A pedagógiai munka külső ellenőrzése

A közoktatási törvény koncepciótervezetében a fontosabb változtatások közé sorolható a pedagógiai munka ellenőrzése rendszerének az átalakítása. Szigorítás, a gyeplő meghúzása ez is, mint több más lépés. Csak azért, mert egyáltalán szakmai ellenőrzést kíván megvalósítani, nyilván nem bírálható, senki nem vitathatja el a munkáltatók jogát az alkalmazottak munkájának felülvizsgálatában, értékelésében, monitorozásában. Vagyis én most természetesen nem fogok felvetni törvényességi, jogi problémákat, ilyenek egyszerűen nincsenek.

De vajon hogyan néz ki a dolog szakmai szempontból, hogyan fog működni, mit várhatunk egy új ellenőrzési rendszertől? Nagyon törekszem rá, hogy ne legyek előítéletes. Nem akarom automatikusan feltételezni, hogy az állami szakmai ellenőrzés a leszámolás és a boszorkányüldözés eszköze lesz, nem akarom automatikusan feltételezni, hogy ez a tevékenység a pedagógiai munka végletes egyneműsítését és ezzel az elszürkítését szolgálja majd. Tényleg szeretnék nyitott maradni, feltételezni a jó szándékot. Vagyis az érdekel elsősorban, hogy egy ilyen rendszer valóban szolgálhatja-e a magyar oktatás fejlődését, és ha igen, hogyan.

Számomra az első kérdés: vajon azért kell létrehozni egy ilyen rendszert, mert nincs? Egyáltalán nem állíthatjuk, hogy a magyar iskolarendszerben nincs ellenőrzés. Az eddigi szabályozásnak is része volt, igaz, határozottan a törvényességgel, a kodifikált szabályoknak való megfeleléssel kapcsolatban. Az Oktatási Hivatal szervezésében eddig is zajlottak vizsgálódások, történt értékelés, ezek a feladatok valóban a jogszabályok érvényesülésével voltak kapcsolatosak, és természetesen - jellegükből, céljukból következően - világos szempontrendszert alkalmazhattak. Ez a mondjuk hatósági funkció megmarad a későbbiekben is, azonban kiegészül egy szakmai értékelő, ellenőrző rendszer működésével. A lényeges változás tehát az, hogy az ellenőrzésnek olyan elemei is lesznek, amelyek nem kodifikált szabályokhoz köthető szempontrendszert alkalmaznak.

De még valamit meg kell említeni azzal kapcsolatban, hogy mi volt eddig. Jól, rosszul működött egy minőségbiztosítási (minőségirányítási, minőségfejlesztő) rendszer.Ez alapvetően az iskolára bízza, milyen a jogszabályokban nem tárgyalt szabályokat, követelményeket fogad el maga számára az intézmény, ezeknek megfelelően milyen módon értékeli saját munkáját, milyen módon változtat a gyakorlatán (vagy akár a szabályokon, a működésmódon), ha problémákat észlel. E rendszer működésével kapcsolatban nekem is súlyos gondjaim voltak, elsősorban a meglévő szisztémák és működésmódok legitimálásának, ha tetszik, bebetonozásának zálogát láttam benne, de egyrészt el kell ismernem, hogy ezt lehetett jól is csinálni, illetve maga a rendszer hosszú távon alkalmassá lett volna tehető az iskolai munkának nem csak a következetes belső értékelésére, hanem a fejlesztésnek is általános eszköze lehetett volna.

