Az oktatás a Széll Kálmán tervben

Annyian kihasználták már a Széll nevet (Széll-lel bélelt, Széll-fútta, stb.), hogy úgy döntöttem, nem jópofizok. Arról szeretnék írni,. ami az oktatással kapcsolatban a Széll Kálmán tervben szerepel. Nem írok nagyon újakat, inkább összefoglalok, és igyekszem markánsan fogalmazni.

A Széll Kálmán tervnek van egy külön az oktatással foglalkozó fejezete. Szerzőit egyrészt nem nagyon zavarták a tények, másrészt állításaikat (ahol szükség lett volna rá) a minimálisnál is kevesebb bizonyíték felemlegetésével fogalmazták meg. A kibontakozó kép egyértelmű: egy csomó haszontalan képzés növeli az államadósságot, át kell alakítani az egész szerkezetet. A közoktatásban is, annak szakképzési részében is, és a felsőoktatásban is. Nézzük a részleteket!

"Akár a magyar szakképzést, akár a felsőoktatást tekintjük, jól látszik, hogy az oktatási rendszer egésze milyen távol esik a gazdaság és a munkaerőpiac igényeitől." (25. o.) - Ha a magyar szakképzést, valamint a felsőoktatást tekintjük, akkor nem látjuk a közoktatás általános iskolai és középiskolai részét, ebből következően nem állíthatunk semmit az "oktatási rendszer egészéről", legalábbis az említett, látókörön kívül lévő részekre nem állíthatjuk, hogy távol esnek a munkaerőpiac igényeitől. Ettől persze még lehet, hogy így van. De a "jól látjuk" fogalmazás is problematikus. Ugyanis a középfokú szakképzésre valóban léteznek bizonyos kutatási adatok, amelyek az állítást alátámasztják, de vannak kétségeim, hogy ezek ismeretében fogalmaztak a szerzők. Tudniillik a munkaerőpiac igényei egyáltalán nem úgy fogalmazódnak meg, ahogyan a SZKT - hadd rövidítsem a tervet - több pontja is sugallja. Vass Vilmossal közösen írtunk egy tanulmányt amely többek közt e kérdést is taglalta, és ott megmutattuk, hogy a vállalkozások ma már sokkal inkább bizonyos kompetenciák meglétét, és kevésbé a formális végzettséget igénylik. Márpedig a jelenleg kibontakozó oktatáspolitika, és a SZKT itt elemzett fejezete sem egészen pontosan ezt a szemléletet követi (hogy finoman fogalmazzak).

De a felsőoktatásra meg nem is igaz a tétel. Magyarországon a felsőoktatásban diplomát szerzők igenis el tudnak helyezkedni, a munkaerőpiac igényei és a képzés között nem látszik a "távolság". Erről pedig legutóbb, a 2007-ben diplomát szerzettek követéses vizsgálata alapján az Educatio Kft. egy kutatása szólt, amelyből az derült ki, hogy a diplomával rendelkezők találnak munkát, részben úgy, hogy igen nagy arányban már az egyetem, a főiskola végzése közben is állásban vannak. Úgy tűnik, hogy a hazai foglalkoztatók (vállalkozások, és mindenfajta más intézmény) felveszi azt, amit a felsőoktatás produkál. Az lehet, hogy ez kevés (nincsenek ilyen kutatási eredmények), de hogy túlképzés semmilyen területen nincs, az az Educatio kutatásból világosan látszik. Márpedig a SZKT a későbbiekben éppen azt szeretné velünk elhitetni, hogy azért nem jó a megfelelés  a képzés és a munkaerőpiac között, mert egyes területeken (és itt majd a bölcsészek, jogászok megkapják a magukét!) túlképzés van, míg a műszaki, informatikai, természettudományi végzettségűekből hiány mutatkozik. Lehet, hogy az utóbbi igaz (tudható is például, hogy természettudományi végzettségű tanárból sokkal kevesebb van, mint kellene), de egyrészt a másik fele az állításnak nem felel meg a valóságnak, másrészt a hiányt valamivel igazolni is kellene. Történik erre ugyan egy kísérlet, de erről majd később.

