2022. május 26., csütörtök

Rendszeres publikálás itt a blogon

 

Hetven lettem. Egy kicsit megijedtem. No nem az öregedéstől, az egy jó ideje tart már, hanem attól, hogy meg van pakolva a winchesterem írásokkal, amelyek nagy többségét még nem olvasta senki, és ha én hamarosan nem adom közre őket, akkor talán nem is fogja soha.

Miért baj ez, kérdezhetné bárki. Sokan vannak így: írnak ezt-azt életükben, saját véleményük szerint sem annyira színvonalasak, hogy kiadók gondozásba vegyék és „hivatalosan” megjelentessék, végül is nem történik velük semmi. Iszonyú nagyképűségemben azt gondolom, hogy a winchestremen „porosodó” írások között lehet olyan, amely mégiscsak érdekes lehet egyes emberek számára. Ezért elhatároztam, hogy valamilyen módon ezeket az írásokat közreadom.

Miért nem folyóiratokban, tanulmánykötetekben, monográfiákban? Most már így hetvenévesen nem kezdek el kiadóknál kilincselni. Egyes írásokkal kapcsolatban megtehettem volna, sőt, volt is olyan, amellyel megtettem, és valójában a kiadó ki is adta volna a könyvet. Mégsem adtam oda. Hogy miért, azt egészen pontosan nem tudom megmondani. Talán azért, mert nem akartam vállalni, hogy egy szokatlan tartalmú és szokatlan szerkezetű, a hazai íratlan publikációs szabályokat több ponton sértő művet jelentessek meg. De lehet, hogy féltem. A könyvben (kíváncsi vagyok, az olvasók észreveszik-e majd, melyik lesz az, előre nem fogom elárulni) olyan sok mindennek mentem neki, már magam is kételkedtem benne, hogy amit leírtam, az megállja a helyét. Aztán voltak olyan írások, amelyeknek a tartalma – még most is félve írom le – valójában filozófia volt, és máig megmaradt bennem a félsz: hogy jövök én ehhez! Nem vagyok képzett filozófus, nincs meg mindaz bennem, amit e hivatás művelői a „bölcsőtől” hoznak magukkal, csak messziről ugatom az egészet. Még csak eredeti bölcsész sem vagyok, csak botcsinálta. Ráadásul minden nagyon összetett kérdés vizsgálgatása során makacsul követtem egy elvet, ami szerintem csak az én számomra szimpatikus az egész világon: ha lehetetlennek látszott megszerezni azt a háttértudást, ami az „igazi szakembereknek”, és nem az olyan műkedvelőknek, mint én, rendelkezésükre áll, akkor fütyültem a szakirodalomra, arra, hogy nálam sokkal okosabb emberek mit mondtak az adott témában, és célul tűztem ki, hogy saját naiv elképzeléseimet megfogalmazzam. Rettegtem attól, hogy a szakirodalom részletes tanulmányozása kiölhet belőlem akár zseniális gondolatokat. Persze egyáltalán nem biztos, hogy e módszer alkalmazása során sikerült akárcsak egyetlen zseniális gondolat megfogalmazása.

