Hiszti a tandíj körül

(Fú, de félek, hogy ezt egy páran kormánypárti bejegyzésnek hiszik majd!)

Kedves hűséges olvasóim! Gondolkodjunk egy kicsit a tandíj jelenleg heves érzelmeket kiváltó problémájáról! Induljunk ki bizonyos általános feltételekből! Próbáljunk meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kinek kell fizetni a felsőoktatási képzés költségeit! Van erre egy-két primitív válasz:

Primitív válasz 1.: A felsőoktatási képzés költségeit minden adófizetőnek, adója arányában kell fizetnie, vagyis a felsőoktatás legyen ingyenes az egyén számára, mert a társadalom, vagyis egyszerűen mindenki érdeke, hogy rendkívül felkészült értelmisége (pontosabban diplomás rétege) legyen.

Primitív válasz2.: A felsőoktatási végzettségűek a gazdaságtudományi kutatások szerint jelentős jövedelemelőnyhöz jutnak azzal, hogy diplomát szereznek, ezért indokolt, hogy felsőoktatási képzésüket teljes egészében ők fizessék meg. Ez természetesen csak hitel formájában lehetséges az esetek egy igen nagy részében.

Nyilván ez a két szélsőség, és könnyű lenne azt mondani, hogy az "igazság" valahol a kettő között van. Az első, amit mondani szeretnék, éppen ezzel kapcsolatos: nincs elméleti igazság, nincs tőlünk független, objektíve optimális megoldás, hanem döntés van. A döntés során persze meg kell próbálni mérlegelni a következményeket, s azt az alternatívát kell választani, amelyet valamilyen szempont(ok)ból optimálisnak értékelünk. És szerintem a lényeg itt van: valamilyen szempontból. De mi a szempont? Vagy mik a szempontok? (Írhatnék célfüggvényekről, optimalizációs eljárásokról, de nem akartok nagyképű lenni. Több esetben én sem érteném, amit írok.) A döntés pedig két dologról szól:

• Milyen arányban osszuk meg a hallgatók és a rajtuk kívüli társadalom között a költségeket?
• Ha a felsőoktatás finanszírozásában részt vesz a társadalom általában, akkor az így az adófizetők összességére jutó költséghányadot úgy osszuk el, hogy minden hallgatónak ugyanannyit kelljen fizetnie a képzésért, vagy legyenek különbségek? Ám akkor az a kérdés, hogy mi szerint, kiknek kelljen többet, kiknek kevesebbet fizetni.

A fontos kérdés tehát a szempont. Próbálkozzunk! A szempont az ország java. Mitől lesz jobb Magyarországnak? Kicsit persze visszariad az ember a definiálás rémétől. Akkor lesz jobb az országnak, ha a diplomások tudását minél magasabb szintre tudjuk fejleszteni, ennek megfelelően az élet jobbításához való hozzájárulásukat tudjuk  maximalizálni. Ez így persze mérhetetlen, nem sokat tudunk vele kezdeni. Azt azonban talán meg tudjuk mondani, hogy melyek azok a tényezők, amelyek egyrészt hatnak erre (a képzés minőségére), másrészt kapcsolatosak a tandíj kérdésével (mert most nem az összes minőséget meghatározó hatást szeretnénk vizsgálni, csak a felsőoktatás költségeivel kapcsolatosakat). Nos nézzük!

• Hat a képzés minőségére, ha a hallgató a saját (leendő) jövedelméből "vásárolja meg" a képzést. Ugyanis tudatosabban, igényesebben viszonyul a hallgató ahhoz, amiért fizetnie kell, elvárásai lesznek. Fogalmunk sincs persze, hogy ez a tényező milyen mértékben hat a képzés színvonalára (ez a mérték ráadásul még egy sor további tényezőtől is függ, pl. attól, hogy milyen lehetőségei vannak a "megvásárolt" képzéssel szembeni igények érvényesítésének).
• Ha a képzés költségeit a hallgatónak meg kell fizetnie, akkor - függően a kialakított ösztöndíj- és diákhitel rendszertől - nem mindenki ugyanolyan eséllyel kerülhet be a felsőoktatásba. Nyilván kimondható, hogy minél többet kell fizetni a képzésért (a hallgatónak), és minél kevésbé működnek ezt ellensúlyozó (ösztöndíjrendszer), vagy a fizetést későbbiekre halasztó (diákhitel) rendszerek, annál inkább igaz, hogy a hátrányosabb helyzetűek, még ha egyébként érdemesek is lennének rá, kisebb eséllyel jutnak be a felsőoktatási intézményekbe. Ez is a végzettek minőségét csökkentő tényező, mert a leendő diplomások köre szűkebb társadalmi csoportokból kerül ki, ami tehetségek elvesztését jelenti. A mértékekről természetesen itt sem tudunk semmit sem mondani.

Egyáltalán nem triviális, hogy csak a képzés minősége, a teljesítmény az, amelynek az "optimalizációjáról" itt szó van. Egyáltalán nem közömbös a társadalom számára, hogy milyen a diplomás rétegek társadalmi összetétele (mármint származás szempontjából). Egészségesebb az a társadalom, amelyben (legalábbis a minálunk érvényesülőnél) magasabb szintű társadalmi mobilitás valósul meg. Egy a költségeken belül nagy arányt képviselő tandíj, együtt a kompenzációs rendszerek hiányával vagy elégtelen hatásával csökkenti a társadalmi mobilitást (pontosabban annak a diplomás réteg rekrutációjával összefüggő folyamatait lassítja). Ez nem jó az országnak (remélem, emellett nem kell különösebben érvelnem.)

Mivel mértékekről egyáltalán nem tudunk beszélni, ezért "csak érzésre" mondhatunk ki bármilyen következtetést. De mielőtt ezt megtenném, érdemes a mai helyzetet megtekinteni. Ma egy vegyes rendszer érvényesül, az adózók nagy összessége is fizeti a felsőoktatási képzést, és maguk a hallgatók is. A hallgatók által fizetett összegek jelentős mértékben eltérők, de igencsak bajban lenne az, aki világos képet szeretne felvázolni arról, hogy pontosan mitől függnek. Befolyásolja a fizetendő összegeket, hogy hányadik diplomáról van szó, befolyásolja az az egyszerű döntés, hogy kinek kell fizetni, és kinek nem, ez pedig sokszor (de messze nem tisztán) a felvételi (érettségi) eredményektől is függ, és talán a piaci folyamatoknak is van némi hatása (ha van is, nagyon csekély). Ismereteim szerint a képzés valódi költségeinek szinte egyáltalán nincs hatása, és annak sem, hogy a diplomás, ha végez, mekkora jövedelemelőnyhöz jut, ha a végzettségének megfelelő szakmák valamelyikében helyezkedik el. Kusza, tiszta preferenciák nélküli rendszer ez, valóban megérett a változtatásra.

