Mérünk és nem gondolkodunk

Itt van az újabb példája a mérés fogalma hibás használatának. Működik már a szakképzésben oktatók intézményi értékelési rendszere, amelyben minden szakképzésben dolgozó pedagógus egy pontszámmal rendelkezik majd, és e pontszámtól függ majd sok minden a szakmai munkája során, legelőször is a fizetése.

Miről is van szó? A szakképzés 2019-ben történt átalakítása során vezették be azt a rendszert, amelyben minden szakképzésben dolgozó oktatónak háromévenként át kell esnie egy intézményvezetői (igazgatói) értékelésen. Az igazgató minden oktatónak pontszámokat ad, tíz értékelési területen 6-6 pontot, azaz 60 pontot lehet maximum elérni. A rendszer különvált a közoktatásban zajló pedagógusminősítési rendszertől, annál lényegesen egyszerűbb. Az értékelési területeket, az azokon belül alkalmazható szempontokat, továbbá a számszerűsíthető, és a pontszámmal való értékelés során figyelembe vehető indikátorokat egy útmutató rögzíti (letölthető innen).

Az értékelési folyamatok elindulása után, megjelent az érintettek felháborodott kritikája is: nem lehetett időben megismerni az értékelés szempontjait, nem egységes a kialakult gyakorlat, megkérdőjelezhető az értékelés objektivitása. A legfőbb ellenvetés azonban az, hogy az értékelési rendszer a szakmai oktatóknak kedvez, olyan szempontok is szerepelnek, amelyekben csak ők értékelhetők pozitívan. Így például több szempont is hivatkozik a duális képzésre, amivel a közismereti tanárok nem is kerülnek kapcsolatba.

Én ebben a posztban szintén bírálni szeretném a rendszert, de azt is őszintén le kell írnom, hogy e kritikák nagy részének nem sok köze van a valósághoz. Konkrétan az utolsónak említett vád egyszerűen hamis. Ha valaki elolvassa az útmutatót, abban a tíz értékelési területre megadott 42 szempontot, akkor valóban talál néhány olyat, ami a duális képzést említi, és még egy-kettőt, amelynél esetleg felmerülhet, hogy a közismereti tantárgyakat tanítók objektív okokból nem teljesíthetnek jól (hiszen nem szakképző tantárgyakat tanítanak). De ha alaposabban megvizsgáljuk e szempontokat, kiderül, hogy ez egyáltalán nem egyértelmű, szerintem mindegyik olyan, hogy megfogalmazható az adott szempontból feladat a közismeretet oktató tanárok számára is. De ha nem lenne igazam, és akad mégis szempont, amelyben egy közismereti tanár nem teljesíthet jól, akkor sem kell kétségbe esni, ugyanis az értékelési útmutató kimondja, hogy csak azt a szempontot kell figyelembe venni, amely az adott oktató munkájának elvárt tartalma szempontjából releváns. És azt is hadd mondjam ki, hogy bizony, az útmutatóban lévő szempontrendszerben (szemben a kritikát megfogalmazó, jól láthatóan vérig sértett pedagógus állításával) gyakorlatilag mindegyik szempont az oktatók munkája minőségére vonatkozik.

Sikerült megtalálni szarva közt a tőgyit. Sajnos néhány témában azt látom, hogy kormányzati intézkedésekkel kapcsolatban megszületik a kritika, de az nem reális, rendkívül könnyű visszaverni, és ezzel valójában partvonalra kerül az összes kritika, azok is, amelyek reálisak. Jelenleg is ez a helyzet. Mert bár a megjelent negatív vélemények mellétrafáltak, és ártanak a jelenlegi oktatáspolitika kritikájának, de ez az egész értékelősdi más szakmai szempontok alapján igenis komoly kritikával kell, hogy szembe nézzen. Csakhogy ez a komolyabb kritika már nehezebben érthető, felfogása mélyebb ismereteket kíván, ezért aztán "házalni" sem könnyű vele, meg hát a népek úgysem értik.

Én ezzel sohasem törődtem, juszt is leírom, hogy szerintem mi az igazi baj a szakképzésben oktatók minősítésével. Ugyanaz, mint ami - mások mellett - baja a közoktatásbeli pedagógusminősítésnek. Egyetlen számmal kívánjuk jellemezni egy oktató pedagógiai minőségét. Vagyis mérést kellene végeznünk, ezt jelenti a számok hozzárendelése, miközben viszonylag könnyen belátható, hogy a pedagógiai munkának az egyetlen számmal jellemezhető minősége nem csak, hogy nem mérhető, hanem egyáltalán, nem is létezik. Ez a kritika a mérésekkel szemben támasztható, matematikailag mélyen megalapozott (méréselmélet) ismereteinkre támaszkodik. Emberi tulajdonságokhoz nem lehet csak úgy, mindenféle szabályok betartása nélkül számokat hozzárendelni, ha egyébként azt akarjuk, hogy a számok valóban kifejezzenek valamit, illetve súlyos egzisztenciális döntések alapjául szolgáljanak. Ahogy az elmélet állítja (reprezentációs méréselmélet): a mért dolgoknak a számokéval azonos struktúrát kell alkotniuk (van többféle is), a számok struktúrájának mintegy tükröznie kell a mért dolgok struktúráját. A mi esetünkben: a pedagógusok pedagógiai színvonala valami olyan tulajdonság kell, hogy legyen, ami leképezhetővé teszi e szinteket, minőségeket a számokra. (A részleteket megírtam az OFI egy kiadványában megjelent tanulmányban.)