Soha nem tudtam azonosulni a világban és ma már hazánkban is meghatározóvá vált, a tudományos munkával kapcsolatos úgymond korszerű szemlélettel. Pontosabban sok mindent elfogadtam belőle, mégsem váltam a hívévé, nem követtem. E gondolkodásmód szerint, ha arra adod a fejed, hogy tudós légy, állj be a tudományos eredményeket, méghozzá lehetőleg nagyon nagy arányban empirikus kutatási eredményeket produkálók sorába, másold azt, amit ők tesznek, találj ki újabb és újabb vizsgálatokat, végezd el őket úgy, ahogyan azt a szakma ma megköveteli, csináld meg a doktorit, publikálj, publikálj, publikálj, adj elő konferenciákon, egyre magasabb szintű folyóiratokban publikálj, csináld meg a nagydoktorit, és ha eljutsz odáig (miközben tovább publikálsz és publikálsz és publikálsz), legyél akadémikus. Valamikor én is vágytam valami hasonlóra, pontosabban arra, amit közben meg lehet alkotni, fel lehet fedezni, mert azt hittem, hogy az igazából a fontos, a többi csak forma. Aztán rájöttem, hogy a saját szakmánkban (pedagógia) is egyre erősebben érvényesülnek a formák, de valahogy hiányoznak a felfedezések, a nagy gondolatok. Láttam egy idő után, amikor már alaposabban ismertem a hátterét, hogy teljesen hibás kutatási paradigmákkal, régen lejárt tudományelméleti hozzáállással, érdektelen kutatásokkal lehet doktorit, nagydoktorit csinálni, láttam, hogy kollégáim kínkeservvel helyezik el nevesebb szakfolyóiratokba a tanulmányaikat, hogy aztán itthon ezért learathassák a babérokat, megszerezzék a kellő pontszámokat a habitusvizsgálatokhoz, hogy végre nagydoktorok lehessenek.

Most persze mondhatnám azt, hogy ettől elment a kedvem, ebbe a versenybe én nem akartam beszállni, de ez nem lenne igaz. Próbáltam is, igaz, nem nagy meggyőződéssel, még olyankor, amikor a lehetőségek igencsak szűkösek voltak. A kudarcokról nyilván elsősorban én tehettem, nem voltam kellően törtető, nem járt állandóan azon az eszem, hogy hol van egy kis rés, ahol be lehet bújni. És nyilván gondolat sem volt annyi, a bennem lévő ígéret sem volt annyi, hogy ezek a kísérletek sikeresebbek legyenek. Mindig nagy kétségeim voltak. Eléggé jól tudom én ezt? Minden rendben van gondolatilag ezen a területen? És egyre másra találtam meg azokat a területeket, amelyeken nagyon nem volt rendben sok minden. Előbb a természettudományos nevelést, aztán a tanulást, ezzel párhuzamosan az oktatási egyenlőtlenségek értelmezését, és legutóbb a pedagógiai mérések kérdését együtt a neveléstudományi kutatásokban zajló kvalitatív kontra kvantitatív álvitával. Nekem ezeken a területeken tanulnom kellett. Fontosabbnak tartottam, hogy megértsek valamilyen fontos összefüggést, semmint megírjam kétszázötvenedik publikációmat megint valamely érdektelen kérdésről azzal kapcsolatban, hogy A jelenség hogyan függ össze B jelenséggel.

Nincs bennem semmilyen felsőbbrendűségi érzés, én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Én sem produkáltam egyetlen komolyabb felfedezést sem, csak néhány értelmezéssel, fogalomgubancok kibogozásával tudtam talán valamivel hozzájárulni a hazai pedagógia fejlődéséhez. Mások érdektelen empirikus kutatásokkal (egyet-kettőt magam is kiizzadtam magamból).

Úgyhogy a mostantól közreadandó írásokat nem tudományos teljesítményekként tárom a közönség elé. Arról sincs szó, hogy valamifajta sértettségből kiindulva cselekszem így (nincs is okom rá, a pályámon inkább felülértékeltek a kollégáim). Annyi szándékom azért van, hogy szeretnék biztatni az alaposabb elméleti elemzésekre. A tudományos pályákon való előre jutást szolgáló számtalan empirikus kutatásnak a mi szakmánkban nagyon sokszor rendkívül gyengék az elméleti alapjai. Vannak sokan, akik számára ez „ideológia”, nem becsülik sokra az elméleteket magukat, ők azok, akik doktori dolgozatokban, publikációkban az elméleti háttér vizsgálatát azzal intézik el, hogy leírják, „ki mit mondott” (és még ebben is kiemelve a legtöbbször az empirikus kutatási eredményeket). Elméletek mélyebb elemzésére, az elméletek „vitájának” bemutatására nem nagyon kerül sor, a háttér csak lebeg a kőkemény eredményeket soroló empirikus kutatás leírása előtt, hogy egy jólfejlett képzavarral éljek.

