2011. február 22., kedd

Mese egy másik világból

A történet egy a miénktől egészen különböző világban játszódik. E világnak az a legfőbb jellegzetessége, hogy sokkal egyszerűbb, mint a miénk. Egy másik univerzum, saját fizikai törvényekkel, saját objektumaival és folyamataival. Egyszerűbb, mint a miénk, mert sokkal kevesebb féle részecske van benne, azoknak egyenként sokkal kevesebb tulajdonságuk van, mint a mieinknek, kevesebb fizikai állandó jellemzi azt az univerzumot. Egyszerűbb sokkal, mint a mi univerzumunk, de még így is kellően komplex ahhoz, hogy struktúrák épüljenek fel benne. Ott is vannak galaxisok, naprendszerek, bolygók. E bolygók között vannak olyanok, amelyeken élet is van, sőt, olyanok is vannak, amelyeken létrejött értelmesnek nevezhető élet is. Mint a mi univerzumunkban a Tejútrendszer nevű galaxisban, a Nap nevű csillag által uralt rendszerben, a Föld nevű bolygón. A másik univerzum egyik "hasonló" bolygóján játszódik a történet.

Van ezen a bolygón sok-sok, a mi vizünkhöz hasonló anyag, ott is nagy világóceánt alkot, és van benne a mi szárazföldjeinkhez hasonló két sziget is. Mindkettőn élnek ugyanahhoz a fajhoz tartozó értelmes lények, amelyek társadalmakat alkotnak. E társadalmak már régen kapcsolatot teremtettek egymással, áthajózva az őket elválasztó óceánon. Fejlődésük hasonló ütemű volt, összehangolódtak a folyamatok. Hasonló rendszereket, intézményeket, szerepeket konstruáltak meg ezek a társadalmak, mint itt e másik univerzumban, a Földön mi. Igen, és lettek iskoláik is, abban pedagógusok tanították a felnövekvő gyerekeket

Ez azonban egyszerűbb világ, mint a miénk. Ez abban is jelentkezik, hogy az ottani embereknek nincs nagyon sok tulajdonságuk. Van összesen ezer olyan ismeret, amit egyáltalán el lehet sajátítani, van ezer képesség, amelyben fejlődhetnek, van összesen kétféle módja a kommunikációnak (nevezzük ezeket metakogníciónak és verbális kommunikációnak), a még iskoláskor előtti gyerekeket tízféle inger érheti. A két szigeten - nagyjából egyformán - úgy zajlott a társadalmi fejlődés, hogy elkülönült egymástól két társadalmi csoport. Különböztek egymástól abban, hogy az ezer ismeret közül elsősorban melyeket birtokolták, abban, hogy az ezer képesség közül melyek voltak inkább fejlettek az egyik, és a másik csoporthoz tartozókban. Az ismereteknek és a képességek fejlettségének ez az egyenlőtlensége úgy alakult, hogy - mindkét szigeten ugyanúgy - az egyik társadalmi csoport gazdagabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élhetett, átlagosan magasabb jövedelemhez jutott, gazdagabb volt a szónak anyagi értelmében is, mint a másik.

Az iskolába a gyerekek már különböző tulajdonságokkal érkeztek. A megelőző időben a családban nevelkedve már néhány dolgot elsajátítottak, megtanultak, kialakultak bizonyos tulajdonságaik. Úgy alakul (ez egy egyszerű világ), hogy az egyik társadalmi csoportba tartozó gyerekek az ebben a korban megtanulható ismeretek közül öttel rendelkeznek az iskolakezdésre, öt képességük van viszonylag magas fejlettségen, az egyik kommunikációs mód tekintetében erősek, a másikban gyengék, és a tíz ingerből őket öt éri elsősorban. A másik csoportba tartozók is öt ismeretet birtokolnak, de nincs átfedés a másik csoport gyermekei által ismert öttel, ők is öt képességüket tekintve fejlettek, de ez másik öt képesség (az előző csoport által birtokolthoz képest), ők a másik kommunikációs módban erősek, és az ő életük során a másik öt inger játszott fontos szerepet.

Az iskola feladata az, hogy az ezer ismeret közül minél többet megtanítson a gyerekeknek, fejlessze képességeiket az ezer területen. Ezek közül ők kezdetben csak öttel-öttel rendelkeznek.

A szigeteken - nagyjából egyformán - az iskola úgy fejlődött, hogy először szinte kizárólag csak a gazdag csoport (nevezzük így) gyermekei járhattak iskolába. De a történelmi fejlődés elvezetett oda, hogy minden gyermek iskolába került. A deklarációk szerint az iskola demokratikus volt, együtt nevelkedtek a különböző származású gyerekek. Ez ugyan igaz volt sok iskolára, az egész rendszerről azonban nem volt elmondható. Képmutató volt a politikai rendszer, vizet prédikált, és bort ivott: miközben az iskolai demokratizmust képviselte szavakban, tűrte, engedte, hogy kialakuljanak olyan iskolák, amelyekben jobbára már csak a gazdag gyerekek tanultak. De ilyen ebben a képmutató rendszerben csak kevés volt. Néhányan (szociológusok) szóvá is tették, hogy ebben a látszólag az egységességre épülő rendszerben vannak egyenlőbbek, és valójában a rendszerben határozott szegregáció jelenik meg, de ezzel senki nem törődött.

