Két pedagógus beszélget:
- Te! Szerinted mi az a kompetencia?
- Nem emlékszel? Most voltunk együtt egy továbbképzésen. Ha jól jegyeztem meg, a kompetencia használható tudás; képességek, készségek, attitűdök, ismeretek építik fel.
- Jó-jó! De mi az, hogy tudás? Arról már nem is beszélve, hogy mi az, hogy képesség, készség, attitűd, de akár azt is megkérdezhetném, mi az, hogy ismeret.
- A tudást - szerintem - éppen az ismeretekkel, képességekkel, készségekkel, attitűdökkel lehetne meghatározni, valahogy ezeknek az elegye, vagy várj csak ... inkább a rendszere, vagy mi. És hát, tudod, a képességekkel már én is bajban vagyok. Tényleg, mik a képességek?
- Talán erre még tudunk mondani valamit. Amikor valamit meg tudsz csinálni, akkor beszélhetünk képességről. Ez olyan, mint egy számítógépes program, egy szubrutin. Te is informatikát tanítasz, nem?
- "Meg tudsz valamit csinálni." Vagyis tevékenységről van szó. De mi az, hogy tevékenység?
...
És ez így mehetne napestig. Ha társaságban vagyunk, és valaki egy beszélgetés, vita közben felteszi a kérdést, hogy na, és ez a fogalom mit jelent, akkor a résztvevők válaszolnak rá, és kialakulhat az előbbi, pedagógusok közt zajló beszélgetéshez hasonló, bár azt hiszem nem tartana sokáig. Eljutnánk egy pontig (lehet, hogy ez nagyon gyorsan eljön), amikor azt mondjuk, hogy jó, rendben, tudjuk miről van szó, nincs szükségünk meghatározásra.
Nem lehet a végtelenségig definiálni. Ha egy fogalmat definiálunk, akkor más fogalmakat használunk fel. Azokat is definiálni kell, amihez ismét fogalmakat kell használni, és így tovább. Ha ebben a folyamatban egy szinten a definícióban előkerül egy korábban már definiált fogalom, akkor nagy baj van. Ördögi körbe jutottunk, logikai szempontból ez elfogadhatatlan. Önmagával definiálás. A hétköznapokban ez sokkal kevésbé zavar bennünket, mint a tudományban. A hétköznapi diskurzusokban nem törekszünk tökéletesen a fogalmak meghatározására. Sokkal inkább a gondolati kontextusok érzékeltetéséről van szó. Azt szeretném, ha a velem beszélgető, vitatkozó partner amikor arra a fogalomra gondol, amelyet éppen én most használtam, ugyanolyan "dolgokkal" (gondolatokkal) ugyanolyan viszonyokba állítaná ezt a bizonyos fogalmat, mint én. Tudod, miről van szó! Az a kicsi, zöld, kemény, és a múltkor a fejedre esett a szekrényről, és így tovább, akár még az előbb említett súlyos logikai hibát, az önmagával definiálást is elkövethetjük. Mert nem egy tiszta logikai rendszer kidolgozása a feladatunk, hanem az, hogy kommunikációnk sikeres (adaptív) legyen.
Ezt a tudomány nem teheti. Ez az állításom azonban - félek - nem nyilvánvaló. Sokan vannak, akik a tudományról úgy gondolkodnak, hogy az tulajdonképpen ugyanazokkal a "dolgokkal" foglalkozik, amikkel a hétköznapi gondolkodás és kommunikáció, csak alaposabban, részletesebben, elméleti módon, és törekedve a logikai tisztaságra. Ért valamit tudáson a "hétköznapi ember" (aki nem pedagógiával foglalkozik), ugyanezt érti nagyjából a tudós is tudáson, illetve ugyanaz a magja az ő tudásának is, ám lehet, hogy sokkal gazdagabb, részletesebb. Mindkettőjük tudásfogalma a gyakorlatból, az empíriából származik, ugyanaz a forrás, csak a tudós egy kicsit, vagy jelentősen tovább megy. Így aztán - ez is elfogadható sokak számára - nem szükséges következetes (értsd logikailag rendben lévő) definíciókon alapuló fogalmi rendszereket kialakítani, elég ha a fogalmat (minél "rendesebben") körülírjuk, hiszen maga a fogalom a valóságban van, nem mi hozzuk létre. Amikor társadalomtudományokkal foglalkozók szemére vetik, hogy ezt, azt, amazt nem valami jó definícióval írtak le, akkor sokan legyintenek: na és, lehet, hogy a definíció még javítandó, de nem ez a lényeg, hanem a fogalom gyökere, a valóság, az az objektív, definícióval úgyis csak megközelíthető, ki nem meríthető szubsztancia, ami tőlünk, a meghatározásainktól, a gondolatainktól függetlenül létezik.
