Béljósokról, sarlatánokról

Ez a bejegyzésem nem lesz népszerű. Írtam én már korábban is elmélet és gyakorlat viszonyáról, most is valami hasonlónak az elemzésébe kezdenék, illetve itt is lesz szó elméletről, gyakorlatról. Előző bejegyzésem kommentjeinek egyikében már leírtam, hogy foglalkozom a mérés problémájával (a pedagógiára vonatkozóan), és egy-két meglepő következtetést megelőlegeztem. Továbbra sem kívánom a készülő könyvem tartalmát szétposztolni, de azt, ami a témát számomra izgalmassá tette, szívesen megosztom olvasóimmal.

A pedagógia tudományának művelése során egyre gyakrabban merül fel kétféle tudományos attitűd szembenállása. Természetesen mint minden ilyen tudományos álláspontok közötti ellentét, ez is személyi elhatárolódásokban jelentik meg, "oldalak" alakulnak ki. A szembenállás maga is a két oldalról szemlélve nagyon másképpen néz ki. Mindkét leírást közreadom:

1. Az egyik oldalon lévők magukat a tudomány hiteles, modern képviselőinek tartják, a másik oldalon lévőket nem sokra becsülik. Ez az oldal a saját tudományát, tehát, amit ő tudománynak tart, szívesen írja le az empirikus jelzővel. Tudomány az, amit mérésekkel, empirikus bizonyítási módszerekkel lehet igazolni, minden más csak béljóslás és sarlatánság. Van egyik oldalon az ő tudományuk, a másik oldalon egy inkább filozofikus, a történetiséget előtérbe állító, köldöknéző tudomány. Ha egyáltalán tudománynak tekinthető, merthogy ennek az oldalnak a képviselői közül sokan ezt megkérdőjelezik.

2. Az ellenkező oldalon lévők természetesen másképpen látják a "világot". Ők a saját tudományfelfogásukat tartják reálisnak, üdvözítőnek. A pedagógiát valóban lágyabb, a bölcsészettudományokban inkább megszokott módszereket alkalmazó diszciplínának látják, de nem fogadják el, hogy ez nem lehet tudományos. Az empíriát, a méréseket szükségesnek, de korlátozott hatókörűnek gondolják, a l'art pour l'art méricskéléseket (aminek nagyon sokszor a másik oldal tevékenységét látják) hiábavalóknak, eleve elhibázottaknak tartják, amelyek akár még veszélyesek is lehetnek, hiszen gyakran emberek, köztük gyerekek sorsa műlik az isten tudja milyen fogalmi alapokon, vagy azokat teljesen nélkülözve végrehajtott méréseken.

Itt persze kicsit kilúgozva, szélsőséges fogalmazásban írtam le az álláspontokat. Magam nem szeretnék azonosulni egyik szélsőséggel sem. Gyűlölöm az "egyrészt-másrészt", az "ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit" alapállást, meg azt, hogy úgy magasztaljam fel magam, hogy szembehelyezkedek két általam szélsőségesen jellemzett állítólagos állásponttal. Ezért aztán mindig feladatomnak éreztem, hogy legalább a magam számára kialakítsak valamilyen koherens, a leírtakkal szemben kritikus elképzelést.

A dilemma leképeződik a pedagógiai gyakorlatban is. Sokan kerülnek abba a helyzetbe, hogy amikor elfogytak már az érveik, előjönnek a slusszpoénnal: "ugyan már, amit te mondasz, az íróasztalnál kialakított elmélet, semmire nem jó abban a vérvörös valóságban, amiben nekem kell helytállnom naponta". Vagy a másik oldalon, ott is az érvek számának nullára redukálódásakor: "ugyan már, példák nem bizonyíthatnak semmit, egy iskola szűk perspektívájából nem lehet látni az általános összefüggéseket". Mintha ugyanaz a dallam szólna, csak most nem a tudományra, hanem a nevelés gyakorlatára hangszerelve.

