2011. február 14., hétfő

Patthelyzet - kell egy új oktatáspolitika - I.

Előhang

Patthelyzet van. Legalábbis a mezei újság- és blogolvasó, a mezei tévénéző így látja: megmerevedtek a frontvonalak az oktatáspolitikában. A frontvonalak a kormánykoalíción belül húzódnak, az ellenzék hozzá sem szagol az ügyhöz. Ez az a pillanat, amikor - talán - érdemes kiállni valami harmadik koncepcióval. Magam is megijedtem, amikor ezt leírtam. De ugorjunk fejest.

A jelenleg a kormányerők által a közvéleménnyel megismertetett elképzelések jórészt kibontatlanok. Tervezett változtatásokból, nem részletezett, és különösen nem érvekkel alátámasztott elvi felvetésekből hámozzák ki szakértők és laikusok, hogy milyen irányt venne az oktatáspolitika, ha a jelenleg a kormányban az oktatást kezükben tartók elképzelései érvényesülnének, vagyis ha Hoffmann Rózsa vihetné a prímet. Kibontva még ennél is kevésbé láthattuk, de mindenhol ezt olvashatjuk, s néhány általános megfogalmazásból ki is érthetjük, hogy ezzel szemben áll Pokorni Zoltán elképzeléseinek rendszere. Ha egyszerűsítek, azt mondhatom (biztos, hogy mindkét fél tiltakozna, ha elolvasná, és érdemesnek tartaná reagálni rá): a pedagógus létszám megtartása az egyik oldalon, szemben vele a racionális létszámcsökkentés; a pedagógusokkal szemben különösebben követelményeket nem támasztó elképzelések az egyik oldalon, kifejezetten a verseny meghirdetésének szorgalmazása a másikon; van pénz, mondja az egyik oldal, nincs pénz, így a másik. Én egyelőre nem látok más konkrét különbséget (csak a közoktatásról írok természetesen). Sutyorogjuk, hogy Pokorni kart karba öltve Lázárral integrációpárti, Hoffmann (tudni véljük) inkább elit értékrendet képvisel iskolai érdemek szerinti szelekcióval, de az egész úgy ahogy van mászkos, nincsenek egyértelmű megnyilvánulások, nincsenek leírt koncepciók. Vérszegény ez az egész, nem látom, hogy itt valódi alternatívák küzdenének egymással, inkább hatalmi villongásnak tűnik mindaz, ami történik.

Mindeközben nincs szó a lényeges kérdésekről. Pedagógus életpályáról vitatkozunk, miközben senkinek nincs egy halványlila fogalma arról, hogy lesz-e pénz bármiféle fejlesztésre. Semmilyen koncepcióban nem látható, hogy mitől lesz a magyar közoktatási rendszer színvonalasabb, de ami még fontosabb, mitől lesz a rendszer a mainál sokkal méltányosabb. Hol van a baj? Ezzel kezdem. Ebben a bejegyzésben egyelőre a helyzetről lesz szó. Félek, hogy még a másodikban is, mert túl hosszú lesz. Aztán majd viszonylag gyorsan szeretnék egy bejegyzést írni az általam megfontolásra ajánlott alapelvekről, és mielőtt még kapnám a nagy kritikákat, hogy semmi gyakorlatiasság nincs abban, amit mondok, egy negyedik, vagy ki tudja, hanyadik bejegyzésben kifejezetten gyakorlati oktatáspolitikai döntések lehetőségéről fogok írni.

A helyzetről (mire kell koncepció, mire kell új oktatáspolitika?)