Az írásokat a blogomon teszem közzé. Pontosabban a blogomra mindig csak egy előszót, egy figyelemfelhívást írok, nagyon röviden jelzem a tartalmat, de maga az írás a Google Drive-on lesz, a blogomon (itt) megadott linkeken lesznek elérhetők a PDF fájlok. Aztán persze nagyon szívesen veszem, ha kommentek születnek, itt a blogon, legalább én is le tudom majd mérni, hogy egyáltalán elolvasta-e valaki azt, amit írtam. Terveim szerint havonta egy, maximum kettő írást fogok közölni. Majd látható lesz, hogy sokféle írás jelenik meg, lesz benne hosszú könyv, rövidebb könyv, terjedelmes tanulmány, normál hosszúságú tanulmány, és lesz egészen rövidke írás is. A sorrendet még nem tudom, nincs is elképzelésem rá, hogy milyen rendezést fogok alkalmazni, lehet, hogy a sorrendben nem lesz semmilyen koncepció.

Az írások nagy része így-úgy-amúgy kapcsolódik a pedagógiához, ott is elsősorban a tanulás, az esélyegyenlőtlenség, a pedagógiai mérés és a természettudományos nevelés kérdéseihez. De lesz más is, az eltelt évtizedekben írtam néhány szöveget olyasmikről, amik nem igazán pedagógiaiak, de be kell vallanom, hogy még ezek esetében is valamilyen pedagógiai jelenség, gondolat, ellentmondás indukálta az írás létrejöttét, csak ez nem nagyon látszik.

*   *   *

Közben eldöntöttem, melyik írás legyen az első. Ezt fejeztem be utoljára, a legfrissebbet adom közre először. Azért, mert nagyon aktuális. Arról írtam egy tanulmányt, mi köze van a pedagógiának a magyarországi országgyűlési választásokhoz. Ezt biztosan nem jelentetné meg egyetlen folyóirat sem. Egy elméletet mutatok be azzal kapcsolatban, hogy milyen stabil tudásrendszerek, naiv, személyes elméletek épülnek fel az emberekben a körülöttük zajló politikai, közéleti jelenségek értelmezésére, előrejelzésére és a saját ilyen irányú cselekvéseik irányítására. Azt állítom (és érvelek mellette), hogy ez az, ami meghatározza az emberek választási magatartását. Elméletemből az következik, hogy lehetett volna a választási rendszer sokkal demokratikusabb, lehetett volna kiegyenlített a média, költhetett volna a Fidesz csak annyi pénzt a választási küzdelemben, amennyi nem sértett volna szabályt, sőt, még az ellenzéki kampány is lehetett volna hibamentes, akkor is a Fidesz nyert volna. Mert nem ezeken múlott. Az emberekben stabilan, generációról generációra újratermelődően, legföljebb lassan változva meglévő személyes elméletek a társadalomról, a politikáról, a hatalomról, a demokráciáról határozták meg (és határozzák meg 2010 óta), kinek adják a voksukat. Márpedig ma Magyarországon – minden erre utal – a Fidesz politikájával és társadalomról való gondolkodásmódjával jó barátságban lévő, autoriter elképzelések uralkodnak a választók többségében. És itt lehet érdekes a pedagógia szerepe.

Mint látható, már elsőnek egy olyan írás jelenik meg, amely belekontárkodik egy másik szakma, egy másik tudomány, a politológia dolgába. Ez a későbbiekben is sokszor meg fog történni más szakmákkal, más tudományokkal, ezt megígérhetem.

A tanulmány innen tölthető le. 

Szívesen veszem a kommenteket magára a vállalkozásra is és az elsőnek felajánlott olvasmányra is.

Nahalka István