Amikor a lónak szaladnia kell

A minap egy igencsak rangos közösségben ültem, és a környezeti nevelésről folytattunk megbeszélést, helyzetről, feladatokról. Nem a résztvevők beosztása, vagy az egész magyar társadalom általi elismertsége adta a közösség rangját, hanem a résztvevők rendkívüli elkötelezettsége a környezeti nevelés ügye mellett, és szívós, kitartó munkája, amely az ott ülők egy része esetén már több évtizedesnek is mondható. Volt egy írásban is közreadott előzetes elemzés a terítéken lévő témáról, nagyon tisztességes, alaposan átgondolt munka, kellően kritikus megfogalmazásokkal, megfontolt javaslatokkal.
Maga a program egy konferencia része volt, előtte négy, akadémikusok, de minimum egyetemi professzorok által tartott előadást hallgattunk meg arról, hogy nagyon nagy baj van. A globális fölmelegedés megállíthatatlan, és rendkívül kétséges, hogy a Föld átlaghőmérsékletének növekedése 3 Celsius fok alatt tartható-e, márpedig, ha nem, akkor megjósolhatatlan, mi következik, de senki ne számítson semmi jóra. A biodiverzitás, ami a földi ökológiai rendszer fennmaradásának egyik legfőbb záloga, soha nem látott sebességgel csökken. A Föld édesvízkészletei ugyan nem fogynak el, de a felhasználhatóság, az elérés tekintetében drámai folyamatok közepén vagyunk már most is. Adatok, grafikonok hosszú-hosszú sora támasztott alá minden józanul megfogalmazott állítást, amelyek egyenként is annyira vészjóslóak, amennyire szinte csak lehet, együtt pedig szinte felfoghatatlan méretű, és még csak nem is belátható következményekhez vezető válságot jeleznek. Persze, ha nem is a konferenciát jellemző szakmai színvonalon és alapossággal, de a lényeget tekintve a tényeket ismerjük, ismertük, mégis szinte sokkoló volt a helyzetleírás.
A környezeti nevelés feladataival foglalkozó megbeszélésen ezután nyilván azzal kellett foglalkozni, vagy én azt hittem, hogy azzal kell foglalkozni, hogy ebben a helyzetben mit tehet az intézményes nevelés. Magam igyekeztem előre átgondolni, hogy mit lenne érdemes elmondani. Célom ebben a bejegyzésben most kettős. Egyrészt leírom egy kicsit részletesebben az előadott gondolataimat, másrészt pedig szeretném bemutatni, hogy milyen fogadtatásra lelt ott, helyben, amit elmondtam. Utóbbinak a tanulságai, miközben magam is bizonytalan vagyok az értékelésében, egészen érdekesek lehetnek.
Itt van tehát ez a globális válság, az emberiség - tudom, hogy nem mindenki így ítéli meg a helyzetet, de a környezeti neveléssel foglalkozók általában igen - egy szakadék felé rohan gyorsvonati, vagy szupervonati sebességgel. A környezeti nevelés, legalábbis annak gyors elterjedése a világban már mintegy 50 éves történet, és még hazánkban is megszülettek már a 70-es évek elején az első kezdeményezések. Úgy tűnik, hogy miközben a környezeti neveléssel foglalkozók valóban rendkívül elkötelezetten tették a dolgukat, döntő többségük nagy hozzáértéssel, a globális válság elkerülésével kapcsolatban ennek szinte semmilyen hatása nem volt. Nem könnyű szívvel írtam le ezt az értékelést, hiszen én sem tudom megmondani, hogy nem volt-e az 50 év alatt folytatott nevelésnek valamilyen mértékű lassító hatása a kibontakozó negatív folyamatokkal szemben, de azt biztos nem mondhatjuk, hogy a környezeti nevelés hatása látványos volt. Tény, hogy az exponenciális módon romló helyzetet eredményező folyamatok még a kibontakozásukkor megjósoltaknál is gyorsabbak. Szubjektív érzésünk is az lehet, hogy a hatalmas erőket felvonultató, a földi ökológiai egyensúlyokat megbontó emberi hatások mellett az, amit a fenntarthatóság gondolatának elterjesztéséért a környezeti nevelés tett, labdába sem rúghatott.