De a mai rendszer egy másik fontos összetevője is elemzést igényel. Ebben a rendszerben - mondjuk ki - elég jelentős előnyt élveznek a középosztályhoz tartozó családok gyermekei. A felsőoktatási helyek mintegy fele esetében ingyenes a képzés (legalábbis a képzés megszervezésével kapcsolatos költségek tekintetében). Azok jutnak ehhez, akik első diplomájukat szerzik, és elég jó eredményt értek el az érettségin ahhoz, hogy államilag támogatott képzésben vehessenek részt. Ide az igazán hátrányos helyzetű tanulók már általában el sem jutnak. Nincsenek adatok a birtokomban, ezt be kell vallanom, de félek, hogy ma senki nem látja át ezt a helyzetet "evidence-based módon" az országban. Az a nagyon erős gyanúm, hogy a felsőoktatásban az állami szerepvállalásból való részesedés a középosztály gyermekeinek a privilégiuma elsősorban. A kormányintézkedések most ezt a privilégiumot sértik, ellentétben egyébként a kormány középosztály erősítése melletti kiállásával (amivel én elvi és nem érzelmi okokból nem tudok azonosulni).

Vagyis én a következőképpen látom a helyzetet. Magyarországnak jobb lenne egy a tandíjra a mainál sokkal nagyobb mértékben épülő finanszírozási rendszer. Akár teljes mértékben tandíjból finanszírozott felsőoktatást is el tudok képzelni. A tandíj differenciált lenne, arányos azzal a jövedelemelőnnyel, amely az adott szakon realizálható majd a végzés után. Ezt a képzés idejében érvényesülő helyzet alapján kellene számolni. Ezt a rendszert pedig meg kell fejelni egy szociális alapú ösztöndíjrendszerrel, valamint egy a most tervezetthez képest állami forrásokat kevésbé igénylő diákhitel rendszerrel. Olyan szisztémát kellene kialakítani, amely kellően ösztönző a felsőoktatási képzés színvonalának emelésére, és ezzel a rendszer jövedelemtermelő képessége növekszik, kitermelve a saját költségeit is. Az ösztöndíjrendszernek és a hitelrendszernek olyannak kell lennie, hogy anyagi okok ne korlátozhassák senkinek a felsőoktatásba való bejutását. Ösztönözni kellene (pl. adóelőnyökkel) a vállalkozások, a magánszemélyek bekapcsolódását az ösztöndíjrendszerbe (jó működés esetén ez is jövedelmet termel). Ha az egész úgy működik, hogy állami források szabadíthatók föl, akkor azokat érdemes a hátrányos helyzetű gyerekek közoktatási rendszerbeli nevelésének fejlesztésére fordítani, hogy az esélyegyenlőtlenségek csökkenjenek. 

A kormány látszólag ezt teszi. Mozdul a tandíjra jelentősebb mértékben épülő rendszer felé, hiszen a bevezetendő szisztémában kevesebben tanulhatnak majd államilag támogatott formában. Lép valamit (nem tudom megítélni ennek minőségét) a diákhitel megváltoztatásában. Vagyis az irány jónak látszik. Csakhogy. Ezer sebből vérzik, amit csinálnak:

• Úgy látom, szó sincs semmiféle oktatáspolitikai tudatosságról, hosszútávú tervezésről, optimalizációról. Itt primitív megtakarítási szándékok működnek. Hírek szerint ezt is rosszul csinálják, mert a kialakuló rendszerben több lesz a kiadás, mint a megtakarítás.
• Nincs szó a területen született kutatási eredmények figyelembe vételéről. Sőt!
• Szó sincs rendszerben való gondolkodásról. Ha itt lépek egyet, az hatásokat jelent tizenöt más rendszer működésére, és ezt bizony figyelembe kell venni. Ha ott lépek, más hatásokat kell néznem.
• Különösen kimaradt a gondolkodásból az esélyegyenlőtlenségek alakulásának kérdése. Nincs arra semmilyen becslés, hogy milyen módon érintik majd a társadalmi mobilitást az intézkedések.
• Amit a most érettségizőkkel csinálnak (de nyugodtan hozzávehetjük a 10-11. évfolyamosokat is), az közönséges disznóság. Káosz van a felvételi jelentkezés ügyében, és félő, hogy még nagyobb lesz a káosz, amikor majd a döntések jönnek. 
• Természetesen most is társadalmi egyeztetés, párbeszéd, szakmai diskurzus nélkül hozzák meg a döntéseket, annak minden következményével együtt.

Az egészben a legbájosabb, hogy ahogy látom, az elit gimnáziumok tanárai felkapták a fejüket. Hoppá! Sérelem éri a kis világukat. Azokat a gyerekeket bántják (jól szituált családokban cseperedő, már az óvodában diplomára és sok százezres kezdőfizetésre kondicionált csemeték), akik éppen náluk tanulnak. Na de ilyet! Azt tetszettek mondani, hogy a középosztályt tetszenek megerősíteni. Így? Nem lesz királyi az út az ingyenes (minél jobb) egyetemen való tanulás? Már fogalmazódnak az ellenállás ötletei, sztrájkgondolatok vannak, ötletesnek is mondható tiltakozási formák pattannak ki a fejekből. 

Nem vigyorgok persze rajta, és kárörvendő sem vagyok. Sajnálom azokat a tanulókat - származzanak bármilyen családból -, akik most nagyon rossz helyzetben vannak. De szeretnék mindenkit felszólítani, ha már a kormány nem ezt teszi, legalább mi, még talán józan honpolgárok törekedjünk józanságra, átgondoltságra, figyeljünk azokra a bizonyítékokra ("evidence-based"), gondolkodjunk hosszú távon, és persze vitassuk meg a dolgokat. Bőven lehet, hogy ebben a bejegyzésben magam is sok hibát vétettem. Várom a rámutatásokat.

A pápa üzenete és a köznevelési törvény

Hoffmann Rózsa államtitkár asszony elküldte az iskoláknak XVI. Benedek pápa 2012. január 1-én született üzenetét. A levélben azt állította, hogy a pápa mondandója "sok tekintetben felerősíti az új törvényeink üzeneteit". Hogy ez így van-e, az nyilván nagyon sok részletet tekintve megítélés kérdése, és nyilván igaza is lehet államtitkár asszonynak bizonyos részleteket tekintve, bár biztos, hogy nem mindenkinek ugyanazt jelenti ez a megerősítés. Érdemes viszont foglalkozni egy kicsit azzal, hogy bizony van jó néhány passzusa ennek a pápai körlevélnek, amellyel viszont nincs nagyon jó összhangban a mi köznevelési törvényünk. Én ebből sem vonok le messzemenő következtetéseket, csak a minisztériumi kommunikáció hitelességének jellemzése miatt foglalkozom a kérdéssel.