Bár az útmutató hangzatos módon elméleti hátteret vázol fel az egész "mérés" mögé, de annak semmilyen méréselméleti megalapozása nincs. Az igazgatók adnak maximum 6-6 pontot a 10 értékelési területre minden egyes oktató esetén, és majd e pontszámok adják a hátterét a fizetés megállapításának. De hogy miért kap minden értékelési terület ugyanannyi maximális pontot (6-ot), miért szabad összeadni a végén a 10 részpontszámot, az egyes pontszám értékek közötti különbségek (de akár csak a sorrendjük is) tükröz-e bármit az oktatói minőségek egymáshoz való viszonyából, egyáltalán, mi e minőségek egymáshoz való viszonya, ezekről a hangzatosan megnevezett elméletekben (EQAVET, Hays rendszer) egy büdös szó sincs.

Na, ez a baj. És nem az, ami az eddigi kritikákban - hamis állítások keretében - megjelent. És akkor jöjjön a nagyon pesszimista véleményem: (1) Amit ide leírtam, az néhány szakemberen kívül senkit az ég egy adta világon nem fog érdekelni. (2) Az ITM kegyetlenül visszavágja majd az igaztalan kritikákat, vagy, rosszabb verzió, elnézően mosolyogva hagyja puffogni a pedagógusokat. (3) Tovább tombol ez a bizonyítékokra alapozás elvét hazug módon felhasználó, hangoztató gyakorlat a szakma nagy részének asszisztálásával. Végül is: megbékéltünk mi a közoktatásban dolgozó pedagógusok pontozásával is. Még mindig egyszerűbb, mint a harmadik szavuktól számunkra érthetetlen szakmai szövegek tanulmányozása.

Takaró Mihály nagyinterjú - ellenvélemény

Takaró Mihállyal készült egy nagyinterjú a Vasárnap című internetes fórumon. A NAT egyik kidolgozóját az újságíró (Kincses Krisztina) számos NAT-tal kapcsolatos kérdésben faggatja. Szeretném Takaró Mihály NAT-vitáról kialakult álláspontját számos ponton opponálni.

Takaró a NAT-tal kapcsolatos kritikus véleményeket két részhalmazra bontja. Szerinte egyrészt voltak mocskolódó, és ezért szóra sem érdemes kritikai észrevételek, másrészt voltak politikai indíttatásúak. A NAT-ról alkotott bíráló jellegű vélemények között voltak valóban olyan megnyilvánulások, amelyek nyomdafestéket egyáltalán nem tűrtek, vagy éppen hogy csak elviselhető volt a megfogalmazásuk. Ezek a vélemények kizárólag hozzászólásokban jelentek meg. Jómagam áttekintettem az összes „hivatalos” bírálatot, a tiltakozást kifejező, és az alaptanterv visszavonását követelő, szakemberektől, iskoláktól, civil szervezetektől származó szövegeket, és ezek között egyetlen nem volt, amelynek a hangvételét Takaró Mihály kifogásolhatná. A hozzászólásokban, kommentekben megjelenő alpáriság pedig sajnos a médiavilág megszokott jelensége lett, bármilyen esemény kapcsán, és ez alól a NAT megjelenése sem lehetett kivétel, megszületnek az ilyen vélemények. A szakmai alapon véleményt nyilvánító közösségeknek és szakembereknek ezekhez semmi közük, hivatkozni rájuk a NAT-tal szembeni kritikák bemutatása során minimum csúsztatás.

A másik részhalmazba – Takaró szerint – politikai megnyilvánulások tartoznak. Ezt, úgy tűnik, axiómaként kezeli, mert érvet egyetlen egyet nem mond az interjúban. De valamit tisztázzunk: a komoly kritikák valóban politikai megnyilvánulások voltak, de valami egészen más értelemben, mint ahogy a szót Takaró használja. A NAT közügy, és a közügyekhez való hozzászólás, a közügyekben való részvétel politika, a görög poliszok megszületése óta. De Takaró nem ebben az értelemben használja a szót, hanem abban a kicsavart, eltorzított értelemben, amely a politikai cselekvés kifejezést valami mocskos dolog jelölőjévé tette, valami olyasmivé, amitől az igazi szakmaisággal bíró embernek tartózkodnia kell. Takaró – valószínűleg az olyan megnyilvánulásokra gondol, amelyekben nem az éppen szóba került szakmai kérdés érdemének megfelelők a szándékok. Esetünkben ez az lenne, hogy a NAT-tal szemben bírálatot megfogalmazó szervezet, közösség, vagy magánszemély valójában nem is a NAT-ról akar szólni, hanem véleményét csakis hatalmi politikai aktusként tárja a világ elé. Valamilyen politikai erőt akar támogatni, erősíteni a bírálatával, és nem az oktatás szekerét akarja előrébb tolni. Na, erről szó sincs. Most belekezdhetnék valamifajta védekezésbe, hogy nem, hát mi aztán igazán nem politizáltunk, de ez egyrészt méltatlan lenne, másrészt az ilyesmi a jelenleg érvényesülő médiakultúrában azonnal magyarázkodásnak és így gyanúsnak minősül. Ezért én csak annyit mondok: tessék bebizonyítani, hogy a vélemények megfogalmazása mögött oktatástól független hatalmi politikai érdekek munkáltak, munkálnak. Nem fog sikerülni. Ugyanis minden kritika egyértelműen szakmai. Szakmai érvekkel szakmai érveket kell szembe állítani. Ez a tisztességes vita (mi ezt is tettük), és nem a másik fél véleményének minősítgetése.