1. A magyar oktatás színvonalával, eredményeivel, legalábbis addig, ameddig rendelkezünk nemzetközi összehasonlító vizsgálatok adataival,  nincsenek óriási bajok, nincs válság, de még csak válságközeli állapot sincs. Majdnem minden nemzetközi összehasonlító vizsgálatban az OECD országok átlagán teljesítünk. Mi persze szeretnénk jobbat, akarjunk is, de meg kell keresnünk az igazi akadályokat. Mert az igazi akadály nem a gyerekek tanulni nem akarása. Attól, hogy növeljük a gyerekekkel szemben támasztott követelményeket, biztosan nem lesz eredményesebb az oktatás. Ha képtelenek leszünk magasabb szintre fejleszteni azt, amit ez az oktatási rendszer nyújtani tud, akkor megszigoríthatunk mindent, nem nő meg a részvétel hozadéka, továbbra sem éri meg a diák részéről olyan szinten energiát, időt, odafigyelést befektetni, ami szükséges lenne a magasabb színvonal eléréséhez. Ha a gyerekek ellenállása, tanulni nem akarása lenne a probléma, akkor ennek éppen ott kellene jelentkeznie sokkal erősebben, ahol jóval kisebb a tanulni akarás, ahol a beállítódások inkább a tanulással szemben állók, vagyis a gyenge teljesítményű tanulóknál. De nem így van! Éppen azoknál érünk el nagyon gyenge eredményeket (nemzetközi összehasonlításban), akik jó tanulók, akik az elitnek mondott iskolákban állítólag szeretnek tanulni, akikkel a sokkal kevesebb baj van, amikor fegyelemről, motivációkról van szó.

A magyar oktatás színvonala fejleszthető. Ehhez ki kell mondanunk, hogy a pedagógiai kultúra  fejlesztésével lehet csak célt érni. Nem mutogathatunk tovább sehová. Igaz, természetesen, hogy azok a pedagógusok, akiket nem tart el egy házastárs, vagy nincs valami olyan jövedelmük, amely indifferenssé teszi a saját fizetésüket, tehát ezek a pedagógusok abszolút méltánytalan körülmények között élnek, és minimum etikátlan ebben a pillanatban még nagyobb áldozatokat követelni tőlük. És különösen az igaz, hogy az ebben az élethelyzetben létezők motivációi, lelkesedése, új pedagógiák elsajátítására való törekvése is valami olyasmi, amit ép ésszel senki nem várhat el. Vagyis csak olyan koncepciónak lehet létjogosultsága, amely egyszerre kínálja a pedagógusok értelmiségi létének rehabilitálását és a pedagógiai fejlődés, fejlesztés lehetőségét, s támasztja az ezzel kapcsolatos követelményeket.

2. A méltányosság ügyében viszont nagy a baj. Miközben OECD összehasonlításban a középmezőnyben vagyunk, és még ráadásul a teljesítmények közötti különbségek sem drámaian nagyok (sőt, a kisebb teljesítménykülönbségeket mutató országok között vagyunk), eközben a kisebb különbségeket drámaian határozzák meg a gyerekek szociális hátterének jellemzői. Az iskolarendszer igazságtalanul, az ország érdekeivel ellentétesen mozogva, óriási társadalmi ellentétek magvát elhintve, így a társadalmi integrációt veszélyeztetve osztja szét a tudásjavakat, társadalmi hovatartozástól függően. Iskolarendszerünk mélységesen diszkriminatív módon működik. A diszkrimináció részben jól látható formákban is megjelenik, de látens módon is, azzal, hogy a szisztéma nem tud igazodni széles társadalmi rétegekből érkező gyerekek előzetes tudásához, képességeihez, viselkedéséhez, kultúrájához. Már a kezdetekben, a kisiskolásoknál megkövetel egy szűk sávban létező, a fehér, középosztálybeli, férfiak világát jellemző értékrendet, normarendszert, magatartást, tudást. A diszkrimináció eredménye, hogy éppen a kiszolgáltatottabb helyzetben lévő, a sokkal bizonytalanabb háttérrel rendelkező gyerekek "torlódnak fel" az alsó régiókban az általános iskolában. Egy részük már el sem jut a szakiskoláig sem. A többiek 15 évesen még megoldják a PISA feladatokat úgy, hogy például a természettudományi tesztben e gyengék, e rosszabb teljesítményű tanulók még viszonylag előkelő helyen vannak, ha más országokból a hozzájuk hasonlókkal vetjük össze az eredményeiket. De aztán - hogy, hogy nem - mire az adott kohorsz egésze munkavállaló korúvá válik, már a 20%-a reménytelenül alulmaradt a munkaerő-versenyben, nem számíthat tisztes megélhetést biztosító munkára, a gazdaság pedig nem számíthat megfelelő számban megfelelő felkészültségű, a gyors változásokhoz alkalmazkodni tudó, tanulni is tudó munkaerőre. Vagyis nagy gondjaink vannak a szakiskolánál. A probléma gyökere persze "lejjebb" van, hiszen a 14 évesek már társadalmi hovatartozás által determinált differenciáltságban érik el a középfokú képzést. De a szakiskola sem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, nagyon úgy néz ki, hogy a rosszabb társadalmi háttérrel rendelkező fiatal munkavállalók körében tapasztalható jelentős hátrányok egy jó része a szakiskolai képzés alatt halmozódik fel.