De mégis, honnan tudom én ezt? Először is nem tudom, hanem inkább csak egyfajta hipotézisként fogalmazom meg. És azért merek ilyesmit hipotézisként megfogalmazni, mert valójában a környezeti nevelés soha nem igazán foglalkozott azzal, hogy a szédületes mértékben romló folyamatok valódi okára rátapintson, és azzal foglalkozzék.
Miért? Mik a válság valódi okai? A konferencia négy előadója is minimum érzékeltette, de tulajdonképpen meg is fogalmazta, hogy az emberi társadalmak viszonyrendszereiben kell keresnünk a meghatározó okokat. Ma már kijelenthető, hogy nem pusztán a természetben is időnként, többnyire periodikusan jelentkező, természetes jelenségről van szó, hanem a változások mértékét ma már egyértelműen az emberi beavatkozás határozza meg. A tőke újratermelési folyamataiban nem igazán játszanak szerepet az ökológiai megfontolások, a profit megszerzésének, a minden gazdasági folyamatot velejéig átható versenynek a földi egyensúlyokra kifejtett hatásai mellékes szempontok a globálissá vált gazdaságot irányító döntésekben. A Föld népessége - a kínai születésszámot szabályozó döntések ellenére is - exponenciálisan, "megállíthatatlanul" nő, s bár a szegénységben élők részaránya csökken, de csak úgy, hogy a szegények száma viszont jelentős mértékben nő. Bárhová nyúlunk a globális válságot meghatározó folyamatok okainak elemzése közben, mindenhol belebukunk az emberi társadalom jellemzőinek negatív folyamatokat gerjesztő hatásaiba.
Vagyis az emberiség akkor tud szembeszállni a globális válsággal, ha képes "önmagával szembeszállni", ha képes átalakítani a földi emberi élet kereteit, a társadalmi viszonyokat.
Nos, ez az, amivel a környezeti nevelés szinte egyáltalán nem foglalkozott. Túlságosan nagy feladat, az iskolából nem lehet megváltoztatni a társadalmat - mondták sokan. Nem kérte persze, illetve nem is javasolta senki, hogy egyedül az oktatás hajtsa végre ezt az irtózatosan nagy léptékű átalakítást. De szerepe lehetne benne.
Mi ez a szerep? Mégis, mit kellene tenni? A válasz viszonylag egyszerű: ki kell alakítani a felnövekvő generációkban egy a ma jellemzőnél lényegesen nagyobb kritikusságot a társadalmi folyamatokkal, viszonyrendszerekkel kapcsolatban. A fenntarthatóság pedagógiájának - fogalmazzunk most már így - ez lenne a legfontosabb küldetése. Kialakítani az emberek gondolkodásában, egész világlátásában azt a kritikus hozzáállást, ami reményt kelthet arra, hogy szülessenek hatékony megoldások a folyamatok mérséklésével, majd visszafordításával kapcsolatban.
A leírtak alapján bárkiben felmerülhet, hogy itt egy letűnt kor autokratikus módon uralkodó ideológiájának újraélesztéséről van szó, egyesek a globális válságra hivatkozva talán a tőkés társadalmi viszonyok forradalmi úton való átalakításáról ábrándoznak megint. Magam ezt sem tartom teljesen elvetemült elgondolásnak, de azért nem erről van szó. Pontosabban: egyáltalán nem arról, hogy bármiféle voluntarista elgondolásokat követve kitaláljunk egy új társadalmi berendezkedést, egy a tőke által meghatározott szisztémától különböző társadalmi működést, és azt valamilyen módon erőszakoljuk rá az emberiségre, például azzal, hogy az iskolában mintegy azt "tanítjuk". Túl azon, hogy az ilyen elgondolások minimum megmosolyogtatók (de inkább röhejesek), Kína példája mutatja, hogy egy a tőkés berendezkedéstől - bizonyos mértékig - eltérő társadalmi viszonyrendszer kialakítása sem véd meg az emberi környezet pusztításától, a globális problémák erőteljes súlyosbításától. Kína hozzájárulása e globális problémák fokozódásához rendkívül nagy, sok tekintetben ma már nagyobb, mint az Európai Unió országainak és Észak-Amerikának a teljes hozzájárulása.