Az a fixa ideám, hogy ez a pedagógia, a pszichológia, és sok más társadalomtudomány, humán tudomány egyik fontos problémája. Amikor valaki arra hivatkozik, hogy nem kell következetes fogalmi rendszert kialakítani (vagy hát jó lenne, de nem olyan nagy baj, ha egyelőre még bajos), akkor azt hiszi, hogy egy fogalom mögötti objektív tartalom kellően jó irányítója lehet a gondolkodásnak, s ezért óriási hibát nem lehet elkövetni, ami hibát meg esetleg elkövetünk, azt kritikus gondolkodással feltárjuk, és javítjuk. Közben nem veszi észre, hogy amikor az objektív világ gondolkodást erősen befolyásoló szerepében hisz, "valójában" hétköznapi, laikus elméletek uralmát biztosítja az adott tudományban. Tóth Tamás írt a véleményében erről, a hétköznapi fogalmak tudományba való betolakodásáról, ezzel a hétköznapi elképzelések meghatározó szerepéről. Legalábbis egy konstruktivista ezt így gondolja. Naiv, laikus elméleteink mintegy átplántálódnak a tudomány talajába, ott elkezdenek önálló életet élni, a mag szárba szökken, és létrejön egy elmélet. Nincs ezzel semmi baj, ez is természetesen egy lehetséges elmélet. Akkor van baj, ha a tudósok azt gondolják, hogy ez "az" elmélet, az egyetlen, a valódi. Hiszen az objektív világ erős nyomására alakult ki, annak objektív leképezésével, márpedig az objektív világ egyféle. Lehet persze tévedni - mondja ez az elképzelés - de a kritikus gondolkodás valóban segít, lehet javítani a rendszert.
Ám erről az egészről egészen másképpen is lehet gondolkodni. Ebben a másik gondolkodásban a fogalmak nem az objektív világ lenyomatai. Konstrukciók. Az ember agya csodálatos szerkentyű, képes erre. Konstruál. Létrehozza a fogalmakat, és nem átveszi valahonnan. Nem kiszolgáltatott módon elviseli az objektív világ hatását, ennél sokkal aktívabb, ő maga hozza létre a gondolat objektumait. De itt igazából nem a konstruktivizmusról akarok írni, hanem a tudományról, kiváltképp a pedagógiáról.
De még mielőtt belemennék, hogy ez a bizonyos konstrukció hogyan történik egy következetesnek lenni akaró tudományban, válaszolnom kell az első rész végén feltett kérdésre. Buták vagyunk, vagy valami másról van szó? Nem, nem vagyunk buták. Pusztán arról lehet szó, hogy nagyon nehezen küzdjük le ismeretelméleti korlátainkat. Ezek "pozitivista korlátok", mi minden áron a valóság üzenetét akarjuk felfogni, s amikor ezt tesszük, csak a hétköznapi, naiv elméleteinket visszük át a pedagógiába, és ettől nem tudunk elszakadni. Persze, amit mondok, az kissé provinciális saját pedagógiánkra vonatkozik inkább. A világban a pedagógiával foglalkozó kutatók többsége - remélem nem tévedek - átment már a paradigmaváltáson. Nem pozitivista módon nézi a tudományát, a pedagógiai tudást is konstruáltnak gondolja, ennyiben hallatlanul fontos számára a teremtő, kreatív gondolkodás, a képzelőerő, a fantázia. Nálunk ez még kevésbé érvényesül, de érvényesülni fog. Jó, de ha amúgy a világ neveléstudományában túl vagyunk már egy paradigmaváltáson (még ha nálunk nem is), miért van az, hogy a pedagógiában egyelőre nincsenek relativitáselméletek, kvantumteóriák, húrelméletek? Miért nincsenek nagy, meglepő, meghökkentő szellemi teljesítmények? Miért nincsenek megrázó tudományos forradalmak? Vagy vannak? Néha azt hiszem, hogy például a konstruktivista pedagógia megszületése nagy tudományos forradalom. De valahogy mégis más ez, mint a természet kutatásában. Miért? Na, erre akarok kitérni a következő bejegyzésben.