Volt azonban az iskolákban egy rendkívül fontos folyamat, amire még az oktatásszociológusok is csak később figyeltek föl. Az iskolai tanulás során jobban jártak a gazdag gyerekek, mint a szegények. A tanítók feltételezték, hogy a gyerekek már rendelkeznek valamennyi tudással, és hogy, hogy nem, éppen azt az ötöt feltételezték, amelyekkel a gazdagok rendelkeztek. Feltételezték, a tanítás folyamatába be is építették, hogy van már öt fejlett képesség a gyerekekben, és ez éppen az az öt volt, ami a gazdagokban volt fejlettebb. A tanítók sokkal erőteljesebben, gyakrabban használták az egyik (a verbális) kommunikációt, amiben a gazdagabb gyerekek voltak erősebbek. A szegény gyerekek, amikor iskolába kerültek, még nem tudták, hogy ott milyen lesz az élet. Féltek is kicsit tőle, izgultak is, de azért sokakban közülük volt várakozás. Ez a várakozás azonban nem teljesült. Nem értettek mindent abból, amit a tanító mondott, mert éppen azt az öt ismeretet nem birtokolták, amit a tanító rendszeresen használt, feltételezve, hogy minden gyermek ismeri azokat. A tevékenységekbe nem tudtak bekapcsolódni, mert olyanok voltak e tevékenységek, amelyekhez szükségük lett volna öt képesség fejlettségére, de hát azok bennük éppen nem voltak fejlettek, szemben a gazdag gyerekekkel. Olyan kommunikációs csatornán kaptak információkat, amelyeket ők nehezen tudtak használni. Így aztán ezek a gyerekek nagyon gyorsan kiábrándultak az iskolából, de mivel oda kötelező volt járni, elkezdtek mással foglalkozni. Egyesek közülük, akik erősebbek voltak a többieknél, megtalálták azt a területet, tevékenységet, amiben ők "ki tudtak bontakozni", és elkezdték társaikat terrorizálni, verekedtek.

A két szigeten azonban olyan politikai folyamatok bontakoztak ki, amelyek során gyökeresen átalakult a társadalmi berendezkedés, és ez hatott az iskolára is. Elismertté vált a szülők azon igénye, hogy úgy neveltethessék a gyerekeiket, ahogyan ők szeretnék. Szinte mindenki úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nem jó az, ha a gyerekeket együtt nevelik, érdemes különválasztani a jobban tanulókat a gyengébben teljesítőktől. Így mindenki jól jár, a gyengék is, a jó tanulók is. És mindkét szigeten elkülönítő oktatást alakítottak ki. lettek szegény gyerekeket-, és lettek gazdag gyerekeket tanító iskolák. A dolognak ideológiája is született. Az ideológia az volt, hogy természeti okokból vannak jobb képességű, és rosszabb képességű gyerekek, akiket nem lehet együtt tanítani, ahogyan - így az ideológia - a tapasztalatok is mutatták. Nem azért rosszabb képességű az egyik, és jobb a másik, mert a gonosz társadalom (pontosabban a gazdagabbak "társadalma") az egyik, a szegényebb társadalmi csoportot ebben a helyzetben akarja megtartani, és azt akarja, hogy a szegények gyerekei is szegények legyenek, s az övéik pedig gazdagok. Nem, itt a képességről van szó - hangzott az ideológia -, amely független társadalmi csoporttól, és szegény ember gyereke is válhat gazdaggá, ha jó képességű, szorgalmas, betartja a szabályokat, ... Amikor egyes szociológusok figyelmeztették a gazdagokat, hogy a képesség szerinti differenciálódás pontosan lefedi a gazdag-szegény megosztottságot, akkor az ideológia válasza már készen volt: a szegény szülők nem motiválják a gyerekeiket, nem adják át nekik a társadalom által preferált tudást és értékeket, nem fejlesztik a tanulás szempontjából fontos és még a családban fejlesztendő képességeket. Változzanak meg a szegény szülők, legyenek a gyerekeik okosabbak, felkészültebbek, jobb magaviseletűek az iskolakezdésre, és akkor majd belőlük is lehet gazdag. Mert valójában csak a tehetség számít, és nem a származás. Külön érdekessége az ideológiának az az érv, hogy a szegény gyerekek ingerszegény környezetben nőnek fel, szemben a gazdagokkal. A szociológusok figyelmeztetésére, hogy tudniillik nem kevesebb inger éri őket, hanem az ő ingerkörnyezetük más, ismét agyonhallgatás volt a válasz.

Voltak olyanok, is, akik nem bíbelődtek sokat az ilyen "szofisztikált" magyarázatokkal, egyszerűen azt mondták: a szegények génjei silányabbak.

No, megtörtént a gyerekek szétválasztása. Lettek gazdagok- és lettek szegények iskolái. Voltak már korábban is ilyenek, de kis számban, most azonban szinte minden gyerek vagy az egyik, vagy a másik típusba járt. Mindenki azt hitte, hogy majd most a jobb tanulók (a gazdagok) iskoláiban a tanulókat nem hátráltatják és nem agyabugyálják el rendszeresen a szegények, ezért majd még jobban fognak tanulni, sőt, a szegények is jobban fognak tanulni, mert nincsenek velük a "nyomasztó hatást gyakorló jó tanulók", és a tanítók is igazodhatnak az ő színvonalukhoz. Aztán másképpen lett. A két sziget összefogásával szervezett MÁKOSNUDLI mérésen kiderült, hogy mind a jobb-, mind a gyengébb tanulók rosszabbul teljesítenek, mint a korábbi rendszerben. Először senki nem akarta tudomásul venni az eredményt, agyonhallgatták. Aztán volt néhány ember, köztük tanítók is, akik megkérdőjelezték, hogy egyáltalán létezik-e MÁKOSNUDLI mérés. De egy idő után mégiscsak elkezdték komolyan venni az eredményeket. És elkezdtek gondolkodni, hogy mi lehet a baj.