De ha nem erről az agyament tervről van szó, akkor miről? A megértéshez át kell gondolnunk, hogy vajon igaz-e, hogy az iskola világképeket, társadalmi elgondolásokat, olyanokat, amilyeneket például tantervekben lehet felvázolni, meghatározni, tehát igaz-e, hogy ilyeneket plántál át a gyerekek fejébe. Hogy megpróbálja, az biztos, hiszen majdnem erről szól az egész iskolatörténet. Nyilván ma is nagyon sokaknak, akik iskolapedagógiával foglalkoznak, törekvése, elég csak a jelenlegi NAT szerzőire gondolni, hogy meghatározott, részletesen leírt tudásrendszert, s ezzel egy világképet, világértelmezést határozottan megtanítsanak a diákoknak az iskolában. Erről szól minden olyan politikai megnyilvánulás, amely egyszer például a marxista-leninista ideológiát, más esetekben teszem azt a keresztény gondolkodásmódot, világképet kívánja kialakítani az iskolai tanulók fejében, de természetesen az ilyen pedagógiai elképzelések a nevelés történetében számtalan módon és számtalan ideológia preferálásával érvényesültek. Ebből a "logikából" ki lehet, meggyőződésem szerint ki kell lépni. Még a fenntarthatóság "ideológiája" sem egy átadandó, megtanítandó valami. A modern iskola feladata nem az, hogy egy meghatározott tudásrendszert (és ezzel egy meghatározott világértelmezést) közvetítsen, hanem valami egészen más. Az iskolának meg kell mutatni, fel kell kínálni a diákok számára a fontosabb világképeket, értelmezéseket, vagyis az egymással harcoló legfőbb alternatívákat, és a döntést rá kell bíznia a neveltekre. A döntés feltételeit kell létrehozni, egyrészt az alternatív értelmezések felmutatásával, másrészt a döntés képességének kifejlesztésével, harmadrészt a kritikus hozzáállás formálásával. És nyilván mindhárom feladat eminens módon benne van a fenntarthatóság pedagógiájában, ha komolyan vesszük, és tényleg az igazi nagy problémákkal, a globális válsággal akarunk foglalkozni.
Az elmúlt 50 évben folytatott környezeti nevelés nem ezt tette. Általában rendkívül szemérmesek vagyunk a társadalmi rendszerekkel és nagy ideológiai szisztémákkal való iskolai foglalkozás tekintetében. Mivel többségünk csak az átadásban, vagyis egy adott gondolkodási rendszer ától cettig való megtanításában tud gondolkodni, tehát úgy képzeli, hogy az iskola feladata az indoktrináció, ezért azt a kérdést fogalmazza meg, hogy mi mellett kell elköteleznie magát az iskolának. Márpedig, ha valami mellett el kell köteleződni, akkor a fenntarthatóság pedagógiájának működtetése során a fennálló rend, lényegében a kapitalista világrend, a tőke hatalma ellen kell megfogalmazni a nevelés céljait, és innentől kezdve az indoktrinációban gondolkodók számára a feladat vállalhatatlan. Az így gondolkodók szeme előtt megjelenik annak rémképe, hogy valami olyan társadalmi attitűdök mellett kellene elköteleződniük, amikkel nagyon nem szeretnének azonosulni, tőlük abszolút idegen ideológiai tételeket kellene a magukénak tekinteni. Akkor inkább ne is csináljunk semmi ilyesmit. Maradjunk meg annál, hogy a felnövekvő generációk tagjait megtanítjuk választani helyes és helytelen "ökológiai viselkedés" között, és elkötelezetté tesszük őket arra, hogy a saját életükben kövessenek ökológiai értelemben helyesnek vélt elveket. Ennek semmiképpen nem része a társadalmi rendszerekkel kapcsolatos kritikusság, a viszonyrendszerek megváltoztatására való törekvés. Ahogy a megbeszélésen is fogalmaztam: rémálmaimban az jön elő, hogy 7,3 milliárd, az iskolában rettenetesen környezettudatossá nevelt ember rohan egy végtelenül mély szakadék felé.
