Takaró Mihállyal készült egy
nagyinterjú a Vasárnap című internetes fórumon. A NAT egyik kidolgozóját az újságíró
(Kincses Krisztina) számos NAT-tal kapcsolatos kérdésben faggatja. Szeretném Takaró
Mihály NAT-vitáról kialakult álláspontját számos ponton opponálni.
Takaró a NAT-tal kapcsolatos
kritikus véleményeket két részhalmazra bontja. Szerinte egyrészt voltak
mocskolódó, és ezért szóra sem érdemes kritikai észrevételek, másrészt voltak
politikai indíttatásúak. A NAT-ról alkotott bíráló jellegű vélemények között
voltak valóban olyan megnyilvánulások, amelyek nyomdafestéket egyáltalán nem
tűrtek, vagy éppen hogy csak elviselhető volt a megfogalmazásuk. Ezek a
vélemények kizárólag hozzászólásokban jelentek meg. Jómagam áttekintettem az
összes „hivatalos” bírálatot, a tiltakozást kifejező, és az alaptanterv
visszavonását követelő, szakemberektől, iskoláktól, civil szervezetektől
származó szövegeket, és ezek között egyetlen nem volt, amelynek a hangvételét
Takaró Mihály kifogásolhatná. A hozzászólásokban, kommentekben megjelenő
alpáriság pedig sajnos a médiavilág megszokott jelensége lett, bármilyen
esemény kapcsán, és ez alól a NAT megjelenése sem lehetett kivétel,
megszületnek az ilyen vélemények. A szakmai alapon véleményt nyilvánító
közösségeknek és szakembereknek ezekhez semmi közük, hivatkozni rájuk a NAT-tal
szembeni kritikák bemutatása során minimum csúsztatás.
A másik részhalmazba – Takaró
szerint – politikai megnyilvánulások tartoznak. Ezt, úgy tűnik, axiómaként
kezeli, mert érvet egyetlen egyet nem mond az interjúban. De valamit
tisztázzunk: a komoly kritikák valóban politikai megnyilvánulások voltak, de
valami egészen más értelemben, mint ahogy a szót Takaró használja. A NAT
közügy, és a közügyekhez való hozzászólás, a közügyekben való részvétel
politika, a görög poliszok megszületése óta. De Takaró nem ebben az értelemben
használja a szót, hanem abban a kicsavart, eltorzított értelemben, amely a
politikai cselekvés kifejezést valami mocskos dolog jelölőjévé tette, valami
olyasmivé, amitől az igazi szakmaisággal bíró embernek tartózkodnia kell.
Takaró – valószínűleg az olyan megnyilvánulásokra gondol, amelyekben nem az
éppen szóba került szakmai kérdés érdemének megfelelők a szándékok. Esetünkben
ez az lenne, hogy a NAT-tal szemben bírálatot megfogalmazó szervezet, közösség,
vagy magánszemély valójában nem is a NAT-ról akar szólni, hanem véleményét
csakis hatalmi politikai aktusként tárja a világ elé. Valamilyen politikai erőt
akar támogatni, erősíteni a bírálatával, és nem az oktatás szekerét akarja
előrébb tolni. Na, erről szó sincs. Most belekezdhetnék valamifajta
védekezésbe, hogy nem, hát mi aztán igazán nem politizáltunk, de ez egyrészt
méltatlan lenne, másrészt az ilyesmi a jelenleg érvényesülő médiakultúrában
azonnal magyarázkodásnak és így gyanúsnak minősül. Ezért én csak annyit mondok:
tessék bebizonyítani, hogy a vélemények megfogalmazása mögött oktatástól
független hatalmi politikai érdekek munkáltak, munkálnak. Nem fog sikerülni.
Ugyanis minden kritika egyértelműen szakmai. Szakmai érvekkel szakmai érveket
kell szembe állítani. Ez a tisztességes vita (mi ezt is tettük), és nem a másik
fél véleményének minősítgetése.
Van az interjúnak egy
kulcsmozzanata, amelyet tekintve, ha igaza lenne Takaró Mihálynak, akkor a
kritikák nagy része valóban jogtalan lenne. Ez az a rész, amelyben Takaró
megismétli azt a sokszor elmondott állítást, hogy a NAT-ban és a
kerettantervekben szereplő tananyag megtanítható a kötelező óraszám 80%-ában.