Van az interjúnak egy kulcsmozzanata, amelyet tekintve, ha igaza lenne Takaró Mihálynak, akkor a kritikák nagy része valóban jogtalan lenne. Ez az a rész, amelyben Takaró megismétli azt a sokszor elmondott állítást, hogy a NAT-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag megtanítható a kötelező óraszám 80%-ában. Ha ez igaz lenne, akkor semmissé válna az a kritika, hogy a tananyag túlméretezett, ebből következően az is megkérdőjeleződne, hogy a sok tanítanivaló nem teszi lehetővé a modern pedagógiai módszerek és eszközök használatát, vagyis a kritika méregfogát húzhatná ki a kormány, Takaró Mihály, vagy akárki. Csakhogy az állítás a NAT-ban szereplő tantárgyak többségére nézve hamis. Induljunk ki abból, hogy szerintem senki nem találkozott olyan pedagógussal, aki azt állította volna, hogy a 2012-ben kiadott NAT-ban és kerettantervekben szereplő tananyagmennyiség könnyedén tanítható lett volna bárhol. Gyakorlatilag egyöntetűnek tekinthetjük a pedagógusok álláspontját e tekintetben: már a 2012. évi tantervek is „túlzsúfoltak” voltak, az akkori 90%-nak, mint a kötelező óraszámból a tananyag elsajátítására elegendő idő arányának már akkor sem volt semmi köze a valósághoz. Ehhez képest a NAT-2020-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag a legtöbb tantárgyban még tovább „dagadt”. Van egy-két tantárgy, amelyben nem (bár én egyelőre csak a matematika esetében látok erre meggyőző bizonyítékot), de még ezekben az esetekben is csak a gyakorlat fogja eldönteni, hogy sikerült-e az iskolák nagy többsége számára a rendelkezésre álló 100%-nyi időben elsajátíhatóvá tenni a tananyagot. De a tantárgyak többsége esetében a 2012. évihez képest is nőtt a tananyag mennyisége. Van legalább két tantárgy, amelynek a tananyaga brutális mértékben bővült (éppen a magyar nyelv és irodalomé, illetve az általános iskolai biológiáé), de kimutatható ez a növekedés a fizika, a történelem, az ének, a vizuális kultúra tantárgyak esetében is. Nincs meg még minden tantárgyban az elemzés (nem könnyű feladat, már csak azért sem, mert a „tananyag mennyisége” sem egy könnyen definiálható fogalom). De nagy biztonsággal állítható, hogy itt inkább tananyagmennyiség növekedésről van szó összességében, és nemhogy a kötelező óraszám 80%-ában nem tanítható meg, de a legtöbb iskolában, a legtöbb osztályban az idő 100%-ában sem.

Takaró Mihály esetleg cáfolhatná ezt az érvelést. Több interjú született már vele a különböző médiumokban, ezekre a konkrét érvekre soha nem mondott ellenérveket. Az interjúban is csak annyit mond (csak a magyar nyelv és irodalommal kapcsolatban), hogy szakemberek állították össze a tananyagot, és állítják, hogy a kötelező óraszám 80%-ában tanítható. Ez nem érv. Azt is mondja, hogy a tantárgyakkal (sorol is néhányat) kapcsolatos támadásokra szakmai válaszokat adtak. Én aztán igazán tágra nyílt szemekkel figyeltem a NAT-tal kapcsolatos híreket, de ilyen válaszokat sehol nem olvastam. De tovább megyek. Egy-két kivételtől eltekintve a NAT védelmére lényegében nem kelt senki (a „hivatalosságokon” kívül). Nagy a sokat mondó csönd a „védelem oldalán”. Valószínűleg ezen a ponton lehet elővenni azt az érvelést, hogy a kritikák politikai megnyilvánulások. Elképzelem, ahogy Gyurcsány Ferenc elmegy az egyházi iskolákba, és rávesz mintegy ezer ezen intézményekben dolgozó pedagógust, hogy bírálja a NAT-ot. Hadd ne mondjak erre semmit. (Igaz, Takaró Mihály az interjúban azt állítja, hogy az egyházi iskolák tanárai több más, nem a NAT-tal kapcsolatos negatív jelenséget is szóvá tesznek tiltakozásukban, és így nem egészen világos, hogy mit is írtak alá a pedagógusok, de nem kellene az egyházi iskolák e tanárait vádolni azzal, hogy nem tudják mit írnak alá, a vélemény kifejtésében világosan szerepeltek a NAT-tal szembeni kritika pontjai is.)

Van ennek az interjúnak legalább még egy máshol is már többször szerepeltetett részlete, ami ugyancsak szemben áll a valósággal. Takaró Mihály úgy jellemzi a 2012. és a 2020. évi tanterveket, mint amelyek visszaadták a becsületét számos olyan szerzőnek (Wass Albert, Nyírő József, Herceg Ferenc), akiket az 1949-ben a kommunisták, jelesül Révai József által kialakított kultúrpolitika, oktatáspolitika kisöpört mintegy a magyar irodalomból. Nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy az említett írók érdemesek-e arra, hogy tanítsuk őket az iskolákban, ehhez nem is értek eléggé, nem szakmám az irodalomtanítás. De azt tudom, hogy 2012-t megelőzően is lehetett tanítani e szerzőket. A 2003. és 2007. évi NAT ugyanis (nem voltak kötelező kerettantervek) nem adtak kötelező listákat, különösen olyanokat nem, amelyeken szereplők mellett már más tanítására nem is jut idő. 2012-ig (több évfolyam számára még tovább is) igenis volt lehetőség a tananyag megválasztására, e tekintetben a magyartanárok, de természetesen minden tanár nagy szabadságot élvezett.

Takaró mond még néhány alapjaiban kritizálhatót. Az interjúban legalább két helyen is elmondja, hogy akik támadják a NAT-ot, teljes mértékben a tanulóra hagynák, hogy mit és hogyan tanuljon. Ezt az állítását nem fogja tudni bizonyítani. Az interjúban sem tette.

Azt állítja, hogy a NAT és a kerettantervek nem értelmezhetők egymás nélkül. Ez persze olyan „irodalmáros” megfogalmazás, valójában azt jelenti, hogy mindkettőre szükség van. 2003 és 2012 között nagyon jól megvoltunk kötelező kerettantervek nélkül, ahogy előtte 1995 és 2001 között is. Takaró Mihály és a vele egyetértők gondolkodásmódja szerint a központi tantervek mindegyike kötelezően szabja meg a közoktatásban tanítandó tartalmat. Nem világos akkor, hogy miért kell ezt kétféle dokumentumban megjeleníteni.

