Nyílt levél Gloviczki Zoltán Helyettes Államtitkárhoz

Tisztelt Gloviczki Zoltán!

Ön már nem először ír kritikát a kritikáról. Máskor ugyan nem személyesen írta alá, amit írt, hiszen az Oktatási Államtitkárság véleményeként jelent meg mindaz, amit a közoktatási törvény tervezetét vitatókkal szemben megfogalmazott, stílusa azonban félreismerhetetlen volt. Most tökéletesen ugyanebben a stílusban, immáron a saját aláírásával jelentetett meg a kormany.hu-n két oldalt, már megint a kritikáról. Felismerhetően egyetlen kritikus megnyilvánulásra reagál, a Népszabadságban Tóth Ákos tollából megjelent, 2012. július 18-i cikkről ír. Ezzel a közléssel egyben közszolgálatot is teljesítettem, pótoltam az Ön mulasztását, ugyanis a kormany.hu-n elfelejtette pontosan megjelölni, mi ellen is szól az írása. Igaz, azt beharangozta az Emberi Erőforrások Minisztériuma Oktatásért Felelős Államtitkárságának közleménye, és a megfelelő oldalon az Ön írására való hivatkozás szerepel is, de nem ártott volna a kétoldalasban sem megmondani, hogy miről van szó.

Először azt érdemes megkérdeznünk magunktól, és azonnal meg is válaszolni, hogy mikor jut eszébe a Helyettes Államtitkár Úrnak replikázni a véleményekre. Nem jutott eszébe, amikor a Hálózat a Tanszabadságért (HAT) az előző, a törvény kritikáinak kritikájaként megjelentetett államtitkársági véleményre írt hosszú, nagyon sok részletre kiterjedő szakmai véleményt, bátran mondhatjuk, hogy elemzést. Nem jutott senkinek eszébe a magas hivatalban a reagálás, amikor a HAT a Nemzeti alaptantervről (NAT) adott lesújtó kritikát. Akkor sem volt egy szava sem a helyettes államtitkár úrnak, és munkahelyének sem, amikor a HAT, az Oktatói Hálózat (OH) és a Hallgatói Hálózat (HAHA) készített alapos elemzést, mintegy alternatív országjelentést, ellensúlyként az Európai Unió számára kormányszervek által készített kritikán aluli színvonalú helyzetértékeléssel szemben. Most viszont Ön, Helyettes Államtitkár Úr tollat ragadott, akkor, amikor végre az Ön súlycsoportjába sorolható ellenféllel, illetve egy nem a legszerencsésebb fogalmazású írással szállhatott vitába. Valljuk be őszintén: Tóth Ákos népszabadságbeli írása bár kritikájának nagy részét tekintve hiteles, elfogadható, azonban van benne néhány rejtett akna, tévedés, ügyetlen fogalmazás, amelybe bele lehetett kötni. Ön ezt meg is tette.

            Szánalmas próbálkozás ez is, mint ahogy az előző is az volt. Ön egymás után adja fel a magas labdákat, van, hogy állításai nem egészen állják meg a helyüket, van, hogy mellébeszél, van, hogy hiányos szakmai tudását fitogtatja. Teszi ezt kioktatóan, nagyon magas lóról beszélve. Atyaisten! Ilyen kvalitású emberekre van bízva a magyar oktatásügy!

            De nézzük konkrétan! Én azzal nem foglalkozom, hogy Orbán Viktor, vagy Hoffmann Rózsa találja-e ki az oktatáspolitikát (Tóth Ákos cikke is ezzel kezdődik, és Ön is reagál rá). Nekem majdnem mindegy. A tartalom a fontos.