De vajon milyen alapon szerveződik majd az ellenőrzés ezen új területe? Gondolom, a szakmai ellenőrzésre vonatkozóan ki kell majd dolgozni valamilyen útmutatást, szempontrendszert. És szerintem itt ez a lényeges kérdés. A tervek szerint a megyei kormányhivatalok oktatási osztályainak szervezésében,. legalább háromfős értékelő bizottság végzi minden évben a feladatot minden iskolával kapcsolatban. Képzeletemben megjelennek ezek az értékelők, akik pár napra "beköltzöznek" az iskolába, órákat látogatnak, interjúkat vesznek fel, beszélgetéseket folytatnak, átolvassák az iskola dokumentumait. Majd tapasztalataik alapján, jegyzőkönyv formában elkészítik jelentésüket, amely azt az iskolát abban a tanévben minősíti. És persze amikor elképzelem ezt, akkor az a kérdésem támad, hogy milyen szemmel nézik majd az iskolát, mire figyelnek elsősorban, a jelenségeket milyen pedagógia szerint értékelik, hogyan viszonyulnak majd az újításokhoz, a többség által gyakorolt megoldásoktól való eltérésekhez, stb., stb. Jóindulatúan persze azt gondolom, hogy ezek a szakemberek mindannyian rendkívül magas színvonalú pedagógiai tudással rendelkeznek, ismerik és akceptálják a legmodernebb pedagógiai törekvéseket. Tényleg így lesz?

De valójában nem ez az igazi kérdés. Hanem az, hogy ilyen tudás létezik-e. Lehet-e tudni pontosan, mi az, ami a pedagógiai gyakorlatban elfogadható, sőt, üdvözlendő, pozitívan értékelendő, és mi az, ami hibás, problematikus, a jegyzőkönyvbe negatív értékeléssel kell, hogy bekerüljön? Hogyan válik el majd a pozitív és a negatív? Meggyőződésem ugyanis, hogy ezt az elválasztást megvalósító szempontrendszer nem létezik.

Viszonylag könnyű a dolguk más szakmáknak. Így például az orvoslás területén - ha nem is mindenre, de a legtöbb területre - jól kiépített protokollok léteznek. Ezek a legtöbb esetben szövegszerűen létező eljárásmódok, amelyeket követni kell. Tudom persze, hogy minden beteg egyedi eset, de akkor sem lehet a két szakmát e szempontból egy lapon említeni. Ha léteznének pedagógiai protokollok, akkor világos szempontrendszere lenne számos jelenség megítélésének, lenne bázisa a szakmai ellenőrzésnek. Ilyen protokollok azonban nem léteznek.

Legutóbb az Országos Köznevelési Tanács (OKNT) ülésén ezt a problémát felvetettem. Az államtitkár asszonytól azt a választ kaptam, hogy a pedagógia, a mi nagybecsű szakmánk igenis rendelkezik világosan megfogalmazható szakmai követelményrendszerrel. Én továbbra is kételkedem, Hoffmann Rózsa nem győzött meg ebben a kérdésben.

Leírok egy példát, hátha ez többet mond minden elvi szövegnél. Ma Magyarországon csak szűk körben ismert, és még szűkebb körben elfogadott a konstruktivista pedagógia. Tegyük fel, hogy egy iskola szakmai értékelésével foglalkozó bizottságnak egy tagja meglátogat egy természettudományi órát. és tegyük fel, hogy a tanár konstruktivista, és e pedagógia útmutatásai alapján tartja az óráját. És azt is tegyük fel, ami abszolút reális feltételezés, hogy a szakmai értékelő bizottság tagja még soha nem hallott erről a pedagógiáról, vagy ha igen, akkor nem fogadja el azt. A tanár az órán - éppen elkezdve egy témakör tanítását - a gyerekekkel megbeszélés keretében a saját elképzeléseik feltárásán ügyködik, nem javítja a hibás megfogalmazásokat, nem mutat be kísérleteket, nem hivatkozik a gyerekek konkrét tapasztalataira. Végzi azt, amit a konstruktivista szemléletmód szerint végeznie kell: egy fogalmi váltás kezdő lépéseit teszi meg, a gyerekek átfogó előzetes tudásából indul ki. A tanóra megfigyelője az órát zűrzavarosnak látja, nem látja érvényesülni az általa ismert szakmódszertani kézikönyveknek a gyermeki tapasztalatszerzés mindenhatóságára vonatkozó alapelvét, felrója a tanárnak, hogy nem a kísérletekből, megfigyelésekből indul ki, illetve a jegyzőkönyvbe bekerül, hogy a tanár egy életidegen, hamis, elméletieskedő tudományképet sugall a gyermekek számára. Tragédia.