Takaró azt állítja, hogy a pedagógusok a kerettantervekből dolgoznak. Mint tantervi szakembernek tudnia kellene, hogy több kutatás is kimutatta, ami amúgy hétköznapi tapasztalat is, hogy a pedagógusok nem szokták kezükbe venni a kerettanterveket, de a legtöbben még a helyi tantervet sem. A tapasztalataikból kiindulva, és a választott tankönyv alapján tervezik meg a munkájukat nagyon sokan (a többség), amiről nem akarom azt mondani, hogy jó, de minden esetre ez a helyzet.

Takaró Mihály beszél arról, hogy a NAT-ban újszerű pedagógia szerepel, új pedagógiai módszerekre épül. Először is, a NAT-nak elvileg nem sok köze kellene, hogy legyen a módszerekhez. Mivel gyenge a szabályozó ereje, ezért pusztába kiáltott szó bármiféle módszertani megfontolásoknak a szövegben való szerepeltetése. Ettől még persze meg lehet tenni, csak nincs különösebb értelme. A pedagógiai kultúra átalakítását egészen más eszközökkel lehet szolgálni. Ugyanakkor, ahogyan ez a bizonyos korszerű módszertan szerepel a NAT-ban és a kerettantervekben (különösen az utóbbiakban), az nem problémamentes. Nincs baj az ajánlott tevékenységekkel, végül is, azok csak ajánlottak, nem csorbítják a pedagógusok önállóságát. De igenis baj van a kerettantervekben a „Fejlesztési feladatok és ismeretek” című részekkel, ugyanis ezekben előírások szerepelnek azzal kapcsolatban, hogy a pedagógus milyen tevékenység keretében tanítsa azt, amit az adott rész megtanítani rendel. Így fordul elő például az, hogy a fagyás folyamatát a tanárnak úgy kell tanítania, hogy a jégkocka kialakulását kell megfigyelniük a tanulóknak, és még számtalan példa lenne említhető az előíró jellegű tartalom meghatározásokra. Ilyen központi tantervünk (Tanterv és utasítás) utoljára a 60-as években volt, már az 1978-as központi tantervek sem tartalmaztak kötelező módszertani elemeket. És még valami. Az újszerűnek mondott módszertan egyáltalán nem annyira újszerű. Legtöbb eleme (differenciálás, kooperativitás, projekt stb.) már legalább száz éve ismert. Nem olyan óriási fegyvertény ezeket az elemeket ma, 2020-ban betenni egy központi tantervbe, annál is inkább, mivel, mint írtam, még fölösleges is.

Sajnos a Takaró interjúban előkerül az a régi – nem tudok enyhébb szót használni – ócska támadás az ellenfelekkel szemben, hogy tudniillik ismeretek nélkül nem lehet semmit sem fejleszteni. Egyszer jó lenne már megkeresni az ősforrását ennek a masszív félreértelmezésnek. Komoly szakember soha nem mondta, hogy képességek, kompetenciák fejlesztéséhez, egy modern értelemben vett műveltség kialakításához nem szükségesek ismeretek. A NAT bírálatokban sem fogalmazódott ez meg. Csakhogy különbség van a szép, hasznos, izgalmas, és képességek fejlődését valóban előmozdító, megtanulható mennyiségben prezentált ismeretek és azok között, amelyeknek az adaptivitása a gyerekek számára nem átlátható, mert ezt az adaptivitást még csak nem is vázoljuk a számukra, de hiába is tennénk, hiszen ilyen mennyiségű tananyag esetén eleve kudarcra vagyunk ítélve.

Ugyanez a logika működik abban, amikor Takaró azt a vélekedést tulajdonítja a NAT bírálóinak, hogy a tanulók mindenféle tanári segítség és vezetés, irányítás nélkül tudnak fejlődni. Az iskolai neveléssel kapcsolatban ma már legfeljebb nagyon kevesen fogalmaznak így. A nevelés történetének tanulmányozása azonban segíthet értelmezni az e kérdéssel kapcsolatos elgondolásokat. Nem akárkik, a reformpedagógia legnagyobb gondolkodói és gyakorlati iskolateremtői fogalmazták meg a gyermeki önállóság óriási szerepét. Nem szeretnék pedagógiatörténeti okoskodásokba tévedni. Látni kell azonban ezt az ördögi vitamódszert: fogd rá az ellenfeledre, hogy egy kérdésben szélsőségesen gondolkodik, olyasmit mondj róla, amivel az emberek döntő többsége nem ért egyet, és cáfold meg jó erősen. Szögezzük le: a NAT kritikák egyikében sem került elő olyan vélemény, hogy a gyermeket a pedagógus hagyja magára, majd fejlődik magától. (Egyébként a gyerekek rendkívül sok, jól ismert szituációban tudnak jelentős mértékű fejlődést elérni mindenféle irányítás nélkül, tessék csak a picik játéktevékenységére, vagy a kis- és nagyiskolások digitális eszközökkel kapcsolatos tanulási folyamataira gondolni.)