            Ön, tisztelt Helyettes Államtitkár Úr nem érti, miért kritizálja önöket Tóth Ákos azzal, hogy szakítanak a tudásalapú társadalom képével. Hiszen a mostani oktatáspolitika „…éppen a tudásalapú társadalom képéhez tér vissza a pusztán készségeket vizsgáló >>kompetenciaképzés<< után” (1. o.). Nincs olyan szakkifejezés, hogy „kompetenciaképzés”. Ha Ön a kompetenciaalapú képzésre, netán a kompetenciafejlesztést középpontba állító oktatásra gondolt, akkor az meg nem vizsgált semmit, mert a képzés és nem a vizsgálat a feladata. De ezek igazából csak nyelvi problémák. Egy helyettes államtitkártól ugyan elvárná az ember, hogy egyrészt a szakmai nyelvet megfelelően használja, másrészt legyen logikus, amit leír, de hagyjuk, nem olyan időket élünk, amikor az ilyen finomságokkal túl sokat lehet bíbelődni. Fontosabb, hogy a szövegezés bornírtsága alól is kikandikál egy már-már a nevetségességig eljutó szemléletmód: az oktatást is felügyelő minisztérium oktatással foglalkozó helyettes államtitkára a kompetenciák fejlesztését és a tudásalapú társadalom igényeinek oktatásban való érvényesítését két egymással szemben álló dolognak gondolja. Jaj! Nincs kedvem alapfokú szemináriumok abszolút kötelezően birtokolandó ismereteit citálni arról, hogy a kompetencia is tudás, hogy ha az ismeretekre gondolt a Helyettes Államtitkár Úr, akkor azok részei a kompetenciáknak, s hogy a mai oktatási rendszerekben éppen a kompetenciák fejlesztése jelenti a tudásalapú társadalom igényeinek kielégítését.

            Ön, Gloviczki Úr szintén értetlenségét fejezi ki Tóthnak azzal a felvetésével kapcsolatban, hogy az állam kitölti az iskolai tanítás tartalmát. Így fogalmaz: „Hogy pedagógiai programmal az állam töltené meg az iskolát? Évtizedek után először szakít a Nemzeti köznevelési törvény azzal, hogy az iskola pedagógiai programját a fenntartó ellenőrzi és hagyja jóvá. A pedagógusok értelmiségi alkotóerejének és szakmai tudásának tiszteletéből fakadóan az új törvény a nevelőtestület jogkörébe utalja a helyi pedagógiai program megalkotásának és jóváhagyásának jogát” (1. o.). Ön meglehetősen következetesen alkalmazza azt a módszert, hogy nem arra tér ki, ami az Ön által kritizálni szándékozott állításban szerepel, hanem egészen másról kezd el írni. Itt is ez történik. Mert egy kérdés, hogy kitölti-e az állam (már a NAT-tal egyébként) az iskolában tanítandó tartalom igen nagy részét, és ettől teljesen eltérő kérdés, hogy ki fogadja el a helyi tantervet, illetve általában a pedagógiai programot. Mindkettő igaz: egyrészt az állam kilencven százalékban meghatározza (nem szerintem, hanem a köznevelési törvény szerint), hogy mit tanítsanak az iskolában, másrészt valóban úgy van, hogy az iskola maga fogadja el a saját helyi tantervét. Azt a tíz százalékot! Mert a többi kötött. Így persze nem volt nagy kockázata annak, hogy odaadták az iskolák tantestületeinek a döntési jogot. „Tisztelt tantestület! Megengedem neked, hogy a (valószínűleg) egyetlen rendelkezésre állóból általad kiválasztott kerettantervet CTL-C – CTRL-V módszerrel átmásold a helyi tantervedbe, és határozd meg a szabadon tervezhető tanórák arányát sem elérő (tíz százaléknyi) tanítási idő tananyagát”. Nagy gesztus.

            A következő bekezdésben tetten érhetjük az Ön következő maszatolós módszerét. Ezt írja: „Hogy az iskolaépület működtetése az önkormányzatra maradna? A törvény valahogy másként fogalmaz: az önkormányzatok anyagi lehetőségeik, politikai és stratégiai szándékaik függvényében maguk nyilatkozhatnak évről évre, hogy részt tudnak-e és kívánnak-e venni ebben a működtetésben” (1. o.). Önnek kétségkívül igaza van abban, hogy a törvény fogalmazása más, mint amit Tóth Ákos a cikkében kritizál. De ez a lényeg? Ismerjük ezt az eljárást. A Fidesz közeli cégeknek nevezett vállalkozásokkal nem az volt a baj, hogy disznóságokat követtek el, hanem az, hogy Fidesz közelieknek nevezték őket. Kiváló. Szarva közt a tőgyit! Tisztelt Gloviczki Úr! Tudja, ebben az ügyben nem az a probléma, hogy az önkormányzatoknak nem teszik lehetővé, hogy akár évente nyilatkozzanak. Az a probléma, hogy önök államosították az oktatást, kivették az önkormányzatiságot érvényesítő fenntartói rendszerből, eszement módon központosítják. Ezzel „csak” az Európai Unió egyik legfontosabb működési alapelvét, a szubszidiaritást sértik, a modern társadalomfejlődés elemi követelményeit hagyják figyelmen kívül, és megteremtik az oktatás önkényes irányításának tökéletes lehetőségét. Tudják! Mint a szocializmusnak nevezett rendszerben! De Ön, Helyettes Államtitkár Úr, erre a kérdésre nem óhajt kitérni, a valódi kritikát nem akarja cáfolni. Ezzel szemben belekapaszkodik Tóth egy vitatható fogalmazású mondatába.