És innentől a két sziget különböző utakon haladt tovább. Az egyik szigeten lényegében két táborra szakadt a társadalom. Az egyik tábor azt vallotta, hogy a problémák abból adódnak, hogy nem elég kemény az iskola. Sokkal erősebben meg kell követelni a tanulást, szankcionálni kell következetesen a szabályoktól való eltérést. Ez az irányzat fenn akarta tartani az elkülönítést, továbbra is azt vallotta, hogy csak így lehet tanítani, a két csoporthoz tartozók együtt nevelését fantazmagóriának, képtelenségnek tartotta. Ezen a szigeten a másik tábor azt mondta, hogy az alapvető probléma az elkülönítés. Ha a különböző csoportokból származó, különböző iskolai teljesítményekre képes gyerekek együtt, egy iskolában, egy osztályban tanulhatnának, akkor jobb lenne a helyzet. Hol az egyik, hol a másik tábor volt hatalmon, így ezen a szigeten hol ilyen, hol olyan oktatáspolitika érvényesült. Választások után mindig fordult a kocka, amit eddig követtek, attól most elfordultak, s fordítva. Az eredmények azonban tovább romlottak. Volt néhány (nagyon kevés) szociológus és pedagógiai szakember, aki felvetette, hogy egyik megoldás sem jó, és valójában azzal kellene foglalkozni, hogy milyen előzetes tudást, milyen fejlett képességeket feltételeznek a tanítók a kicsi iskolakezdőknél, és hogy milyen módon kommunikálnak velük, és esetleg meg lehetne tanulni, hogyan lehet a tanítás-tanulás folyamatában igazodni a gyerekek eltérő sajátosságaihoz, de nem hallgatott rájuk senki. Ezek a szociológusok és pedagógiai szakemberek teljes mértékben elutasították a keménykedni akaró tábort, de azzal sem értettek egyet, hogy az elkülönítés megszüntetése lenne a megoldás. Az elkülönítést maguk is rossznak gondolták, de nem képzelték, hogy a heterogén iskolák és tanulócsoportok kialakításával meg lehet szüntetni a bajok forrását.

A másik sziget társadalma nem szakadt két részre. Ott azt az alapelvet fogadták el, amit az előbb jellemzett sziget szociológusai és pedagógiai szakemberei képviseltek, valójában ez utóbbiak is a másik sziget szakembereitől szerezték a tudásukat. A másik szigeten nekiálltak a pedagógiai kultúra átalakításának. Pénzt költöttek erre, komolyan vették, hogy tanulni, kutatni kell, megfizették rendesen a tanítóikat, komolyan vették, hogy fontos a társadalom meggyőzése. Fokozatosan és következetesen indítottak reformokat, ezek közt ott volt az együtt nevelő iskolák kialakítása is. De nem ez volt a "zászlóshajó", az egész fejlesztés, az egész reform komplex célrendszeren alapult.

Ismerjük a történet végét: a másik szigeten, ahol reformok történtek, javulni kezdtek a mérési eredmények. És hamarosan a sziget gazdasága is kezdett sokkal jobban teljesíteni, felülmúlta az "egyik sziget" teljesítményét.

És boldogan éltek, míg meg nem haltak (Jaaaa! Ez nem jó ide. Mindegy.)

27 megjegyzés:

  1. Belinkelhetem az oldalamon? Egy "olvastam valamit" blogbejegyzésben tenném...

    VálaszTörlés
  2. Hát persze, bármit lehet vele csinálni.

    VálaszTörlés
  3. Kedves István!
    Ne csodálkozz, hogy az előző alapelveket néma csend fogadja. Egy tömény szakmai szöveg (legyen bármilyen közérthető nyelvezetben is megírva) valószínűleg nehezen működtethető mint blog. Engem nagyon foglalkoztat, hogy a ilyen fajsúlyos és terjedelmes szakmai vitairatok hol lennének képesek méltó diskurzust, vitát gerjeszteni. Nézd meg, hogy a Pedagógia Online beszélgetései is elvékonyodnak, talán olvassák, de kevesen szólnak hozzá, és a felületen marad az egész. (Pedig például a Te nyitó előadásod ott is izgalmas volt.)
    Vajon tud-e a szakmánk teret találni alapos és érdemi vitákra? Mintha érdektelenségbe fulladnának ezek a kezdeményezések!
    Pedig Veled, az OktpolCafé-val meg mondjuk a Pedagógia Online-nal (szerénytelenség nélkül talán az OFOE honlappal vagy néhány szakmai bloggal, például a Terepmunkásével) is történt valami a virtuális térben, de a helyzet súlyosságához képest, ezt én keveslem.
    Te hogy látod ezt? Hogyan lehetne ezt a helyzetet meghaladni?






    v

    VálaszTörlés
  4. Nem tudom. Én mindig ügyetlen voltam ebben. Pedig nagyon kellene a szakmának, hogy legyen közösségi, együttes önreflexiója. Kellene, hogy főjünk a levünkben. Olyan egy kicsit ez az egész, mint amikor kialakul egy tudomány. Magányos hősök hozzák a nagy gondolatokat, azokat leírják, megcsinálják, amit meg kell csinálniuk, és - ez már nem mindig van így - a közönség valóban hősökként kezeli őket. Mi is ennek a fázisnak a legelején vagyunk. Vannak hőseink, ezek szinte kizárólag iskolaigazgatók. Megcsináltak valamit. Amit megcsináltak, azok mintapéldái annak, amit mi kósza elmélészek (hogy írta Radó(?) lézengő ritterek) nyökögünk néha hosszú és unalmas leírásainkban. Lehet, hogy az a fontosabb. Mármint az, hogy vannak emberek, akik egyszer csak elhiszik nekünk (vagy ne legyek ilyen nagyképű, elhiszik az egyéb, idegen nyelvű olvasmányaikból, meg kitalálják maguk), hogy lehet is és érdemes is másféle iskolát csinálni, és megcsinálják.

    Elvileg lehetne még egy hatásunk. Az iskolacsinálókra kifejtett hatás (ha van egyáltalán) csak az egyik lehetséges oldala a dolognak. Nekünk hatni kellene a politikára. Ez ma csak nagyon-nagyon kevéssé van így. Részben azért, mert a politika majdnem egyáltalán nem kíváncsi ránk, részben pedig azért, mert még mindig nem elég jó, még mindig nem elég alapos, még mindig nem elég ütős, amit mondunk. Szóval, én valahogy így látom. Egy részét csak.