Nyilván most azt mondanák az ellenőrzési rendszer kidolgozói, hívei, hogy az értékelőknek felkészülteknek kell lenniük, és ha nem is fogadják el az adott pedagógiát sajátjukként, meg kell tudniuk ítélni, hogy az adott, és a hazai oktatási rendszerben amúgy legitim pedagógia (a konstruktivizmus) belső szabályainak megfelelően zajlott az óra. Ha igen, akkor nem mondhatnak arról negatív véleményt. Nem tudom, érezhető-e ennek az életidegen volta. Nem kell ahhoz boszorkányüldözés, hogy az ilyen, és hasonló esetekben szembekerüljön a konkrét pedagógus és az értékelő elképzelése. Valóban meg tudja ítélni a konkrét megoldások hatékonyságát, megfelelő voltát az, aki egyébként nem hisz abban az eljárásban, abban a pedagógiában (és pláne akkor, ha nem is ismeri)?

Még egy példát muszáj leírnom. Az előző ciklusban rendszeres feladat volt az akkreditáltatásra benyújtott kerettantervek értékelése. E kerettantervek döntő többségével kapcsolatban felvethető lett volna, hogy azok természettudományos neveléssel foglalkozó részei nem felelnek meg a Nemzeti alaptantervnek. Kimutatható (elnézést, hogy ezt most nem részletezem), hogy a dokumentumok megfelelő részei több pontjukon pontosan az ellenkezőjét tartalmazták annak, ami a NAT-ban van (volt). A kerettantervek akkreditációjához két szakember véleménye kell. Ezek a szakemberek egyik esetben sem "vették észre" az ellentmondást. Nem akarom őket bántani, de mégis le kell írnom: nagy valószínűséggel nem egészen jól értették, ami a NAT-ban van, nem látták annak újszerűségét, a hagyományos természettudományos neveléssel való szembenállását. És ők szakértők voltak.

Még egy problémát kell felvetnem. A hozzá tartozó kérdés: kell egyáltalán szakmai ellenőrzés? Engem komolyan elgondolkodtatott az a kérdés, hogy vajon melyik értelmiségi szakmában van szakmai ellenőrzés? Az orvosoknál? (Pedig ott még protokollok is vannak.) A mérnököknél? Lehet, hogy az én ismereteim túlságosan szűkkörűek, de én azt látom, hogy nincs még egy szakma, amelyben létezne átfogó, államilag megszervezett szakmai ellenőrzés. Valahogy a mi kultúránk úgy épült ki, hogy az értelmiségiek szabad munkát végeznek, alapvetően rajtuk a felelősség e munka sikerével kapcsolatban, amit természetesen utólag meg lehet ítélni, lehet lemérni bizonyos hatásait, és természetesen akár meg is lehet válni a munkavállalótól. Az oktatásban viszont soha nem egészen ez volt a helyzet. Tan-, szak- és mindenféle más felügyelők voltak és vannak világszerte az oktatásban. Vajon miért? Ez a legnépesebb értelmiségi szakma. Ráadásul igen gyakran érvényesül a kontraszelekció. Kell valami, ami lángpallosként áll a szakma felett? Mert nem lehet benne megbízni? Mert egyébként a belső folyamatai, a társadalmi igényeknek való megfelelést ösztönző mechanizmusok (ha vannak egyáltalán) nem teszik meg a hatásukat? Végül is oda lyukadok ki, hogy végképp rossz egy szakmára nézve, ha a motivációs rendszerének, a tartalmas munkára való késztetésnek ennyire fontos elemévé válik a külső szakmai ellenőrzés, a felügyelet. Nem hiszem, hogy ez jóra vezet.

Ebben a bejegyzésben egyáltalán nem érintettem az elszámoltathatóság világszerte egyre népszerűbbé váló ideológiáját, az Egyesült Államokban (meg ma már máshol is) kiépült rendszereket, stb. Kellene ezekkel is foglalkozni, no child left behind-ostul, a mérések misztifikálásával, stb. De ezek óriási falatok. Talán majd egyszer.