3. A méltányosság ügye szorosan összefügg a magyar oktatás "tehetségteremtő" képességével, azzal, hogy ez a képessége bizony meglehetősen alacsony színvonalú. A nemzetközi vizsgálatok eredményei közül az egyik leginkább figyelmeztető, hogy a legmagasabb képességszinten teljesítő tanulók aránya szempontjából Magyarország az OECD országok között rendszerint jobban lemarad, mint az átlagos teljesítmény tekintetében. (A PISA vizsgálatban legutóbb, 2009-ben e téren tapasztalható volt pozitív irányú elmozdulás a szövegértés és a matematika tesztben.) Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a tehetség teremtésében (nem pusztán a felismerésében) az iskolának lényeges szerepe van, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy a mai magyar közoktatás e feladatát alacsony szinten látja el (a nemzetközi összehasonlítást tekintve is, és jól indokolható, saját magunkkal szemben felállított elvárásaink szerint is). A tehetség probléma azonban szorosan összefügg a méltányossággal. Ha egy országban az iskolában elérhető tudás színvonala erősen meghatározott a társadalmi háttér által, akkor abban az országban rosszul bánnak egyben a tehetségpotenciállal is. Ha az iskolában valamilyen területeken kimagasló teljesítményre képes gyerekeket tekintjük tehetségeseknek, és ezeket a kimagasló eredményeket döntően csak bizonyos társadalmi csoportokhoz tartozók érhetik el, akkor a parkolópályára állított, a kiugrás lehetőségétől nagy részükben megfosztott, alacsonyabb társadalmi presztízsű családokban nevelkedő, tehetségessé válni képes gyerekek tehetségígérete elveszik a társadalom számára.

4. Miközben a nemzetközi mérések adatai szerint az OECD átlagán teljesítünk, pedagógusaink fizetése az OECD országok között a második legkisebb átlagot mutatja. Ez az a probléma, amit ha nem tudunk egy belátható időn belül megoldani, akkor nem képzelhető el a magyar oktatási rendszer új pályára állítása. A probléma azonban összetett, mert, bár sokat lehet vitatkozni a számok jelentésén, de nagyon úgy tűnik, hogy a magyar pedagógus létszám túl nagy. Amikor ezt leírja az ember, azonnal egy sor más információt is mellé kell tennie. A létszám túl nagy voltát az OECD országaiban jellemző, a tanított óraszámra, az egy pedagógusra jutó gyermekek számára, az osztálylétszámokra vonatkozó adatok alapján szoktuk állítani. De mellette ott vannak azok az adatok is, amelyek kellő hitelességgel a pedagógusok túlterheléséről szólnak. Sokat hallunk a pedagógusok munkájában jelen lévő, valójában a szakértelmüket nem nagyon igénylő feladatok nagy arányáról, a segédszemélyzet hiányáról, a fölösleges adminisztrációról. Amióta tart az ezzel kapcsolatos diskurzus (ez már több évtized), azóta nem sikerült átfogó képet kialakítani a kérdésben. Voltak kutatások, azok produkáltak is részeredményeket, azonban nagyon úgy tűnik, hogy e kutatások mindig csak addig jutottak el, hogy a vitázó felek (harmadok, negyedek,...) valamelyikének érveit alátámasszák. Mert hogy eddig egyetlen kutatás sem tudta megvilágítani annak az okát, hogy miért van akkora ellentmondás a magyar oktatási rendszer költséghatékonyságának nemzetközi összehasonlításban oly alacsony szintje, és a pedagógusok túlterhelése között. (Lesz még néhány pont, ahol az elemzés azt fogja sugallni, hogy EMBEREK, NEM ÁRTANA TUDNI HOGY MI VAN. Ez is ilyen kérdés.)

