat nincs. És még egyszer: a tananyagot nem a tankönyvek, hanem a kerettantervek határozták meg, a "jobb híján" kitétel így teljességgel értelmetlen. Amúgy pedig a tananyag meghatározása iránti olthatatlan vágy csak a jelenlegi oktatáspolitikai irányítást, valamint a vele egyetértő szakembereket, pedagógusokat jellemzi, a tananyag központi meghatározásának elengedhetetlen volta egyáltalán nem valamifajta "természettörvény", hanem egy vitatott szakmai kérdés.
A 2010-et megelőző korszak oktatáspolitikájának ócsárolása ez esetben is nélkülöz minden komolyabb megfontolást és a tények minimális figyelembe vételét sem vethetjük a szemére.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)