A törvény az OKNT előtt

Ma (okt. 20.) az Országos Köznevelési Tanács tárgyalta a nemzeti köznevelési törvény tervezetét. Az ülés elején döntés született arról, hogy 3 perces hozzászólások lesznek. Én tartózkodtam a szavazástól, mert már ekkor láttam, hogy itt nem párbeszédről van, illetve lesz szó, hanem monológokról, államtitkári válaszról, és megvitatni semmit nem lehet majd. Három perc alatt természetesen semmit nem lehet mondani, hacsak nem valami igen karcosra, élesre nem fogalmazza az ember a hozzászólását. Mintegy két és fél órás vita(?) után döntött a Tanács. A többség, méghozzá meggyőző többség egyetértett a tervezettel a szükséges kisebb javítások, kiegészítések szükségességének megfogalmazásával, hárman voltunk, akik elleneztük, és ketten tartózkodtak. Vagyis jelentem: az OKNT zöld utat adott a törvénytervezetnek, igaz, nem is tudta volna megakadályozni annak kormány-, majd Országgyűlés elé kerülését. 

Két bejegyzést szeretnék készíteni ezzel kapcsolatban. Ebben az elsőben mindjárt ide másolom az én hozzászólásomat (amely egyébként az ülésen az első volt). Utána pedig szeretnék pár gondolatot leírni majd egy következő bejegyzésben az egészről, arról, milyen jellemző viszonyulások voltak a törvényhez, hogy is van az, hogy egy ilyen törvénytervezetet az OKNT, az egyik legrangosabb szakmai(?), civil(?) szervezet (a kérdőjelek csak annak szólnak, hogy nem tudom, pontosan minek számít a Tanács) támogat. Jöjjön akkor az én hozzászólásom szövege, amely azonban nem egészen pontosan így hangzott el. Bár készültem rá, hogy nagyon rövid idő lesz a hozzászólásokra, arra nem számítottam, hogy ez csak három perc lesz, nagyjából öt percre készültem. Ezért aztán a hozzászólásom második részét, amely a törvényjavaslat, és különösen a koncepció politikai tanulságairól szól, a konkrétumok nélkül mondtam el. Aztán a legutolsó bekezdés úgy szerepelt, ahogy itt is közlöm.

*

A nemzeti köznevelési törvény tervezete nem felel meg a szakterületek szakszerű kormányzásával szembeni, az államigazgatásban kialakult igényeknek. Nem felel meg a pedagógiában, a neveléstudományban megfogalmazott, a leginkább széles körben elfogadott elveknek. A törvényhez és a nevelés feladatához méltatlan, nemtelen politikai üzeneteivel egy kirekesztő, antidemokratikus politika eszközévé vált, és ilyen eszközzé készül tenni az oktatási rendszert. Vagyis ez a törvény, ha elfogadtatik, káros, sőt romboló hatású lesz nem pusztán a magyar oktatási rendszerre, hanem az egész társadalomra nézve, ezért sürgős visszavonását, és egy gyökeresen más szemléleti és szakmai alapokon nyugvó törvényjavaslat elkészítését javaslom.

 A törvénytervezet elsősorban a következő, a szakszerű kormányzás követelményeit, valamint bizonyos, a neveléstudományban alaposan alátámasztott elveket sértő törekvésekkel jellemezhető:

• Az oktatási rendszer centralizálása elsősorban az iskolák állami fenntartás alá vételével, a tartalmi szabályozás központosításával, valamint a pedagógiai szolgáltatások átszabásával. A fejlődő és fejlett országokat jellemző tendenciák ezzel éppen ellentétesek, és a neveléstudományi kutatások is az ellentétes törekvések érvényesítését szorgalmazzák.
• Az oktatási rendszer bizonyos társadalmi csoportok számára előnyt, más társadalmi csoportok számára hátrányt jelentő szervezése, a tervezet elitista beállítódása. Minden neveléstudományi, oktatásgazdaságtani és nevelésszociológiai ismeretünk azt mondja, hogy az erőforrásoknak a különböző társadalmi rétegek közötti egyenletes terítése a hatékony és eredményes politika, és nem mondjuk egy nemzeti középosztály megerősítése.
• Az intézmények és a pedagógusok önállóságának jelentős korlátozása.
• Az iskolai konkrét tanítandó tananyag előtérbe helyezése a képességek, a kompetenciák fejlesztésével szemben.
• Az esélyegyenlőtlenségek növelése, azok csökkentésével szemben, a méltányosság érvényesülésének jelentős mértékű akadályozása. A tervezet leszakadás problémaként foglalkozik az esélyegyenlőtlenség kérdésével, ezzel kizárja az érdemi kezelés lehetőségét. Csak a szegregációt tekinti problémának, a látens diszkriminációról nem is tud. Ám a szegregáció visszaszorításában is erőtlen, így nem tartalmaz megfelelő garanciákat a szegregációmentes beiskolázásra. Az iskolákon belül a tanulócsoport kialakítást a szegregatív törekvések martalékává teszi. A kis létszámú osztályokkal visszahoz egy olyan oktatási formát, amely bizonyítottan diszkriminatív és növeli a szegregációt. A szakiskola átalakítása triviálisan diszkriminatív hatású. Fenntartani szándékozza a tervezet azt az oktatást, amelyben egyes tanulók másokhoz viszonyítva több ellátást kapnak, vagyis nagyobb óraszámban tanulnak az iskolában. A tankönyvek ingyenessé tétele is valójában esélyegyenlőtlenség fokozó tényező.
• A tervezet a pedagógusi munka formális, minősítő, bizonytalan, sőt ismeretlen kritériumokat alkalmazó, manipulálható alapokra épülő ellenőrzését vezeti be. Szembemegy a kialakult törekvéssel, amelyben önértékelés központú, fejlesztéscentrikus, komplex értékelés jöhetett volna létre.
• Az oktatási rendszer felismert, szükségszerűnek tekinthető fejlesztési folyamatainak teljes ignorálása.
• A törvénytervezet több ponton is sérti az állam részéről elvárható világnézeti semlegesség elvét, az állam és az egyházak szétválasztásának követelményét.