(Folytatom kb. három napon belül.)

15 megjegyzés:

  1. Greetings from Finland. Have a wonderful Valentine's Day to you. Come and pick up images Teuvo Blog Valentine's Day card. Teuvo Vehkalahti Finland

    VálaszTörlés
  2. Thanks Teuvo. I'm going to see your card. Sorry for the absence of English version of this blog.

    VálaszTörlés
  3. Érdekes lehet, hogy mennyire tartjuk egyébként adaptívnak saját szempontunkból a PISA-eredményeket, vagy az OECD országok közt elfoglalt helyünket.
    Hiteles adat, illetve használható-e az egyáltalán, hogy negyedik, vagy ötödik legkisebb szórást produkáltuk?
    Mert lehet, hogy igen, de ki mondja meg, hogy ez a mérvadó? Mi van akkor, ha a művészeti jellegű tantárgyak esetében négyszeres a szórás?
    Mármint ha egy ilyen jellegű mérést veszünk alapul, mint a PISA - ami nyilvánvalóan gazdasági igényeket feszeget, és gazdasági elvárásokat próbál az oktatásba injektálni azzal, hogy nagyon specifikus területekre szűkíti a vizsgálatot - akkor nem éppen azt a fajta szegregációt tápláljuk, ami a tehetségterületek megnyirbálásán is érezhető?

    A tehetségkonstrukció gondolata nekem kifejezetten szimpatikus!

    Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  4. Kedves István!

    Előző posztban (bár nem reagáltál rá érdemben) már említettem, nem nagyon van hova "a racionális létszámcsökkentés"-t bevetni...

    >akik az elitnek mondott iskolákban állítólag >szeretnek tanulni, akikkel a sokkal kevesebb baj van, >amikor fegyelemről, motivációkról van szó.

    ezt honnan veszed? Ki, hol, mikor allitotta? (azt mar le sem merem irni, hogy adat lenne ra)
    Igenis nagyon komoly gond (bar igazad van, nem ez az egyetlen), hogy a diakok nem ohajtanak tanulni. De ez valamilyen szinten ez mindig igy volt, nem emelnem ki.

    >eközben a kisebb különbségeket drámaian határozzák >meg a gyerekek szociális hátterének jellemzői.

    igy van, csak ezutan helytelen az a megallapitas, hoyg ez az iskolarendszer miatt van. Ezen az iksolarendszer SEM tud valtoztatni. Nem nalunk, a vilagon sehol.
    Alsagosak azok a megjegyzesek, hogy bezzeg a fin iskolak... Finnorszagban nincsen ekkora kulonbseg a szulok szocialis hattereben.

    >Már a kezdetekben, a kisiskolásoknál megkövetel egy >szűk sávban létező, a fehér, középosztálybeli, >férfiak világát jellemző értékrendet, normarendszert, >magatartást, tudást

    EZt mar masodszo remlited a blogodban, nem tudom, mire gondolsz a kis elsosoknel, mint feher kozeposztalbeli ferfi ertekrendje.. Tfh. igy van. Ha egy altalanosan elfogadott ertekrendet nem kivansz ervenyesiteni a tarsadalomban, akik ehhez nem nonek fel, azok kesobb meginkabb kirekesztodnek, mikor egyszer csak kiderul, hogy "je, oket nem ide szocializaltuk". Ez tartok tole, meg nagyobb bun lenne.

    >ezeket a kimagasló eredményeket döntően csak bizonyos >társadalmi csoportokhoz tartozók érhetik el,

    megint csusztatas. Barki elerhetne, csak a csaladi hatter hianyaban keveseb az eselye! Iskola ezen SOHA nem fog karpotolni, segiteni. Mert naponta 4-5 orat vagy ott kiskorodban, 6-7 kesobb. Hazamesz, es NEM az iskola erterendejt latod, nem a dolgozo csaladtagjaidat latod, nem a tanulas/olvasas/ismeretszerzes megbecsuleset latod, hanem valami mast.
    Ez nem az iskola hibaja, es ezen az iskola (meg a benntlakasos sem) tud valtoztatni.