Vagyis nem igaz a SZKT azon megállapítása, hogy "Az egyetemek és főiskolák tömegével, és drágán juttatnak olyan diplomákhoz fiatalokat, amelyek nem segítik bekapcsolódásukat a munka világába" (25. o.). A kutatási eredmények fényében ez sületlenség (kellően finom voltam?). A bölcsész-, a társadalomtudományi- és a jogászképzés pedig minden ellenkező híresztelés ellenére kifejezetten olcsó a többiekhez viszonyítottan. A "reáltudományok és a műszaki ismeretek pedig arányaiban túl alacsony szinten szerepelnek a felsőoktatás programjaiban" (u.o.): Ez így lehet, sőt, egy később közölt grafikon (27. o.) világosan illusztrálja is, hogy milyen alacsony - más OECD országokkal összehasonlítva - hazánkban a reáltudományos és műszaki diplomával rendelkezők aránya. Ugyanakkor - ha már a szerzők itt Eurostat adatokat citálnak - érdemes megvizsgálni azt is, hogy a még hallgatói státusban lévők között milyen arányban vannak a matematikát, természettudományt, informatikát és mérnöki tudományokat tanulók. Ebben ugyanis nem állunk olyan rosszul, mint az előbbi számadat tekintetében: megelőzzük Belgiumot, Dániát, Hollandiát, Izlandot, Litvániát, Ciprust, Máltát, Norvégiát, és még az Egyesült Államokat is. Itt nyilván valami probléma van (hogy lehetünk a 20-29 évesek közti arányt tekintve szinte utolsók, a hallgatók arányát tekintve pedig a középmezőnyben?), aminek utána kellene nézni, alaposabban kellene értékelni a statisztikai adatokat. Lehet, hogy a sok-sok hallgató közül nem mindegyik tud elhelyezkedni? Akkor mi van a munkaerőpiac igényeivel?

A szöveg mintha meg is adná a megoldást: "A munkaerőpiac számára hasznos területeken végzett hallgatók pedig gyakran elhagyják az országot". Áhá! Ez reális? Mégis hányan, milyen arányban? De jó lenne tudni! Hogy állunk ezzel a bizonyítékokra alapozott közpolitika üggyel (evidence-based)? Vagy csak vagdalkozunk? Keressük az érveket? Érvek! "Drága pénzen kiképezzük őket, aztán usgyi, itt hagyják az országot, oda a befektetés!". Minimum populizmus.

De szó van itt kérem a közoktatásról is. Így: "Súlyos problémák mutatkoznak a közoktatás szintjén is. Olyan tudással bocsátja el az általános iskola a tanulóit, amely nem elégséges a megfelelő munkavégzéshez". Valami szakember jó lett volna, ha ott sündörög a SZKT írásakor, mert esetleg felvilágosíthatta volna a szerzőket, hogy az általános iskolának nem is feladata, hogy a "megfelelő munkavégzésre" felkészítsék a tanulókat. Ha esetlen ezt nem úgy értették, hogy az általános iskolának a közvetlen munkavégzésre kellene felkészítenie (legyünk jóindulatúak), vagyis ha azt gondolták, hogy az általános iskola nem megfelelően készít fel arra, hogy aztán a tanulók majd elsajátíthassanak egy szakmát, akkor "sajnálattal" (pontosabban örömmel) kell közölnöm, hogy ez nem így van. Legalábbis az általános iskolában megszerzett tudás tekintetében nemzetközi összehasonlításban nincsenek óriási problémáink. A PISA mérésben éppen 15 évesek vesznek részt, akiknél éppen az általános iskolában szerzett tudás a meghatározó. És a PISA vizsgálatban a mi tanulóink mindhárom tesztben az OECD átlagán teljesítenek. "Súlyos problémákról" biztosan nincs szó. Ezt még azért is állíthatom ilyen biztosan, mert - mint ahogy erre ezen a blogon is már többször hivatkoztam - éppen a leggyengébb tanulóink teljesítenek relatíve jól (a más országokból a leggyengébbekkel összehasonlítva). De azok a büdös komenisták szétverték az oktatást. No meg a Magyar Bálint.