            Ön, tisztelt Gloviczki Úr, egy nem pontosan érthető érvelésben mellékesen megjegyzi, hogy „… >>egyes<< önkormányzatok kiváltságai teszik egyenetlenné a köznevelés rendszerét”. Most sem ártott volna, ha egy kicsit alaposabban utánanéz a szakmai ismereteknek. Mit jelent vajon az Ön számára az az állítás, hogy a köznevelés rendszere egyenetlen? Mert bizonyos értelemben az, más értelemben viszont nagyon nem az. Ha odafigyelne az e témában született tudományos megállapításokra, vagy a saját elképzelései, előítéletei engednék, hogy végre tudatosuljon önben jó néhány szakember figyelmeztetése, akkor tudhatná, hogy Magyarország a PISA vizsgálatokban az egyik legkisebb szórást produkálja mindegyik teszt pontszámainak esetében. Ez, tudja, azt jelenti, hogy hazánkban nem drámaiak a teljesítmények közötti különbségek. Van azonban valami, aminek tekintetében mégiscsak figyelemre méltóak az „egyenetlenségek”. Ez pedig az, hogy a relatíve igencsak kicsi különbségeket viszont szélsőséges módon határozzák meg a tanulók szociális helyzetét leíró tényezők. Ugye nem kell leírnom, hogy miképpen! De ha ez így van – és így van, ezt eléggé hihetően demonstrálják a PISA vizsgálatokkal kapcsolatos publikációkban szereplő eredmények –, akkor érdemes megvizsgálni, hogy vajon ezt a valóban meglévő egyenetlenséget az iskolafenntartó önkormányzatok eltérései, ahogy ön írja, a „kiváltságaik” okozzák-e. Nos, nem! Viszonylag jól megragadható a településnagysággal való összefüggés. Ön is könnyen megtalálhatja a szakirodalomban annak sokszori leírását, hogy a településtípus, ha egyáltalán mutat összefüggést az eredményekkel, az az összefüggés rendkívül gyenge. Ez nem csak a nagy nemzetközi vizsgálatok adatsoraiból derül ki, hanem a hazai kompetenciamérés eredményeiből is. Gloviczki Úr! Az az összefüggés, amelyre önök az oktatási rendszer fenntartói szerkezetének, egész irányításának radikális átalakítását építették, egész egyszerűen nem létezik. Nem is tudom, mit mondjak.

            Helyettes Államtitkár Úr! Ön a kétoldalasában „korábbinál jóval magasabb szabadon felhasználható finanszírozott órakeretről” ír. Ezt mégis, hogy érti? Az általános iskolában valóban magasabb a finanszírozott tanórák száma az egyes évfolyamokon, de ez a bevezetett délutáni foglalkozások miatt van így, ezt Ön elfelejtette hozzátenni. A kilencediktől kezdve pedig nem jelentős a növekedés a korábbiakhoz képest, ezzel én nem dicsekednék. Az igazi kérdés az, hogy vajon meglesznek-e a feltételei annak, hogy az itt kétségtelenül meglévő, bár esetleg vitatható szerepet játszó, illetve nem túl jelentős növekedés valóban megvalósuljon. Ha erről beszél, akkor arról is beszélnie kellene, hogy valószínűleg a pedagógusok terheinek növekedése árán hajthatók végre ezek a növelések. Nincs ebben az országban valószínűleg ma egyetlen ember sem, aki átlátná az e változtatásokkal járó finanszírozási igényeket, és azok kielégítésének lehetőségeit. Ugrás a sötétbe, amit csinálnak, és ha Orbán Viktor tavaly év végén elhangzott kijelentésére gondolok, hogy tudniillik több pénz az oktatásra nem lesz, akkor, kedves Helyettes Államtitkár Úr, engedje meg, hogy erős kétségeim legyenek.