Takaró azt mondja, hogy a bírálók nem fogadják el, hogy a nevelés során a nemzeti múltból és kultúrából kell kiindulni. Ez sem igaz. Azt mondtuk, hogy a NAT preambulumának az a megfogalmazása, hogy csakis a nemzeti kulturális és pedagógiai örökség az, amire a NAT épül, tehát ez a kizárólagos megközelítés nem fogadható el. A kritikusokat folyton azzal vádolják a másik oldalról, hogy nem kívánják a nemzeti értékeket átadni a gyerekeknek és a fiataloknak, nem akarnak hazafiságra nevelni. Ezeket az állításokat nem lehet semmivel sem alátámasztani. Ilyesmit soha nem mondott senki. Számunkra a nemzeti, az európai és az egyetemes kultúra értékei egyaránt fontosak. Sőt, azt hiszem, azzal a pedagógusok nagy többsége egyetért, ha valaki azt mondja, hogy egy elfogadható mértékig a magyar irodalom, általában a magyar művészet, a magyar történelem hangsúlyosabban szerepel az egyetemes kultúra tartalmaihoz képest, hiszen magyarok vagyunk, a saját hazánkkal, a múltunkkal, a kultúránkkal való azonosulás kialakítása nyilván fontos feladat. A „mértékekről”, feltéve, hogy ilyenek vannak egyáltalán, vitatkozhatunk, de ha ebben, és nem másban van nézeteltérés közöttünk, akkor miért kell az egyik félnek a másikat hazafiatlannak bélyegeznie. Az egy másik kérdés, hogy jómagam, aki nagyon szerettem (és sokszor csak reménykedem, hogy még most is nagyon szeretem) a hazámat, igencsak rossz néven veszem, hogy állandóan kritikátlan azonosulásra akarnak kényszeríteni, hogy olyasmivel kell azonosuljak a múltunkból, a kultúránkból, az örökségeinkből, amivel nem szeretnék azonosulni, előírják számomra, hogy miképpen szeressem a hazámat. Nekem ilyen hazaszeretet nem kell, nem szerettem volna, ha a gyerekeimet ilyenre nevelték volna, és most nem szeretném, ha az unokáimnak az iskolában ez lenne az osztályrészük. Lehet nem egyetérteni ezzel a beállítódással, de sokunk véleménye az, és ezt idézetekkel igencsak alá tudjuk támasztani, hogy a NAT-ban inkább egy ilyen, vagyis kritikátlan azonosulást akaró, indoktrinációs szemlélet nyilvánul meg.

***

Összefoglalva: Takaró Mihály konstruált egy ellenségképet, a konstruált ellenségnek képzeteket, véleményeket tulajdonított, majd azokat jól megkritizálta. Eközben nem foglalkozott az ellenfelei által világosan megfogalmazott kritikával. Én egy úriember vagyok – na, ilyet sem írtam még le magamról soha –, és ezért nem mondom ki az elég nyilvánvaló következtetést arról, hogy mi lehet az oka annak, ha az egyik vitapartner nem az ellenfelei érveit, hanem az ellenfélnek tulajdonított, általa konstruáltakat vitatja.

Magyarázatok és cáfolatok (mi más: NAT)

Takaró Mihály nyilatkozott a sajtónak, és kifejtette, milyen jó a NAT-2020. Menjünk végig az állításain, és nézzük meg, milyen szakmai háttere lehet a mondandójának.

"A megújult szabályozás régi és jogos igényt kielégítve újra megerősíti a tanár pozícióját, és soha nem látott szakmai szabadságot biztosít a pedagógusoknak."

Mit jelenthet vajon az, hogy a tartalmi szabályozás megerősíti a tanár pozícióját? Próbálom értelmezni. (1) Jelentheti azt, hogy a NAT készítői pedagógusközpontú és nem tanulóközpontú pedagógiában gondolkodtak. Ezt nem kommentálnám részletesen. Ha így lenne, akkor az határozott elfordulás lenne minden korszerű pedagógiától. (2) Jelentheti azt is, hogy a NAT készítői beálltak abba a sorba, amelyben olyan pedagógusok vannak, akik szerint a mai iskola nem adja meg nekik az eszközöket, hogy féken tartsák a gyerekeket. Ez persze úgy hülyeség, ahogy van (ezt sem fejtem ki részletesebben, egy bizonyos szint alá nem megy az ember), de ráadásul a NAT ilyen eszközöket nem is képes nyújtani. (3) ??? Tényleg nem tudom, mire gondolhatott a szerző.

Nehéz nevetés és düh nélkül gondolni arra, hogy TM úgy látja, a NAT-2020 a pedagógusoknak soha nem látott szabadságot biztosít. Az 1995-ös, a 2003-as, a 2007-es tantervekben vagy nem volt egyáltalán előírt tananyag, vagy csak jelzésszerűen, az 1995-ösben. Az iskolák szabadon alkothatták meg a NAT nem bénító előírásait követve a saját helyi tantervüket. Ma gyakorlatilag a kerettantervek másolatai lehetnek a helyi tantervek. Ráadásul TM ellentmond az interjúban önmagának, hiszen később azt mondja, hogy igenis meg kell mondani, hogy a gyerekek mit olvassanak. Ez a szabadság?

Tudható persze, hogy nagy valószínűséggel az interjúban is előadott mese tartalmára gondolhatott, arra, hogy most már lehet tanítani a kötelező óraszám 80%-ában is az előírt tananyagot (régebben ez 90% volt), a fennmaradó 20% arra fordítható, a mire csak a pedagógus akarja. Csakhogy eddig alapos elemzésekből az derült ki, hogy a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a fizika, a biológia, a vizuális kultúra, az ének tantárgyak esetében az általános iskolában nem, hogy csökkent, de nőtt is a terhelés, miközben a 2012. évi szabályozás szerint is már rendkívül nagy volt. Valószínű, hogy a többi tantárgyról is kideríthető, hogy hasonló cipőben járnak, vagy csak olyan kis mértékű csökkenésről van szó, ami alapvetően nem oldja meg a túlterhelés problémáját. A 80% + 20% egész egyszerűen mese.

"Az irodalmi kánon legfontosabb újítása, hogy a városi, liberális polgári irodalom kiegészül a nemzeti konzervatív polgári irodalommal, valamint a határon túlra szorult Kárpát-medencei magyar irodalommal."