"A középiskolai rendszer is komoly átgondolást kíván: hiányzik az egészséges arány a gimnáziumok, a szakközépiskolák és a szakiskolák között." (25. o.) - Azt csak mellékesen mondom, hogy a szakiskola nem középiskola, mert hogy a középiskola differentia specificaja az, hogy érettségit ad. De ez igazán semmiség. Mégis kedves fogalmazó hölgyeim és uraim, mi lenne az a bizonyos "egészséges arány"? Önök ezt ismerik? Valaki megsúgta? Hol vannak a kutatási eredmények, amelyek segítségével legalább valamit lehetnek mondani e kérdésről? Tudjuk, hogy nincsenek. Érettségi nélkül kezdeni ma valamit is, már meglehetősen nehéz dolog. Vagyunk egy páran ebben az országban, akik inkább az érettségizettek arányát növelnénk, sőt, olyan megátalkodottak is vannak közöttünk (magam is), akik csak a 12 éves egységes és általános képzés után tartanák jónak indítani a szakképzést. Az a fixa ideánk, hogy a modern gazdaság igényeire csak így lehet ma már felkészíteni (vagy legalábbis elég hamar ebbe az állapotba fogunk kerülni).

Aztán még előkerül, hogy a 18. életévig tartó tankötelezettség is túl drága, de erről már annyit írttam magam is, meg sokan mások is, hogy ennek taglalásába már bele sem megyek.

Miután az "elemzésben" sikerült "bemutatni", hogy mindennek rossz a szerkezete a képzésben, adódik a következtetés: "Az államnak vissza kell térnie az oktatás világába" (26. o.). Majd mi megmondjuk, hogy milyen képzéseket milyen létszámmal kell indítani. Központosítás kell, nem lehet hagyni, hogy a köz- és a felsőoktatás isten tudja milyen hatásokra, csak úgy hűbelebalázs módjára alakítsa a saját szerkezetét, létszámait (mintha ez eddig így lett volna). Az oktatáspolitikával foglalkozó szakma álláspontja világos ebben a kérdésben: a központi szabályozás mindig sokkal kevésbé hatékony, mintha a piaci, társadalmi szereplők közvetlenül hatnak a képzésre, és ha az oktatás intézményeinek, pontosabban a fenntartóiknak a társadalmi folyamatok analízise alapján, komoly értékelési folyamatok eredményeinek értékelésére épülve kell dönteniük arról, hogy mibe ruháznak be, mit mennyire támogatnak, és hogy mit tesznek az oktatás társadalmi igényeknek való jobb megfeleléséért. A szocializmus tökéletesen központosított oktatásirányítási rendszere egyszer már csődöt mondott, és ezt már akkor tudtuk, amikor még működött. Rendet akarnak tenni, de megjósolható, hogy csak a káosz nő majd.

Sok megfogalmazással lehetne még vitatkozni a SZKT oktatással foglalkozó fejezetéből. De őszintén szólva elment tőle a kedvem. A szakmaiatlanságnak, a populizmusnak, a hozzá nem értésnek olyan csimborasszója ez a pár oldal, hogy már kezdem bánni, hogy elemzésre méltattam.

Vitáim a pedagógusokkal

Életem során számtalanszor vitáztam nagy(nak tekinthető) oktatáspolitikai kérdésekről is pedagógusokkal. Soha nem a velük való szembe fordulás vezérelt, magam is pedagógus vagyok, nem tagadom meg a "saját fajtámat". Mára talán összeállt a fejemben a kép arról, hogy miről is szóltak ezek a viták, miért alakultak ki, és miért nem volt szinte soha semmilyen eredményük. Erről szeretnék most írni.