            Ön megkérdőjelezi Tóth Ákos azon felvetését, hogy a buktatás tiltása megakadályozta a nehéz sorsú gyerekek rendszerből való kizuhanását. Ultima rációként arra hivatkozik, hogy „kötelező részvétel” érvényesült az oktatásban, tehát abból kihullani sem lehetett. Magyarán: a buktatás nem okozhatott kizuhanást, hiszen nem is lehetett kizuhanni. Gloviczki Úr! Mondja ezt azoknak a gyerekeknek (és szüleiknek), akik többszöri bukás után – „tanulva” a tapasztalataikból – ténylegesen elhagyták az iskolát! Ha nem is nagy az arányuk az általános iskolát a nyolcadik osztály előtt elhagyó gyerekeknek, de nem is hanyagolhatjuk el. És egyébként a sorozatos kudarcok, a megbélyegzés – még akkor is, ha végül befejezte a gyerek az általános iskolai tanulmányait – Ön szerint milyen mértékben járul hozzá nem kevesek döntéséhez, hogy nem folytatják középfokon tanulmányaikat, vagy a szakiskola első vagy második félévében hagyják el az oktatást? Hát nem veszi észre, hogy ez a humánus és hatékony pedagógiától oly távol álló elfogadása és gyakorlása a buktatásnak életek tönkremeneteléhez járul hozzá? Ez tényleg felfoghatatlan? És tényleg komolyan gondolja, hogy a buktatás a „hatékony oktatás és nevelés” eszköze? Hol él Ön Gloviczki Úr? Mikor él Ön?

            Most egy kicsit hosszabban kell idéznem: „Amikor az előző rendszer tizennyolc évre emelte a tankötelezettség korhatárát, nem motiváltabbá tette a diákokat, hiszen tetszőlegesen gyenge teljesítménnyel is biztosította kötelező bennmaradásukat a rendszerben, nem csökkentette a lemorzsolódást, hanem kötelezően benntartotta a rendszerben a valójában a rendszeren belül lemorzsolódó tanulókat. A lemorzsolódás ugyanis nem azt jelenti, hogy ki hány éves korában fejezi be tanulmányait, hanem hogy milyen végzettséggel, teljesítménnyel. A nemzetközi példák ékesen bizonyítják, hogy a tankötelezettségi korhatár és a lemorzsolódás köszönőviszonyban sincsenek egymással: a végzettség nélküli tizennyolc éves nem jut messzebbre, mint a tizenhat esztendős, akit szervezett programokkal és valós képzettséget adó stúdiumokkal segítenek a cél felé” (1-2. o.). Önnek teljesen igaza van abban, hogy a tankötelezettség korhatárának felemelésével nem lehet növelni a motivációt. Az is nyilván helyes megállapítás, hogy egy ilyen intézkedéssel nagyon gyenge teljesítményt produkáló tanulók maradnak bent a rendszerben, és akár nevezheti is „rendszeren belüli lemorzsolódásnak” a jelenséget (bár a „lemorzsolódás” szó elég következetes szakmai használata ezt nem nagyon engedi, de üsse kő). A lemorzsolódással kapcsolatban valójában elég lenne csak logikusan végiggondolni a folyamatok várható alakulását. Ha 18-ról 16-ra szállítjuk le a tankötelezettség korhatárát, akkor sok tanuló (a számuk becslése szinte lehetetlen feladat, de biztos, hogy nem üres halmazról van szó) hagyja el majd elsősorban a szakiskolákat, olyanok, akik valóban egyébként nyűgnek érezték volna a tanulást, ha az kötelező lett volna 18 éves korukig. Közöttük (tehát az így kihullók között) lesznek olyanok is, akik ha nem is feltétlenül nagyon sokat, ám valamennyit mégis tanulnának a hátralévő időben, és lennének valamilyen arányban olyanok is, akik ha kényszeredetten is, de megszereznék a szakmunkás képesítést. Azokról nem is beszélve, és tudjuk már csak tapasztalatból is, hogy vannak ilyenek, akik 16, vagy 17, 18 éves korukban kezdik „megemberelni magukat”, vagyis megváltozik a tanuláshoz való hozzáállásuk, akár az iskola pozitív hatására. Őket most elveszítjük. Aztán lesznek olyanok is, akiket – ne szépítsük a dolgot – bizonyos iskolák fognak „kiutálni”. Könnyebb lesz megválni bizonyos tanulóktól, mint megoldani a velük kapcsolatos nevelési problémákat. Még egyszer: fogalmam sincs, az e csoportokba tartozók hányan lesznek. De erről ma senkinek nincs fogalma. Szabad így meghozni egy döntést? Szerintem nem.

