Hol kellene kezdeni?

Érdekes szakaszához ért a pedagógusok tiltakozása. A kormány eljátszadozik majd a Köznevelési kerekasztallal, átver rajta majd néhány kedélyjavító intézkedést, belekezd a KLIK ráncfelvarrásába, akár még egy jelentősebb decentralizációt is végrehajthat az irányító szervezetben. Lesz tehát ez a pálya. És lesz egy másik, a Civil Közoktatási Platform megkezdi szakmai munkáját, viszonylagos csendben, az akcióktól, demonstrációktól, a szimbolikus megmozdulásoktól függetlenül, és igyekszik produkálni valamit arról, hogy mi legyen a magyar oktatással. Ez egy egészen új feladat lesz, legalábbis a jelenlegi folyamatok történetében. Szeretnék valamit leírni ezzel kapcsolatban, amit megfontolásra ajánlok. Nem javaslat, mert ilyet nem kértek tőlem, jól is tették, mert nagyon fontos, hogy az a csapat, amely e feladaton dolgozik, erős identitást építsen ki magának, erős saját elképzelései legyenek, miközben persze éles fülekkel kell figyelnie arra, hogy mit mond körülötte a szakma. És reméljük, a szakmában lesznek is mindenféle hangok, értelmezések, értékelések, feladatmegfogalmazások, ötletek, kritikák, elemzések. Én is csak egy ilyen "elemet" mutatok be ebben a bejegyzésben.

Nagy kérdés, hogy mit kell ma, 2016-ban az oktatás magyarországi megújításával kapcsolatban letenni az asztalra. Úgy értem, az a kérdés, hogy mi legyen ennek a műfaja, vagy inkább úgy pontosabb, ha azt kérdezem, hogy alapvetően miről szóljon. Van erre egyfajta válasz, amely a Platform e feladattal foglalkozó munkacsoportja számára megfogalmazódott: törvénykoncepciót kell készíteni. Nagyon jónak tartom, hogy kollégáim, barátaim nem azt mondták, hogy kell készíteni egy törvényjavaslatot. Nem részletezem, de ez szerintem nagyon elhibázott lépés lett volna. Alapelvek, jelentős koncepcionális tételek lefektetése szükséges, és erre valóban az egyik legjobb forma egy törvénykoncepció. Én azonban felvetek egy másik lehetőséget is, ami nem alternatívája a törvénykoncepciónak, de meglátásom szerint jó lenne, ha megelőzné annak a kialakítását.

Magyarországon a rendszerváltás óta megszoktuk, hogy minden új kormány az oktatás szakmai "térképének" átalakítását tekintette feladatának. Minden új kormánynak az volt a fixa ideája, hogy megmondja, milyen szakmai tartalom érvényesüljön az általa eltervezett változtatások során. A politika megmondta, hogy az iskolákat az önkormányzatok kezébe kell adni (1993), majd, hogy központi fenntartást kell létrehozni (2011). A politika kitalálta, hogy a szakképzés legkorábbi belépése a 11. évfolyam előtt ne következzen be (1996), majd kitalálta, hogy már 9. évfolyamon is lehet szakképzést csinálni (2009). A politika kitalálta, hogy ne legyenek kötelező kerettantervek (1995), majd azt, hogy mégis legyenek (1999), majd hogy ne legyenek (2003), majd újból, hogy legyenek (2011). A politika eltörölte az alsós osztályzást és a buktatást (2007), majd újból lehetővé tette (2011). A példákat mindenki a végtelenségig tudná sorolni, ha volt az elmúlt évtizedekben némi köze az oktatáshoz. Ezekben a példákban, és a mögöttük meghúzódó oktatáspolitikai irányítási "filozófiában" nem a rángatás, az inga-jelleg a lényeg, bár természetesen maga az oktatási rendszer igencsak rosszul élte meg a szabályok gyakori változtatását. Az intézmények persze produkáltak immunreakciókat, reagálásaik többnyire a rángatás következményeinek kivédését, ezzel gyakran az akár jól indokolható, akár bornírt feladatok elszabotálását szolgálták. De erősen az a véleményem, hogy minden ilyen kellemetlenség ellenére nem ez a hatalmi-politikai célokat szolgáló rángatás volt itt a lényeg, hanem a politika szereptévesztése.