Nagyon nem vagyok irodalomtanár, ezért csak általam hitelesnek tartott magyaros kollégák véleményét hozom ide. A nemzeti konzervatív polgári irodalomnak mindig volt helye a központi tantervekben a rendszerváltás után. Bár ez a kijelentés némi árnyalásra szorul. Ugyanis megint csak az a lényeg, hogy a 2003. és 2007. évi NAT-ok egyáltalán nem tartalmaztak szerzőlistát, műlistát. Nem volt bennük tananyag. A NAT a tananyag konkrétabb meghatározását rábízta a helyi tantervekre, illetve azok megszerkesztésének segítésére kialakult a nem kötelező, választható kerettantervek rendszere. Semmi akadálya nem volt annak, hogy ha a NAT szellemiségével nem volt összeütközésben, akkor bárkinek bármilyen műve bekerülhetett valamelyik vagy több kerettantervbe, és a helyi tantervekbe. Ugyanez a helyzet a határon túli magyar irodalommal is. Ha az előző, vagyis a 2012. évi szabályozással szemben, netán a 2001-ben bevezetett, akkor még kötelező, egyetlen központi kerettantervvel kapcsolatban merül fel a kritika, akkor szeretném TM-t tájékoztatni arról, hogy ezek a tantervek (időrendben) Pokorni Zoltán és Hoffmann Rózsa nevével voltak fémjelezve, márpedig ők (ha jól emlékszem) nem éppen a balliberális oktatáspolitika hívei és alkalmazottai voltak, áldásos vagy nem áldásos tevékenységüket Orbán kormányok regnálása alatt fejtették ki.

"...a szerzők megítélési alapja csakis az életmű és az érték lehet, ebbe pedig nem fér bele az a világnézeti harc, amit ma sokan szakmai álarcban próbálnak folytatni a NAT ellen."

Nagyon sokan próbálják meg a NAT kritikát világnézeti harcként beállítani. Ez semmi más, csak egy politikai üzenet a választóknak: "Kérem, bennünket itt politikai és ideológiai alapon támadnak". De erről természetesen szó nincs. Legyen figyelmeztető az egyházi iskolák több, mint ezer pedagógusának kritikája, ezt nem is ragozom tovább. De arra is érdemes figyelni, hogy a komoly szakmai kritikákban (voltak nem ilyenek is, de nem mindegy, hogy mire figyelünk) soha nem a szerzők ideológiai elképzelései szerepeltek, hanem éppen a minőség. Tessék utánanézni mondjuk a Magyartanárok Egyesületének bírálatában. A másik oldalon viszont még szakmai álarc sincs, a kritikusok mocskolása, a hazugságok terjesztése igazán nem fogható fel szakmai érvelésként.

"Az iskola nem a gyermek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát."

Az iskolának számtalan funkciója és számtalan feladata van, a nevelésszociológiai egyetemi tankönyvek ezeket, vagy ezekből a legfontosabbakat szépen leírják. Itt szó sincs a funkciók közötti választásról. Különösen arról nincs szó, hogy a nemzeti kultúra átörökítése és a gyermekek igényeinek kielégítése egymással szembeállíthatók lennének. Persze, hogy van műveltséget formáló, ha tetszik valamifajta nemzeti kultúrát is közvetítő funkciója (bár nem ártana elemezni, hogy mi a manó is az, és hogyan lehet közvetíteni, átörökíteni, amikor a korszerű tanulási elképzelések szerint itt nincs szó átörökítésről, közvetítésről). De ha ezt nem a gyerekek igényeinek kielégítésével szorosan összekapcsolva teszi az iskola, akkor az indoktrináció lesz, és a többség esetében nagyon rossz hatékonysággal működhet csak. Gondoljunk az úgynevezett szocializmus ideje alatti görcsös igyekezetre, amikor a gyerekek igényeinek figyelembe vétele nélkül próbált az iskola kialakítani egy ideológiához való hűséget. Lehet, hogy most egy olyan korszak jön megint, amikor az iskolákban a gyerekek belül kiröhögve az egészet formálisan teljesítenek bizonyos elvárásokat? Remélem, a pedagógusaink ezen már rég túl vannak.

Jaj, de sötét dolog ez!

Hol vagytok ti régi játszótársak?

Tudomásul veszem, hogy e bejegyzés hatására három egyetemen, az ELTE-n, Egerben és Debrecenben meglévő óraadói pozícióimat elveszíthetem. Nem hallgathatok tovább ebben az ügyben.

Figyelem, hogy ki mindenki tiltakozik a NAT, a kerettantervek ellen. Közeledik a 100-hoz a megszólaló iskolák száma, akadémiai jellegű közösségek teszik le a voksot, egyetemi, irodalomtudományhoz kötődő szervezeti egységek tiltakoznak, és civil szervezetek. Debrecenből nem csak irodalomhoz értők, hanem más szakmák képviselői is hallatják szavukat az egyetemről. Sőt, legutóbb - hál' Istennek ez szétrombolta életem egyik legsúlyosabb előítéletét - egyházi iskolák pedagógusai fejtették ki NAT-tal szembeni álláspontjukat okosan, hitelesen. Nézem, nézem a tiltakozók listáit, és vizslató szemmel keresem közelebbi szakmám, a pedagógiai tudomány, vagy másképpen neveléstudomány képviselőit, szervezeteit. Egyetemeket, akadémiai szervezeteket. És nincsenek. 