Már a pápai üzenet középpontjába állított téma, a fiatalok igazságosságra, békére való nevelése és a mi köznevelési törvényünk kapcsolata is elgondolkodtat kissé. Az igazságosság fogalmában - ha képesek vagyunk annak transzcendens voltán túl is kibontani az értelmét - helyet kap még a pápa szerint is "az emberibb és szolidárisabb társadalom", az "építő és békés együttélés", a "másik ember elfogadása". Márpedig ezek az egymástól sok mindenben eltérő társadalmi csoportokhoz tartozó emberek kapcsolatait is jellemző (vagy kevésbé jellemző) sajátosságok valóban fontosak. Vagyis az igazságosság szó teológiai jelentése is tartalmazza a társadalmi igazságosságot, a jog előtti egyenlőséget, vagy egy magasabb szinten, és a hívő ember számára az Isten előtti egyenlőséget. A mi köznevelési törvényünk viszont számos pontján egy diszkrimináló, szegregáló, a szelekció eszközét széleskörűen alkalmazó (vagy inkább e már ma is létező tulajdonságait tekintve még merevebbé váló) köznevelési rendszer kialakulását vetíti előre. Miféle igazságosság érvényesül egy olyan rendszerben, amelyben elsősorban a társadalmi helyzet határozza meg, hogy valaki magas iskolákat elvégezve nagy dobbantással kezdheti a felnőtt életét, vagy pedig 16 éves korában kihullik minden végzettség nélkül a köznevelésből, és nagy valószínűséggel munkanélküli lesz? Milyen igazságosság az, amely a művészeti nevelés tanórákon kívüli lehetőségeit lényegében elveszi a legrosszabb helyzetben lévő családok gyermekeitől, mert megszünteti azt a korábbi gyakorlatot, amelyben a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek ingyen vehették igénybe ezt a szolgáltatás? Milyen igazságosság az, amely a tanszabadság eltörlésével, az oktatás tartalmi szabályozásának teljes központosításával nagyrészt lehetetlenné teszi az érdemi pedagógiai differenciálást, amely pedig a tanulási gondokkal küzdő gyermekek számára (akik között szélsőségesen túlreprezentáltak a hátrányos helyzetűek) az egyetlen remény volt gondjaik leküzdésére?

A pápa üzenetében fontos helyre került a nevelő szabadságának értéke. Az államtitkárság most készül e szabadság fontos elemeit megszüntetni. A kötelező tantervek szisztémája, a ki tudja milyen kritériumrendszerekkel működtetendő szakfelügyelet, a helyi egyeztetéseket maximum esetlegesen szervező központosított, állami irányítás, és még számos lépés fogja szűk keretek közé szorítani a nevelők szabadságát. Pedig amit erről a pápa ír, akár modern pedagógiai elvnek is tekinthető: "...és szükséges a nevelő szabadsága is, akinek késznek kell lennie rá, hogy odaadja önmagát. Éppen ezért most még inkább, mint valaha szükségesek a hiteles tanúk, akik nem pusztán a szabályok és információk továbbadói. Olyan tanúk kellenek, akik képesek távolabbra tekinteni a többieknél, mivel az életük horizontja tágasabb. Az lehet tanú, aki maga is átéli azt az utat, amelyet másoknak javasol". A pedagógiai szakmunkásnak tekintett, a kreativitástól eltiltott tanítók és tanárok vajon képesek lesznek erre? A pedagógus életpálya leírásában a realitás minimumával sem bíró ígérgetések a reális építkezéssel szemben kialakíthatnak majd olyan feltételeket, hogy a pedagógus valóban mindenki másnál távolabbra tekintő tanúvá válik? Kétlem.


A pápa számára a család az a hely, "ahol a békére és igazságosságra történő valódi nevelés érlelődik". A köznevelési törvény minden distinkció nélkül, minden konszenzus alapú döntést kizárva három éves kortól teszi kötelezővé az óvodát, a korábbiakhoz képest megfosztja bizonyos lehetőségektől a szülőket az iskolai döntésekbe való bekapcsolódás tekintetében, és ha nem is sikerült az államtitkárságnak elérni eredeti céljait, de "előre" lépett abban, hogy szintén csakis az iskola döntése alapján délutánonként is benntartsa a tanulókat az intézményekben, ha kell, ha nem. Nesze neked családközpontúság.


A pápa a nevelő intézmények vezetőihez is szól. "Ügyeljenek rá, hogy minden fiatal fel tudja fedezni a maga hivatását, kísérjék figyelemmel, hogy gyümölcsöztetni tudják azokat az adományokat, amelyeket az Úrtól kaptak. Biztosítsák a családok számára, hogy a gyermekük olyan képzést kaphasson, ami nem áll ellentétben lelkiismeretükkel és vallási elveikkel."  Nagyon remélem, hogy a pápa is arra gondolt az idézet első mondatának megfogalmazásakor, hogy a nevelés során az iskolának igazodnia kell az egyéni sajátosságokhoz, azokat ki kell bontakoztatnia. A decemberben elfogadott köznevelési törvény szemlélete nem ez. A gyermekeket kell egy szelektív rendszer intézményeiben "szétosztani", ők kell, hogy igazodjanak az iskolához, hiszen annak "saját küldetése" van, jellege, profilja, vannak tagozatai, különleges képzései, ehhez alkalmazkodjék aki oda akar járni, és fel is veszik. A már most is működő, és az új törvény által sem megváltoztatott rendszerben pedig igenis előfordulhat, hogy a tanulóhoz legközelebbi iskola olyan lelkiismereti és vallási elvek alapján működik, amely ellentétben áll a család elveivel. Akkor miről beszélünk?


A pápának van néhány jó szava a politikusokhoz is. Például ezt kéri tőlük: érjék el, hogy "senki elől ne legyen elzárva a tanulás útja". Mi meg most szállítottuk le a tankötelezettség korhatárát 18-ról 16 éves korra, gyakorlatilag megszüntettük a szakiskolákban az életesélyek biztosításához szinte nélkülözhetetlen általános képzést.


Szóval, kedves Hoffmann Rózsa, én az ön helyében nem példálóznék a pápa üzenetével, nem is küldeném el az iskoláknak, hanem eldugnám, amennyire csak lehet. Azért azt nem gondoltam volna, hogy a magyar köznevelési törvény még a pápa gondolataival is szembe kerül sok ponton!

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont XV.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Az elmúlt két hétben minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Tizennégy már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12) (13) (14). Nézzük az utolsó, tizenötödik pontot!

XV.

Az államtitkárság írásából

„Záró gondolatok:

Magyarország sikere múlik azon, hogy milyen alapokat adunk gyermekeinknek. Az oktatás, a nevelés ügye elválaszthatatlan kötelékkel fonódik össze a magyar nemzet sikerességének sorskérdéseivel. Magyarország megújítása nem lehet teljes az oktatási rendszer – legyen szó köz- vagy felsőoktatásról – gyökeres újjászervezése nélkül.

