Klinghammer és a tüntetés

Ebben a felfokozott hangulatban, ami február 13., vagyis a pedagógus tüntetés környékén kialakult, igen nagy felháborodást keltett pedagógusok körében egy Klinghammer Istvánnal készült interjú. Kapacitáltak, hogy írjak rá valami választ, kis szabódás után kötélnek álltam.

Klinghammer István maga által is öreguras dohogásnak mondott, kockás ingekről, borotválatlanságról, kócos hajról szóló megjegyzése mellett gyorsan menjünk el, nem fontos. De az már igen, hogy a tüntetéseket nem tartja értelmesnek, mert semmit sem oldanak meg. Ellent kell mondanom. Az persze igaz, hogy a tüntetéseken nem kifinomult diskurzus keretei között, problémamegoldó stratégiák bevetésével zajlik kreatív alkotómunka, de ezt senki nem állította. Egy tüntetés azonban nyomásgyakorló eszköz. Akkor nyúlnak hozzá, akik el szeretnének érni valamit, ha más, tárgyalásos módjuk nincs az ügyek rendezésére. Márpedig most éppen ez a helyzet alakult ki. A köznevelési kerekasztalnak nevezett színjáték gyakorlatilag befulladt, mert jól láthatóan csak az oktatáspolitikai irányítás "zúgolódást" leszerelő eszköze. A Pedagógusok Szakszervezete sztrájktárgyalások keretében beterjesztett 25 pontjával kapcsolatban pedig a teljes kudarc volt látható. Ilyenkor jön a nyomásgyakorlás. Ez ilyen egyszerű. Persze, hogy a tüntetés nem segíti sem a diagnózist, sem a terápiát - legalábbis közvetlenül. Áttételesen azonban mégis: a problémák megoldásában érdekelteket, már, ha valóban érdekeltek benne, arra kényszeríti, hogy változtassanak a diagnózis felállítása és a terápia kitűzése során követett alapelveiken, más, új kompromisszumokat keressenek.

Klinghammer István úgy gondolja, hogy a pedagógusok tiltakozására mindenféle politikai erő rátelepszik. Sokan sokféleképpen megfeleltek már erre az állításra, mert hogy szemenszedett hazugság. Pilz Olivér különösen szellemesen próbálta megértetni a "vádat" hangoztatókkal, hogy erről szó sincs, mögötte csak az iskolai tábla áll. De vegyük észre, hogy itt primitív kommunikációs sémák alkalmazásáról van szó. Egyáltalán nem érdekes, hogy igaz vagy sem, el kell mondani, hogy ott állnak a politikai erők a pedagógusok mögött, és ettől már egy egész szavazótábor harsogja a hazugságot. Tényleg semmi köze ahhoz, hogy van-e bármi benne, ami akár csak kicsit is hasonlít a valósághoz. A másik ilyen húzás, hogy a pedagógusok 20%-os fizetésemelést követelnek (volt, aki 18%-ot mondott, figyeljünk oda nagyon erre, romlik a kommunikációjuk, már nem egészen pontosan emlékeznek, milyen szám szerepelt az eligazítás során).  Semmilyen követelésrendszer (van belőlük néhány) nem tartalmazott ilyen pontot. Ám a facebookon azonnal megjelentek nem túl szofisztikált csomagolásban az epigonok mocskolódó bejegyzései (mit karnak ezek ...).

De mondok én valami furcsát a politikai pártok részvételének, háttérben állásának ügyében. És akkor mi lenne? Miért kellene, hogy szemet szúrjon bárkinek, hogy oktatáspolitikai célokért küzdő emberek szövetségeseket keresnek, és mondjuk valamilyen pártokban találják meg azokat. Mondjon nekem valaki egyetlen érvet, hogy ez miért tabu. Más kérdés, hogy ma a pedagógusok, civil szervezeteik nem keresik ezeket a kapcsolatokat, részben taktikai okok miatt (azonnal hatalmas kommunikációs lejárató hadjárat kellős közepén találnák magukat - igaz, így is), részben pedig azért, mert ma nem nagyon lehet találni megfelelő szövetségest (ez is egyébként alaposabb elemzést igényelne, de én abszolút értem a civil szervezetek ezzel kapcsolatos beállítódásait).