Két pedagógus beszélget: te, válasszunk ki egy olyan paradigmát vagy modellt, amit vagy a tanárképzés során tanultunk meg, vagy a továbbképzésen volt róla szó. Jelöljük meg, hogy melyik fogalmi rendszerben gondolkodunk, nézzük meg, hogy az adott jelenség magyarázatához melyiket érdemes használni. Nem az a kérdés, hogy mi a kompetencia, hanem, hogy válasszunk egy fogalmi rendszert és modellt és gondolkodjunk abban. Ha egyiket sem ismerjük, vagy úgy teszünk mintha nem ismernénk, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem látjuk tudománynak a pedagógiát. Ha mégsem tanultunk volna korábban, mert nem vettük komolyan, akkor meg ne csodálkozzunk, hogy ugyanazokat a fogalmakat használjuk, mint azok, akiknek nem ez a szakmája.
VálaszTörlésNaív és laikus elméletek ott hódítanak teret a tudománytól, ahol a tudomány gyenge teljesítményt nyújt. A neveléstudományban számos ilyen területet lehet felsorolni. A képet jelentősen árnyalja a tudománykommunikáció, amiben szintén komoly elmaradásunk van. Sok esetben vannak eredmények, de nincs népszerűsítés, nincs tudásmegosztás és így komoly esélye van a naív nézeteknek is. A konstruktivizmus egészen jól terjed, igaz nem lett belőle forradalom. Javaslom: konstruktivizmus.hu és tudománykommunikáció, álnaív nézetek máris hátrányban lennének.
VálaszTörlésTe János! Te itt lelövöd a poént :-) Hát persze, hogy arról van szó, hogy a "komoly" tudomány konstruált paradigmák közül választ, és egy fogalomnak - mondjuk a kompetenciának - annak keretei között van értelme. Én eddig azt próbáltam bemutatni, hogy a még mindig sokakra jellemző pozitivista tudományfelfogásban egyáltalán nem erről van szó. Paradigmaválasztásnak az égvilágon semmi értelme nincs, ha abban gondolkodom, hogy a tudásom tökéletesen megfelel az objektív valóságnak, vagy már majdnem tökéletesen.
VálaszTörlésAmiben még esetleg tudok majd a harmadik részben újat mondani, az egy paradigma mibenléte, szerkezete, felépítése. Azt hiszem, holnap megírom.
Ha már ekkora szerencsém adódott, hogy két ilyen kiváló szakemberrel diskurálhatok, kihasználom az alkalmat, és felteszek egy engem komolyan foglalkoztató kérdést. A konstruktivista tanuláselméletet (nagyrészt Istvánnak köszönhetően) tökéletesen el tudtam, el tudom fogadni, működőképessége számomra vitathatatlan. Most egyre erősebben nyomul azonban a hálózati tanulás elmélete, és ez elgondolkodtatott. A hálózatosodás hatása a pedagógia egészében is megkerülhetetlen. A kérdésem tehát: hogyan viszonyul egymáshoz a konstruktivizmus és a hálózatiság? (Mellesleg azt hiszem, azért nehéz a pedagógiában felépíteni azt a bizonyos egzakt, tudományosan megalapozott rendszert, mert mire felépülne, a valóság átrendeződik. De ez már egy másik történet, nyilván lesz még erről is szó a későbbiekben.)
VálaszTörlésTiszteletem a résztvevőknek!
VálaszTörlésSzeretném jelezni, hogy bár István nyilván elfogult a konstruktív pedagógia irányában, azért vannak mások is a világon/külföldön, akik ezt eléggé másképp látják. És nem ez az egyetlen és lehetséges út, ami bejárható. Bár nyilván kevesebb tudással és tapasztalattal rendelkezem, de azért kevés fogalmam mégis van a konstruktív pedagógiáról. Istvánnal szemben viszont nekem csökkent az ezirányú rajongásom (talán nem ez a leghelyesebb szó) az idő előrehaladtával. Nem mondtam le róla, csak jóval kevésbé hiszek benne, mint korábban - miközben hazánkban próbálják úgy erőltetni, hogy jobbára fogalmuk sincs róla.