Ha ez igaz lenne, akkor semmissé válna az a kritika, hogy a tananyag
túlméretezett, ebből következően az is megkérdőjeleződne, hogy a sok
tanítanivaló nem teszi lehetővé a modern pedagógiai módszerek és eszközök
használatát, vagyis a kritika méregfogát húzhatná ki a kormány, Takaró Mihály,
vagy akárki. Csakhogy az állítás a NAT-ban szereplő tantárgyak többségére nézve
hamis. Induljunk ki abból, hogy szerintem senki nem találkozott olyan
pedagógussal, aki azt állította volna, hogy a 2012-ben kiadott NAT-ban és
kerettantervekben szereplő tananyagmennyiség könnyedén tanítható lett volna
bárhol. Gyakorlatilag egyöntetűnek tekinthetjük a pedagógusok álláspontját e
tekintetben: már a 2012. évi tantervek is „túlzsúfoltak” voltak, az akkori
90%-nak, mint a kötelező óraszámból a tananyag elsajátítására elegendő idő
arányának már akkor sem volt semmi köze a valósághoz. Ehhez képest a
NAT-2020-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag a legtöbb tantárgyban még
tovább „dagadt”. Van egy-két tantárgy, amelyben nem (bár én egyelőre csak a matematika
esetében látok erre meggyőző bizonyítékot), de még ezekben az esetekben is csak
a gyakorlat fogja eldönteni, hogy sikerült-e az iskolák nagy többsége számára a
rendelkezésre álló 100%-nyi időben elsajátíhatóvá tenni a tananyagot. De a
tantárgyak többsége esetében a 2012. évihez képest is nőtt a tananyag
mennyisége. Van legalább két tantárgy, amelynek a tananyaga brutális mértékben bővült
(éppen a magyar nyelv és irodalomé, illetve az általános iskolai biológiáé), de
kimutatható ez a növekedés a fizika, a történelem, az ének, a vizuális kultúra
tantárgyak esetében is. Nincs meg még minden tantárgyban az elemzés (nem könnyű
feladat, már csak azért sem, mert a „tananyag mennyisége” sem egy könnyen
definiálható fogalom). De nagy biztonsággal állítható, hogy itt inkább
tananyagmennyiség növekedésről van szó összességében, és nemhogy a kötelező
óraszám 80%-ában nem tanítható meg, de a legtöbb iskolában, a legtöbb
osztályban az idő 100%-ában sem.
Takaró Mihály esetleg cáfolhatná
ezt az érvelést. Több interjú született már vele a különböző médiumokban,
ezekre a konkrét érvekre soha nem mondott ellenérveket. Az interjúban is csak
annyit mond (csak a magyar nyelv és irodalommal kapcsolatban), hogy szakemberek
állították össze a tananyagot, és állítják, hogy a kötelező óraszám 80%-ában
tanítható. Ez nem érv. Azt is mondja, hogy a tantárgyakkal (sorol is néhányat)
kapcsolatos támadásokra szakmai válaszokat adtak. Én aztán igazán tágra nyílt
szemekkel figyeltem a NAT-tal kapcsolatos híreket, de ilyen válaszokat sehol
nem olvastam. De tovább megyek. Egy-két kivételtől eltekintve a NAT védelmére lényegében
nem kelt senki (a „hivatalosságokon” kívül). Nagy a sokat mondó csönd a
„védelem oldalán”. Valószínűleg ezen a ponton lehet elővenni azt az érvelést,
hogy a kritikák politikai megnyilvánulások. Elképzelem, ahogy Gyurcsány Ferenc
elmegy az egyházi iskolákba, és rávesz mintegy ezer ezen intézményekben dolgozó
pedagógust, hogy bírálja a NAT-ot. Hadd ne mondjak erre semmit. (Igaz, Takaró
Mihály az interjúban azt állítja, hogy az egyházi iskolák tanárai több más, nem
a NAT-tal kapcsolatos negatív jelenséget is szóvá tesznek tiltakozásukban, és
így nem egészen világos, hogy mit is írtak alá a pedagógusok, de nem kellene az
egyházi iskolák e tanárait vádolni azzal, hogy nem tudják mit írnak alá, a
vélemény kifejtésében világosan szerepeltek a NAT-tal szembeni kritika pontjai
is.)
Van ennek az interjúnak legalább
még egy máshol is már többször szerepeltetett részlete, ami ugyancsak szemben áll a valósággal. Takaró Mihály úgy jellemzi a 2012. és a 2020.
évi tanterveket, mint amelyek visszaadták a becsületét számos olyan szerzőnek
(Wass Albert, Nyírő József, Herceg Ferenc), akiket az 1949-ben a kommunisták,
jelesül Révai József által kialakított kultúrpolitika, oktatáspolitika kisöpört
mintegy a magyar irodalomból. Nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy az említett
írók érdemesek-e arra, hogy tanítsuk őket az iskolákban, ehhez nem is értek
eléggé, nem szakmám az irodalomtanítás. De azt tudom, hogy 2012-t megelőzően is
lehetett tanítani e szerzőket. A 2003. és 2007. évi NAT ugyanis (nem voltak
kötelező kerettantervek) nem adtak kötelező listákat, különösen olyanokat nem,
amelyeken szereplők mellett már más tanítására nem is jut idő. 2012-ig (több
évfolyam számára még tovább is) igenis volt lehetőség a tananyag
megválasztására, e tekintetben a magyartanárok, de természetesen minden tanár
nagy szabadságot élvezett.
