Patthelyzet - kell egy új oktatáspolitika - IV.

Alapelvek (folytatás)

3. Az egyik legnagyobb kihívás az oktatási rendszer megújításának kérdésében a méltányosság alapvető növelése. Láttuk az elemzésben, hogy ezen a területen vannak a magyar oktatás legsúlyosabb gondjai. Azt, hogy minden tanulónak diszkrimináció mentesen kell egyenlő esélyeket (nem egyenlő feltételeket és nem egyenlő pedagógiai gondoskodást, hanem egyenlő esélyeket!) nyújtani, az minden komolyan vehető szakember és oktatáspolitikus által elfogadott alapelv, ebben nincs vita. A vita a méltányosság magasabb szinten történő biztosításának módjával kapcsolatban van.

        Szintén az elemzés alapján mondhatjuk ki, hogy a méltányosság magasabb szinten történő biztosításának alapvető kérdése, hogy sikerül-e a látens és nem látens diszkriminációt lényegesen csökkenteni (ebben a lényeges az, hogy a döntő kérdés nem a szegregáció megszüntetése). Mivel a látens diszkrimináció, a családok helyzetéből fakadó potenciális iskolai hátrányos helyzet manifesztálódása, kifejezetté és láthatóvá válása az iskolában, az iskola hatására következik be, mégpedig úgy, hogy az oktatás folyamataiban egy szűk értékrendet, normarendszert és tudást feltételeznek, várnak el a pedagógusok, amelynek a gyermekek egy része képtelen megfelelni, ezért a megoldás kulcsa az oktatásban érvényesülő pedagógiai kultúra alapvető fejlesztése. A gyerekek magukkal hozott kultúrájának, előzetes tudásának, képességeinek, viselkedésmódjainak egy a mainál sokkal toleránsabb, elfogadóbb kezelésére, és mindezen jellemzőknek a pedagógiai folyamatokban való tudatosabb felhasználására van szükség. Ez nem pusztán bizonyos módszerek, pedagógiai eljárások megtanulását igényli (a pedagógusképzésben, továbbképzésben), hanem legalább két további feltétel biztosítása is fontos. Az egyik feltétel, hogy pontosan lássuk, és képzési, valamint fejlesztési programjainkban következetesen érvényesítsük, hogy a pedagógusok egy nagy része gondolkodásmódjának, a kérdéshez való alapvető viszonyulásainak megváltoztatására van szükség, s ez lényegesen nehezebb, és sajátos megoldásokat követelő feladat, mint bizonyos új ismeretek elsajátíttatása, bizonyos pedagógiai cselekvési módok begyakoroltatása. A szemléletmód átalakulásának folyamatai természetesen nem lehetnek erőszakosak, tudomásul kell venni, hogy csakis az érintett pedagógusok belátásán, elköteleződésén alapulhatnak, s valószínűleg lassúak. Az egyetemeken, főiskolákon zajló pedagógusképzéseknek, a már pályán lévő pedagógusok továbbképzésének, valamint a pedagógiai kultúra magasabb szintűvé tételét szolgáló innovációs folyamatoknak színvonalas, alaposan alátámasztott alternatívákat kell nyújtaniuk, vonzóvá téve a ma túlnyomóan érvényesülő, látens diszkriminációt eredményező nevelési, oktatási gyakorlattal szembeni alternatívákat. 

        A szemléletváltás elősegítésének másik feltétele, hogy a pedagógiai kultúra átalakításához meglegyenek a magas szintű, bizonyítottan eredményes, hatékony pedagógiai feltételek. Bár 2005-től, 2006-tól zajlanak a magyar oktatási rendszerben olyan folyamatok, amelyek az oktatás módszertanának megújítását ígérik (a tanulást szolgáló tevékenységek körének alapvető kiszélesedése, a kooperatív tanulás terjedése, kompetenciafejlesztés, az értékelési rendszer átalakulása, stb.), ezek azonban egyrészt ma még csak a pedagógusok egy akár szűknek is tekinthető kisebbségét jellemzik, másrészt elégtelenek is abban az értelemben, hogy nem feltétlenül, nem automatikusan teremtenek jobb feltételeket a látens diszkrimináció leküzdéséhez. Nagyon úgy tűnik, hogy még nem rendelkezünk kellő ismeretekkel ehhez a feladathoz, vagyis a rendelkezésre álló tudás növelésére, fejlesztésére lenne szükség. Kutatások és fejlesztési folyamatok szükségesek, már meglévő jó gyakorlatokat kell felkutatni, és elterjeszteni e téren, és természetesen alaposan meg kell ismerni, hogy más, e feladattal sikeresebben birkózó országokban milyen tapasztalatok halmozódtak fel. Vagyis - általánosan fogalmazva - a hazai pedagógiai tudástermelés egyik fókuszpontjává kellene tenni a látens diszkriminációt megelőző, kizáró pedagógiai tevékenység lehetőségeinek feltárását.