    VálaszTörlés
  5. Nem vagy Te egy csöppet sem "ügyetlen", sőt rengetegen oda is figyelnek Rád,azt hiszem, hogy a szakmánk szűnt meg létezni. Radó Péterék nagyon jók, de ők az oktatáspolitikát űzik profi szinten, mi más területen szeretnénk valami szellemi produktumot létrehozni, vitát generálni.
    Abban van csak vitám Veled, hogy nem csupán az iskolaigazgatók, az iskolacsinálók azok, akiktől remélni lehetne valamit. Számos kiváló, elhivatott pedagógus van (még mindig)a pályán, és talán nem is égett ki mindegyikük.
    Nem akarom a tematizálást a pedagógusok panaszaira építeni (ettől Radó Péter erősen óvott is), de azért tűrhetetlen, hogy a pedagógusok fizetése az a idén csökken. Mégpedig 10-20 ezer forintokkal, ami ezekhez az amúgyis alacsony jövedelmekhez mérten nagy csapás. Gondold át a következményeket: az egzisztenciálisan ellehetetlenülő szakembernek nem marad szabad vegyértéke a gyerekek számára, és ez nagy baj. (Nesze neked differenciálás meg komprehenzív iskola, nem is szólva a csődbe jutott integrációról, meg a többi nagy álomról!)
    Hiába akarjuk mi tisztelt kollégáinkat szakmai diskurzusra ösztönözni, örülnek, hogy élnek, érdekképviselet meg sehol. Gondolkodtam már nyílt levélen az ügyben (pl. az OFOE nevében), de fogalmam sincs kinek lehet egy ilyet címezni. Mondhatod, nem erről szól(t) a mese. Igazad van, de pillanatnyilag rettentően háborgok ezen (is), és dühít az abszolút tehetetlenség.

    VálaszTörlés
  6. Bennem valószínűleg más szándékok, dühök mozognak. A problémát a pedagógusok fizetésével persze én is látom, és biztos, hogy változásokra van szükség e téren, de az ilyen szakszervezeti kérdésekkel kapcsolatban én állok, mint Bálám szamara. Amikor estis hallgatók (már pályán lévők) azt vetik fel, hogy amit én tanítok nekik, azt nem lehet megcsinálni akkora fizetésért, ami van, akkor azt szoktam mondani, hogy a kettőt válasszuk külön. Én hajlandó vagyok tüntetni, protestálni bármilyen módon, ha kell, ott megyek az első sorban, de ettől váljék el a szakmánk űzése, az a munka, amit a gyerekekkel végzünk. Persze, én is tudom, hogy ez nem megy teljesen, hiszen ha valakinek a napi öt órás hivatalos munkája mellett még legalább ennyit kell a legtöbbször feketén dolgoznia mással, annak nem lesz kedve szakirodalmat olvasni, újratervezni a tíz éve ugyanúgy tartott óráit, új eszköz alkalmazását megtanulni, stb. Úgyhogy valóban nem jó a helyzet, nagyon nem jó.

    De én tényleg nem vagyok szakszervezeti agitátor. Ez nem vonz. És van egy csomó kétségem is. Tudom például, hogy ketté-, vagy inkább háromfelé szakadt a magyar pedagógus társadalom. Vannak olyanok, akik (nem véletlenül írtam) valóban 5-6 órát dolgoznak naponta átlagosan. És vannak, azok, akik güriznek, mint állat. Az előbbiek hangja nagyobb általában a fizetés miatt, de egyben ők is élnek jobban (nekik van idejük mellékesre). Én egyáltalán nem akarom őket bántani, az egyik túlélési utat választották (egy hivatalos, nyugdíjas állásban igazán kevés pénzt felmarkolni, és annyi időt felszabadítani a mellékkeresetek megszerzésére, amennyit csak lehet). Egy másik, valószínűleg a legnagyobb csoport azokból áll, akik többet dolgoznak a heti 40 óránál, mert nem tudnak mást tenni, de ők határozzák meg egyben azt a helyzetet is, hogy Magyarország oktatási teljesítménye az OECD-ben közepes. Nem mondható rossznak a munkájuk eredménye, de nem is ők fognak lendíteni az összteljesítményen. És van egy harmadik réteg, amely fogalmam sincs mekkora, ahová tartozók többet dolgoznak, mint heti 40 óra, és még állandóan izegnek-mozognak is. Ők innoválnak, nyernek és csinálnak végig pályázatokat, művelik magukat, stb., és közben majd' beleroppannak. Csak nem tudnak másképpen élni és dolgozni.

    A probléma "közepe" sajnos nem a fizetés. Ha az lenne, akkor 2002-ben meg kellett volna változniuk nemcsak a fizetési papíroknak és az átutalt összegeknek. De nem változott semmi. Sőt, amikor szinte látványosan elenyészett az 50%-os fizetésemelés, akkor ment végbe a magyar oktatásban egy pozitív változás, ami megjelent a PISA eredményekben is (bár ez azért nem olyan egyértelmű, mint azt sokan gondolják, a szövegértés igen, de a természettudományban már vannak negatív változások is).

    Okos oktatáspolitika kellene. Én megpróbáltam egyet felvázolni. A pedagógus fizetésre is írtam egy vállalható alternatívát (minden évben tíz éven keresztül az előző évi infláció mértéke + 8%-os fizetésemelés). De abban is biztos vagyok, hogy ez a társadalom nem fog nyújtani fizetésemelést ellenszolgáltatás nélkül. És az ellenszolgáltatás nem a több munka (azt már nem lehet), hanem a korszerűbb, a jobb, az eredményesebb, a hatékonyabb, a méltányosabb oktatás.