Ezek - akár a tudományban, akár a pedagógiai gyakorlattal összefüggésben - rossz alternatívák. Szekértáborok kialakítására alkalmasak, de ami fontosabb, a fogalmi igényesség, a színvonalas gondolkodás hiányosságainak elfedésére is jók. Lehet, hogy ezért születtek. Lehet-e vajon valami egészen más irányból megközelíteni a problémát?

Szerintem igen. Erre engem még huszonéves koromban tanítottak meg. Az egyetemen. A természettudósok. Igen, a természettudósok, de még mielőtt valaki azt hinné, hogy a természettudományok művelői pontosan az egyik attitűdöt, az empirikus kutatást istenítők attitűdjét testesítik meg, sietek leszögezni, hogy ez nagyon nem így van. Imádom, amikor nagyon komoly (bölcsészek által írt) tanulmányok, könyvek jellemzik a kemény, pozitivista, deduktív, matematikát használó természettudományokat, szembeállítva azokat a puhább, a pozitivista látásmódot meghaladó, induktív, leíró jellegű, a statisztikától, a matematikától magát távol tartani akaró humán tudományokkal. Az egész úgy ahogy van tömény zagyvaság. Már ott kilóg a lóláb, hogy miképpen lehet valami egyszerre pozitivista és deduktív logikára épülő. De az is világos, hogy a természettudományok nem minden pontjukon használják a matematikát, és az is, hogy a humán tudományoknak ma már szinte mindegyike (egyesek közülük nagyon komolyan) használ matematikát. Valami másról van itt szó, ezek a kategóriák egyáltalán nem alkalmazhatók kétféle attitűd megkülönböztetésére.

Én úgy látom, hogy reális megkülönböztetést, és akkor sem a tudományok, hanem a tudományszemléletek között a pozitivista hagyományban gondolkodó és az azt meghaladni kívánó tudományszemléletek elkülönítésével lehet létrehozni. És ez nem azonos a természettudomány - humán tudomány elkülönítéssel. Létezik, méghozzá a tudományról való gondolkodás szövetébe nagyon mélyen beleszőve egy pozitivista látásmód, amely a tudományos eredmények elérésének útján a startvonalnál és annak közelében az empíriát, a méréseket, megfigyeléseket, kísérleteket helyezi el, s úgy gondolja, hogy az e módszerekkel összegyűjtött részismeretek induktív általánosításával, absztrakcióval jönnek létre a tudományos elméletek, a nagy felfedezések. Az ezt meghaladni kívánó, mondjuk az elméletirányítottságot vallók nézetének tekinthető látásmód szerint viszont a tudomány elméleteknek, paradigmáknak, ha tetszik, modelleknek a kialakításával, harcával, győzelmével, bukásával fejlődik. E szerint a modelljeinkből hozunk létre olyan, már gyakorlati körülmények között, empirikusan is vizsgálható állításokat (hipotéziseket), amelyek összekötik az elméleti tudományt és a gyakorlati világot. Az elméleteinkből kihámozott következtetések vagy adaptívnak bizonyulnak, vagy nem, ha annak bizonyulnak, akkor megerősödik az elmélet, ha nem, akkor keletkezik egy anomália, amit kezelni kell. Az egyik opció, hogy majd születik egy új, egy jobb elmélet, amely már olyan következtetésekhez vezet, amelyek adaptívnak bizonyulnak empirikus kutatásink során. Na, erre tanítottak meg engem a tanáraim a Természettudományi Karon, tehát arra, hogy a tudomány modelleket alkot, és empirikusan ellenőrzi modelljei megfelelő voltát.