Ugyanakkor a törvénytervezet, és különösen annak koncepciója közvetlen, az oktatási rendszer feladataitól idegen, és nemtelen politikai célokat is szolgál. A törvény, és különösen a koncepció megszövegezése során az alkotók politikai üzeneteket fogalmaztak a szövegekbe, számos esetben ezek valótlanságok, eszközei a politikai leszámolásnak, politikai tényezők végleges kirekesztésének, és antidemokratikus folyamatokat generálnak. [Innen a szöveg a francia bekezdések végéig nem hangzott el.] A következő elemekről van szó:

• Azzal, hogy a tervezet hangsúlyozza, hogy a köznevelés rendszere nem szolgáltatás, hanem közszolgálat, az előző oktatáspolitikai irányítást vádolja, hogy az tudniillik szolgáltatásnak tekintette. A különbség azonban nem ez, hanem az, hogy az előző oktatáspolitika törekedett az egyéni- és csoportérdekek megfelelő artikulálására és a közérdek demokratikus alapon történő tételezésére, míg ez a mostani nem.
• A kötelességek és a jogok egyensúlya pedagógiai-szakmai, és jogi nonszensz. Alkalmazásával lehetővé válik, hogy a kötelességeket számon kérők a kötelességek teljesítésének önkényes megítélése alapján a jogokat megvonják, amit a magyar jogrendben eddig csak bíróságok tehettek meg. Amúgy itt pusztán politikai retorikai elemről van szó, mert a törvényjavaslatban ebből az elvből semmi nem látható, pl. a tanulók jogairól és kötelességeiről szóló rész szinte szó szerint megegyezik az előző törvény megfelelő szövegrészével.
• A tervezet és a koncepció nyelvileg gyakran szinte értelmezhetetlen formákban sulykol egy meghatározatlan, homályos, zavaros nemzeti ideológiát. A nemzeti érzelem, a nemzeti politizálás, és hasonló kifejezések az elmúlt időszakban a választásokon nyertes erők, valamint a szélsőjobboldal frazeológiájában az új hatalmat megtestesítők és legitimálóik, valamint a velük szemben állók megkülönböztetését szolgálja, egyben az ellenzékben lévők megbélyegzését, nemzetietlennek titulálását, végső soron a kirekesztését.
• A tervezet, illetve a koncepció több pontján is azt sugallja, vagy kifejezetten állítja, hogy az előző oktatáspolitikai irányítás a tananyagot helyezte az iskolai oktatás középpontjába, hogy (nemzetközi – sic!) kísérleti tereppé változtatta az oktatást, vagyis mintha azt érzékeltetnék az alkotók, hogy elődeik a gyerekek igényeit figyelmen kívül hagyva kísérletezgettek szakmailag teljesen megalapozatlanul, megfosztva a tanulókat önállóságuktól. Erre már-már nincs mit mondani, minden tény ellentmond az állításnak.
• A szövegek sulykolják, hogy a magyar oktatási rendszer az elmúlt időszakban tönkrement, és annak teljes újjászervezésére van szükség. Ez egy hazug kijelentés. A magyar oktatási rendszer, amelyben az ország lakosságának közel egyötöde dolgozik, tanul, az egyik legjobban szervezett szisztémája ennek az országnak, miközben természetesen a színvonalán van bőven javítanivaló.

[Az itt következő szöveg viszont már elhangzott.] Magyarország híres lehetett arról, még ha ezt nem is nagyon emelték ki soha a történészek, hogy fontos történelmi pillanatokban volt képes a kor tudományos színvonalán álló, a folyamatok alapos elemzésére épített, előremutató oktatási törvényeket, szabályozást alkotni. Akár a Ratio Educationist is említhetjük, de mindenképpen ilyen Eötvös törvénye, Klebelsberg Kunó jogalkotó munkássága, az 1946-os törvény, vagy az 1993-as. Ha ez az előttünk lévő tervezet törvénnyé válik, nem fogja gyarapítani ezt a sort. S ha már ez a kurzus oly szívesen hivatkozik Klebelsberg Kunóra, hadd idézzem egy mondatát: "A nemzet helyzetét gondosan kell tanulmányozni és ebből frázismentesen meg kell állapítani valódi szükségleteinket.” (Klebelsberg Kunó 1928. Neonacionalizmus. (Gróf Klebelsberg Kunó összegyűjtött újságcikkei.) Athenaeum, Budapest, 137. o.).