    Azt nem lehet mondani, hogy előbb emeljétek fel a fizetésünket, aztán elgondolkodunk rajta, hogy mi legyen. De azt sem lehet mondani, hogy előbb csináljatok sokkal jobb iskolát, aztán majd meglátjuk, fizethetünk-e többet. Ez így nem megy. Úgy megy, hogy lerakunk valamit, egy tervet, egy hihető és szerethető reformtervet az asztalra, és megmondjuk, hogy az mennyibe kerül, majd "szerződést kötünk a társadalommal" (hogy ez milyen hülyén hangzik!). De az, amit az államtitkárság letett az asztalra, erre alkalmatlan.

    VálaszTörlés
  7. Kedves István!

    Mivel a pedagógusok munkaideje ugyanúgy 40 óra, mint másé, és az utóbbi 1-2 évben "elég komoly" adminisztráció van, a napi 4-5 órat dolgozók kb. megszűnt. Ha főállású pedagógus valaki, akkor akármi módon (értelmetlenül is simán), de ennél többet kell "ottlenni").
    (Érdekelne, hogyan lehet egyébként 4-5 órát dolgozni, ha 22 a kötelező óraszámod, és netán néh amég kell dolgozatot javítanod, és más Rád lőcsölt feladatot ellátnod?) Nem mintah védeni akarnék bárkit, de mintha rég láttál volna iskolát. Felejtsd el ezeket a népszerű városi legendákat!

    >A probléma "közepe" sajnos nem a fizetés.

    Számodra. De az iskolában nyomorgók számára bizony az. Nem érdekli őket, mekkora a GDP százalékában az oktataásra fordított, meg az egy tanárra jutó diáklétszám, sőt,. a pedagógiai hozzáadott érték sem:-((( Mondhatod, nem kell pedagógusnak menni... Hát, lassan már nem is sokan mennek, és azokból sem lesz az. Ez a megoldás?

    Júliával abban egyetértek, hogy nem az iskolaigazgatók itt a "hősök"...

    VálaszTörlés
  8. Péter! Én nem 4-5 órát írtam, hanem előbb 5-öt, amikor a "példát írtam", majd egy másik helyen 5-6-ot. Öt munkanap van, 5×5 = 25, és én sokat láttam olyan pedagógusokat (no így sem ez a többség, sőt, de azért vannak), akik ennyit, vagy csak kevéssel többet dolgoztak egy héten. Ez nem városi legenda, nem csak én mondom, maguk a pedagógusok is, akik nem nézik mindezt valami jó szemmel. De még egyszer, értem a stratégiát, nem örülök, hogy néhányan erre kényszerülnek, de tudom, hogy a túlélés érdekében csinálják.

    A probléma közepe nem feltétlenül az, ami a pedagógusok számára az. Ugyanis ha semmi mást nem néznénk, csak azt, hogy meg kell emelni a pedagógusok fizetését, akkor abból nem sülne ki semmi jó. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell megemelni a fizetést. A pedagógusok fizetése is csak akkor lesz megemelhető, ha születik egy "társadalmi szerződés", ahogy azt próbáltam leírni az előbbi véleményemben is, meg az oktatáspolitikai írásomban is. Most mondok egy vadat (tényleg erős túlzás, de nem nélkülöz minden valóságtartalmat): ebben a pillanatban ebben az országban én írtam le egyedül reális, vállalható a problémát valóban megoldó (a fizetéseket megkétszerező) koncepciót arra, hogy miképpen kellene növelni a pedagógus béreket. És őszintén írom, hogy nem bántani akarlak, de a pedagógusok borzasztó helyzetére (ami tényleg az) való állandó hivatkozással nem sokra lehet menni. Szívesen látnám a te koncepciódat erre a helyzetre.

    Amúgy pedig ha nem számolgatjuk a diák/pedagógus arányt, ha nem vizsgáljuk a pedagógiai hozzáadott értéket, stb., akkor nem lesz olyan koncepciónk, amire a társadalom azt mondhatja, hogy igen, erre már lehet forrást biztosítani. Mert egyébként csak hőzöngés, amit csinálunk (adjatok több pénzt, adjatok több pénzt, adjatok több pénzt!).

    VálaszTörlés
  9. Kedves István!

    Valamit itt félreértesz:-)

    Engem miért bántanál meg?

    >És őszintén írom, hogy nem bántani akarlak, de a >pedagógusok borzasztó helyzetére (ami tényleg az) >való állandó hivatkozással nem sokra lehet menni. >Szívesen látnám a te koncepciódat erre a helyzetre.

    1. nincsen rá koncepcióm (vagy ha lenne, az túl radikális)
    2. én nem hivatkozom rá, hanem közöltem Veled egy tényt,lehet, kicsit túl nyersen.
    2. az állandó sopánkodás a pedagógusok borzasztó helyzetére valóban semmit nem ér. Ahogy az itteni vitánk sem sokkal többet. És ez részben válasz a korábban feltett kérdésedre, miért ilyen kevés hozzászólás születik...
    És most én kértem elnézést!

    Nem azt mondtam, hogy ne számolgass(unk)! Azt, hogy ez a pedagógusokat nem érdekli, a legkevésbé sem.. És légy erős: SENKI MÁST SEM! (rajtunk kívül, akik itt olvasgatunk) Na, ez a baj!
    A társadalmat végképp nem.

    >A pedagógusok fizetése is csak akkor lesz >megemelhető, ha születik egy "társadalmi szerződés",

    Nem. Lehetne úgy is, hogy a kormány/országgyűlés úgy dönt. Különösen a mostani kormánynak ez eddig sem okozott gondot... Tehát pl. azt mondanák: az oktatás, a jövőtök fontos, ezért jól felemeljük a pedagógusok fizetését. Ugyan nem kell megindokolnunk, de ez a zemberek érdeke. Cserébe mondjuk kirúgunk 20 ezer pedagógust. Ez pl. egy megoldás.
    Jónak nem nevezném, de hogy társadalmi szerződés/tömegbázis nem kell ehhez a fajta megoldáshoz, az tuti. Az is, hogy ettől nem lenne jobb a helyzet egy jottányit sem.