Takaró mond még néhány alapjaiban
kritizálhatót. Az interjúban legalább két helyen is elmondja, hogy akik
támadják a NAT-ot, teljes mértékben a tanulóra hagynák, hogy mit és hogyan
tanuljon. Ezt az állítását nem fogja tudni bizonyítani. Az interjúban sem
tette.
Azt állítja, hogy a NAT és a
kerettantervek nem értelmezhetők egymás nélkül. Ez persze olyan „irodalmáros”
megfogalmazás, valójában azt jelenti, hogy mindkettőre szükség van. 2003 és
2012 között nagyon jól megvoltunk kötelező kerettantervek nélkül, ahogy előtte
1995 és 2001 között is. Takaró Mihály és a vele egyetértők gondolkodásmódja
szerint a központi tantervek mindegyike kötelezően szabja meg a közoktatásban
tanítandó tartalmat. Nem világos akkor, hogy miért kell ezt kétféle
dokumentumban megjeleníteni.
Takaró azt állítja, hogy a
pedagógusok a kerettantervekből dolgoznak. Mint tantervi szakembernek tudnia
kellene, hogy több kutatás is kimutatta, ami amúgy hétköznapi tapasztalat is,
hogy a pedagógusok nem szokták kezükbe venni a kerettanterveket, de a legtöbben
még a helyi tantervet sem. A tapasztalataikból kiindulva, és a választott
tankönyv alapján tervezik meg a munkájukat nagyon sokan (a többség), amiről nem
akarom azt mondani, hogy jó, de minden esetre ez a helyzet.
Takaró Mihály beszél arról, hogy
a NAT-ban újszerű pedagógia szerepel, új pedagógiai módszerekre épül. Először
is, a NAT-nak elvileg nem sok köze kellene, hogy legyen a módszerekhez. Mivel
gyenge a szabályozó ereje, ezért pusztába kiáltott szó bármiféle módszertani
megfontolásoknak a szövegben való szerepeltetése. Ettől még persze meg lehet
tenni, csak nincs különösebb értelme. A pedagógiai kultúra átalakítását egészen
más eszközökkel lehet szolgálni. Ugyanakkor, ahogyan ez a bizonyos korszerű
módszertan szerepel a NAT-ban és a kerettantervekben (különösen az
utóbbiakban), az nem problémamentes. Nincs baj az ajánlott tevékenységekkel,
végül is, azok csak ajánlottak, nem csorbítják a pedagógusok önállóságát. De
igenis baj van a kerettantervekben a „Fejlesztési feladatok és ismeretek” című
részekkel, ugyanis ezekben előírások szerepelnek azzal kapcsolatban, hogy a
pedagógus milyen tevékenység keretében tanítsa azt, amit az adott rész
megtanítani rendel. Így fordul elő például az, hogy a fagyás folyamatát a
tanárnak úgy kell tanítania, hogy a jégkocka kialakulását kell megfigyelniük a
tanulóknak, és még számtalan példa lenne említhető az előíró jellegű tartalom
meghatározásokra. Ilyen központi tantervünk (Tanterv és utasítás) utoljára a
60-as években volt, már az 1978-as központi tantervek sem tartalmaztak kötelező
módszertani elemeket. És még valami. Az újszerűnek mondott módszertan
egyáltalán nem annyira újszerű. Legtöbb eleme (differenciálás, kooperativitás,
projekt stb.) már legalább száz éve ismert. Nem olyan óriási fegyvertény ezeket
az elemeket ma, 2020-ban betenni egy központi tantervbe, annál is inkább,
mivel, mint írtam, még fölösleges is.
Sajnos a Takaró interjúban
előkerül az a régi – nem tudok enyhébb szót használni – ócska támadás az
ellenfelekkel szemben, hogy tudniillik ismeretek nélkül nem lehet semmit sem
fejleszteni. Egyszer jó lenne már megkeresni az ősforrását ennek a masszív
félreértelmezésnek. Komoly szakember soha nem mondta, hogy képességek,
kompetenciák fejlesztéséhez, egy modern értelemben vett műveltség
kialakításához nem szükségesek ismeretek. A NAT bírálatokban sem fogalmazódott
ez meg. Csakhogy különbség van a szép, hasznos, izgalmas, és képességek
fejlődését valóban előmozdító, megtanulható mennyiségben prezentált ismeretek
és azok között, amelyeknek az adaptivitása a gyerekek számára nem átlátható,
mert ezt az adaptivitást még csak nem is vázoljuk a számukra, de hiába is
tennénk, hiszen ilyen mennyiségű tananyag esetén eleve kudarcra vagyunk ítélve.