    Csak egy peldat hadd emlitsek:
    Pecsen a Gandhi Gimnazium indulo evfolyamabol (51 korul voltak anno emlekezetem szerint) hanyan jutottak el az erettsegiig? Lehet tippelni... Mindent elkovetett ertuk az iskola, a tanarok, es azt meggyozodesem, a kepessegeikkel sem volt baj...

    Meg egyszer szeretnem leszogezni: a tarsadalom problemait (szegenyseg, eselyegyenlotlenseg) nem fogja egyedul megoldani az iskola. Aki mas mond, valotlant allit, es becsapja azokat, akiket nem kene:-(((

    Egyebkent a meltanyossag ugyeben felszolalo irasaidat a tajekozatlanok ugy is ertelmezhetnek, mintha a jobbak ellen lennel... Ez baj. Valahogy mindig elfelejtodik, hogy egy pedagogus, vagy akar egy korhazi nover gyermeke siman hatranyos helyzetunek tekintheto a szulk jovedelmet vizsgalva. Hol vannak ezek a kozeposztalytol? Mint Mako Jeruzsalemtol...

    VálaszTörlés
  5. Péternek, és mindenkinek. Elhatároztam, hogy most nem fogok reagálni azonnal a felvetésekre. Inkább azt a stratégiát választom, hogy egy véglegesítésre használom fel az általam elfogadható, engem meggyőző felvetéseket, és majd esetleg a folyamat legvégén, egyszerre térek ki olyan kérdésekre, amelyek egy részét már e blogon is többször vitattuk.

    VálaszTörlés
  6. Rendben, koszonom! Csak annyit szerettem volna mondani, hogy nem jo cafolni olyan allitasokat, amik igazabol nem is allitasok, csak kozkeletu hamis velekedesek ("varosi legendak"). Ezek cafolata ugyanis semmitmondo.

    Maradok tisztelettel:
    FP

    VálaszTörlés
  7. @ Tóth Tamás Május A felvetés jogos. Amennyire követni lehet, viszonylag széles közmegegyezés övezi a következőket:
    1. Az oktatásnak feladata a munkaerőpiacon használható tudás megalapozása.
    2. Ennek alapvető eszközei a kulcskompetenciák.
    3. Ezeket viszonylag hatékonyan és főleg nemzetközi összehasonlításra alkalmasan méri a PISA vizsgálat.
    4. Ezért a legöbb ország a PISA-t az oktatási rendszer eredményességének mérésére használja. Ha rossz az eredmény változtat.
    Tulajdonképpen mind a négyen lehet vitatkozni, de csak akkor érdemes, ha tudunk jobb teljesítménymérést csinálni.

    Szóval a jó PISA eredmény a beugró. Ettől még lehet (sőt szerintem kell is) az oktatási rendszernek más célokat is megfogalmaznia és azokat nem a PISA-val kell mérni.

    VálaszTörlés
  8. >A magyar oktatás színvonala fejleszthető. Ehhez ki kell mondanunk, hogy a pedagógiai kultúra fejlesztésével lehet csak célt érni.
    -Eszembe jutott erről még egy gondolat. Tegyük fel, hogy egy csomó tanárnak mondjuk úgy, "korszerűtlen" pedagógiai kultúrája van, amit az ő tanáraitól látott. Azaz tekintélyelvű, vagy ha még negatívabb szót keresek rá, parancsuralmi. Nem úgy tekint magára, mint aki "szolgáltat", hanem mintha ő lenne a főnök, a diák pedig a beosztott.

    Két dolgot tehet (rövid távon és gyakorlatilag) az oktatásirányítás. Vagy hagyja dolgozni őt, úgy, ahogy tud, tekintéllyel, vagy belekényszeríti egy olyan szerepbe, amiben frusztrált és rosszul működő lesz. A diáknak még mindig jobb egy szigorú tanár, mint egy tehetetlen.

