Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra
Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében
A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.
A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.
Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Kilenc már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9). Nézzük a tízedik pontot!
X.
Az államtitkárság állítása:
„Nem igaz, hogy a Nemzeti alaptanterv, kiszorítja a kompetencia alapú oktatást.
Az igazság:
A Nemzeti alaptantervben megőrizzük a kompetenciák fejlesztésének elveit, ugyanakkor a tartalmi szabályozással meghatározzuk azt a tudás- és műveltségi minimumot, ami minden magyar gyereknek alanyi jogon jár. Így a Nemzeti alaptanterv megteremti az ismeretek és a kompetenciák harmóniáját.”
A válaszunk:
Az ismeretek és a kompetenciák harmóniájának megteremtésére természetesen semmi szükség, hiszen a pedagógiában a legszélesebb körben elfogadott definíciók szerint az ismeretek részei a kompetenciáknak. Az ismereteket és a kompetenciákat egymással szembe állító gondolkodásmód olyasmi, ami – s most finom lesz a megfogalmazás – az egyetemi pedagógia alapkurzusok elemi követelményeinek sem felel meg.
Régi szakmai ellentét feszül a különböző nézeteket vallók között a tananyagnak a különböző szintű tantervekben való szerepeltetésével kapcsolatban. A hazai szakmai fejlődés nagy ellentmondása, hogy „kivitatására” semmilyen oktatáspolitikai irányítás alatt nem volt esély, úgy tűnik, most sincs. Számtalan leírása létezik annak az érvelésnek, amely a tananyag központi, részletes meghatározását káros gyakorlatként mutatja be. E helyen most csak a lényeget idézve: (1) az oktatott tartalom központi előírása gátolja az innovációs folyamatokat, (2) rendkívüli mértékben szűkíti az érdemi pedagógiai differenciálás, a személyre szóló nevelés lehetőségeit, (3) feltételezi, hogy kialakítható konszenzus a tanítandó tananyagot, vagy/és annak minimumát illetően, pedig nagy valószínűséggel még csak többségi vélemény sem lehet majd egy-egy tantárgy központi kerettanterve mögött, (4) mélységesen sérti a pedagógusokat, mert feltételezi róluk, vagy közülük sokakról, hogy nem tanítanak majd olyasmit, ami egyébként minden józan belátás szerint tanítandó lenne, (5) az olyan fogalmak, mint tantervi minimum, nemzeti műveltség elvileg értelmezhetetlenek.
A törvénytervezet egyáltalán nem szól a kompetenciafejlesztés szükségességéről. Elképzelhető, hogy ez nem is feladata egy törvénynek, és sokkal inkább a Nemzeti alaptanterv, majd a kerettantervek megjelenése után kell e kérdést megvitatni. Az mindenesetre rendkívül figyelmeztető jel – bár szintén nem érinti a törvénytervezettel kapcsolatos vitát, miközben rávilágít a kormány kompetenciafejlesztéssel kapcsolatos várható politikájára –, hogy mint ismertté vált, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (nyilván nem a kormány intencióitól függetlenül) 47 milliárd Ft-ot von ki a TÁMOP programokból, alapvetően megnyirbálva az oktatásfejlesztési EU-s forrásokat. Ez a kompetenciafejlesztés pedagógiai kultúrájának elterjesztéséhez kapcsolódó programok végét jelenti, illetve megszakad az oktatási programcsomagok fejlesztésének folyamata, s a már kész programcsomagok implementációja sem folytatódhat. Ez valószínűleg halálos csapás a hazai oktatásfejlesztési folyamatokra.
Tapaszatalataim szerint az „ismeret” és „kompetencia” fogalmak értelemzésében elég nagy zűrzavar uralkodik a pedagógiában, az pedig nagyon nem mindegy, ki tartja azt a bizonyos egyetemi alapkurzust.:) Nem csak az a baj, hogy a törvénytervezet rosszul vagy sehogy sem értelmezi a fogalmakat (az baj, hogy olyan dolgokba akar beleszólni, amiről aztán fogalma sincs), hanem hogy mi tanárok sem tudjuk igazán, milyen az a tudás, amit a gyerek fejében kialakul, és ennek elérésében mennyi részünk lehet. A „megtanítandó anyag” nincs áttekintve úgy, hogy mi az, amit meg kell jegyezni, mi az, amit meg kellene érteni, mi az, amit gyakorolni kell, és vajon milyen okból vagy céllal választottam ki ezt vagy azt a tananyagot.
VálaszTörlésAz anyag kiválasztása egyfajta értékrendet is tükröz, és ez lehet nagyon különböző. Miért tartom én vagy a tantervíró fontosnak ennek a dolognak a „megtanultatását”? (Már nem merem a „tanít” szót használni, hiszen a konstruktivizmus alapján újra kellene definiálni, mit értünk ez alatt.) Ezt befolyásolhatja a társadalmi közmegegyezés vagy köz-nem-megegyezés, saját világnézetem, szakmai nézeteim – pl. még olyan látszólag egyértelműen meghatározható területen, mint az alsó tagozatos matematikaoktatás is lehetnek viták, lásd a Varga-módszer lenyesegetése, megszabadítása a „felesleges” dolgoktól, hiszen minek tanuljon egy másodikos kombinatorikát? Azonkívül nem felejthetjük ki az „elsődleges társadalmi környezetet”, magát az oktatási rendszert, hiszen a tananyagot sokszor a felsőbb szinteken elvárt bemeneti szabályozás is alakítja. Márpedig a felsőoktatás még nehezebben mozdul, változik. A vizsgákra való görcsös felkészítés megváltoztatja a tanár döntését a tananyagot, de a módszereket illetően is, ugyanakkor jogos igény a szülőtől, hogy a közoktatás felkészítse a gyereket a felvételire. (Jogos, más kérdés, reális-e, lásd nyelvvizsga- mizéria.)
Külön kérdés a tananyag „hasznossága” „társadalmilag”, ami folyton lobog különféle zászlókon, de ezt sem beszéltük még át tisztességesen, mitől hasznos a tananyag és kinek és ki szerint. Naponta elhangzik gyerek, szülő, akár tanár szájából is a „ Mi szükségem lesz nekem erre?” kérdés. Most valahogy ott tartunk, hogy egyrészt bizonygatni kell, hogy nem élhet ember annak tudása nélkül, hogy hány bolygó van a Naprendszerben – pedig dehogynem, de akkor mit is jelent a tudás adaptivitása? –, másrészt közöljük, hogy márpedig a János vitézt mindenkinek el kell olvasni, mert csak. Lassan el kell jutnunk oda, hogy megtiszteljük magunkat is és a „közkiszolgált” személyeket is azzal, hogy megválaszoljuk a fenti kérdést.
Amúgy teljesen egyetértek azzal, hogy a tananyag központi meghatározása káros és sértő dolog. De legalább ettől válik hatékonnyá az oktatás..... Kár, hogy az sincs leírva, mit értenek hatékony oktatás alatt.