Miért nem szólaltok meg? Együtt tanítottuk, tanítjuk most már lassan 40 éve, hogy ez így nem jó. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy a pedagógus autonómiája az egyik legfontosabb érték az oktatásban. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy értékek nem formálhatók indoktrinációval a gyerekekben. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy az előíró tantervet a múlt században kellett volna hagyni. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy a gyermeki megismerés, a tanulás folyamatáról érdemes egészen másképpen gondolkodni, mint amilyen módon a NAT megalkotói gondolkodtak erről. Együtt tanítottuk és tanítjuk, hogy aki agyonnyomja a gyerekeket tananyaggal, az elfelejtette a képességek, a kompetenciák fejlesztését, bármit is papoljon róla. Együtt tanítottuk és tanítjuk, hogy a tantárgyak, a tanórák, a merev követelmények által kijelölt iskolai működésmódot fokozatosan magunk mögött kellene hagyni. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy a differenciálás nem fejlettségi szintek közötti megkülönböztetést, és még csak nem is a tehetségnevelést, s még kevésbé a felzárkóztatást jelenti, hanem a minden gyermek sajátosságaihoz, erősségeihez és gyengeségeihez való alkalmazkodást. Együtt tanítottuk és tanítjuk, hogy az esélyegyenlőtlenség problémája úgy biztosan nem oldható meg, hogy azt hisszük, a gyerekek és a szülők, meg a se postacímmel, se telefonszámmal nem rendelkező társadalom tehet arról, hogy a gyerekek között különbségek vannak. Sőt, tőletek tanultam meg, hogy a gyerekek között egyáltalán nem mennyiségi különbségek vannak, hanem ők egész egyszerűen mások, és mások. Tőletek tanultam meg azt is, mi az, hogy inklúzió, mi az, hogy adaptív nevelés. És most, amikor mindannak a tudásnak az ellenkezője van leírva, mint amit közösen képviseltünk az egyetemeken, főiskolákon, a pedagógusképzésben, ti nem szólaltok meg.

Elfelejtettétek? Dehogy felejtettétek el! Hiszen a jövő héten ugyanúgy ugyanezt fogjátok tanítani a szemináriumi termekben, és jól teszitek. Összekacsintotok majd a hallgatókkal: "Ugye tudják, hogy most ebben az ügyben nagy a hirig?" Nem féltek, hogy valamelyik hallgatótok megkérdezi: "Tanárnő (tanár úr) és Ön mit tett?"

Tudom, kicsit (sokak szerint persze nagyon) demagóg vagyok. Nem baj, vállalom. Azt sem értettem soha, miért demagóg az, aki szóvá teszi, hogy egy stadion árából fedezni lehetne a pedagógusok egy évi 50%-os fizetésemelését. De jó, demagóg vagyok.

Értem én, hogy féltitek az állásotokat és az EFOP pályázatokban viselt pozícióitokat. Rendben. Belegondoltatok, hogy azok a pedagógusok, akik most aláírtak mindenféle tiltakozásokat, mit félthettek? Biztos féltették is, biztos kicsit remegő kézzel írták alá, de aláírták. 

Nem ragozom tovább, talán már túl is írtam. Szóval, hol vagytok?

Néhány az elmúlt napokban keletkezett NAT-os, kerettanterves (ál)hír

1. A finn kormány oktatásért felelős minisztere levélben kereste meg a magyar kormány emberi erőforrásokért felelős miniszterét, hogy Finnország szívesen megvásárolná, és bevezetné a magyar Nemzeti alaptantervet. Indokként a miniszter leszögezte, oly sok pozitív vélemény jutott el hozzájuk Magyarország Helsinki Nagykövetsége közvetítésével, hogy elhatározták, ezután a finn iskolák a magyar alaptanterv szerint tanítanak. A miniszter vételárként 750 millió Eurót ajánlott fel. Magyar partnere, Kásler Miklós az üzleti ajánlatot elfogadta, és kérte a finn minisztert, hogy az ügymenet egyszerűsítése érdekében az adásvételi szerződés aláírását követően a vételárat egyenesen Mészáros Lőrinc bankszámlájára utalják át.

2. Szerkesztőségünk minisztériumi kapcsolatokon keresztül hozzájutott egy tervezethez, amely ugyan még nem döntés, de – informátorunk szerint – jó úton halad a megvalósítás felé. A tervezet azt tartalmazza, hogy kormánypárti pedagógiai szakértők és pedagógusok túl nagynak tartották azt az arányt (20%), amely a Nemzeti alaptanterv szerint a kötelező tanórákból differenciálásra, tehetségnevelésre és felzárkóztatásra lenne fordítható. A tervezetben konkrét kiegészítések szerepelnek az alaptanterv megfelelő részeihez, valamint a kerettantervekben szereplő tantárgyakhoz. Az egyik ilyen javaslat azt irányozza elő, hogy Wass Alberttel, Nyírő Józseffel, Herczeg Ferenccel a tanulók a magyar nyelv és irodalom tantárgy keretei között nem csak egyszer, hanem háromszor foglalkoznak majd. A módosítás célja, hogy a gyermekek, a fiatalok még alaposabban készülhessenek fel a modern kor kihívásaival való megküzdésre, elsősorban az idegen nyelvek, a digitális készségek jobb elsajátításával. A helyi differenciálásra rendelkezésre álló keret így a kötelező óraszám 3%-ára csökken.

3. Hajnal Gabriella, a NAT és a kerettantervek kialakításával megbízott miniszteri biztos kérdésre válaszolva elmondta, hogy a filozófia és az etika választható tantárgyak megszüntetése egyáltalán nem volt véletlen, mint az országosan egy álhírben elterjedt. A filozófiát és az etikát a szabadon választható tantárgyak közül kifejezetten Orbán Viktor kérésére vették ki. A miniszterelnök ezen kívül csak egyetlen ponton fogalmazott meg kérést a kerettantervek készítői felé. Azt kérte, hogy a 2012-ben az általános iskolai fizika kerettantervben még szereplő szélerőművek ne szerepeljenek a tananyagban.