Magam nem hiszem, hogy létezik induktív gondolkodás, de erről majd esetleg egy más bejegyzésben írnék. Az elméletirányítottságba vetett hit arról is szól, hogy mindegy, milyen módszerekkel vizsgálom a tapasztalatokat, hogy ti.azok megfelelnek-e az elméletből következő állításoknak, ha egyébként a logika szabályainak megfelelően járok el, bármilyen bizonyíték megfelelhet. Ezért aztán ha a matematika segíthet a leginkább, akkor függetlenül attól, hogy milyen diszciplínáról van szó, érdemes alkalmazni a matematikát (a számokat, a mérést, a statisztikát). Ha meg a matematika nem tűnik alkalmazhatónak, akkor más körben keresünk módszereket.

A gondok akkor kezdődnek, amikor következetesen kellene megvalósítani egy metodológiát, de nem így történik. És a mérések kapcsán erre szerettem volna rámutatni, erről szól majd a könyvem. Maga a tudomány (a róla alkotott képünk) is modell, és tudós körökben tudományos igényeket kell, hogy kielégítsen. A mérés rendelkezik - oly sok minden máshoz hasonlóan - elmélettel, többel is. Méréselméletnek (Theory of Measurement) hívják, és matematikai elmélet, arról szól, hogy nagyon logikus alapföltevésekből kiindulva mit kell elvárnunk egy tudományos kutatási folyamattól, hogy az mérésnek legyen nevezhető. Ez az, amit itt részleteiben nem fogok leírni. De talán a lényeget igen:

Ahhoz, hogy egy mérés értelmes legyen, a számoknak tükrözniük kell valamit. Kell, hogy legyen egy elméletem a mért valamikkel kapcsolatban, amely lehetővé teszi, hogy a dolgok közötti viszonyokat (ezek a tulajdonságaikkal alkotják az elméletet) számok közötti viszonyokkal jellemezzem. Ahogy az előző bejegyzésem kommentjeinek vége felé már leírtam, ahhoz, hogy a gyerekekhez rendelt, valamilyen képességük fejlettségét jellemző számokkal valóban úgy lehessen virblizni, ahogy azt a statisztikai programok lehetővé teszik, minimum valamilyen természetes, a számoktól független sorrendnek kell létezni a gyerekek között. És ez az, ami nincs. És nincs más sem, ami még szintén kellene. Megyünk a számok után (mint az orrunk után), anélkül, hogy messzebbre látnánk.

Ha valaki most azt mondja, hogy úristen, a fél pszichológia és a fél pedagógia olyan méréseken nyugszik (képességfejlettség-, attitűdmérések, személyiségvizsgálatok tesztekkel), amelyekről most itt az derül ki, hogy teljességgel jogosulatlanok, akkor azt kell mondanom, hogy igen, így van. Vannak ugyan kis egérutak, néha van egy-két kisebb lehetőség igen pici ügyekkel (mérésekkel) kapcsolatban, de amúgy a pedagógiai, pszichológiai mérések ezer sebből véreznek. Itt kezdődik a könyvem...

Visszatérve a kiindulóponthoz: A pedagógiában a magyar tudományosság jelentős fejlődésen kell, hogy átmenjen. Jó a helyzet - Csapó Benőtől lopom ezt a fordulatot - mert olyan mélyen vagyunk, hogy ehhez képest jelentős fejlődésre van lehetőség. E fejlődés során magunk mögött kellene hagynunk a pozitivista látásmódot, el kellene sajátítanunk az elméletirányítottság "eszméjét" (a modellezés metodológiáját, ha úgy tetszik), el kellene fogadnunk, hogy a modern tudomány nyelve a matematika, de a matematika nem alkalmazható "ütős" pedagógiai modellek nélkül, újra kell gondolniuk nagyon sokaknak számos elkötelezettségüket, meg kell érteni végre - azt kell mondanom, hogy mindenkinek - hogy az elmélet és az empíria nem játszhatók ki egymás ellen, egyik nincs a másik nélkül (ami persze közhely).

És a pedagógiai gyakorlatra is szinte ugyanez vonatkozik. Nem részletezem, szerintem mindenki le tudja fordítani (úgyis túl hosszú ez a poszt).