Hol vagytok ti régi játszótársak?

Tudomásul veszem, hogy e bejegyzés hatására három egyetemen, az ELTE-n, Egerben és Debrecenben meglévő óraadói pozícióimat elveszíthetem. Nem hallgathatok tovább ebben az ügyben.

Figyelem, hogy ki mindenki tiltakozik a NAT, a kerettantervek ellen. Közeledik a 100-hoz a megszólaló iskolák száma, akadémiai jellegű közösségek teszik le a voksot, egyetemi, irodalomtudományhoz kötődő szervezeti egységek tiltakoznak, és civil szervezetek. Debrecenből nem csak irodalomhoz értők, hanem más szakmák képviselői is hallatják szavukat az egyetemről. Sőt, legutóbb - hál' Istennek ez szétrombolta életem egyik legsúlyosabb előítéletét - egyházi iskolák pedagógusai fejtették ki NAT-tal szembeni álláspontjukat okosan, hitelesen. Nézem, nézem a tiltakozók listáit, és vizslató szemmel keresem közelebbi szakmám, a pedagógiai tudomány, vagy másképpen neveléstudomány képviselőit, szervezeteit. Egyetemeket, akadémiai szervezeteket. És nincsenek. 

Miért nem szólaltok meg? Együtt tanítottuk, tanítjuk most már lassan 40 éve, hogy ez így nem jó. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy a pedagógus autonómiája az egyik legfontosabb érték az oktatásban. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy értékek nem formálhatók indoktrinációval a gyerekekben. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy az előíró tantervet a múlt században kellett volna hagyni. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy a gyermeki megismerés, a tanulás folyamatáról érdemes egészen másképpen gondolkodni, mint amilyen módon a NAT megalkotói gondolkodtak erről. Együtt tanítottuk és tanítjuk, hogy aki agyonnyomja a gyerekeket tananyaggal, az elfelejtette a képességek, a kompetenciák fejlesztését, bármit is papoljon róla. Együtt tanítottuk és tanítjuk, hogy a tantárgyak, a tanórák, a merev követelmények által kijelölt iskolai működésmódot fokozatosan magunk mögött kellene hagyni. Együtt tanítottuk, tanítjuk, hogy a differenciálás nem fejlettségi szintek közötti megkülönböztetést, és még csak nem is a tehetségnevelést, s még kevésbé a felzárkóztatást jelenti, hanem a minden gyermek sajátosságaihoz, erősségeihez és gyengeségeihez való alkalmazkodást. Együtt tanítottuk és tanítjuk, hogy az esélyegyenlőtlenség problémája úgy biztosan nem oldható meg, hogy azt hisszük, a gyerekek és a szülők, meg a se postacímmel, se telefonszámmal nem rendelkező társadalom tehet arról, hogy a gyerekek között különbségek vannak. Sőt, tőletek tanultam meg, hogy a gyerekek között egyáltalán nem mennyiségi különbségek vannak, hanem ők egész egyszerűen mások, és mások. Tőletek tanultam meg azt is, mi az, hogy inklúzió, mi az, hogy adaptív nevelés. És most, amikor mindannak a tudásnak az ellenkezője van leírva, mint amit közösen képviseltünk az egyetemeken, főiskolákon, a pedagógusképzésben, ti nem szólaltok meg.

Elfelejtettétek? Dehogy felejtettétek el! Hiszen a jövő héten ugyanúgy ugyanezt fogjátok tanítani a szemináriumi termekben, és jól teszitek. Összekacsintotok majd a hallgatókkal: "Ugye tudják, hogy most ebben az ügyben nagy a hirig?" Nem féltek, hogy valamelyik hallgatótok megkérdezi: "Tanárnő (tanár úr) és Ön mit tett?"

Tudom, kicsit (sokak szerint persze nagyon) demagóg vagyok. Nem baj, vállalom. Azt sem értettem soha, miért demagóg az, aki szóvá teszi, hogy egy stadion árából fedezni lehetne a pedagógusok egy évi 50%-os fizetésemelését. De jó, demagóg vagyok.

Értem én, hogy féltitek az állásotokat és az EFOP pályázatokban viselt pozícióitokat. Rendben. Belegondoltatok, hogy azok a pedagógusok, akik most aláírtak mindenféle tiltakozásokat, mit félthettek? Biztos féltették is, biztos kicsit remegő kézzel írták alá, de aláírták. 

Nem ragozom tovább, talán már túl is írtam. Szóval, hol vagytok?