Ugyanez a logika működik abban,
amikor Takaró azt a vélekedést tulajdonítja a NAT bírálóinak, hogy a tanulók
mindenféle tanári segítség és vezetés, irányítás nélkül tudnak fejlődni. Az
iskolai neveléssel kapcsolatban ma már legfeljebb nagyon kevesen fogalmaznak
így. A nevelés történetének tanulmányozása azonban segíthet értelmezni az e
kérdéssel kapcsolatos elgondolásokat. Nem akárkik, a reformpedagógia legnagyobb
gondolkodói és gyakorlati iskolateremtői fogalmazták meg a gyermeki önállóság
óriási szerepét. Nem szeretnék pedagógiatörténeti okoskodásokba tévedni. Látni
kell azonban ezt az ördögi vitamódszert: fogd rá az ellenfeledre, hogy egy
kérdésben szélsőségesen gondolkodik, olyasmit mondj róla, amivel az emberek
döntő többsége nem ért egyet, és cáfold meg jó erősen. Szögezzük le: a NAT
kritikák egyikében sem került elő olyan vélemény, hogy a gyermeket a pedagógus
hagyja magára, majd fejlődik magától. (Egyébként a gyerekek rendkívül sok, jól
ismert szituációban tudnak jelentős mértékű fejlődést elérni mindenféle
irányítás nélkül, tessék csak a picik játéktevékenységére, vagy a kis- és
nagyiskolások digitális eszközökkel kapcsolatos tanulási folyamataira
gondolni.)
Takaró azt mondja, hogy a bírálók
nem fogadják el, hogy a nevelés során a nemzeti múltból és kultúrából kell
kiindulni. Ez sem igaz. Azt mondtuk, hogy a NAT preambulumának az a megfogalmazása,
hogy csakis a nemzeti kulturális és pedagógiai örökség az, amire a NAT épül,
tehát ez a kizárólagos megközelítés nem fogadható el. A kritikusokat folyton
azzal vádolják a másik oldalról, hogy nem kívánják a nemzeti értékeket átadni a
gyerekeknek és a fiataloknak, nem akarnak hazafiságra nevelni. Ezeket az
állításokat nem lehet semmivel sem alátámasztani. Ilyesmit soha nem mondott
senki. Számunkra a nemzeti, az európai és az egyetemes kultúra értékei egyaránt
fontosak. Sőt, azt hiszem, azzal a pedagógusok nagy többsége egyetért, ha
valaki azt mondja, hogy egy elfogadható mértékig a magyar irodalom, általában a
magyar művészet, a magyar történelem hangsúlyosabban szerepel az egyetemes
kultúra tartalmaihoz képest, hiszen magyarok vagyunk, a saját hazánkkal, a
múltunkkal, a kultúránkkal való azonosulás kialakítása nyilván fontos feladat.
A „mértékekről”, feltéve, hogy ilyenek vannak egyáltalán, vitatkozhatunk, de ha
ebben, és nem másban van nézeteltérés közöttünk, akkor miért kell az egyik
félnek a másikat hazafiatlannak bélyegeznie. Az egy másik kérdés, hogy jómagam,
aki nagyon szerettem (és sokszor csak reménykedem, hogy még most is nagyon
szeretem) a hazámat, igencsak rossz néven veszem, hogy állandóan kritikátlan
azonosulásra akarnak kényszeríteni, hogy olyasmivel kell azonosuljak a
múltunkból, a kultúránkból, az örökségeinkből, amivel nem szeretnék azonosulni,
előírják számomra, hogy miképpen szeressem a hazámat. Nekem ilyen hazaszeretet
nem kell, nem szerettem volna, ha a gyerekeimet ilyenre nevelték volna, és most
nem szeretném, ha az unokáimnak az iskolában ez lenne az osztályrészük. Lehet nem
egyetérteni ezzel a beállítódással, de sokunk véleménye az, és ezt idézetekkel
igencsak alá tudjuk támasztani, hogy a NAT-ban inkább egy ilyen, vagyis
kritikátlan azonosulást akaró, indoktrinációs szemlélet nyilvánul meg.
***
Összefoglalva: Takaró Mihály
konstruált egy ellenségképet, a konstruált ellenségnek képzeteket, véleményeket
tulajdonított, majd azokat jól megkritizálta. Eközben nem foglalkozott az
ellenfelei által világosan megfogalmazott kritikával. Én egy úriember vagyok –
na, ilyet sem írtam még le magamról soha –, és ezért nem mondom ki az elég
nyilvánvaló következtetést arról, hogy mi lehet az oka annak, ha az egyik
vitapartner nem az ellenfelei érveit, hanem az ellenfélnek tulajdonított, általa
konstruáltakat vitatja.