Júliának:
>azért nehéz a pedagógiában felépíteni azt a >bizonyos egzakt, tudományosan megalapozott >rendszert, mert mire felépülne
Inkább azért, mert nem egzakt:-) Más dolog a természettudomány (science), és a humán tudományok. Nagyon más.
Péter szóba hozta a konstruktív pedagógiát. Számomra is szimpatikus az elmélet és bennem is vannak kérdőjelek. Leginkább azt nem tudom eldönteni, hogy egy másik elmélet lenne adaptívabb vagy a konstruktív pedagógia elvei alapján kellene kidolgozni olyan fontos területeket mint például motiváció, metakogníció, szociális hatások.
VálaszTörlésItt és most nem fogok a konstruktivizmus mellett érvelni. Csak a következőket akarom mindenki figyelmébe ajánlani:
VálaszTörlés(1) A konstruktivizmusról egy konstruktivista nem vitatkozhat úgy, hogy ennek az elméletnek az igazsága a kérdés. (Ellentmond ugyanis a konstruktivista elméletnek, hogy lenne igazsága.)
(2) Lehet vitatkozni a belső konzisztenciáján, ellentmondásmentességén, teljességén.
(3) Lehet vitatkozni azon, hogy adaptív-e, egyszerűen: ezt érdemes-e alkalmazni a gyakorlatban (pl. a pedagógiában), vagy mást.
(4) Ha az ember tudással, megismeréssel kapcsolatos kérdésekről, pl. a tudomány problémáiról ír, akkor (akár akar, akár nem) választ egy keretet adó paradigmát magának. Én a konstruktivizmust választottam. Kijelentéseim tehát úgy értelmezendők, hogy mögöttük ez az elmélet áll.
Julinak. Nem lesz meglepetés a válasz: a két elmélet nem riválisa egymásnak, nem ugyanarról szólnak. Az egyik a tanulás mibenlétéről szól, a másik annak bizonyos (hálózatokat használó) formáiról. Egy hálózati tanulásban hívő lehet konstruktivista és nem konstruktivista is. Egy konstruktivista hiheti, hogy a hálózati tanulás nagyon jó kerete lehet a tanulásnak, és lehet az is, hogy nem hisz ebben. Az a siemens-i tétel (leegyszerűsítve), hogy van behaviorista, kognitivista, konstruktuivista és konnektivista tanuláselmélet, tehát ez a tétel kevés relevanciával bír.
István, bocsánat, nem akartam lelőni :) cserébe vendégem vagy az alábbi blogokon egy-egy poénlelölésre, kiengesztelésként :) tanarkepzes.blog.hu, blog.ollejanos.hu :) Juli, le ne lődd a hálózati nyomulással kapcsolatos poént :) sokan egyébként azt mondják, hogy a konstruktivizmus szociális típusának szép megvalósulása a konnektivizmus. Péterrel egyetértek, nem egzakt a világ, illetve nem annak vesszük. Egzakt környezetben lehet olyan is feltételezni, hogy bizonytalanság, valószínűség és tűnhet nem egzaktnak, mert nagyon keveset tudunk még róla. Pl. én még nem láttam pedagógiai jelenséget magyarázó faktoranalízist 70% megmagyarázott variancia fölötti eredménnyel (komoly kutatásnál).
VálaszTörlésPesze, hogy nem lehet egy ilyen hihetetlen sebességgel változó világot egzaktnak tekinteni. Úgy vélem, hogy mire egy pedagógiai jelenséggel elvégezzük a faktoranalízist, és jól kielemezzük, az eredmény már nem is érvényes, minden tovább mozdult. Legfeljebb a tendenciák sejthetők. Ez a konstruktív-konnektív összevetés még mindig nagyon érdekel, bár részben kaptam választ. De éppen a hálózatosodás egy olyan viszonylag új elem, amivel a pedagógia alig foglalkozott. Ki gondolta volna egész rövid idővel ezelőtt, hogy a hálózatok szerepe ilyen átütő lesz az iskolában (legalábbis, ami a diákokat illeti). Ennek az oktatásra gyakorolt (v. inkább gyakorolható) hatásával az elméleti szakembereknek intenzíven kellene foglalkozniuk. Ehhez persze elkelne segítség a pedagógia "tudományától".