A Kormány eltökélt, hogy a köznevelési rendszert olyan irányban építsük újjá, hogy az minden egyes magyar gyermek számára megadja a valódi lehetőséget az igényes oktatáshoz.

A Kormány célja, hogy a köznevelési rendszert az állam ismét kitüntetett feladataként kezelje, és gondoskodjon a színvonalas működéséről.

A törvénytervezet kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a magyar társadalom hosszú távú fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése.”

Véleményünk a záró gondolatokról

Már a törvénytervezet kormány által elfogadott koncepciója is végletesen fogalmazott a magyar oktatás helyzetéről, és a szóbeli kommunikációban is rendszerint az oktatási rendszer előző kormányok általi tönkretételéről, végső leromlásról, leépülésről és az újjáépítés szükségességéről van szó.

A magyar oktatás azonban egyáltalán nincs katasztrofális helyzetben. A nemzetközi mérésekben az OECD országok átlagán teljesítünk, ez az eredményünk gazdaságunk teljesítőképességéhez viszonyítva még ennél is jobb helyre sorol bennünket. Az oktatás rendszere lényegében olajozottan működik, nem beszélhetünk a működést illetően válságjelenségekről. A tanulók elsajátított tudásával kapcsolatos, e tudást romlónak bélyegző kijelentések pedig a folklór körébe tartoznak. Például a felsőoktatás oktatóitól hallható sirámok esetén nem árt észbe vennünk, hogy ma háromszor, négyszer több fiatal tanul a felsőoktatásban, mint mondjuk két évtizeddel ezelőtt. Óhatatlan, hogy akár viszonylag nagy számban jelennek meg olyanok is az egyetemeken, főiskolákon, akiknek alacsonyabb szintű tudásuk van, így az ott tanulók „átlagos tudása” törvényszerűen alacsonyabb színvonalú, anélkül, hogy általában a fiatalok tudásszintje csökkent volna.

A magyar oktatási rendszerben olyan változási folyamatok indultak be az elmúlt 26 évben, és gyorsultak fel nagyjából egy fél évtizede, amelyek az egész világon jellemzik a pedagógiai innovációt. Az egész életen át tartó tanulásra felkészítő, a kompetenciák fejlesztését előtérbe állító, a korszerű módszertan elemeit megvalósító tanítás, a kooperatív technikák előtérbe kerülése, a tanulói aktivitásra építés olyan változások, amelyek biztató fejlődési irányt jelentettek a hazai pedagógiában. Szélesebb körű terjedésüket, a pedagógiai kultúra átalakulását éppen a mostani köznevelési törvény szándékozik megakasztani. Elkezdődött, még ha ellentmondásosan is, az esélyegyenlőtlenségek csökkentésével kapcsolatos pedagógiai tevékenység reformja, ez is a világtendenciákat követi. Mint igyekeztünk megmutatni korábbi pontokban, az új törvénytervezet pontosan ellene megy e folyamatoknak.

            Amit az államtitkárság arról ír, hogy a kormány célja, hogy minden gyermeknek megadja a lehetőséget az igényes oktatáshoz, és hogy a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozására törekszik, nem felel meg a valóságnak, ezt is bemutattuk a részletes kritika során.

            Meg kell fogalmaznunk: ez a törvénytervezet egy merénylet a magyar oktatásügy ellen, az iskolák ellen, a szülők ellen, a pedagógusok ellen, és legfőképpen a gyerekek, a fiatalok, a tanulók ellen. Itt nincs másról szó, mint az egyébként is sérülékeny, a világ fejlett oktatási rendszereihez éppen felzárkózni készülő magyar nevelésügy szétveréséről. Talán nem ez a szándék, de ez lesz az eredmény.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont XIV.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Tizenhárom már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12) (13). Nézzük a tizennegyedik pontot!

XIV.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új köznevelési törvénytervezet sérti világnézeti szabadságot.

Az igazság:

Az értéksemlegesnek hirdetett – döntően liberális – szellemiség helyett értékelvű iskolarendszert vezet be a javaslat. Továbbra is kimondja a világnézeti semlegességet, amely azonban nem értéksemlegességet jelent.

Az új köznevelési törvény olyan értékeket jelenít meg, amelyek köré az európai kultúrkörbe tartozó országok társadalmai szerveződnek: a szorgalmas, tisztességes munka, a becsület, a család, a hazaszeretet, az egymás mellett élést segítő, a valódi szabadságot teremtő rend.

A világnézetileg elkötelezett egyházi és magánintézményeknek számos, a világnézeti elkötelezettségből eredő jogot biztosít, és előírja az állami, önkormányzati intézményekben folytatható fakultatív hitoktatás lehetővé tételét is.

Lásd a javaslat 3. § (3) bekezdését, illetve a 31-35. §-t!

A válaszunk:

Sokadszorra halljuk, olvassuk az államtitkárság véleményét, hogy a megelőző kormányok oktatáspolitikája értéksemleges volt. Ez az állítás triviálisan hamis, és itt elég lenne egy egyszerű felsorolás arról, hogy már a jogszabályokban is mely helyeken, milyen értékek jelentek meg. De még ezt sem tesszük meg, mert annyira nyilvánvaló, hogy a közoktatási törvény, a Nemzeti alaptanterv, az oktatásért felelős miniszter által kiadott kerettantervek, és számos további jogszabály világos és határozott módon fogalmazott meg értékeket. Az államtitkárság által e pontban felsorolt értékek explicit formában nem szerepelnek a törvénytervezetben, nyilván implicit módon képviseli a normaszöveg szellemisége ezen értékeket, de azok ilyen „formában” a jelenleg hatályos törvényben is benne vannak.

            Nem ártana világosan megfogalmazni, mit jelent az „értékelvű iskolarendszer” bevezetése. A fogalom oly tág, hogy abba belefér a bizonyos értéktartományokra és egyes értékekre kiterjedő értékpluralizmus, amelyet az előző kormányok képviseltek, és a szigorú indoktrináció is. Annak az állításnak az igazságtartalma, hogy a világnézeti semlegesség nem jelent értéksemlegességet, csak a világnézet fogalmának értelmezésétől függ. De akár azt is mondhatjuk, hogy értéksemlegesség valójában nem létezik, ezért kijelenteni, hogy valami nem jelent értéksemlegességet, nem nagy kockázat.

A 3. § (3) bekezdése elvben kimondja a világnézeti semlegességet, ugyanakkor még csak utalást sem tartalmaz annak garanciájára. (Mi történik, ha „állami és települési önkormányzati nevelési-oktatási intézmény” mégis kinyilvánít valamilyen „vallási vagy világnézeti elkötelezettséget”?) Feltűnő, hogy a vallásos oktatás állami intézményben való biztosításáról viszont rendelkezik.

