Patthelyzet - kell egy új oktatáspolitika - I.

Előhang

Patthelyzet van. Legalábbis a mezei újság- és blogolvasó, a mezei tévénéző így látja: megmerevedtek a frontvonalak az oktatáspolitikában. A frontvonalak a kormánykoalíción belül húzódnak, az ellenzék hozzá sem szagol az ügyhöz. Ez az a pillanat, amikor - talán - érdemes kiállni valami harmadik koncepcióval. Magam is megijedtem, amikor ezt leírtam. De ugorjunk fejest.

A jelenleg a kormányerők által a közvéleménnyel megismertetett elképzelések jórészt kibontatlanok. Tervezett változtatásokból, nem részletezett, és különösen nem érvekkel alátámasztott elvi felvetésekből hámozzák ki szakértők és laikusok, hogy milyen irányt venne az oktatáspolitika, ha a jelenleg a kormányban az oktatást kezükben tartók elképzelései érvényesülnének, vagyis ha Hoffmann Rózsa vihetné a prímet. Kibontva még ennél is kevésbé láthattuk, de mindenhol ezt olvashatjuk, s néhány általános megfogalmazásból ki is érthetjük, hogy ezzel szemben áll Pokorni Zoltán elképzeléseinek rendszere. Ha egyszerűsítek, azt mondhatom (biztos, hogy mindkét fél tiltakozna, ha elolvasná, és érdemesnek tartaná reagálni rá): a pedagógus létszám megtartása az egyik oldalon, szemben vele a racionális létszámcsökkentés; a pedagógusokkal szemben különösebben követelményeket nem támasztó elképzelések az egyik oldalon, kifejezetten a verseny meghirdetésének szorgalmazása a másikon; van pénz, mondja az egyik oldal, nincs pénz, így a másik. Én egyelőre nem látok más konkrét különbséget (csak a közoktatásról írok természetesen). Sutyorogjuk, hogy Pokorni kart karba öltve Lázárral integrációpárti, Hoffmann (tudni véljük) inkább elit értékrendet képvisel iskolai érdemek szerinti szelekcióval, de az egész úgy ahogy van mászkos, nincsenek egyértelmű megnyilvánulások, nincsenek leírt koncepciók. Vérszegény ez az egész, nem látom, hogy itt valódi alternatívák küzdenének egymással, inkább hatalmi villongásnak tűnik mindaz, ami történik.

Mindeközben nincs szó a lényeges kérdésekről. Pedagógus életpályáról vitatkozunk, miközben senkinek nincs egy halványlila fogalma arról, hogy lesz-e pénz bármiféle fejlesztésre. Semmilyen koncepcióban nem látható, hogy mitől lesz a magyar közoktatási rendszer színvonalasabb, de ami még fontosabb, mitől lesz a rendszer a mainál sokkal méltányosabb. Hol van a baj? Ezzel kezdem. Ebben a bejegyzésben egyelőre a helyzetről lesz szó. Félek, hogy még a másodikban is, mert túl hosszú lesz. Aztán majd viszonylag gyorsan szeretnék egy bejegyzést írni az általam megfontolásra ajánlott alapelvekről, és mielőtt még kapnám a nagy kritikákat, hogy semmi gyakorlatiasság nincs abban, amit mondok, egy negyedik, vagy ki tudja, hanyadik bejegyzésben kifejezetten gyakorlati oktatáspolitikai döntések lehetőségéről fogok írni.

A helyzetről (mire kell koncepció, mire kell új oktatáspolitika?)