VálaszTörlésKedves Juli, Lentebb található egy link: beszélgetés a konnektivizmusról, többek között e blog szerzőjének részvételével. Hátha segít választ találni pár kérdésre...
VálaszTörléshttp://www.ustream.tv/recorded/4969354
István írta: „a két elmélet nem riválisa egymásnak, nem ugyanarról szólnak.”
VálaszTörlésElméletileg azért elképzelhető, hogy ma még külön kezelt jelenségek a jövőben egy általános elmélettel lesznek leírhatók. Gondoljunk csak Einsteinre!
Szeretnék ellent mondani az egzaktsággal kapcsolatban megfogalmazott állításoknak. Az egzaktság a valósággal, a változó világgal kapcsolatban soha nem merül föl. Egzakt valamilyen tudás lehet csak. És nem abban az értelemben (a fogalom nem ezt jelenti), hogy tökéletesen megfelel a valóságnak (a konstruktivizmus nemes borzadállyal fordul el egyébként is egy ilyen kijelentéstől). Az egzaktság pontosságot, kifejtettséget jelent, egy elméletre lehet azt állítani, hogy egzakt. Ha én jól értelmezem persze. Ám sajnos, ha így értelmezzük, akkor is van probléma. A Gödel-tétel azt mondja, hogy minden valamirevaló axiómarendszerben van olyan tétel, amit nem lehet bebizonyítani, de cáfolni sem. (A "valamirevaló" jelzőnek van definíciója, itt nem írom le, mondjuk így: nem primitív az axiómarendszer.) Vagyis az érdekes axiómarendszerek nem teljesek. Az általam adott egzaktságfogalomnak ezért nem is felelhetnek meg. Vagyis szinte semmi nem egzakt.
VálaszTörlésAhogy írtam ezeket a mondatokat, úgy váltam egyre bizonytalanabbá abban, hogy jól értem-e én ezt az "egzaktság" fogalmat.
Köszönöm, Kati! Megnéztem a konnektivizmusról szóló kerekasztal-beszélgetést. Nagyon gondolatébresztő volt,és valóban sok kérdésemre adott választ. És gerjesztett persze új kérdéseket. Például István felvetése kapcsán adódik a nagy pedagógiai kihívás: Hogyan motiváljuk a digitális bennszülöttek utáni generációt? (Az x generáció tagjai között is igen sokan unatkoznak a hagyományos iskolában, de a z-vel még nehezebbnek látszik a helyzet.) Nem fogunk tehát kifogyni a témákból.
VálaszTörlésDe nem szeretném elterelni a vita menetét. Egyetértek Istvánnal: én sem igazán értem már az egzaktság fogalmát, főleg a pedagógia tudományának aspektusából.
>Hogyan motiváljuk a digitális bennszülöttek utáni generációt?<
VálaszTörlésKedves Juli, A probléma nem új... Én digitális bevándorló vagyok, de én is unatkoztam az iskolában... :-( A problémának lehet hogy van egy közös gyökere? De most én sem szeretnék terelni, mármint témát!
Kedves Kati! Dicsekedjem el azzal, hogy én a "veteránokhoz" tartozom, és én is unatkoztam? Pedig jó tanáraim voltak. Van bizony közös gyökér. Talán még sor kerül erre a témára is.
VálaszTörlésA bejegyzés vége felé olvashatjuk: „Nem, nem vagyunk buták. Pusztán arról lehet szó, hogy nagyon nehezen küzdjük le ismeretelméleti korlátainkat.”
VálaszTörlésÖnmagában ez alapján még mondhatnánk azt, hogy butábbak vagyunk, mert mi csak nagyon nehezen vagyunk képesek leküzdeni az ismeretelméleti korlátainkat.
Persze tudom, hogy a gondolatmenet még folytatódik, érdeklődve várom.
Az lehet egy kérdés, hogy a neveléstudományban miért nehezebb az ismeretelméleti korlátok leküzdése, mint a természettudományokban?
sziasztok!