A legtöbb vitám menete elég egyszerű volt. Én állítottam, hogy van lehetőség a pedagógiai munka megváltoztatására, és az szükséges is, vitapartnereim viszont mindig azt állították, hogy ez a lehetőség nem létezik. Az érvek részükről mindig nagyon erősek voltak: a pedagógus pária, ennyi pénzért ..., hiányoznak a feltételek, a szülők nem partnerek, az oktatáspolitika bornírt, nincs idő semmire. Sokszor kérdezték: miért várok én többet a pedagógusoktól, így is agyondolgozzák magukat, nem lehet már többet kifacsarni belőlük. Tettem még a legtöbb esetben egy kísérletet (hamvába holtat), hogy bebizonyítsam, én is látom ezeket a problémákat, még ha nem is mindegyiket teljesen ugyanúgy, mint akik vitatkoztak velem. Megígértem, hogy ha nagyobb fizetésért kell tüntetni, ott leszek az első sorban, de ez nem hatotta meg őket különösebben. Valószínűleg teljesen érthetetlen volt számukra, hogy ha valaki elfogadja, hogy a körülmények megnyomorítóak, hogyan várhat el többet, és/vagy jobb munkát a pedagógusoktól.

Minden ilyen vitában - ahogy az a nagykönyvben meg van írva - elbeszéltünk egymás mellett. Én is hajtottam a magamét, ők is ezt tették, és valahogy nem akartuk érteni egymást.

Arra jöttem rá, hogy muszáj egy kicsit keményebbnek lenni, sokkal világosabban, egyértelműen kell fogalmazni. Akikkel vitáztam, ők más pedagógiát képviseltek, mint én. Igenis van legalább kétféle pedagógia. Egyik sem igazabb, vagy tudományosan hitelesebb, mint a másik. Nem lehet közöttük dönteni aszerint, hogy melyik az, amelyet igazol a pedagógia fennkölt tudománya, s melyik az, amelyet megcáfol. Nincs ilyen igazolás és cáfolat. Önmagában vett ellentmondásmentesség van (vagy nincs, ahogy én látom mindkettő esetén van), és hasznosság van, adaptivitás, alkalmazhatóság, a mai helyzet igényeinek való megfelelés.

Az egyik pedagógia a régibb, de azért a másik is ki van fejtve már vagy 100 éve, és a gyökerei még régebbre nyúlnak. "Régebbiről" és "újabbról" írok, de ez egyáltalán nem értékítélet, csak egy tény jelzése, hogy tudniillik az egyik régebb óta létezik, mint a másik. A "régebbi" nem negatív jelző, sőt, egy régebbi elképzelésnek mindig vannak sajátos előnyei Csak jelezni tudom, mi a lényegük, hiszen sok-sok mindent kellene leírni egy közel kimerítő jellemzéshez. A régebbi pedagógia kevésbé tekinti a gyermeket szuverén személyiségnek, az újabb pedagógia sokkal inkább. Amaz a gyermek tudással, értékekkel, szabályokkal, attitűdökkel való "feltöltésében" gondolkodik, emez ezeknek a "tartalmaknak" a kiküzdésében, konstrukciójában, az élet (a megélés) során történő, sajátos, az egyénre jellemző módon és milyenségben való elsajátításában. A régebbi pedagógia a tanulás számára mindenek fölött, és szinte kizárólagosan a memorizálást és a gyakorlást jelöli ki elsajátító tevékenységként. Az újabb elgondolás szinte mérhetetlenül kitágítja a lehetséges tanulási tevékenységek körét, beemeli az iskolába szinte az összes autentikus társadalmi tevékenységet, és tanulási tevékenységet csinál belőlük: a munkát, a játékot, a problémamegoldást, a konfliktuskezelést, a vitát, a projektet, és sorolhatnánk a végtelenségig. A régi pedagógia tanítási módszertana néhány, elsősorban ismeretközlést és algoritmusok gyakorlását lehetővé tevő metódusból áll, az újabb keretei között a tanuló ember változatos tevékenységformáinak szervezése áll a középpontban. A hagyományos pedagógia a tanulást szinte kizárólagosan individuális tevékenységnek tekinti, az újabb viszont szociálisnak, ezért utóbbi keretei között meghatározó szerepet kap az együttműködés, a kooperatív munkaformák válnak fontossá. A régebbi pedagógia feltételez sok mindent az iskolába kerülő gyerekről, a társadalmat (a szülők társadalmát) mintegy az iskolának "bedolgozóként" képzeli el, a szülőknek e szerint kötelességük valamilyen iskolai előfeltételek (tudásbeliek, magatartásbeliek, értékbeliek) előállítása a gyermekükben, ez nem az iskola dolga. Az újabb pedagógia elfogadja, hogy az előfeltételek nagyon különböző minőségben és szinten vannak jelen az iskolakezdő gyermekekben. Mindenkit nevelni akar, ezért vállalja, hogy maga igazodik ezekhez a különböző előfeltételekhez, hogy aztán mindenki elsajátíthassa az élethez szükséges közös műveltséget, és mindenki egy vagy néhány területen "nagyon mássá" váljék, kiemelkedjék. A régebbi pedagógia a tehetséget "magával hozottnak", az újabb kialakíthatónak képzeli.