1. A magyar oktatás színvonalával, eredményeivel, legalábbis addig, ameddig rendelkezünk nemzetközi összehasonlító vizsgálatok adataival,  nincsenek óriási bajok, nincs válság, de még csak válságközeli állapot sincs. Majdnem minden nemzetközi összehasonlító vizsgálatban az OECD országok átlagán teljesítünk. Mi persze szeretnénk jobbat, akarjunk is, de meg kell keresnünk az igazi akadályokat. Mert az igazi akadály nem a gyerekek tanulni nem akarása. Attól, hogy növeljük a gyerekekkel szemben támasztott követelményeket, biztosan nem lesz eredményesebb az oktatás. Ha képtelenek leszünk magasabb szintre fejleszteni azt, amit ez az oktatási rendszer nyújtani tud, akkor megszigoríthatunk mindent, nem nő meg a részvétel hozadéka, továbbra sem éri meg a diák részéről olyan szinten energiát, időt, odafigyelést befektetni, ami szükséges lenne a magasabb színvonal eléréséhez. Ha a gyerekek ellenállása, tanulni nem akarása lenne a probléma, akkor ennek éppen ott kellene jelentkeznie sokkal erősebben, ahol jóval kisebb a tanulni akarás, ahol a beállítódások inkább a tanulással szemben állók, vagyis a gyenge teljesítményű tanulóknál. De nem így van! Éppen azoknál érünk el nagyon gyenge eredményeket (nemzetközi összehasonlításban), akik jó tanulók, akik az elitnek mondott iskolákban állítólag szeretnek tanulni, akikkel a sokkal kevesebb baj van, amikor fegyelemről, motivációkról van szó.

A magyar oktatás színvonala fejleszthető. Ehhez ki kell mondanunk, hogy a pedagógiai kultúra  fejlesztésével lehet csak célt érni. Nem mutogathatunk tovább sehová. Igaz, természetesen, hogy azok a pedagógusok, akiket nem tart el egy házastárs, vagy nincs valami olyan jövedelmük, amely indifferenssé teszi a saját fizetésüket, tehát ezek a pedagógusok abszolút méltánytalan körülmények között élnek, és minimum etikátlan ebben a pillanatban még nagyobb áldozatokat követelni tőlük. És különösen az igaz, hogy az ebben az élethelyzetben létezők motivációi, lelkesedése, új pedagógiák elsajátítására való törekvése is valami olyasmi, amit ép ésszel senki nem várhat el. Vagyis csak olyan koncepciónak lehet létjogosultsága, amely egyszerre kínálja a pedagógusok értelmiségi létének rehabilitálását és a pedagógiai fejlődés, fejlesztés lehetőségét, s támasztja az ezzel kapcsolatos követelményeket.

2. A méltányosság ügyében viszont nagy a baj. Miközben OECD összehasonlításban a középmezőnyben vagyunk, és még ráadásul a teljesítmények közötti különbségek sem drámaian nagyok (sőt, a kisebb teljesítménykülönbségeket mutató országok között vagyunk), eközben a kisebb különbségeket drámaian határozzák meg a gyerekek szociális hátterének jellemzői. Az iskolarendszer igazságtalanul, az ország érdekeivel ellentétesen mozogva, óriási társadalmi ellentétek magvát elhintve, így a társadalmi integrációt veszélyeztetve osztja szét a tudásjavakat, társadalmi hovatartozástól függően. Iskolarendszerünk mélységesen diszkriminatív módon működik. A diszkrimináció részben jól látható formákban is megjelenik, de látens módon is, azzal, hogy a szisztéma nem tud igazodni széles társadalmi rétegekből érkező gyerekek előzetes tudásához, képességeihez, viselkedéséhez, kultúrájához. Már a kezdetekben, a kisiskolásoknál megkövetel egy szűk sávban létező, a fehér, középosztálybeli, férfiak világát jellemző értékrendet, normarendszert, magatartást, tudást. A diszkrimináció eredménye, hogy éppen a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő, a sokkal bizonytalanabb háttérrel rendelkező gyerekek "torlódnak fel" az alsó régiókban az általános iskolában. Egy részük már el sem jut a szakiskoláig sem. A többiek 15 évesen még megoldják a PISA feladatokat úgy, hogy például a természettudományi tesztben e gyengék, e rosszabb teljesítményű tanulók még viszonylag előkelő helyen vannak, ha más országokból a hozzájuk hasonlókkal vetjük össze az eredményeiket. De aztán - hogy, hogy nem - mire az adott kohorsz egésze munkavállaló korúvá válik, már a 20%-a reménytelenül alulmaradt a munkaerő-versenyben, nem számíthat tisztes megélhetést biztosító munkára, a gazdaság pedig nem számíthat megfelelő számban megfelelő felkészültségű, a gyors változásokhoz alkalmazkodni tudó, tanulni is tudó munkaerőre. Vagyis nagy gondjaink vannak a szakiskolánál. A probléma gyökere persze "lejjebb" van, hiszen a 14 évesek már társadalmi hovatartozás által determinált differenciáltságban érik el a középfokú képzést. De a szakiskola sem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, nagyon úgy néz ki, hogy a rosszabb társadalmi háttérrel rendelkező fiatal munkavállalók körében tapasztalható jelentős hátrányok egy jó része a szakiskolai képzés alatt halmozódik fel.