            Véleményünk szerint a törvénytervezet világnézeti semlegessége megkérdőjelezhető. Az egyházi iskolák anyagi előnyökhöz jutnak, privilégiumokat kapnak, és számukra sok megkötés alóli felmentés lehetőségét deklarálja a törvénytervezet. A nyilvánvaló strukturális preferenciák ellentmondanak a világnézeti szabadságnak. Súlyosan sérti ugyanakkor a világnézeti semlegesség elvét, hogy továbbra is lehetséges olyan helyzetek kialakulása, amikor is egy településen csak egyházi fenntartású általános iskola működik. Ez már az előző kormány ideje alatt is így volt, és a HAT alapító tagjai már akkor sem értettek egyet azzal, hogy a törvény nem teszi kötelezővé az ilyen helyzetek elkerülését. Ismereteink szerint a kormány csökkenteni kívánja a gimnáziumokba járó tanulók arányát. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy központosított irányítás esetén ez automatikusan jelentse egyben az egyházi iskolák tanulólétszámának arányos csökkentését. Az előre látható folyamatok eredménye a gimnáziumi egyházi oktatás olyan mértékű kiszélesedése lesz, ami már jelentős mértékben nem fog megfelelni az ilyen oktatást igénylők valós arányának. A 74.§ (3) bekezdése lenne hivatott arra, hogy ez a helyzet elkerülhető legyen, azonban a bekezdésben megfogalmazott feltételek értelmezési lehetőségei túl tágak, itt is valójában egy gumiszabályról van szó.

            A 31. § (1) bekezdése szó szerint így fogalmaz: „Az egyházi és magánintézmények az e törvényben foglalt, az általánostól eltérő szabályok szerint működhetnek és szervezhetik tevékenységüket”. Definiálni kell(ene), hogy ez pontosan mit jelent, melyek azok a szabályok, amelyek az egyházi intézményekre nem vonatkoznak/vonatkozhatnak. Ebben a formában a megfogalmazás túlzottan általános, az egyházi intézmények könnyen úgy értelmezhetik, hogy mást (többet) megtehetnek, mint az állami intézmények. A törvényszöveg már megfogalmazása, szemlélete miatt is diszkriminatív: az oktatás egységes követelményeinek rendszeréből kellene kiindulnia, amelyben szereplő elvárások egyházi intézményekre ugyanolyan szigorúsággal vonatkoznak, mint az államiakra.

            A (2) bekezdés b) pontja csak a maximális osztálylétszámot írja elő az egyházi iskoláknál, a minimálisat nem. (Vagyis elvben jóval kisebb gyereklétszámmal is indíthatók egyházi iskolákban osztályok, mint államiakban – ez ismét diszkrimináció. Ráadásul ezt a kivételezettséget a (4) bekezdés még egyszer kimondja.) A d) pont szerint a fenntartó (vagyis elsősorban valamely egyház) pályáztatás és további eljárás nélkül is adhat intézményvezetői megbízatást. Az itt megjelölt törvényhelyek vonatkozásában egységes szabályozás szükséges az állami és nem állami intézmények számára.

            A (3) bekezdés a pedagógiai szakszolgálatok vonatkozásában megengedő formulát használ („köthet”), ezt kötelességként kellett volna rögzíteni.

            A (7) bekezdés kimondja a területileg illetékes kormányhivatal véleményének kikérését, azt azonban nem, hogy azt milyen mértékben kell figyelembe venni.

            A 32. § (1) bekezdés h) pontja lehetővé teszi, hogy hitélettel kapcsolatos felsőfokú végzettséggel rendelkező, vagyis pedagógiai végzettséget nem feltétlenül szerzett személy oktassa az iskola helyi tantervében szereplő hittan tantárgyat. Nem lehet egyetérteni azzal, hogy tantervben szereplő tantárgyat pedagógiai végzettséggel nem rendelkező (képesítés nélküli) személy tanítson, ahogyan ezt már évtizedek óta igyekszik megakadályozni az oktatásirányítás. Az e szabálynak nem megfelelő gyakorlat mindig csak kényszerhelyzet esetén alakult ki, itt viszont a törvény akarja azt teljes mértékben legálissá tenni.

            A hivatkozott 2011. évi C. sz. törvény diszkriminatív egyház-fogalmat érvényesít, a köznevelési törvénytervezet csak a törvényben szereplő, hivatalosan is egyházzá minősített közösségek oktatásának lehetőségét teremti meg. Így értékes, és családok igényeit kielégítő oktatási formák, vallási közösségek iskolái szűnhetnek meg.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont XIII.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Tizenkettő már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11) (12). Nézzük a tizenharmadik pontot!

XIII.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a pedagógusok többsége elutasítja az új törvényben megfogalmazott változásokat.

Az igazság:

A szakmai szervezetek nagy többsége támogatja a törvényjavaslatot, egyetért a változtatásokkal. Az Országos Köznevelési Tanács tagjai közül tizenegyen szavaztak a tervezet mellett, hárman ellene és ketten tartózkodtak, az Országos Kisebbségi Bizottság tagjai közül egy tartózkodás mellett nyolcan a tervezet mellett tették le voksukat.

Az államtitkársághoz érkezett levelekben és az országjárás során személyesen pedagógusok százai adnak hangot egyetértésüknek. Az aggodalmak és elutasítások rendszerint politikai nézetkülönbségeken, félreértéseken és hiányos vagy szándékosan torzított információkon alapulnak.”

A válaszunk:

Szívesen látnánk kimutatást arról, hogy a „szakmai szervezetek nagy többsége támogatja a törvényjavaslatot, egyetért a változtatásokkal”. Egyébként „a nép hangja” érvelés demagógia. Az államtitkársághoz érkező, pozitív tartalmú levelek százai mellé tudjuk tenni a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium által nagyon rövid idő alatt összegyűjtött 2700 tiltakozást kifejező aláírást, a Hálózat a Tanszabadságért ezres tagságát, ami esetében a tagság egyben a Hálózat céljaival való egyetértést fejezi ki. Nem tudhatjuk, sem az államtitkárság, sem mi, hogy kivel ért egyet a pedagógusok többsége. Éppen ezért magunk soha nem is állítottuk, hiszen erre semmi alapunk nem volt, hogy a pedagógusok többsége ellenzi a törvényjavaslatot. Vagyis az államtitkárság árnyékbokszol, és felmerül a gyanú, hogy ezzel a finom kommunikációs trükkel azt kívánja sugallni, hogy a pedagógusok többsége igenis egyetért a tervezettel.