    Azt leírtad Te is, hoyg nem lehet előbb többet fizetni, aztán majd meglátjuk. Igaz. De sajnos ennél többet teljesíteni sem nagyon lehet érdemben már:-((
    Egyébként továbbra is azt gondolom, hogy a magyar iskolák nem teljesítenek a finanszírozási szintjük alatt, és nemzetközi osszehasonlításban az eredmények jobbak/nem rosszabbak, mint ahányadik hely reális lenne. (Az más, hogy minek képzeljük magunkat, ha merünk nagyot álmodni:-)))

    VálaszTörlés
  10. Kedves István!

    Kérdeztem már:
    itt a kész koncepció. Miért nem nyújtod át annak, aki valamit tehetne is ez ügyben?

    VálaszTörlés
  11. Mit szólsz Péter? Már majdnem mindenben egyetértünk. Azt hittem, bántalak vele, ha azt írom, hogy állandóan sopánkodsz :-). (Nem egészen ezt írtam, de ez volt az értelme.) Azt sajnálom, hogy nincs koncepciód. És mit szólsz az enyémhez (10 év alatt infláció + 8%/év)?

    Egyetértünk, hogy ez az itteni vita sem jelent semmit a helyzet megváltoztatása szempontjából. Jól kikeseregjük magunkat, igyekszünk okosakat írni, ez is valami. Én azért szeretem, mert csiszolja a gondolataimat, s azért erre nekem szükségem van, mert nagyon nyersek.

    Igazad van, valóban a pedagógusok azok (sokak között) akiket nem érdekel ez az egész. És persze, így van, a társadalmat sem. Engem igen.

    Most te lettél hirtelen radikális, elképzelhetőnek tartod, hogy legyen nagy fizetésemelés és kirúgjanak 20 ezer pedagógust. Ezt megoldásnak tartod. Lehet egyébként, hogy megoldás, csak nagyon átgondoltan kellene. S ebből nem jön ki még 15% fizetésemelés sem. Ehhez a megoldáshoz persze valóban nem kell társadalmi szerződés.

    A társadalmi szerződést egyébként úgy értettem (csak nem fejtettem ki), hogy létrejön egy politikai paktum a pártok között, egy kialakítandó - nagyon megfontolt - oktatási reform lehetséges intézkedései egy társadalmi vita részletei lesznek, kutatások, fejlesztési folyamatok segítik az egészet, és csak ez után történik politikai döntés. Természetesen nem ül le senki a "társdalommal" aláírni egy szerződést.

    Én is azt írtam, hogy az oktatással szembeni elvárás nem lehet az, hogy a pedagógusok többet dolgozzanak. És valóban (de én ezt a saját koncepciómban le is írtam), a magyar iskolák jobban teljesítenek, mint ahogy az az oktatásra jutó GDP hányad alapján elvárható lenne tőlük. Ha elolvasod amit írtam (oktatáspolitikai koncepció), abban pontosan benne van, hogy lehet és kell is ugyan növelni a magyar oktatás színvonalát, teljesítményszintjét (araszoljunk előre a PISA-ban és máshol), de nem ez a lényeg. Két másik problémát helyeztem előtérbe: méltányosság, gyatra tehetségprodukció. Úgyhogy, tényleg majdnem mindenben egyetértettünk.

    VálaszTörlés
  12. Tőlem is messze áll a szakszervezetesdi, de amikor azt látom, hogy kiváló, innovatív, felkészült, hivatástudattal rendelkező stb. tanárnak 100 ezer forint alá csúszik a fizetése, akkor bosszús leszek. Ez már túl van a lélektani határon. És nincs különbség a jó és a rossz tanár között, de a jónak még az is belső konfliktust okoz, hogy nem tud úgy törődni a gyerekkel, ahogyan szeretne. Aki csak beszalad az iskolába valahogy ledarálja az óráit, és távozik, azt sokkal kevésbé zavarja az alacsony díjazás, inkább kihasználja a viszonylag rugalmas munkaidőt. Az agyon adminisztráltatás sem javít a helyzeten persze. Ha nincs pedagógus, esély sincs arra, hogy valami változás legyen a rendszerben.

    VálaszTörlés
  13. Kedves István!

    Már szinte csak abban nem értünk egyet:-), hogy én ezt megoldásnak (valódi, értelmes) tartom, amit írtam.

    Pontosan így írtam:
    "Ez pl. egy megoldás.
    Jónak nem nevezném," (vagyis a rossz megoldás is megoldás.)

    Veled szemben én nem tartom a rendszert pazarlónak, de ezt már megbeszéltük.

    >A társadalmi szerződést egyébként úgy értettem" - köszönöm, ismerem a fogalmat:-) a'la Rousseau. Tudod, még én is olyasmi iskolába jártam, mint Te.

    Nem sopankodtam, elmondtam a másik oldal érveit.
    Köszönöm a lehetőséget a beszélgetésre!