4. A Nemzeti alaptantervet és a kerettanterveket ért kritikákra válaszként az e dokumentumok tartalmával egyetértők tömegei fordultak az oktatásért felelős miniszterhez levélben, általában a NAT minél előbbi bevezetését, valamint a kritikusok példás büntetését követelve (utóbbi tekintetében a felnégyelés, mint nemzeti hagyomány szerepelt módszerként a legtöbbször). Idézünk néhány levélből: „Drága Miniszter Úr! Ne hátráljanak meg! Ne csak Newton I., II., és III. törvényét tanítsák, hanem az összes többit is, egészen a tizedikig”! „Mindenn Magyar fijatalnag tudnija kell hejesenn irni. Legyen, egy héten még 2 magyarora”! „Nem szabad engedni a libsiknek, a nemzeti értékeket tisztelni kell, erre kell nevelni a fiatalokat! Feltétlenül kerüljön be a történelem tananyagba Puskás Öcsi és a Kőbányai Világos is”! „Magyarázza már el valaki ezeknek a fafejű kritikusoknak, hogy igenis csökkent a tananyag, ezután történelemből csak a nyertes csatákat tanítják, a vesztes csaták kikerültek! Na ugye!”.

5. Az új nemzeti alaptanterv és a kerettantervek bevezetéséhez új taneszközökre van szükség.

6. Mészáros Lőrinc 30 Milliárd Ft-os alaptőkével (melyet – a beruházás rendkívüli fontosságára való tekintettel – a magyar kormány vissza nem térítendő támogatásként biztosított a vállalkozó számára) létrehozta a Mászáros és Barátja Tanszerkészítő ZRt-t. A cég a magyar iskolák tanszerellátására kiírt tendert a bírósági bejegyzésről szóló végzés kézbesítését követő napon megnyerte. 

7. Budapest utcáin rövid sorokban természettudományi tantárgyakat tanító pedagógusok vonultak fel. A természettudományos tantárgyak integrált oktatása ellen tüntettek. Újabb hírek megerősítették, hogy az összes fizika-, kémia-, biológia- és földrajztanár felvonult, mind a 300-an. A táblákon ilyen feliratokat lehetett olvasni: „Nem tanítok összevont természettudományt”, „Aki szeretne összevont természettudományt tanítani, az hazaáruló”. A szónokok egyike javasolta, hogy minden egyetemi pedagógia tankönyvből töröljék a „komplex tantárgy”, „integrált tantárgy” kifejezéseket, valamint az ilyen tartalmú részeket. Azt is javasolják a tanárok, hogy a „Tantárgyi integráció nem ördögtől való” mondat megfogalmazása 2-től 10 évig terjedő elzárással legyen büntetve. A tömeg az Andrássy úton vonult végig, s a Hősök terére érve a tüntetés résztvevői késő éjszakába nyúlóan kísérleteket mutattak be egymásnak.

8. Hétfőn délután az Emberi Erőforrások Minisztériumában kitüntették azt a pedagógust, aki az előző tanévben átlagosan egy tanórájára vetítve a legtöbbször mondta ki a „nemzet” szót. Győztes Gáspár, a kitüntetést elnyerő magyartanár nagy tetszésnyilvánítás közepette vette át a díjat és a vele járó pénzjutalmat. A kitüntetést átadó Kásler Miklós megköszönte azoknak a lelkes megfigyelőknek a munkáját, akik a versenyre jelentkező pedagógusok óráin lejegyezték a „nemzet” szó elhangzásainak számát. Méltatta az adatokat összegző statisztikusok áldozatos tevékenységét, majd a NAT és a kerettantervek nagyszerűségére hívta fel a figyelmet. A bensőséges ünnepséget egy kisebb incidens zavarta csak meg. Egy férfi, aki a kitüntetett egyik tanítványa apjának adta ki magát, bekiabált a díj átadásakor, hogy a gyerekek közben semmit nem tanultak a tanártól. A teremőrök, a gyorsan megjelenő tizenöt rendőr, valamint egy külön kommandós alakulat azonnal eltávolította a rendezvényt megzavaró férfit. A résztvevők hálás szívvel gondoltak a gyorsan és szakszerűen eljáró rendvédelmisekre. Az ünnepség ezután méltóságteljesen és zavaró tényezők közbejötte nélkül folytatódott tovább.

9. Okos Szilárd politikai elemző érdekes eszmefuttatására figyelt a fél sajtó a tegnapi nap folyamán. Okos tudni véli, hogy a 2020 január végén napvilágot látott NAT valójában nem az igazi. A kormánypártok komolyabbnak tartható politikusai mindannyian nagyon jól tudják, hogy ez a NAT semmilyen formában nem valósulhat meg. A cél az volt, hogy az ellenzéket, a balliberális értelmiséget felbosszantsák, heves kritika legyen a következmény. Ennek az az értelme, hogy a kormánypárt a kb. 1,5-2 milliós szavazótáborát „összerántsa”, új cél érdekében ismét erősen kötelezzék el magukat a NER és az illiberalizmus mellett. A politikai elemző szerint ez a stratégia tökéletesen bevált. Okos azt is megosztotta az olvasókkal, hallgatókkal, nézőkkel, hogy valójában van egy másik, korszerű NAT, ami teljes mértékben más, mint ami a rendeletben szerepel. Nemsokára rendeletmódosítás lesz, és a módosított NAT szerint kell majd tanítani szeptember 1-től. Mivel a nagy politikai csatározások már lezajlottak, a változtatást senki nem fogja észrevenni. Hogy egyszerű és könnyű legyen a bevezetés folyamata, Szájer József tabletjén már megírta mind a hozzávetőleg 4000 magyar iskola helyi tantervét. A tankönyvek már két éve készen voltak, így aztán semmi akadálya nincs annak, hogy szeptembertől a magyar oktatási rendszer teljesen új pályára álljon – mondta a politikai elemző.