Az a határozott nézetem, hogy a rendszerváltás óta az oktatáspolitika egy súlyos szereptévesztésben van (előtte nagyon más volt a felállás, az elemzést semmiképpen nem terjeszteném ki az 1990 előtti időszakra). Azt a feladatot vindikálja magának, hogy részleteiben előírja, és egyedül határozza meg, hogy szakmai értelemben mi történjék az oktatásban. Egyedül, a szűkebb és tágabb szakmai közönség, valamint a társadalom érintettjei nélkül dönt meghatározó szakmai folyamatokról, struktúrákról. A mindenkori ellenzék szintén a konkrét szakmai kérdésekben kialakított megoldásokat kritizálja, állandóan azt akarja bebizonyítani, hogy ő ezekben a konkrétabb kérdésekben jobb koncepcióval rendelkezik. Amikor a pártok választások előtt programokat írnak (amúgy fölöslegesen, mert ezeket a kutya sem olvassa), e programok oktatásról szóló részei minden áron valami bölcsek kövét kívánnak átnyújtani a népnek. Az is előfordult - magam is részt vettem ilyen munkálatokban -, hogy politikai szereplők szakemberekkel, kutatókkal, egyetemi oktatókkal dolgoztattak ki részletes, nyilván a problémák megoldásának egyfajta módját leíró, terjedelmesebb koncepciókat.

Nyilván sokak kérdezhetik, hogy mindez miért probléma. A pártok, az éppen hatalmon lévők és az ellenzékiek az oktatáspolitikai problémák megoldásával összefüggésben rendelkeznek elképzelésekkel, ezeket képviselik a politikai porondon, ezek mentén vitatkoznak egymással - mit lehet mást egyáltalán elképzelni? Nagyon mást is el lehet képzelni, egyáltalán, az oktatásban zajló döntéseket, a döntéshozás folyamatát nagyon más módon is lehetne formálni. Ebben a másik képben a politika szakpolitikákhoz való szokásos viszonya (hiszen nem csak az oktatásról van szó, számos más szakpolitikát is szóba hozhatnánk) szereptévesztés. Ugyanis a politikának ebben a másik képben, másik paradigmában nem szakmai koncepciók kidolgozása és képviselete lenne a feladata, hanem elsősorban maga a döntés, illetve e döntés és az azt megelőző folyamatok számára demokratikus viszonyok formálása. A politika feladata az lenne, hogy biztosítsa a terepet, a játékszabályokat, a részfolyamatok összeszervezését, a konkrét feltételeket egy olyan folyamathoz, amelyben létrejön az adott kérdésben a döntés háttere. Olyan háttér, amelynek kidolgozásában részt vesznek az érintettek, az adott terület szakmai, tudományos képviselői, amely háttérben jelen vannak a lehetséges, a gondolatilag létező alternatívák, jól átláthatóvá válnak a társadalom különböző csoportjainak érdekei, a társadalomban jelen lévő, a téma szempontjából releváns értékrendszerek. Az egyes politikusok - hiszen gyakran maguk is az adott kérdés szakértői - mindenki mással egyenlő jogon vehetnek részt személyesen ezekben a folyamatokban, de nem képviselnek egy adott, előre rögzített, az adott politikai erő által jónak gondolt szakmai megoldást.

A magyar politikatörténetben természetesen hagyományai vannak annak, hogy érdekképviseleti és szakmai törekvések a politikai formációkon keresztül találnak maguknak érvényesülési utat. Az úgynevezett szocializmus egypártrendszerű politikai szisztémájában csakis a pártstruktúra útjai kínálkoztak. Úgy tűnik, a társadalom, s benne a politikai osztály nehezen képes levetkőzni az akkor rögzült attitűdöket, pedig már olyan generációk vannak többségben e folyamatokban, amelyeknek konkrét tapasztalataik nem lehetnek. Nálunk a politika megmaradt érdek- és szakmai képviseleti csatornának, és maga az érdekek képviselete, és a szakmai törekvések megjelenítése is bezárva maradt a pártpolitikába. Számtalanszor kimondták már Magyarországon, hogy a civil szféra gyenge. Figyeljünk oda! Hol vannak a mostani folyamatokban, de többet mondok, hol voltak az elmúlt 26 év szakmai, szakmapolitikai folyamataiban az egyetemek és a főiskolák? A neveléstudományi intézetekben és tanszékeken jól felkészült, a nemzetközi folyamatokat jól ismerő, a megoldások szakmai részleteit kiválóan átlátó professzorok, docensek dolgoznak, de a tanársegédek között is, a már óraadásra alkalmazott PhD hallgatók között is bőven találok olyanokat, akik egy normálisabb országban kiváló segítői lehetnének az oktatáspolitikai döntések előkészítésének, és tudom, hogy ezt - egy normális országban - szívesen is tennék. De ez a játéktér nálunk egész egyszerűen nem létezik. Egyáltalán nem tekintem annak a formálisan működő, valódi diskurzust egyáltalán nem jelentő úgynevezett társadalmi egyeztetéseket, amelyek néha már kabarisztikus vonásokat öltenek.