            Abban persze van igazság, hogy a most majd már 16 éves korukban az új rendelkezés közvetett hatásai miatt kihulló tanulók, akik a régi rendszerben feltételezhetően bent maradtak volna az iskolában, többségükben viszonylag keveset profitáltak volna az oktatásból, ha nem változik a korhatár. Ez probléma. De ezt a problémát tényleg formális kezeléssel kell próbálni megoldani? Ha egy csoporttal pedagógiai problémáink vannak, akkor azokat az illető csoportba tartozók „eltávolításával” kell megoldani? Nem maga az oktatási rendszer volt az elsősorban, amely centrifugális hatásával ezeket a gyerekeket, fiatalokat ilyen méltatlan helyzetbe hozta? Nem kellene inkább azon gondolkodni, hogy miképpen lehetne az iskola (elsősorban a szakiskola) „tanulómegtartó képességét” fokozni, és egyre inkább hasznossá, hatékonnyá tenni az ott folyó pedagógiai munkát?

            Helyettes Államtitkár Úr! Ön rajtakapja Tóth Ákost, hogy nem jól ismeri a köznevelési törvény egy pontját, merthogy a szakiskolákban a jogszabály szerint pontosan 33% kell, hogy legyen a közismereti oktatás (a megfelelő óraszámok) aránya, s nem úgy van, ahogy a Népszabadság szerzője tudja, vagyis nem igaz, hogy az legföljebb ennyi lehet. Önnek már megint igaza van. De Gloviczki Úr! Tényleg örömet érez, mint az igazság bajnoka? Nem zavarja néhány „apróság” a köznevelési törvény e pontjával kapcsolatban? Az például, hogy miközben a világon mindenhol a munkavállalók általános műveltségének, az átfogó, de az egész életben fontos kompetenciáknak a fejlesztését tartják fontosnak, eközben a hazai oktatás szembemegy ezzel a tendenciával? Vagy az, hogy a szakiskolákban az intézkedés nyomán a felére csökken a közismereti tantárgyak óraszáma, ami azt jelenti, hogy az ezeket tanító pedagógusok felét el kell bocsátani? Vagy ha Ön erre azt mondja, hogy közben növekszik a szakiskolákban tanulók aránya, akkor én ennek egyrészt olyan nagyon nem örülök, másrészt a gimnáziumi és/vagy a szakközépiskolai tanulók arányának csökkenésével jár, ami viszont ez utóbbi iskolatípusokban jelent pedagógus létszám csökkenést. Ha pedig Ön továbbra is, mint szokta, azzal igyekszik leszerelni ezeket a kritikákat, hogy majd a nyugdíjazások megoldják a problémát, akkor jó lenne, ha a környezetében valamelyik hozzáértő munkatársa végre felhívná a figyelmét, hogy ha a létszámcsökkentés elsősorban valamely szűkebb pedagógus csoportra (ez esetben szakiskolák közismereti tantárgyakat oktató pedagógusaira) korlátozódik, és közel 50%-ot jelent, akkor az csak a nyugdíjazás módszerével semmiképpen nem oldható meg. Ez is elemi összefüggés. Ön egész egyszerűen a Tóth Ákos által elkövetett nem túl jelentős figyelmetlenséget használta fel arra, hogy elterelje a figyelmet egy rendkívül jelentős, negatív hatású intézkedés problémáiról.