    Ez persze általánosítás, nyilván attól függően igaz, hogy milyen konkrétumokkal helyettesítjük be. Nekem arról jutott eszembe, hogy tegnap ügyeletes tanárként (aki a szünetben jár-kel, ügyel a közrendre és közbiztonságra) láttam egy diákot, aki annyira részeg volt, hogy nem tudott menni. Állítása szerint négy deci töményet nyomott be előző szünetben. (Valószínűleg fogyasztott más diák is, mert akkor valószínűleg beszélni sem tudott volna) Az osztályfőnök és a tornatanár (akinek az óráján egyértelművé vált az alkoholos befolyásoltság) már foglalkoztak vele, úgyhogy különösebben nem vonódtam be az esetbe, csak eltöprengtem. Van az iskolánkban alkoholszonda, az igazgató ellenőrizheti vele a tanárokat, mint munkáltató a munkavállalót. De a tanár nem ellenőrizheti vele a diákot. Aáry-Tamás Lajos szerint ugyanis a diák alkoholszintje személyes adat, amit csak törvényi felhatalmazással lehet kezelni, olyanja meg az iskolának nincs.

    http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/12765_jogok_suliban_szonda_drogteszt_es_szabalyos_ropdoli

    A társadalom adójából üzemelteti az iskolát, cserébe (szerintem) elvárhatja a tanulótól, hogy ott tanulásra alkalmas állapotban jelenjen meg, és próbáljon fejlődni."A mi munkánk a tanulás" - sulykolták belénk még a Kádár-rendszer elemijében, meg azt is, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Az elég abszurd, hogy elvárjuk a tanulásra alkalmas józan állapotot, de ellenőrizni már nincs jogunk. (Mintha mondjuk az állam elvárná az adófizetést, de nem lenne joga ellenőrizni azt.) A szülők józanabbik-nagyobbik fele sem talál ebben semmi kivetnivalót. ("Sőt, rendszerint örömmel fogadják azokat az ötleteket, amellyel az iskola megrendszabályozná, megnevelné helyettük a gyereket.", hogy az ombudsmant idézzem)
    De említhetném a balesetvédelmet is, mondjuk egy sítáborban ha a tanár nem szondáztathatja meg a "gyanús, de azért menni tud" diákot, az meg hirtelen ötlettől elindul a fekete pályán. (Tornaóra, szakmai gyakorlat, kémiaóra: sok helyen sokféle veszély.) Ha a tanár nem tud idejében "lecsapni" (tfh. ő olyan, hogy pont azt tudná, ha hagynák), akkor lehet hogy már késő lesz:
    http://www.kisalfold.hu/gyori_hirek/a_szechenyi_terre_zuhant_egy_bences_diak/2201469/
    (folyt. köv.)

    VálaszTörlés
  9. (folyt.)
    Az én időmben a gimnázium házirendje globális hatókörrel bírt: iskolán kívül is "méltón" kellett viselkednünk. Magyar Bálint első regnálása idején eltörölte ezt a lehetőséget, hangsúlyozta, hogy az iskola hatóköre a kapujáig tart. (+iskolai rendezvények) Tehát ha mondjuk engem délután felpofozna egy diákom, akkor azért én semmiféle fegyelmi büntetést nem adhatok neki, feljelenthetem a rendőrségen, mint állampolgár az állampolgárt. Az meg, hogy trágárul beszél a buszon, és nem adja át az ülőhelyét, az az ő magánügye, joga van hozzá. (Bár néhány buszsofőr nevelő célzattal lerak a járműről olykor egyet-egyet, tehát nyomokban még működik a poroszos nevelés, élnek a klasszikus hagyományok.) Igazából persze nem az a veszély, hogy engem (110kg) felpofoznak, hanem hogy egymást terrorizálják, tudván, hogy az iskolán kívüli verésért az iskola nem büntethet. Így aztán iskolán belüli ügyekben sem vagyunk igazán hatékonyak, mert mindig fennáll a tanúk khmm... befolyásolásának veszélye.
    A rendszerváltás előtt a tanár(-i kar) autoritás volt, saját belátása szerint büntethetett iskolán kívüli dolgokért is. És nyilván akkor büntetett, ha az iskolán kívüli viselkedés valamilyen összefüggésbe volt hozható az iskolával. (Nyilván, különben nem is jutott tudomására az eset.) Ha úgy ítélte meg, hogy az adott szituációban az intim szféra védelménél fontosabb mondjuk egy lopás felderítése, akkor kipakoltatta a táskákat. Volt lehetősége mérlegelni, bölcsen dönteni. Nem akarom túlidealizálni azt a kort, mert egyrészt ha éppen egy kádergyereken landolt a makarenkói, akkor utána állhatott azért a tanár a szőnyeg szélén; másrészt nem minden tanár volt a Buddha-nyugalmú emelkedett erkölcsű bölcsesség szobra. De az bizonyos, hogy a tanárok többsége bizalomvesztésként éli meg a változásokat, ezért frusztrált. Nincs döntési jogköre, a kusza és lelketlen jogszabályok mechanikus alkalmazójává vált csupán.