    VálaszTörlés
  14. Valamelyik internetes fórumon olvastam (elfelejtettem a pontos forrást),
    és lehet, hogy már valahol le is írtam, hogy: vannak újító (innovatív) pedagógusok, alkalmazó pedagógusok és alkalmatlanok. Az lenne kívánatos, hogy az újítók újítsanak, az alkalmazók alkalmazzanak.az alkalmatlanok meg tűnjenek el a pályáról. Kellenének tehát a rendszerben garanciák arra, hogy az újító pedagógus ne magányos harcos legyen, akire még a kollégái is gyanakodva néznek, mert túl magasra teszi a mércét, az igazgatót meg zavarja, ha kilóg a sorból. Ezért nem mindegy az iskolavezető személye: hagyja-e az "újítást", segít-e a műhelyteremtésben stb. Az alkalmazó tanárokat ösztönözni kell, hogy felhasználják a rendelkezésre álló eszköztárat, persze ehhez az kell, hogy a továbbképzések az adott intézmény igényeihez alkalmazkodjanak, valóban a szakmai munkát segítsék (ez egy másik történet, de értitek,mire gondolok). S ha már egyszer elkerülhetetlenül csökkenteni kell a pedagógusok létszámát, akkor a valóban alkalmatlanokat küldjék el. Persze ez így embertelenül hangzik, ha nekem kellene végrehajtani, elgondolkodnék, hogy mi lesz egy ilyen elbocsátott emberrel... No de most senki sem óvja a pályán lévő értékeket, nem biztos, hogy a rosszul működő intézményeket szüntetik meg, szervezik át, és a valóban alkalmatlanokat küldi el. Ezért is lenne nagyon fontos, hogy a szakmai szempontok végre megelőzzék a politikai, bürokratikus, szubjektív stb. szempontokat az iskola működésében, ne a költséghatékonyság írjon mindent felül,és ne a "lepapírozás" vigye el jobb sorsra érdemes iskolák, tanárok energiájának javát.

    VálaszTörlés
  15. Először azt küldik el, aki rossz viszonyban van az iskolavezetéssel (pl. ilyen netes forumokban megirja a velemenyet a helyzetrol:-), aztan azt, aki sokba kerul (magas kategoria - pl. mert tobb diplomas). Az alkalmatlan a legeslegritkabb esetben - csak mondom.

    Az elvarni, hogy ilyen fizetes es (meg fontosabb!) ilyen megbecsules mellett apait-anyait es meg tobbet beleadjon, turje a napi megalaztatasokat - ne ezt meg Morus Tamas is megirigyelhetne (=Utopia).

    VálaszTörlés
  16. Ezért kell a reform. Minden jó reform a viszonyokat alakítja át, amennyire lehet hátráltatja a rendszer céljaival ellentétes viselkedés, és pártolja, elősegíti az abba az irányba mutatót. Ezt kell kitalálnunk. Túl nagy figyelem,re nem méltatott oktatáspolitikai koncepciómmal egy ilyennek a csíráját próbáltam meg leírni. Ha Péternek igaza van, és félek, hogy igen, akkor azon csak a viszonyrendszer átrajzolása, az érdekek átalakulása segíthet.

    VálaszTörlés
  17. Menjünk kicsit vissza a meséhez! Én ugyanis már napok óta küzdök vele...
    És persze egy ilyen "egyszerű" világban sokkal könnyebb gondolkodni...
    A kérdésem arra vonatkozik, hogy "mire tanítja az iskola a gyerekeket?"
    A mese alapján: gazdag-gyerek tudásra, vagy szegény-gyerek tudásra.
    Szerintem ugyanis van ilyen. Verseket tudni, absztrakt fogalmakban gondolkodni: ez gazdag-ember-tudás. Eligazodni az élet történései között, meglátni a konkrét dolgok összefüggésit: ez szegény-ember-tudás.
    Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne egy szegény-ember okosabb attól, ha van gazdag-ember-tudása és persze még inkább nem igaz, hogy könnyű leélni egy életet szegény-ember-tudás nélkül. De hogy tanítsa az iskola mindkettőt? Tudja az iskola mindkettőt tanítani? Mert az én gondolatom az, hogy a gazdag-ember-iskolák gazdag-ember-tudást adnak, és nem sokat a szegény-ember részéből, ami sok szerencsétlen gazdag-embert hoz létre, miközben a szegény-gyerekeket már a kezdeteknél kirekesztik, aztán továbbra is számára használhatatlan dolgokat tanítanak, ami tényleg fölöslegessé teszi számukra az odajárást, de kötelező. Így persze megpróbálják minél könnyebben megúszni. Mert a szegény-ember tudást otthon is meg tudják tanulni. Legalábbis egy részét. Legalábbis ők azt hiszik. De persze ez nem igaz, és így sok szerencsétlen sorsú és a gazdag-emberek által "lusta"-nak mondott szegény gyereket termelünk újra.
    Az lenne a megoldás, ha lenne olyan iskola, ami az élet egészére felkészít. A tudás minden formáját valahogy (lehetőleg nem direktben) megtanítja. És persze az se lenne nagy baj, ha első lépésben segítene a gazdag-embereknek legalább megérteni a szegény-embereket, és persze a szegény-embereknek legalább megérteni a gazdag-embereket, második lépésben megengedi a szegény-gyerekeknek gazdag-ember életet választani (és megadni ehhez a lehetőségeket), és persze fordítva is (ebben az esetben a jelzők hangulati jelentése elveszhetne, de hogy egy valós példát hozzak: lehessen egy kubikus gyerekéből is tanár, és egy tanár gyerekéből is földből élő gazdálkodó, ha arra vágyik), így lehetővé válik az együtt élésük...

    VálaszTörlés
  18. Vikikatica, szerintem fején a szöget. Igen, van gazdag-ember-iskola, meg szegény-ember-iskola, meg van gazdag-ember-tudás, meg szegény-ember-tudás, mert hogy a társadalom "fejlődése" ezt alakította ki. És ebből származik minden problémánk, úgy, ahogy ez itt szépen szerepelt. Köszönöm.

    VálaszTörlés
  19. Azt hiszem talán kicsit félreérthető voltam, de az én meglátásom szerint nincs szegény-ember-iskola. A szegény-embereket tanító iskolában is gazdag-ember tudást akarnak a nebulók fejébe tuszkolni, mert valahogy a szegény-ember tudás "magától értetődőnek", és "értéktelennek" minősül. Én igazából ezt tartom az igazi tragédiának. És azt, hogy a "gazdag-ember-tudás"-hoz nem kell megszerezni a szegény-ember-tudást. Nekem (személyesen, és biztosan nem vagyok ezzel egyedül) nagyon hiányzott a szegény-ember-tudás az iskolából, pedig a gazdag-emberek életét élem...