A környezeti nevelésben mindig valamilyen meghatározott, tantervekben is rögzítendő, akár ténylegesen is rögzített ismereteket kívántunk megtanítani, egyfajta, és szintén pontosan megfogalmazott, ökológiai szempontból nagyon átgondolt erkölcsi rendet akartunk formálni, meghatározott viselkedési elemeket kívántunk kialakítani. Nagy elhivatottsággal vallottuk, hogy mi tudjuk, milyen az ökológiai, környezeti szempontból tudatos állampolgár, és mi pontosan ezt a fajta állampolgárságot neveljük bele a gyermekeinkbe. Csak éppen azt nem vettük észre, hogy ez az ökológiailag, környezeti szempontból tudatos állampolgár részesévé kell, hogy váljon egy iszonyúan nehéz társadalmi átalakulási folyamatnak, e folyamatban önállóan, kritikus módon gondolkodó és tevékenykedő ágensként kell megjelennie. Nem egyfajta, tantervbe leírt és "átadott" ideológia képviselőjeként, hanem ideológiák, társadalmi viszonyrendszerek, működésmódok aktív társadalmi konstrukciójában résztvevő egyénként. [Csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy a kommunizmus utópiájától nem megrészegülő, de gondolkodásmódjában marxista alapokra épülő pedagógia ezt tudta.]
Mindezt megpróbáltam ezen a bizonyos megbeszélésen elmondani. Nyilván nem voltam a legjobb formámban én sem, mindenesetre tény, hogy már a hozzászólásom alatt is megéreztem, hogy a szituációhoz, ahhoz, amiben a résztvevők gondolkodtak, nagyon nem illik, amit mondok. A moderátor sem engedte, hogy a gondolatmenetet végig mondjam (ennek persze volt egy objektív oka, eleve korlátozott volt a hozzászólás ideje, s a moderátor csak a szabályt tartatta be velem). A hozzászólók az ezután következő mintegy másfél órás megbeszélésben egyáltalán nem reagáltak arra, amit mondtam, és az általam felvetett gondolatok egyáltalán nem váltak a megbeszélés részévé. Nem tudom másként értékelmi a helyzetet, csak úgy, hogy valószínűleg nem tartunk még ott, hogy ezeket a kérdéseket komolyabb megbeszélések tárgyává tegyük. A környezeti neveléssel, a fenntarthatóság pedagógiájával foglalkozó pedagógusok, pedagógiai szakértők nagyon is el vannak foglalva - teljesen érthető módon - konkrét feladataik, projektjeik, tanítványokkal, neveltjeikkel  kapcsolatos pedagógiai terveik kivitelezésével. Én mindig azt mondtam, és ezt ma is vallom, hogy a környezeti neveléssel foglalkozók alkotják a pedagógus társadalomnak a "krémjét". Minden, amúgy a magyar oktatási rendszer egészében érvényesítendő pedagógiai újítás legelőször a környezeti nevelésben szokott megjelenni, nem is ismerek más hasonlóan egyfelé húzó, e tekintetben egységesnek mondható kört a pedagógus szakmán belül.
Ám úgy tűnik, a társadalmi kritikusság kifejlesztésének gondolata még itt is sok. Elszaladt a ló (velem). De nem mondhatok mást, a lónak szaladni kell.