   De még ha el is hangzott volna az a kritika, hogy a pedagógusok többsége nem ért egyet a törvénytervezettel! Amit e szövegben az államtitkárság ez ellen cáfolatként említ, az formál logikai szempontból értéktelen. Az Országos Köznevelési Tanács (OKNT) és a Közoktatás-politikai Tanács (KT), valamint az Országos Kisebbségi Bizottság (OKB) szavazatai személyek szavazatai. Még akkor is, ha szervezetet képviselnek, hiszen nem volt módjuk megkérdezni tagságukat, hogyan vélekednek a tervezetről. Jellemző, hogy az OKNT ülésén több tag is úgy vett részt (még a jegyzőkönyvben is olvasható lenne, ha az államtitkárság nem szüntette volna meg a szó szerinti jegyzőkönyvek közzétételének régi demokratikus gyakorlatát), hogy úgy tudta, a koncepciót fogják vitatni, és el sem olvasta a törvényt. A levelek százainak természetesen semmi közük annak az állításnak a cáfolatához, hogy a pedagógusok többsége nem ért egyet a törvénytervezettel.

     Az érdekképviseleti feladatokat is ellátó, tanácsadó jellegű szervezetek közül a KT döntése külön is szót érdemel. Nem véletlen, hogy az államtitkárság nem említi kritikájában ennek a testületnek az állásfoglalását, pedig az OKNT és a OKB mellett a KT ugyanolyan jelentős szakmai, tanácsadó testület. A tény az, hogy e tanács köznevelési törvényt tárgyaló ülésén már nem volt olyan egyöntetű a kép, mint azt az államtitkárság szövege a másik két tanács esetében leírja. A nyolc oldal közül a tanács szakszervezeti- és diákoldala egyértelmű nemmel voksolt. A nem önkormányzati iskolafenntartók és a szakmai oldal megosztott volt, vagyis nem volt egységes a véleményük, szótöbbséggel alakult ki az igen, két különvélemény is született. A szülői- és az önkormányzati iskolafenntartók oldalán pedig (mindkét esetben) szavazategyenlőség alakult ki. A kisebbségi oldal egyértelmű igennel szavazott, illetve a kormányzati oldalt is nyilván ide kell számolni. Vagyis két egyértelmű igen, két megosztott igen, két patthelyzet és két határozott nem volt a KT ülésén.

A politikai nézetkülönbségek emlegetése inszinuáló minősítés. Bizonyítani kellene, hogy a bírálatok nem szakmai tartalmúak voltak. Különösen a tavaly decemberben véleményeztetett törvénykoncepció esetében, amikor, bár igen rövid volt a határidő, valóban kaptak nem az oktatási kormányzathoz közelálló szakmai szervezetek is felkérést a véleményalkotásra, és közülük számos szervezet alakított ki szakmailag átgondolt, politikai argumentációkat egyáltalán nem tartalmazó, elutasító véleményt a koncepcióról. Igaz, a felkérés akkor is jelezte, hogy csak részletekben kér véleményt, javaslatot, a koncepció egészének bírálhatatlanságát maga a felkérő megfogalmazás is világossá tette.

Az államtitkárság által képviselt szakmai alapelvekkel valóban nem azonosuló szervezetek és egyének kritikája politikai alapokon állónak tekintése felháborító. Könnyen igazolható, hogy ezek a szervezetek, és személyek számos esetben voltak élesen kritikusak az előző kormányok intézkedéseivel kapcsolatban is, mert a kérdéseket szakmaiságukban igyekeztek megragadni. Ez esetben is elterelő hatású kommunikációs műveletről van pusztán szó.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont XII.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Tizenegy már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10) (11). Nézzük a tizenkettedik pontot!

XII.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az Oktatásért Felelős Államtitkárság nem egyeztetett a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel.

Az igazság:

Az államtitkárság az egész jogalkotás alatt a törvényi kötelezettségeit messze meghaladóan számos alkalommal egyeztetett, tárgyalt a szakmai és érdekvédelmi szervezetekkel. Társadalmi konzultációt folytatott, országjáráson eddig közel tízezer pedagógussal ismertette meg a tervezett változásokat és válaszolt kérdéseikre. A beérkezett vélemények és észrevételek közül beépült a javaslat szövegébe minden olyan jobbító szándékú észrevétel, amely nincs szöges ellentétben a javaslat által képviselt elvekkel.”

A válaszunk:

A törvénykoncepció, a tervezet egyeztetésével kapcsolatos folyamatról szívesen látnánk reális értékelést, beszámolót. A társadalmi vita nem helyettesíti a mély, szakmai jellegű, vitákon, párbeszéden keresztül zajló előkészítést. Egyáltalán nem tudunk olyan fórumról, egyeztetésről, megbeszélésről, ahol a törvénytervezettel kapcsolatban felvetett súlyos szakmai kérdések közül egy is párbeszéd tárgya lett volna. Monológok, előadások, előre megírt kérdésekre adott válaszok, tanácsadó testületekben zajló, bevezető előadás utáni hozzászólásokat és egy államtitkári reagálást jelentő „viták”, továbbá írásban elküldött „hozzászólások” voltak, azonban ezeknek a formáknak semmi közük sincs a szakmai párbeszédhez. A „távolsági véleményeztetés”, a javaslatok begyűjtése sem egyeztetés. Számos komoly, a szakmai szervezetek között jelentősként számon tartott szervezetről tudjuk, hogy velük semmilyen érdemi egyeztetés nem történt, többek között a Hálózat a Tanszabadságért mindegyik szervezeti tagja is ilyen.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az elmúlt másfél évben a készülő NAT-tal kapcsolatban sem történt semmiféle szakmai egyeztetés. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy eddig a kidolgozó munka zajlott, s még nem jött el az ideje annak, hogy a javaslat megfogalmazói megismertessék az eredményt a szélesebb szakmai közvéleménnyel. Félünk azonban, hogy a NAT-tal kapcsolatos „egyeztetés” sem lesz érdemi, ismét lesz két hét rá, hogy a szervezetek és egyének megfogalmazzák véleményüket és javaslataikat, amely eljárás ismét messze áll majd a valódi szakmai diskurzustól.

A törvénykoncepció társadalmi vitájára is kb. két hét állt rendelkezésre, a normaszöveg esetén is ez volt a helyzet. Tehát, miközben az ilyen „véleményezősdinek” semmi köze az alapos, széles körű szakmai előkészítéshez és diskurzushoz, még ezen elégtelen „egyeztetési” módra sem biztosított az államtitkárság megfelelő időkeretet. Az meg már a bohózat műfajához tartozik, hogy a törvénytervezet véleményezésére megadott határidő napján már délelőtt döntött a kormány a tervezet véglegesítéséről. Ez a mozzanat világosan jelezte a kormánynak az egyeztetési folyamathoz való viszonyát.