Van annak valami bája, ahogy Klinghammer professzor kiosztja, ki miben nyilváníthat véleményt. Mivel e témában igazából a pártok megnyilvánulásairól beszél, nem gondolom, hogy sokat kellene időzni e megállapításoknál. Az embereknek egyébként sok mindenről szokott lenni véleményük, és azt el szokták néha mondani különböző fórumokon, attól teljesen függetlenül, hogy erről Klinghammer István mit gondol. És az a jó, hogy ez így van. Mert az ugyan igaz lehet, hogy valaki megfelelő ismeretek nélkül mond valamiről véleményt, és ez adott esetben okozhat problémákat, de semmiképpen ne az legyen ezeknek a problémáknak a megoldása, hogy megtiltjuk neki (jó, közvetlenül ezt Klinghammer professzor sem javasolta). Éppen, hogy arra lenne szükség, hogy megfelelő társadalmi diskurzusok keretében csiszolódjanak a vélemények, az emberek meg akarják szerezni, és szerezhessék is meg azt a tudást, ami egy alaposabb véleményalkotáshoz szükséges. Ezt azonban biztosan nem segíti, ha elvitatjuk tőlük megszólalási lehetőségeiket.

A sztrájkbizottságban előterjesztett 25 ponttal kapcsolatban Klinghammer István zsebében kinyílt a bicska. Hiányolta belőle az étoszt, azt, hogy a tanári szakma hivatás. Hála az égnek, nem kell belemennem a számomra kínos "mitől hivatás egy szakma" vitába, mert az interjúvolt megmondja, mit jelent ez: ha vannak is gondjai (a pedagógusnak), akkor is eleget tesz a kötelességeinek. Mit is üzen ez, ha legalább törekszem rá, hogy megértsem? Talán azt (és akkor nagyon jóindulatú vagyok), hogy a követelésekben (25 pont) nem volt ott a kötelességvállalás. De Klinghammer úr! Ezek követelések voltak! A kötelességvállalás egy másik műfaj. De csak kicsit kell rosszindulatúnak lennem, hogy azt gondoljam, Klinghammer István valójában azt mondja, hogy a pedagógusok nem teljesítik a kötelességeiket. Hogyan? Konkrétan tessék bírálni! Nyilván vannak kötelesség-mulasztások, hol nincsenek, egy 140 ezres foglalkozási csoport esetében biztosak lehetünk benne. De ez jellemzi a pedagógusokat? Akiknek a hátán eddig fát lehetett vágni? Akik úgy végezték el eddig is a feladataikat, hogy egy részükről pontosan tudták, hogy inkább kötelességszegésre lenne szükség? Hogy képzeli ezt? Mindezt egy olyan oktatásirányítás és igazgatás védelmében mondja Klinghammer István, amely valóban nem teljesíti a kötelességeit, az elmúlt napokban iszonyú nagy tömegben napfényre jutott számtalan példa ezt nagyon is alátámasztotta.

A pedagógus túlterhelést Klinghammer István egyszerűen elintézi. Nézzük meg, más munkahelyeken mennyit dolgoznak, mennyi időt töltenek az emberek munkával. Ebben annyi pici igazság van, hogy ma Magyarországon általában véve nagyon sokat dolgoznak az emberek (a hatékonyságot most ne firtassuk). De ez így nincs jól. Nem lehet ezt ilyen egyszerűen elintézni, hogy de hát mások is. Mindenkinek harcolnia kellene azért, hogy ez ne így legyen.

Erősen esik az eddig sem túl magas színvonal, amikor Klinghammer István is rákezd a tanítási szünetek mennyiségével "érvelni". Ez már annyira az alja mindennek, és oly sok válasz született már, hogy nem is akarok rá kitérni. Pontos számokat szolgáltatott már sok felmérés arról, hogy ezek a szünetek valóságosan mennyi szabadidőt jelentenek (sokkal kevesebbet, mint azt sokan gondolják), hogy amikor viszont tanítás van, akkor 30-50%-kal haladja meg egy-egy pedagógus munkával töltött óráinak a száma a kötelezőt. Ez is egy kommunikációs fogás. A szavazótábor harsog. Valaki a facebookon azt írta, hogy ott van a pedagógusoknak a három hónapos nyári szünet. Nem is írok semmit.

Nem világos, hogy Klinghammer István miért veti fel a bérkérdést. Ugyanis a követelések közt nincs ilyen.  Hagyjuk! Ez is csak kommunikációs fogás, a szokásos keretben: hazugság.