Nem sorolom tovább a különbségeket. Szerintem ez két önmagában konzekvens nézetrendszert képviselő pedagógia. Vitapartnereimmel - az esetek döntő többségében - e tekintetben különböztünk egymástól. Emlékeim szerint ritkán vitatkoztam olyannal, aki hasonlóan hozzám ezt az újabb pedagógiát képviselte. Legföljebb az fordult még elő (például itt is, a blogon), hogy néhány oktatáspolitikai részletkérdésben más megoldásmódokat képviseltünk, ám a nevelés, a tanítás alapkérdéseit illetően ugyanúgy gondolkodtunk.

És szeretnék nagyon egyértelmű lenni. Nem lehet az újabb pedagógia vállalása alól kibújni a körülményekre való hivatkozással. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen törvény szerint kötelezően mindenkinek ezt az új pedagógiát kell vallania, képviselnie. Én lennék az első, aki harcolnék az ellen, hogy törvényerőre emelkedjék mondjuk az a követelmény, hogy egy héten egy adott osztályban a tanulási idő legalább felét csoportmunkával kell tölteni. Azt sem mondom, hogy az, aki nem a második pedagógia szerint nevel és tanít, nem is pedagógus. Erről szó sincs. Én annyit állítok, hogy a mára megformálódott helyzetben az iskolában az újabb elképzelések érvényesítésére van szükség, az lenne adaptív. Ezt valaki vagy elfogadja, vagy nem, ha elfogadja, és sikerül jól kialakítania a gyakorlatát, akkor várhatóan (de nem 100%) sikereket fog elérni, ha nem, akkor szembe kell néznie egyre súlyosbodó kudarcokkal (és ez sem abszolút biztos). Mi köze van ehhez a fizetésnek, az oktatáspolitikusok hozzá nem értésének, az időnek, az adminisztrációnak, és a kifogásokban szereplő sok más tényezőnek? A munkát lehet ezen a másik módon végezni ugyanakkora fizetéssel, ugyanannyi idő alatt, ugyanannyi időt rabló adminisztrációval, ugyanolyan kevés eszközzel, ugyanakkora osztálylétszámokkal. Nem lehet azt mondani, hogy majd akkor végzem adaptívabb módon a munkámat, ha majd megfizetitek. Ilyen nincs.

A pedagógust nem azért kell jobban megfizetni (mert ebben aztán ne legyen vita közöttünk, a pedagógust valóban sokkal jobban kellene megfizetni, a feltételeket valóban javítani kellene), mert attól magasabb színvonalú lehet a második pedagógia szerint végzett munkája. Meg azért, mert sok egyébként vallott értékünknek ellentmond, ahogy a pedagógusokkal bánunk.