3. A méltányosság ügye szorosan összefügg a magyar oktatás "tehetségteremtő" képességével, azzal, hogy ez a képessége bizony meglehetősen alacsony színvonalú. A nemzetközi vizsgálatok eredményei közül az egyik leginkább figyelmeztető, hogy a legmagasabb képességszinten teljesítő tanulók aránya szempontjából Magyarország az OECD országok között rendszerint jobban lemarad, mint az átlagos teljesítmény tekintetében. (A PISA vizsgálatban legutóbb, 2009-ben e téren tapasztalható volt pozitív irányú elmozdulás a szövegértés és a matematika tesztben.) Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a tehetség teremtésében (nem pusztán a felismerésében) az iskolának lényeges szerepe van, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a mai magyar közoktatás e feladatát alacsony szinten látja el (a nemzetközi összehasonlítást tekintve is, és jól indokolható, saját magunkkal szemben felállított elvárásaink szerint is). A tehetség probléma azonban szorosan összefügg a méltányossággal. Ha egy országban az iskolában elérhető tudás színvonala erősen meghatározott a társadalmi háttér által, akkor abban az országban rosszul bánnak egyben a tehetségpotenciállal is. Ha az iskolában valamilyen területeken kimagasló teljesítményre képes gyerekeket tekintjük tehetségeseknek, és ezeket a kimagasló eredményeket döntően csak bizonyos társadalmi csoportokhoz tartozók érhetik el, akkor a parkolópályára állított, a kiugrás lehetőségétől nagy részükben megfosztott, alacsonyabb társadalmi presztízsű családokban nevelkedő, tehetségessé válni képes gyerekek tehetségígérete elveszik a társadalom számára.

4. Miközben a nemzetközi mérések adatai szerint az OECD átlagán teljesítünk, pedagógusaink fizetése az OECD országok között a második legkisebb átlagot mutatja. Ez az a probléma, amit ha nem tudunk egy belátható időn belül megoldani, akkor nem képzelhető el a magyar oktatási rendszer új pályára állítása. A probléma azonban összetett, mert, bár sokat lehet vitatkozni a számok jelentésén, de nagyon úgy tűnik, hogy a magyar pedagógus létszám túl nagy. Amikor ezt leírja az ember, azonnal egy sor más információt is mellé kell tennie. A létszám túl nagy voltát az OECD országaiban jellemző, a tanított óraszámra, az egy pedagógusra jutó gyermekek számára, az osztálylétszámokra vonatkozó adatok alapján szoktuk állítani. De mellette ott vannak azok az adatok is, amelyek kellő hitelességgel a pedagógusok túlterheléséről szólnak. Sokat hallunk a pedagógusok munkájában jelen lévő, valójában a szakértelmüket nem nagyon igénylő feladatok nagy arányáról, a segédszemélyzet hiányáról, a fölösleges adminisztrációról. Amióta tart az ezzel kapcsolatos diskurzus (ez már több évtized), azóta nem sikerült átfogó képet kialakítani a kérdésben. Voltak kutatások, azok produkáltak is részeredményeket, azonban nagyon úgy tűnik, hogy e kutatások mindig csak addig jutottak el, hogy a vitázó felek (harmadok, negyedek,...) valamelyikének érveit alátámasszák. Mert hogy eddig egyetlen kutatás sem tudta megvilágítani annak az okát, hogy miért van akkora ellentmondás a magyar oktatási rendszer költséghatékonyságának nemzetközi összehasonlításban oly alacsony szintje, és a pedagógusok túlterhelése között. (Lesz még néhány pont, ahol az elemzés azt fogja sugallni, hogy EMBEREK, NEM ÁRTANA TUDNI HOGY MI VAN. Ez is ilyen kérdés.)

(Folytatom kb. három napon belül.)