    VálaszTörlés
  20. OFF:
    Ez igaz ez a 15-évre csökkentett tankötelezettség????
    És persze ez az a lépés amit mindenki üdvözöl: a szegény-ember azért, mert megrövidülnek a szenvedései, a gazdag-ember azért, mert nem kell többé törődnie a szegény-emberrel...
    Hát nem látja senki, hogy a 15 éves korában iskolából kikerült gyerekek, majd felnőttek munkanélküli segélyét nekem (gazdag-embernek) kell majd kifizetni? (ha már csak a gazdasági megfontolásoknál tartunk. A dolog egyéb irányú kegyetlenségét már nem is merem részletezni. De azt aztán tényleg nem értem, hogy a gazdag-emberek (állítólag az okosabbak) a fenti egyszerű összefüggést ami a saját érdeküket tekinti egyedül, miért nem látják...)
    OFF:

    VálaszTörlés
  21. >majd felnőttek munkanélküli segélyét

    Ugyan, nem lesz majd munkanelkuli-segely (ugyanis annak is csokkentik az idejet:-))
    Es akkor egyszercsak megoldodik a problema - eltunnek a munkanelkuliek (figyelem, statisztikai rejtveny kovetkezik! "Jelentosen csokkent az elozo negyedevi adatok alapjan a munkanelkuliseg hazankban! Igaz,a foglalkoztatottsag egy centit se nott!" . ez hogy lehet??)

    VálaszTörlés
  22. Péter! Ennek nézzünk utána, én valahol azt olvastam, hogy nőtt a munkanélküliség. De lehet, hogy tévedek. Amúgy igazad van. Valójában itt valami nagyon kegyetlen "játékról" (jaj, dehogy játék!) van szó. Ki lehet iktatni igen nagy számú embert. Eltűnnek az iskolából 15 éves korukban, munkájuk nem lesz, mert csak általános iskolai végzettséggel ma már szinte lehetetlen munkához jutni, munkanélküli segélyük sem lesz, legföljebb nagyon rövid ideig (ez már most így van), egyszerűen ezek az emberek sehol nem lesznek ott. Ellátnunk sem kell őket, tanítanunk sem, vagyis olyan, mintha Magyarország népessége hirtelen csökkenne mondjuk fél millióval. Na és? Azt a problémát, hogy Magyarországon alacsony a foglalkoztatottak aránya, és ezért kevés ember tart el túl sokat, kétféleképpen lehet megoldani. (1) átvinni a jelenleg nem foglalkoztatottak közül a foglalkoztathatókat a munka világába, (2) nem eltartani az eltartottakat, vagy közülük csak nagyon keveset. Ha bármi kedvem lenne viccelni azzal, hogy most a második megoldást választják, azt mondanám: ügyes.

    VálaszTörlés
  23. Istvan! az idezojeles megjegyzesem egy kepzeletbeli ujsaghir volt, semmi , de semmi koze a valosaghoz, aki mast allit az hazudik...
    (Volt egeszen kozeli jo ismerosom egy munkaugyi kozpontban, egeszen pontosan lehet tudni, milyen modzsretannal keszulnek a statisztikak... Szoval barmifele hasonlosag a valosaggal es elo szemelyekkel kizarolag a veletlen muve lehet es az is csak mas orszagokban!)

    VálaszTörlés
  24. http://www.bama.hu/baranya/kozelet/a-pofozkodo-tanar-szerint-uzemi-baleset-tortent-364913

    VálaszTörlés
  25. Néhány gondolat jutott eszembe a bejegyzés olvasásakor.

    Lehet, hogy teljesen összefésülhetők, de számomra itt a blogon két elkülönülő attitűd jelenik meg napjaink pedagógiájával kapcsolatban,
    Az egyik szerint nem szabad válságról beszélnünk, OECD-átlagteljesítményt produkálunk, már rendelkezünk a „másik” pedagógiával is, melynek gyökerei több mint 100 évre nyúlnak vissza, a feladat az, hogy kicsit jobban terjesszük ezt a „másik” pedagógiát.
    A másik – hozzám közelebb álló – attitűd szerint alapvető, komoly, rendezett kifejtésekre, kutatásokra, vizsgálatokra, tanulásra volna szükségünk. E bejegyzés mögött én az utóbbi attitűdöt érzem.
    Az új pedagógiai kultúra központi eleme lehet a tanulóközösség működésmódja, a közös célok követése, aktív együttműködések stb.

    Egyetértve a leírtakkal úgy tűnik, hogy az a felfogás, hogy az a legjobb, ha az ember minél inkább a hozzá hasonlók között van egy viszonylag általános, természetes, naiv szemlélet, melynek átalakítása, lecserélése nem egyszerű feladat.

    A társadalom meggyőzésével kapcsolatban korábban már itt a blogon volt egy felvetésem. Olyan kísérleti iskolát lehetne kidolgozni, létrehozni, melyben a tanulók teljesítménye, tudása meghaladná az elitiskolák szintjét. Szerintem egy ilyen projekt rengeteget hozhatna a pedagógia konyhájára, az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen megtermékenyíthetné egymást. Ha a legjobb eredményeket, legmagasabb pontszámokat ez az iskola szolgáltatná, akkor erre nagyon sokan felfigyelnének (szülők, pedagógusok, politikusok is). És ez annak fényében különösen nem tűnik lehetetlennek, amit a bejegyzésben olvastunk arról, hogy milyen különbségek lehetnek az iskolába kerüléskor a gyerekek között.

    Lényegtelen, de azért megemlítem, hogy a 3. bekezdésben a zárójelben elírás történt: metakogníció szerepel metakommunikáció helyett.

    VálaszTörlés