         A társadalmi vita erősen korlátozott szerepét világosan mutatja az államtitkárság fogalmazása. Csakis a jobbító szándékú észrevételeket vették figyelembe, ami teljesen természetes, ha ilyen az előkészítés. De azt is tudomásul kell venni, hogy az ilyen előkészítés kizárja az érdemi vitát. Ezt a kétharmados parlamenti fölény birtokában talán meg lehet tenni (a bizonytalan fogalmazás annak szól, hogy még a kétharmadon belül sem egységesek az álláspontok). Itt azonban nem kiérlelt, szakmailag jól alátámasztott, világosan artikulált döntési alternatívák között kell választania a parlamenti kétharmadnak, hanem egyetlen monolit álláspont van felkínálva, és ennek a javaslatnak az amúgy sem magas szintű koherenciáját csökkenthetik majd legfeljebb a módosító javaslatok, persze csak elfogadás esetén.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont XI.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Tíz már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9) (10). Nézzük a tizenegyedik pontot!

XI.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a Nat-hoz kidolgozott kötelező kerettantervek megszüntetik a pedagógusok szakmai önállóságát, hogy csökken a pedagógusok szakmai önállósága.

Az igazság:

A jelenlegi szabályozás teljes szabadságot ad a helyi tanterv megalkotásában. Mivel azonban a tanterv megszerkesztésére egy átlagos nevelőtestületnek sem ideje, sem megfelelő szakmai képzettsége nincs, az iskolák rendszerint előre megírt kerettanterveket használnak. A jelenlegi korlátlan szabadság tehát valójában nem működik, nem létezik.

A kerettantervek többféle helyi tanterv összeállítására adnak lehetőséget, a tananyag 10 százalékának meghatározása pedig teljes egészében a nevelőtestület joga. Ez olyan szabadság, amellyel valóban élni tudnak a pedagógusok.

A javaslat önálló kerettanterv akkreditációjára is megteremti a lehetőséget.

A pedagógusok szakmai önállóságának további erősödését szolgálja, hogy a jövőben az intézmény alapdokumentumainak elfogadásához nem lesz szükség a fenntartó jóváhagyására.”

A válaszunk:

Nem felel meg a valóságnak, hogy az éppen elhagyni szándékozott szabályozás teljes szabadságot ad a helyi tanterv készítésére. Az oktatásra vonatkozó minden jogszabály, a NAT teljes tartalma – elsősorban a kulcskompetenciákkal és a fejlesztési feladatokkal – olyan keretet jelentenek, amely lehetővé teszi, hogy kibontakozzék a pedagógusi szabadság, miközben az egységességnek egy indokolt szintje is érvényesül.

Fontos részigazság, hogy „…a tanterv megszerkesztésére egy átlagos nevelőtestületnek sem ideje, sem megfelelő szakmai képzettsége nincs”. Zavaros fogalmazás viszont az, hogy „A jelenlegi korlátlan szabadság tehát valójában nem működik, nem létezik”. Hiszen valójában senki nem akart, és senki sem épített ki korlátlan szabadságot, vagyis az valóban nem létezik, ebből következően nem is működhet. Nyilván azt akarta írni az államtitkárság, hogy az iskolák nem tudtak élni a törvényben adott korlátlan szabadsággal, de egyrészt nem igaz, hogy a törvény korlátlan szabadságot adott, másrészt az iskolák egy nem elhanyagolható hányada igenis tudott élni azzal a szabadsággal, amit a törvény biztosított.

Az iskolák egy részében (becslések szerint mintegy 20%-ában) a helyi tanterv kialakítása igenis valódi alkotó tevékenység volt. Ezekben az esetekben az iskola a helyi igényeknek megfelelő, illetve a nevelőtestület innovációs készségét tükröző helyi tantervet készített. Számos, ma fontosnak tartott, igazi innovációt jelentő, más iskolákban is terjesztett tanterv jött létre az elmúlt időszakban. A jelenlegi, még érvényes szabályozás megengedi, sőt, ösztönzi az innovációt. De nem teszi kötelezővé. A párhuzamos kerettantervek lehetőséget adnak rá, hogy a nevelőtestület minimális energiabefektetéssel alakítsa ki saját helyi tantervét. Vagyis a jelenlegi szabályozás azoknak is jó, akik nem kívánnak tantervi innovációba kezdeni. A jelenlegi szabályozás tehát mindenkinek jó, a készülő szabályozás viszont senkinek. Annak triviálisan nem, aki kész a tantervi innovációra, és ehhez rendelkezik is megfelelő felkészültséggel. Annak pedig, aki nem akar innovációt, nem akar teljes mértékben önálló tantervet készíteni, ezután egyetlen kerettantervből kell „választania”. Valójában nagy szükség lenne a következetesebben végigvitt, központilag segített és koordinált programfejlesztésre, amely most elveszni látszik.

Meg kell jegyeznünk, hogy a tantervfejlesztési tudás egyre erősebbé vált az utóbbi időben a magyar pedagógusok körében: ma már egyetemi szak is van, amely erre felkészít, nem beszélve az innováció közbeni tanulási folyamatokról, és a számos pedagógus-továbbképzési programról.

            Nem világos, hogy miért adnak lehetőséget a kerettantervek többféle helyi tanterv összeállítására! A csak 10%-nyi többféleség édeskevés. A 10% (ha tanórákban számoljuk) nagyjából a választható óraszámot jelenti. Ennél még az 1978-as központi tanterv is sokkal több lehetőséget adott a differenciálásra a kiegészítő tananyag rendszerrel.

            Az igaz, hogy a javaslat önálló kerettanterv akkreditáltatására is megadja a lehetőséget. Csakhogy eddig egy iskolának elég volt elkészítenie saját helyi tantervét, az e feladatra vonatkozó szabályok keretei között, és nem kellett kerettantervet akkreditáltatnia. Nem is ismerjük még, hogy erre milyen szabályok vonatkoznak majd, e szabályok akár kirívóan szigorúak is lehetnek (a központosító törekvés részleteit látva ez nem irreális feltételezés), és akkor az alternatív pedagógiai műhelyek fennmaradásának, és újak kialakításának a lehetőségei valójában beszűkülnek.

            A helyi tantervre vonatkozó döntés iskolai nevelőtestületek kezébe adása csak a látszatát kelti az önálló döntésnek, hiszen ez csak a tanterv 10%-áról szól, ami – mint már jeleztük – nagyjából kimerül a nem kötelező tanórák programjának kialakításában. E 10% pedagógiai tartalmának meghatározásához valóban nincs szükség „komoly fenntartói döntéshozatalra”, viszont el lehet adni az intézkedést demokráciára való törekvésként.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont X.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Kilenc már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8) (9). Nézzük a tízedik pontot!

X.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy a Nemzeti alaptanterv, kiszorítja a kompetencia alapú oktatást.

Az igazság:

A Nemzeti alaptantervben megőrizzük a kompetenciák fejlesztésének elveit, ugyanakkor a tartalmi szabályozással meghatározzuk azt a tudás- és műveltségi minimumot, ami minden magyar gyereknek alanyi jogon jár. Így a Nemzeti alaptanterv megteremti az ismeretek és a kompetenciák harmóniáját.”