VálaszTörlésnagyon az ismeretelmélet felé kanyarodik a véleményfelhő.... de nem baj. szerintem általános, hogy a fogalmak nem pontosak. ez nagyon érdekes! olyan, mintha egyes tudományokban ez szükséges is lenne.
korábbi főiskolai oktatói pályafutásom a turizmushoz kötődik. rengeteget vitatkoztunk, hogy a turizmus tudomány-e. én kételyemet fejeztem ki, általam nagyon kedvelt oktató társaim pedig erősködtek, hogy igen. tiszteletre méltó munkát fektettek bele, de nem vagyok meggyőződve ma sem. de a lényeg: akkor figyeltem fel arra a folyamatra, hogy a mai korban a fogalmak egyre kevesebbet fognak át, kicsi a jelentéstartományuk és az éppen használó szerző vagy előadó a maga kedve szerint értelmezi, tölti ki a "mintha még hiányozna valami belőle" űrt.
nem lehet, hogy a pedagógiában és általában a társadalom tudományokban ez a folyamat érvényesül?
másik: sok szakdolgozatot olvastam, mint külső, belső konzulens. a diákok nagyrésze abszolút kreacionista, ami a foglmakat illeti. előbb kitalálja mit akar írni, vagy állítani. aztán összeszedi hozzá az érveket és olyan fogalmakat használ, úgy alakítja, hogy neki legyen igaza... ez ellen az oktatók SOHA nem tettek. nem minősítettünk tudományosan gyengére írásművet!!! aztán ezek a diákok egy része kolléga lett és ugyanúgy alakítgatják a fogalmakat, éppen az aktuális mondanivalóhoz...
Ti erre nem figyeltetek fel? Van veszélye annak, hogy a féltudású elit lételeme a szofizmus és ezzel megakadályozza a pontos és egzakt tartalmak kialakítását, érvényesítését?
En az egzakt dolgot egyszerubbre fognam (es most eltekintenek attol, hogy Istvan es a konstruktivizmus borzadallyal gondolna ram):
VálaszTörlésegy fizikai/kemiai jelenseg/kiserletet ismetelve tobbe-kevesbe (ugye kellokeppen bizonytalanul fogalmaztam, Istvan?) ugyanannak kell kijonnie.
Egy tarsadalmi jelensegnel pedig ez kevesbe van igy. Ha egy osztalyt tanitunk, elvileg minden gyerekre ugyanaz a hatas, megis eleg mas az eredmeny:-))
A bizonytalan fogalmazas ilyen szituacioban legalabb is nem szerencses, mert azt a hatast kelti (persze nyilvan tevesen), mintha nem merne valaki allast foglalni.
Ez a bennszulott dolog annyira szerencsetlen:-(
VálaszTörlésA bennszulott eredetileg ugyanis helyi dolgot jelolt, a "digitalis bennszulott" pedig idobelit. Es amig a bennszulottek "otthon voltak", ahol "benn-szulottek", utobbi esetben errol szo sincs:-)
Kedves Zsolt! Mikor pontos egy fogalom? Mit jelent egy fogalom pontossága? Ez szerintem attól függ, hogy maga az a tudásrendszer, amelyben a fogalom helyet foglal, milyen felépítésű, milyen megalapozású. A "páros szám" fogalma meglehetősen "pontos". Nem azért, mert ez a fogalom más természetű lenne, mint mondjuk a "kognitív disszonancia" fogalma, hanem azért, mert a "páros szám" fogalma egy olyan axiómarendszer keretei között definiálható teljesen egzakt eljárással, amely axiómarendszerről ráadásul még tudjuk is, hogy ellentmondásmentes (kevés ilyen van a fontosabb matematikai axiómarendszerek között). De a témával kapcsolatos utolsó bejegyzésemben többek közt erről is írni akarok.
VálaszTörlésA fogalmak a kommunikációt szolgálják. Ha az emberek önkényesen, rosszul bánnak a fogalmakkal, ha - ahogy írod - beszűkítik a jelentéstartományukat, akkor vélhetően valami adaptív dolgot tesznek. Egy fogalom túl tág értelmezésével - például - nem akarnak belemenni nehezen vállalható vitákba. Én egyébként a jelenséggel nem nagyon találkoztam (biztos csak arról van szó, hogy eltérően értelmezünk valamit). Nekem inkább az a bajom sokszor, hogy az emberek fogalmakat túl tágan értelmeznek. Ez persze részben egy kreatív, és összességében pozitív hatású nyelvi jelenség is (egyes szavakat elkezdünk újabb értelemben is használni), de az indokolatlan, nem alátámasztott általánosítások esetén már problémák jelentkeznek.