            Az pedig már komoly értelmezési problémát jelent, hogy Ön úgy képzeli, azt állítja, hogy a szakképzés fogja fejleszteni az általános, az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges kompetenciákat. A szakképzés per definitionem képtelen erre (azért szakképzés), még akkor is, ha egy jó szakképzés valóban tud hosszabb ideig jól használható, adaptív tudást is nyújtani a tanulóknak. Félek, hogy a hazai szakképzés egyáltalán nem ilyen, de nem látom, hogy az Önök oktatáspolitikájában hol vannak azok a tervek, amelyek e helyzet megváltoztatását irányoznák elő.

            Az, hogy a szakképzésbe kerülők analfabéták vagy sem, sokkal összetettebb kérdés, mint azt Ön, de akár Tóth Ákos is gondolja. Elég arra hivatkoznom, hogy a magyar 15 éves tanulók (egy részük szakiskolákba jár) a PISA felmérés olvasástesztjét átlagosan az OECD országokra jellemző átlag szintjén oldotta meg. És még egy fontos adalék ehhez: Magyarországon az eredmények szórása egyáltalán nem nagy, sőt, a kifejezetten kisebbek közé tartozik. Vagyis óvatosan kellene bánni az olyan kijelentésekkel, amelyek analfabétákként állítják be a szakiskolákba kerülő tanulókat. Nyilván vannak köztük azok is, és nyilván éppen a szakiskolások között a legnagyobb arányban, ha összehasonlítjuk a középfokú iskolatípusokat, de egy releváns nemzetközi összehasonlításban a szélsőségesen negatív értékelés hamis. Nyilván tudunk mondani olyan „hazai viszonyítási szintet”, saját elvárást, amelyhez képest egyesek tragikusnak tarthatják a szövegértés színvonalát, vagy akár más alapvető kompetenciák fejlettségét. Ám ha valaki felelős politikus vagy államigazgatási szakember akar lenni, annak mélyebben kell végiggondolnia ezeket a problémákat. Fel kell tennie magában például azt a kérdést, hogy ha a 15 éves tanulóink nem nagy szórással az OECD átlagán teljesítenek átlagosan a szövegértésben, akkor az hogy lehet, hogy a felnőttek körében folytatott olvasásvizsgálat viszont mélyen ezen országcsoport átlaga alatti teljesítményt mutat a magyar felnőttek körében. Mi történik a középiskolákban? E problémát tekintve hogyan jellemezhetők az egyes iskolatípusok? Gyanítható (és erre a vizsgálatok eredményei is utalnak), hogy az alacsony iskolai végzettségűek igen gyenge eredményei okozzák általánosan hazánk gyengébb teljesítményét. Akkor lehet, hogy mégiscsak fontos, hogy kik, mikor, hogyan maradnak ki az oktatás rendszeréből? Talán mégiscsak fontos, hogy milyen a közismereti (például a szövegértés fejlesztésére is erősen hivatott) oktatás a szakiskolákban? Lehet ebben a kérdésben is perifériális, fogalmazásbeli problémákba beleakaszkodni, csak nem ez a felelős magatartás, tisztelt Gloviczki Úr.

            Nem gondoltam, hogy Ön vagy más munkatársa valamikor még előhozza a „titkos tanulmány” ügyét. Ez Önök számára akkora fiaskó volt, hogy azt hittem, egy életre elfelejtették, elnyomták magukban, és erre kényszerítenék legszívesebben a közvéleményt is. De nem, Ön ugorva Tóth Ákos felvetésére ismét magyarázni kívánja a magyarázhatatlant. Helyettes Államtitkár Úr! Minden józanul gondolkodó szakember számára világos, hogy számos olyan változás következett, következik be, és számos olyan tartós folyamat van az Önök közreműködése nélkül is, amelyeknek a természetes megoldása az iskolabezárás, a tömeges elbocsátás. Ezek a következők:

·  az iskolában tanulmányaikat elkezdő évfolyamok létszámának csökkenése (ez Önöktől független folyamat),

·     a szakiskolákban a tanulmányi idő korábbinak a háromnegyedére való csökkenése,

·     a tankötelezettség korhatárának leszállítása,

·    elsősorban az általános iskolák esetén a kapacitáskihasználatlanság (ez egy helyzet, amit nem Önök állítottak elő, „csak” megörökölték, de ettől még probléma),

·  a pedagógusok heti kötelező, tanítással kapcsolatos óraszámának növekedése (ami csak lehetőség ugyan, de nagyon kicsi az esélye, hogy Önök ezt nem használják ki).