Ma egy állóháborúban vagyunk. Nem fizetek többet, amíg nem dolgozol "jobban", amíg nem minőségi, amit leteszel az asztalra; nem dolgozok "jobban", nem termelek minőséget addig, amíg nem fizetsz többet. Két hibás álláspont, amiket szembeállítanak egymással, azok nem szembeállíthatók. De azért egy kis különbség mégis van a "társadalom" és a pedagógusok helyzete között. Utóbbiak részei az előbbinek, és nem fordítva. Ezért én úgy látom, hogy ezt a patthelyzetet úgy lehet megtörni, hogy amennyire csak lehet egységesen (azért nincsenek illúzióim!) leteszünk az asztalra egy koncepciót arra, hogy milyen módon alakítjuk át a nevelés, oktatás rendszerét. Helyzetbe hozzuk magunkat és a társadalmat. Érdemes legyen megfontolni, hogy invesztál-e a társadalom egy olyan folyamatba, amiben az invesztíció busásan megtérülhet.

Én pedig ezután nem engedem, hogy a velem vitatkozók másra tereljék a szót (kivéve, ha kifejezetten arról a másról van szó). Mindig meg fogom kérdezni: melyik pedagógiát képviseled.

Hol a józan ész?

Széll Kálmán terv (vagy program, vagy mi): az iskolakötelezettség korhatára 15 év lesz.

A megfontolt elemzők (állítólag) jó sokat gondolkodnak azon, amit elemeznek, megpróbálják sok oldalról körüljárni, figyelmeztetik magukat, hogy ne valakik ellen fogalmazzanak meg állításokat, hanem vélekedéseket, nézeteket, állításokat elemezzenek, szóval törekszenek a higgadt, alapos véleménynyilvánításra. Ez most nehezen megy. Ha elkezdené az ember aprólékosan elemezni a 15 éves korhatár ügyét, és óvatoskodva próbálná vizsgálni a pozitív és negatív hatásokat, akkor elveszne valami ami az állásfoglalásnak értelmet, színt, erőt ad, nem tekintené senki felkiáltásnak, üvöltésnek, nem lehetne leírni, hogy ez aztán már tényleg sok.

Mert, hogy erről van szó. A terv, az iskolakötelezettség korhatárának leszállítása 15 éves korra, annyira nélkülöz minden racionalitást, annyira triviálisan ellentmond a saját céljainak (ha komolyan vehetők egyáltalán), hogy szinte értelme sincs az elemzésnek. ha nekiállna az ember elemezni ezt a gyalázatot, akkor azt demonstrálná, hogy elemzésre méltónak tartja, érdemes a megfontolásra. Hát nem.

Nem tudok érzelmektől mentesen fogalmazni. A terv kiötlőiben úgylehet nincs (bár már ebben sem vagyok biztos) határozott előítélet, ellenszenv és undor az elesett, hátrányos helyzetű társadalmi rétegekkel szemben, de érzéketlenség az bőven van, és akkor viszont nagyon nagy a baj. Szinte hallom az érveket: egy csomó gyerek ("bátrabbak" hozzáteszik: többek közt a cigányok) úgysem járnak be, ha bejárnak úgyis szétverik az iskolát, ha nem verik szét, úgysem tanulnak, minek akkor rájuk pedagógust, fűtést, padot és ebédet pazarolni! Ha akar az a büdös gyerek iskolába járni, akkor járhat, a magyar állam megadja a lehetőséget, de ha csak széltoló, renitens, bűnöző, és valójában már ő is a háta közepére kívánja az iskolát, akkor menjen isten hírével, menjen dolgozni, ha már elmúlt 16 éves, ez a jó mindenkinek. Jajj!

Ha kell, leírom az érveimet is, de ebben a pillanatban erre képtelen vagyok. Itt valami szörnyű dolog készül.