Aztán előkerül az esélyegyenlőtlenség. Jön az unalomig ismert hamis állítás: az állami kézbe vétel, a centralizálás küzdelem az esélyegyenlőtlenség ellen. Ennek az érvelésnek az a lényege, hogy a központosított irányításnak van kiegyenlítő szerepe, az iskolák közötti egyenlőség nem jelenhet meg abban, hogy az egyik önkormányzat sokkal gazdagabb, így magasabb szinten támogatja az iskoláját, mint a másik. Először is: a gazdag önkormányzatok most is jelentős mértékben támogatják az iskoláikat (bár már nem az övék, csak a területükön találhatók), vagyis így ezt az egyenlőtlenséget nem lehet eltüntetni. De az is nagyon fontos, hogy az iskolák támogatásában megmutatkozó különbségek csak kissé befolyásolják a pedagógiai munka színvonalát. Sok-sok kutatási eredmény mutatja ezt a világban, de ebben az esetben még nálunk is. Például jól kimutatható még az Országos kompetenciamérés adataival is, hogy az iskola településtípusa nincs szoros kapcsolatban a tesztek átlagos eredményeivel, ha kontrolláljuk a szociális helyzetet. Márpedig azt azért el kell fogadnunk, hogy a budapesti, a megyeszékhelyeken működő iskolák átlagban gazdagabbak, mint a városiak, és különösen a községekben működők. Klinghammer István természettudománnyal foglalkozott. Talán tisztelhetné az adatokat, a mérési eredményeket. Ahhoz persze ismerni kellene őket. De mit is mondott éppen ő azokról, akik ismeretek nélkül nyilvánítanak véleményt? ...

Idézek: "Két-három jó tankönyvre lenne szükség a különféle iskolatípusok miatt. De minden gyereknek biztosítani kell, hogy ugyanahhoz a tudáshoz juthasson". Értjük? Ugyanarra a tudásra van szükségük, de azért ez a tudás egy iskolatípusban ugyanaz, de iskolatípusonként eltérő. Jaj! És ugyanarra a tudásra van szükségük? Kedves Klinghammer István! A gyerekeknek nem iskolatípusonként van szükségük különböző tudásra, hanem egyenként. Tudja, ezt hívja a pedagógia nagyjából 100-120 éve differenciálásnak. (Mielőtt neveléstörténészek megfeddnek, hogy Herbart, Ziller erről szóltak már jóval korábban, sietek leszögezni, hogy náluk ez még mást jelentett.) Hogy van ezzel a csak az szóljon hozzá, akinek megvan a megfelelő szaktudása kérdéssel?

A hozzá nem értés csimborasszója az a javaslat, hogy az Akadémia osztályai írják össze a tanítandó fogalmakat. (Hogy mi a fenének beszéltem rá magam, hogy megírjam ezt a posztot? Kell ez nekem?) Próbálok higgadt maradni: professzor úr, a tantervek összeállításának ezen módját a pedagógia már olyan 150 évvel ezelőtt meghaladta.

Brrrrrrr! Klinghammer István szerint a gyerekek túlterhelése tanárprobléma. Persze! A pedagógusok állapították meg az eszement óraszámokat, ők javasolták, sőt, követelték, hogy legyen minden nap testnevelés óra, és ők fogadták el a Nemzeti alaptantervet, amelyben csak nagyon kevesek által elsajátítható mennyiségű tananyag van. Csak azért nem mondok erről semmit, mert akkor bíróságra járhatnék. A tankönyv egy keret - olvassuk - a tanáron múlik, hogy milyen ütemben adja át a benne foglaltakat. Szerintem még Hoffmann Rózsa sem gondolta azt, hogy a tankönyvben lévő anyagot kell átadni (talán még az is igaz, hogy azt sem gondolta, hogy át kell adni). De azt már egy természettudóstól igen nehezen tudom elviselni, hogy a tananyag "átadásának" ütemét és a tananyag mennyiségét egymással bármiféle kapcsolatban lévő "változóknak" gondolja. Klinghammer István nem gondolja, hogy a tanároknak meg van kötve a keze. Ha ennél valamivel árnyaltabban érvelne, azt mondaná, hogy van módszertani szabadság. De ha így tenne, akkor sem lenne igaza. Ugyanis megette a fene a módszertani szabadságot, ha a hatalmas mennyiségű tananyag a pedagógusok legtöbbje számára nem tesz mást lehetővé, mint az egyszerű prelegálást.

És megint a megelőző húsz év szabadossága. És itt most nem Klinghammer Istvánhoz fordulok, hanem a pedagógusokhoz. Tessék most már színt vallani, hogy mi volt jobb? Ez a mostani világ az autonómia teljes hiányával, vagy az a bizonyos "szabadosság"?

Egyre sötétebb a szöveg. A lemaradó gyerekeknek nincs kedvük tanulni. 2-3 rossz szem az egész befőttet elrontja. Megfelelő módszert és megfelelő iskolát az ilyen gyerekeknek! Mindennek ellentmond, amit a modern pedagógia gondol az esélyegyenlőtlenségekről. Embertelen, mélyen előítéletes szöveg.

Kész! Nem bírom tovább. A maradékot elemezze az, akinek az enyémnél erősebb gyomra van.