Nem azzal van a baj, Gloviczki Úr, hogy esetleg hozzálátnak a közoktatási kapacitások racionalizálásának, erre biztosan szükség van. Az a baj, hogy nincs koncepciójuk erre. Annyira nincs, hogy még csak be sem vallják, talán még maguknak sem, hogy ilyen koncepcióra szükség lenne. Amikor elvégeznek bizonyos számításokat, akkor sem vonják le belőlük a helyes következtetéseket. Korábban közölték a társadalommal, benne a pedagógusokkal, hogy csökkennek ugyan a pedagógus feladatok, de van növekedés is, ezek kompenzálják egymást, tehát nem lesz nagyarányú leépítés. Azt elfelejtették megmondani, hogy a jelentős létszámnövekedésre óvodapedagógusokból lesz szükség 2014. szeptember 1-től, a csökkentési igények azonban vagy más területeken, vagy minden pedagógus kategóriában egyenletesen jelentkeznek. Vagyis ebben a pillanatban két dolgot tudunk: a várható változások igenis vezethetnek jelentősebb pedagógus létszámcsökkentéshez és intézménybezárásokhoz is, de hogy ez valóban ne így legyen (kérdés persze, hogy tényleg nem így kell-e lennie), azzal kapcsolatban az Önök kommunikációja – nyilván a koncepció hiánya miatt – olyan távol van a megnyugtatótól, mint Makó Jeruzsálemtől.

            Végül a röghöz kötésről. E kérdésben is eltalálta tisztelt Helyettes Államtitkár Úr a szarva közt a tőgyit. Tóth Ákos botor módon Önöknek tulajdonította a röghöz kötés kifejezés használatát, miközben Önök valóban a legelejétől tiltakoztak ez ellen. És? Ez a lényeg? Nem az, hogy egy hallgatónak adott esetben két választása van, vagy belemegy egy olyan szerződésbe, amely már valóban röghöz kötést jelent (hiszen kötelezően el kell töltenie Magyarországon diplomájának megfelelő munkavégzéssel a képzési idejének kétszeresét), vagy nem megy bele ilyesmibe, inkább diákhitellel, vagy más módon fedezi a tandíját (ha nem haragszik, én most nem használnám a „tandíj” szó helyett Önök által kitalált eufemizmusok egyikét sem)? Hogy erre van-e erkölcsi alapja bármilyen hatalomnak, azt én most nem firtatnám. Nem akarom letagadni, hogy nagyon sokan problematikusnak tarthatják, hogy valaki a magyar adófizetők pénzén lesz kiképezve, majd végzése után végleg elhagyja az országot. Ezzel tehát nem foglalkoznék, más fórumon szívesen részt vennék e kérdés megvitatásában is. Azzal viszont nagyon is foglalkoznék, hogy Önök az intézkedéssel jelentős mértékben beszűkítik a felsőoktatás merítési bázisát, elsősorban a hátrányosabb helyzetű rétegekhez tartozók közül sokakat elriasztva a felsőoktatásba való jelentkezéstől. Ez részben súlyos esélyegyenlőtlenségi problémákat vet fel, de talán még nagyobb gond, hogy az ország adottság- és tehetségpotenciáljával való rossz gazdálkodást jelenti. Ha egy országban nagyobb társadalmi csoportoknak érdemben csökken a lehetősége arra, hogy soraikból felsőoktatásban tanulók, és egy részükből majdan jelentős teljesítményt produkáló szakemberek kerüljenek ki, akkor az az ország nagyon rosszul jár. Magyarországon sajnos az adottság- és tehetségpotenciál elherdálásának amúgy is „komoly hagyományai vannak”, most „sikerül” majd még rosszabbá tenni a helyzetet.

           

***

Tisztelt Helyettes Államtitkár Úr! Ez nem színvonal. Ez gagyi. Részben a szakmaiságot tekintve, részben a vitakultúrájára nézvést. Ebből így nem lesz, nem lehet semmi. Nem lesz, nem lehet párbeszéd, nem lehet értelmes vita, és persze nem lesz értelmes cselekvés sem. Rosszul, nagyon rosszul állunk.