    A diákok viszont élvezik a jogaikat (már ha éppen nem azt szenvedik, ahogy egy diáktársuk éppen a jogait élvezi), de vajon mennyire nevelünk ezzel az életre? A munkahelyre majd nem mehet be egy "kétdekás" után, és munkaidő után se lehet tiszteletlen a főnökével. Szóval némi visszarendeződés iránti vágy igen erős a tanártársadalomban, emiatt a (kvázi)miniszterasszony támogatottsága nagy. Az én véleményem meg az, amit már írtam, hogy inkább legyen a tanár a diák számára szigorú autoritás, mint egy tehetetlen "zavaró körülmény". Az esetleges harmadik út pedig a "hogyan neveljünk (korszerű) tanárt" kérdésébe vezet. Azt én nem tudom, de jogszabályokkal nem lehet. Ha úgy érzi, hogy meg kellene Józsikát buktatnia, de nem teheti, attól még nem fogja másodikban felzárkóztatni. (Hiszen ha tudná, akkor nem akarná megbuktatni).

    VálaszTörlés
  10. Viszket az ujjam begye ... De tartom magam az ígéretemhez, nem szólok hozzá. Mások viszont tehetik!!!

    VálaszTörlés
  11. A finnek (vagy svédek, vagy nem tudom, valamnelyik északi nép) ugyanebben a helyzetben volt 40 évvel ezelőtt és megoldották. Én nem tudom hogyan tették ezt, de valahogy azóta valamiféle példaképek. Nem őket kéne megkérdezni, hogy csinálták? (biztos ezer helyen megírták)

    VálaszTörlés
  12. Valamelyik nap a rádióban nyilatkozott a Csodák Palotája vezetője, azóta is bennem mocorog, amit mondott, mert igen fontos (nem szóhűen):
    ahhoz, hogy bármilyen legitim oktatáspolitika legyen, újra kell fogalmazni az iskola fogalmát, ha abban széles támogatottsággal egyetértünk, jöhetnek a szakpolitikusok.
    Henkrich Mihály

    VálaszTörlés
  13. Kedves Mihály! Igen, nagyszerű bon mot. De azért jó lenne tudni valamilyen részleteket. Ha valamit - úgy látjuk - át kell fogalmazni, akkor annak a valaminek válságban kell lennie (magának a fogalommal jelölt valaminek, vagy a fogalomhasználatnak). Én nem érzem, hogy az iskola, vagy az iskola fogalmának használata válságban lenne. De lehet, hogy végzetesen tévedek.

    VálaszTörlés
  14. Kedves István,
    itt talán nem a válság felől közelítette meg a kérdést, hanem az ismeretek/értékek/szemlélet...(több mint ismeret!) átadásának/megszerzésének újabb formáiról. Szóval mit tekintünk iskolának? 8+4? 4+8? 6+6? 12? 13? Tanoda?....nem is sorolom.
    Szóval, szerintem erre gondolt, és valljuk be őszintén, egy ilyen egyszerű kérdésre, nincs egyszerű válasz.

    VálaszTörlés