Azt hiszem, az oktatáspolitikában nem egy új oktatási törvény létrehozása, illetve ennek előkészítéseként egy koncepció megalkotása lenne az első feladat, hanem egy olyan politikai kultúra és politikai működésmód kialakítása, amelyben az itt általam leírt folyamatok lehetővé válnak. Tudom természetesen, hogy a helyzet ma nem olyan, hogy a politikai kultúra megváltoztatását célzó jámbor javaslatok hatására a pártok, hatalmon lévők és ellenzékiek erősen a homlokukra csapva (hogy eddig mi erre nem gondoltunk!) lélekszakadva rohannának átalakítani a politikai kultúrájukat. Keserves folyamat lesz ez, ha egyáltalán én itt és most valami szükségszerűt írtam le, ami tényleg bekövetkezik majd. Addig is meg kell oldani a problémákat, ki kell húzni a magyar oktatást a mélységes kátyúból, és készséggel belátom, hogy nehéz ma annál jobban szolgálni ezt a folyamatot, mint az a terv, hogy a civilek, a Platform letegyenek a társadalom és a kormány asztalára egy kristálytiszta javaslatot az oktatás alapfolyamatokat, alapstruktúrákat érintő megváltoztatására. Kérdezem: nem lehetne egy hasonlóan kristálytiszta javaslatot, ajánlást a társadalom számára azzal kapcsolatban is megfogalmazni, hogy milyen a politika, a szakma, a civil társadalom, az érdekvédelem normális munkamegosztását jelentő rendszer és működés felé kellene haladni? Csak egy bekezdés a legelején!

Ha ez egy normális ország lenne, akkor most nem az történne, ami történni fog. Az történne, hogy a hatalom, a politikai ellenzéke, a civilek, a szakma, az érdekvédők, úgy általában a társadalom nagyjából egységesen ítélné meg a helyzetet: baj van, tenni kell valamit, és alapstruktúrákhoz kell hozzányúlni. És egyetértés lenne abban is, hogy az a munkálat, ami majd súlyos döntésekkel ér véget, milyen módon zajlódjék. Nagyjából úgy, ahogy mélységesen naiv fenti soraimban ezt leírtam. Kutatások, szakmai fórumok, alternatívák elkülönülő, szakmai csoportokhoz köthető megfogalmazása, viták, társadalmi diskurzus. Összeáll a muníció, a hatalmon lévők megfogalmazzák a döntést (pl. egy gyökeresen új oktatási törvény), és lezajlik egy parlamenti döntési folyamat. Hallom persze sokak hangját, hogy akkor felébredek, és a kezem a bilibe lóg. Biztos, hogy ez így van? Ma persze igen. De ki gondolkodik csak a mában?

Amikor 2009-ben, méghozzá június 8-án a Magyar Országgyűlés igen nagy többséggel úgy döntött, hogy visszatér a szakiskolákban ahhoz a rendszerhez, amelyben a szakképzés már a 9. évfolyamon elkezdődhet, akkor teljesen világosan, személyekhez, csoportokhoz is köthető módon zajlott le az a folyamat, amelyben nem demokratikus módon, nem a szakma, a szakértők széles körének meghallgatása után, hanem a hagyományos kijárási algoritmusok végeredményeként született meg a döntés. A politika minden áron maga, egyedül, illetve hagyva magát csak bizonyos csoportok által befolyásolni, döntött el valamit, amit nem így kellett volna. Ma már egyre többen látják, hogy ez egy súlyosan hibás döntés volt. Lehet, hogy egy demokratikus előkészítési folyamat eredménye is ez lett volna. Miért ne, nyilván az én zsebemben sincs ott a bölcsek köve. De ugye érthető, hogy a példát miért hoztam?


Nem, nálunk a miniszterek és a pártelnökök találják ki, hogy kell tanítani az osztályteremben. Sztálin volt, amíg élt, a Szovjetúnió legnagyobb nyelvésze.