A válaszunk:

Az ismeretek és a kompetenciák harmóniájának megteremtésére természetesen semmi szükség, hiszen a pedagógiában a legszélesebb körben elfogadott definíciók szerint az ismeretek részei a kompetenciáknak. Az ismereteket és a kompetenciákat egymással szembe állító gondolkodásmód olyasmi, ami – s most finom lesz a megfogalmazás – az egyetemi pedagógia alapkurzusok elemi követelményeinek sem felel meg.

            Régi szakmai ellentét feszül a különböző nézeteket vallók között a tananyagnak a különböző szintű tantervekben való szerepeltetésével kapcsolatban. A hazai szakmai fejlődés nagy ellentmondása, hogy „kivitatására” semmilyen oktatáspolitikai irányítás alatt nem volt esély, úgy tűnik, most sincs. Számtalan leírása létezik annak az érvelésnek, amely a tananyag központi, részletes meghatározását káros gyakorlatként mutatja be. E helyen most csak a lényeget idézve: (1) az oktatott tartalom központi előírása gátolja az innovációs folyamatokat, (2) rendkívüli mértékben szűkíti az érdemi pedagógiai differenciálás, a személyre szóló nevelés lehetőségeit, (3) feltételezi, hogy kialakítható konszenzus a tanítandó tananyagot, vagy/és annak minimumát illetően, pedig nagy valószínűséggel még csak többségi vélemény sem lehet majd egy-egy tantárgy központi kerettanterve mögött, (4) mélységesen sérti a pedagógusokat, mert feltételezi róluk, vagy közülük sokakról, hogy nem tanítanak majd olyasmit, ami egyébként minden józan belátás szerint tanítandó lenne, (5) az olyan fogalmak, mint tantervi minimum, nemzeti műveltség elvileg értelmezhetetlenek.

            A törvénytervezet egyáltalán nem szól a kompetenciafejlesztés szükségességéről. Elképzelhető, hogy ez nem is feladata egy törvénynek, és sokkal inkább a Nemzeti alaptanterv, majd a kerettantervek megjelenése után kell e kérdést megvitatni. Az mindenesetre rendkívül figyelmeztető jel – bár szintén nem érinti a törvénytervezettel kapcsolatos vitát, miközben rávilágít a kormány kompetenciafejlesztéssel kapcsolatos várható politikájára –, hogy mint ismertté vált, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (nyilván nem a kormány intencióitól függetlenül) 47 milliárd Ft-ot von ki a TÁMOP programokból, alapvetően megnyirbálva az oktatásfejlesztési EU-s forrásokat. Ez a kompetenciafejlesztés pedagógiai kultúrájának elterjesztéséhez kapcsolódó programok végét jelenti, illetve megszakad az oktatási programcsomagok fejlesztésének folyamata, s a már kész programcsomagok implementációja sem folytatódhat. Ez valószínűleg halálos csapás a hazai oktatásfejlesztési folyamatokra.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont IX.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján 2011. novemberében

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Nyolc már megjelent, ezeket itt olvashatja: (1) (2) (3) (4) (5) (6) (7) (8). Nézzük a kilencedik pontot!

IX.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az új törvény restaurálja a régi szakfelügyelői rendszert.

Az igazság:

Magyarországon az oktatás egésze több mint negyedszázada Európában példátlan módon külső szakmai kontroll nélkül működik. Ezért az új törvény – a hivatásukat tudatosan gyakorló pedagógusok igényének megfelelően – egységes szakmai ellenőrző rendszert vezet be. Ennek célja a pedagógusok szakmai munkájának segítésén túl, a minőségi oktatás biztosítása a korszerű mérés- értékelés módszereinek felhasználásával.

Lásd a javaslat 86-87. §-át!”

A válaszunk:

Nem felel meg a tényeknek, hogy „Magyarországon az oktatás egésze több mint negyedszázada … külső szakmai kontroll nélkül működik”. Az iskolák a hatályos törvény 40. §-a értelmében évek óta működtetnek teljesítményértékelési rendszert, a KJT pedig előírja a pedagógusok minősítését. Ezen öt éve dolgozik az egész közoktatás, lassan kezd beérni az önértékelés kultúrájának fejlesztése. (Évekig teljesítmény motivációs pályázatok rendeltek hozzá e feladathoz pluszforrást is!) Szakértői értékelési rendszer működik (pl. a pedagógiai program vizsgálatára), voltak intézmények – főként szakiskolák –, amelyek ISO minőségbiztosítást vezettek be, abban pedig külső, független audit van. Működött a KMD-díj rendszer! Az országos kompetenciamérés során gyenge eredményt elérő iskolák pedagógiai munkájának fejlesztésére vonatkozó eljárást maga a törvény szabályozta.

            Ennek fényében is az államtitkárság szövegében szereplő mondat, hogy „Ezért az új törvény – a hivatásukat tudatosan gyakorló pedagógusok igényének megfelelően – egységes szakmai ellenőrző rendszert vezet be” súlyos inszinuáció, mélyen sérti a minőségbiztosítással, önértékeléssel magas szinten foglalkozó sok-sok pedagógust.

Természetesen felvethető, hogy a magyar közoktatásban működő értékelési rendszerek elégtelenek, nem felelnek meg a magasabb szintű igényeknek. Felvethető, de ezt vizsgálatok, tudományos kutatások adataival alá is kell támasztani. Ilyen vizsgálati eredmények felhasználásáról a törvénytervezet készítése kapcsán nem tudunk. A magyar oktatási rendszerben zajló értékelési folyamatok egyébként a szakmának a törvénytervezet szellemiségét nem osztó tagjai szerint is fejlesztésre szorulnak. Radó Péter intenzíven elemezte ezt a területet, és adaptívnak tűnő, a modern szakmai igényeknek maximálisan megfelelő javaslatok is születtek egy nem minősítő, hanem a fejlesztést szolgáló, nem az egyes pedagógusra, hanem az intézményre koncentráló, nem a kizárólag a tantárgyi tanítást elemző, hanem komplex természetű intézményértékelési rendszer kialakítására.

Vagyis úgy látjuk, hogy valóban szükséges egy erősebb segítő-fejlesztő rendszer. De ez nem lehet a központi tantervet számon kérő, bürokratikus-ítélkező szakfelügyelet. A törvénytervezet szövegéből egy szankcionáló és nem segítő szellemű pedagógiai intézeti rendszer, és azon belül egy nem tisztázott elveket és értékelési szempontrendszert alkalmazó szakfelügyelet kialakításának terve bontakozik ki. Az egész törvényre rányomja a bélyegét a bizalmatlanság. Úgy tűnik, kidobjuk a helyi önértékelő rendszereket, és bevezetjük a bürokratikus, nem ellenőrizhető kritériumrendszerekkel, állami irányításban működő külső kontrollt. További koncipiálásnak kellene tisztáznia, hogy miképpen valósítható meg korszerű módon a kettő ötvözete. A jelenlegi javaslat erre nem jó.