        A látens diszkrimináció mellett létezik egy látható, és a legtöbb esetben nyilvánvalóan az ország jogrendjével szemben álló hátrányos megkülönböztetés is. Intézményi és fenntartói szinten az erőforrások nem méltányos elosztása, a feltételek diszkriminatív alakítása, a gyermekek, csoportjaik származási alapokon történő jobb és rosszabb tanulási feltételek közé helyezése olyan jelenségek, amelyeket elsősorban a jogszabályok sértése esetében alkalmazandó, kodifikált eljárások keretében kell kezelni. E jelenségek felfedését is szolgálja egy olyan intézményértékelési szisztéma kialakítása, amelyről egy későbbi pontban lesz szó. E jól látható diszkrimináció megszűnése, illetve alapvető visszaszorítása függ attól, hogy általában milyen helyzetben lesz Magyarországon a jogkövető magatartás elősegítése, megkövetelése és kikényszerítése.

4. Bár azt írtam, hogy nem a szegregáció leküzdése az oktatás méltányossága szintjének alapvető növelése során a döntő kérdés, a feladat részben a diszkriminációs folyamatok visszaszorítása szempontjából is, de sok más okból is fontos. A szegregáció a mai magyar oktatás problémái közül talán a legnehezebben orvosolható, hiszen - mint igyekeztem bemutatni az elemzés során - ma nem létezik jelentősebb társadalmi csoport, amelynek érdeke lenne a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó gyerekek iskolában való együtt nevelése. Éppen ezért egy ma készülő oktatáspolitikai koncepcióban nem jelölhető ki kellő határozottsággal a komprehenzív iskolarendszer kialakításának feladata. Sokak számára lehet - akkor is csak távlati - cél, küzdhetnek érte, de nem vállalható semmilyen politikai erő számára az azonnali kialakítása. Másra van szükség. A magyar társadalomnak arra van szüksége, hogy a szegregációval kapcsolatos helyzetet alaposan megismerje, megértse, hogy milyen folyamatok hozzák létre, átlássa a szegregáció következményeit, és tisztában legyen vele, hogy milyen alternatívák léteznek az iskolarendszer formálását illetően e kérdésben. Vagyis nem arra van szükség, hogy szülessen egy határozott döntés arról, hogy Magyarországnak hosszú távon a jelenlegi szegregatív iskolai rendszer és működés fenntartására van szüksége, avagy ennek gyökeres átalakítására, és egy komprehenzív szisztéma létrehozására. Ez a döntés jelenleg nem vállalható. Viszont van értelme annak, hogy

• elinduljon egy társadalmi párbeszéd az iskolarendszer alapvető szegregációs folyamatainak és azok hatásainak széles körben történő feltárására, megismerésére,
• elinduljon egy jelentős kutatás, amely alapvető ismereteket nyújtana a szakma, a döntéshozók, de az egész társadalom számára ebben a kérdésben, segítve a társadalmi párbeszéd formálódását is,
• a tudásunk gyarapodásával, a probléma tudatosodásával párhuzamosan, a kutatások eredményeire is építetten városokban, kistérségekben, vagy kistérségek összefogásával, esetleg megyékben pedagógiai kísérletek kezdődjenek el alternatív megoldások kipróbálásával kapcsolatban,
• a gyakorlatban már létező, a szegregáció következményeinek kiküszöbölésére, vagy lényeges enyhítésére alkalmasnak bizonyult megoldások széles körben ismertté váljanak.

A folyamattól azt remélhetjük, hogy az ország, az oktatási rendszer képes lesz "kiküzdeni" egy (vagy akár többféle) racionális, megvalósítható, és a társadalom nagy többsége számára vállalható megoldást a szegregáció alapvető visszaszorítására.

(Folytatom.)