Az emberek így is, úgy is maguk konstruálják a fogalmaikat, egy konstruktivista azt mondja, hogy ez "kivédhetetlen" (nem is akarja kivédeni). Ám úgy konstruálunk, hogy az eredmény adaptív legyen, olyan legyen, hogy a másik emberrel tudjak kommunikálni. A fogalmaink összekapcsolnak embertársainkkal, bár a finom és nem finom distinkciók az elkülönülést is lehetővé teszik. A fogalmakkal, és bármilyen konstrukciónkkal játszunk, formálgatjuk.
Kedves Péter! A fizikai, kémiai kísérleteinkben akkor jön ki ugyanaz mindig, ha a meghatározó feltételeket állandónak tartjuk. Vagyis van a fizikai hatásoknak egy rendszere (kölcsönhatások), amelyek befolyásolják a jelenséget, és mi magunkban azt konstruáltuk meg, hogy ha az összes feltétel ugyanaz, akkor a fizikai folyamatnak ugyanúgy kell végbemennie. Ezzel a konstrukcióval két baj van: (1) Amikor fizikailag állandónak állítjuk be a feltételeket, akkor valószínűleg nem tudunk mindenre figyelemmel lenni, és amire figyelemmel vagyunk, azt sem tudjuk teljes mértékben kontrollálni (minden mérés csak közelítés). (2) Az, hogy a nagy fizikai állandók tényleg állandók, "csak" egy konstrukció, valójában nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy az elektron töltésének nagysága, vagy a gravitációs állandó nem változik-e egy mérési hibahatáron bőven belüli értékkel az időben.
(Folytatom!)
(Folytatás)
VálaszTörlésDe a felvetésed szempontjából nyilván nem ez az érdekes, hanem a társadalmi jelenségek. Bölcsész barátaim szokták mondani, hogy a társadalmi jelenségek aztán igazán indeterminisztikusak, mert - és akkor jönnek a tiédhez hasonló példák - a fizikához viszonyítva sokkal, de sokkal kevésbé lehet megjósolni, hogy mi fog történni (például egy osztály tanításában, miközben én ugyanazt a módszert ugyanúgy alkalmazom). De ennek semmi köze a determinisztikussághoz. Hol van itt szó minden esetben ugyanazokról a körülményekről? Ez az érvelés így hangzana a fizikában: a fizikai folyamatok teljes mértékben indeterminisztikusak, sztochasztikusak, mert ha mondjuk a huzalok nyúlását figyelem, akkor a különböző kísérletekben hiába használok ugyanakkora erőt a megnyújtáshoz, minden kísérletben más és más lesz a megnyúlás,. Na ja, hiszen az egyes kísérletekben más volt a huzal hossza, más volt a keresztmetszete, az anyaga, és más volt a hőmérséklet. Az osztályban meg egyszer az első órán, másszor a hatodikon voltam bent, egyszer egy fizetésemelés után mentem be, egyszer meg egy bérelvonás után, egyszer ott volt minden tanuló, egyszer meg nem volt ott két kiváló diákom, stb., stb., stb. Vagyis azon múlik a dolog, hogy mit tudunk kontrollálni. A különbség inkább abból adódik, hogy a fizikus összeszed egy jelenséggel kapcsolatban 4-6 hatást, kölcsönhatást, és méréseinek hibája az elfogadható szint alá csökken (hogy mi az elfogadható, az gyakorlati kérdés). Mi meg itt állunk, és csak azt tudjuk mondani (például), hogy egy hatodikos gyerek hány pontos szövegértés kompetenciamérés dolgozatot ír, azt 25% erejéig megmondja, hogy milyen a szociális helyzete. Gondoljuk, de egyelőre nem sikerült kimérni, hogy nagyjából ugyanennyit meghatároznak azok a pedagógiai körülmények (tanulási környezet), amelyben tanul, benne elsősorban a pedagógus minőségével. A maradék 50%-ról meg egyelőre fogalmunk sincs. A fizikus megméri a huzal hosszát, a keresztmetszetét, megnézi az anyagát, megméri a hőmérsékletet, és azt mondja, hogy ez a huzal 200 Newton erő hatására x milliméterrel fog megnyúlni. Megméri, és csettint egyet: csak 0,1%-ot tévedtem. Hol vagyunk mi ettől? És nem azért, mert butábbak vagyunk, hanem ... De ez már legyen az új bejegyzés dolga!