Takaró Mihály nagyinterjú - ellenvélemény

Takaró Mihállyal készült egy nagyinterjú a Vasárnap című internetes fórumon. A NAT egyik kidolgozóját az újságíró (Kincses Krisztina) számos NAT-tal kapcsolatos kérdésben faggatja. Szeretném Takaró Mihály NAT-vitáról kialakult álláspontját számos ponton opponálni.

Takaró a NAT-tal kapcsolatos kritikus véleményeket két részhalmazra bontja. Szerinte egyrészt voltak mocskolódó, és ezért szóra sem érdemes kritikai észrevételek, másrészt voltak politikai indíttatásúak. A NAT-ról alkotott bíráló jellegű vélemények között voltak valóban olyan megnyilvánulások, amelyek nyomdafestéket egyáltalán nem tűrtek, vagy éppen hogy csak elviselhető volt a megfogalmazásuk. Ezek a vélemények kizárólag hozzászólásokban jelentek meg. Jómagam áttekintettem az összes „hivatalos” bírálatot, a tiltakozást kifejező, és az alaptanterv visszavonását követelő, szakemberektől, iskoláktól, civil szervezetektől származó szövegeket, és ezek között egyetlen nem volt, amelynek a hangvételét Takaró Mihály kifogásolhatná. A hozzászólásokban, kommentekben megjelenő alpáriság pedig sajnos a médiavilág megszokott jelensége lett, bármilyen esemény kapcsán, és ez alól a NAT megjelenése sem lehetett kivétel, megszületnek az ilyen vélemények. A szakmai alapon véleményt nyilvánító közösségeknek és szakembereknek ezekhez semmi közük, hivatkozni rájuk a NAT-tal szembeni kritikák bemutatása során minimum csúsztatás.

A másik részhalmazba – Takaró szerint – politikai megnyilvánulások tartoznak. Ezt, úgy tűnik, axiómaként kezeli, mert érvet egyetlen egyet nem mond az interjúban. De valamit tisztázzunk: a komoly kritikák valóban politikai megnyilvánulások voltak, de valami egészen más értelemben, mint ahogy a szót Takaró használja. A NAT közügy, és a közügyekhez való hozzászólás, a közügyekben való részvétel politika, a görög poliszok megszületése óta. De Takaró nem ebben az értelemben használja a szót, hanem abban a kicsavart, eltorzított értelemben, amely a politikai cselekvés kifejezést valami mocskos dolog jelölőjévé tette, valami olyasmivé, amitől az igazi szakmaisággal bíró embernek tartózkodnia kell. Takaró – valószínűleg az olyan megnyilvánulásokra gondol, amelyekben nem az éppen szóba került szakmai kérdés érdemének megfelelők a szándékok. Esetünkben ez az lenne, hogy a NAT-tal szemben bírálatot megfogalmazó szervezet, közösség, vagy magánszemély valójában nem is a NAT-ról akar szólni, hanem véleményét csakis hatalmi politikai aktusként tárja a világ elé. Valamilyen politikai erőt akar támogatni, erősíteni a bírálatával, és nem az oktatás szekerét akarja előrébb tolni. Na, erről szó sincs. Most belekezdhetnék valamifajta védekezésbe, hogy nem, hát mi aztán igazán nem politizáltunk, de ez egyrészt méltatlan lenne, másrészt az ilyesmi a jelenleg érvényesülő médiakultúrában azonnal magyarázkodásnak és így gyanúsnak minősül. Ezért én csak annyit mondok: tessék bebizonyítani, hogy a vélemények megfogalmazása mögött oktatástól független hatalmi politikai érdekek munkáltak, munkálnak. Nem fog sikerülni. Ugyanis minden kritika egyértelműen szakmai. Szakmai érvekkel szakmai érveket kell szembe állítani. Ez a tisztességes vita (mi ezt is tettük), és nem a másik fél véleményének minősítgetése.

Van az interjúnak egy kulcsmozzanata, amelyet tekintve, ha igaza lenne Takaró Mihálynak, akkor a kritikák nagy része valóban jogtalan lenne. Ez az a rész, amelyben Takaró megismétli azt a sokszor elmondott állítást, hogy a NAT-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag megtanítható a kötelező óraszám 80%-ában. Ha ez igaz lenne, akkor semmissé válna az a kritika, hogy a tananyag túlméretezett, ebből következően az is megkérdőjeleződne, hogy a sok tanítanivaló nem teszi lehetővé a modern pedagógiai módszerek és eszközök használatát, vagyis a kritika méregfogát húzhatná ki a kormány, Takaró Mihály, vagy akárki. Csakhogy az állítás a NAT-ban szereplő tantárgyak többségére nézve hamis. Induljunk ki abból, hogy szerintem senki nem találkozott olyan pedagógussal, aki azt állította volna, hogy a 2012-ben kiadott NAT-ban és kerettantervekben szereplő tananyagmennyiség könnyedén tanítható lett volna bárhol. Gyakorlatilag egyöntetűnek tekinthetjük a pedagógusok álláspontját e tekintetben: már a 2012. évi tantervek is „túlzsúfoltak” voltak, az akkori 90%-nak, mint a kötelező óraszámból a tananyag elsajátítására elegendő idő arányának már akkor sem volt semmi köze a valósághoz. Ehhez képest a NAT-2020-ban és a kerettantervekben szereplő tananyag a legtöbb tantárgyban még tovább „dagadt”. Van egy-két tantárgy, amelyben nem (bár én egyelőre csak a matematika esetében látok erre meggyőző bizonyítékot), de még ezekben az esetekben is csak a gyakorlat fogja eldönteni, hogy sikerült-e az iskolák nagy többsége számára a rendelkezésre álló 100%-nyi időben elsajátíhatóvá tenni a tananyagot. De a tantárgyak többsége esetében a 2012. évihez képest is nőtt a tananyag mennyisége. Van legalább két tantárgy, amelynek a tananyaga brutális mértékben bővült (éppen a magyar nyelv és irodalomé, illetve az általános iskolai biológiáé), de kimutatható ez a növekedés a fizika, a történelem, az ének, a vizuális kultúra tantárgyak esetében is. Nincs meg még minden tantárgyban az elemzés (nem könnyű feladat, már csak azért sem, mert a „tananyag mennyisége” sem egy könnyen definiálható fogalom). De nagy biztonsággal állítható, hogy itt inkább tananyagmennyiség növekedésről van szó összességében, és nemhogy a kötelező óraszám 80%-ában nem tanítható meg, de a legtöbb iskolában, a legtöbb osztályban az idő 100%-ában sem.

Takaró Mihály esetleg cáfolhatná ezt az érvelést. Több interjú született már vele a különböző médiumokban, ezekre a konkrét érvekre soha nem mondott ellenérveket. Az interjúban is csak annyit mond (csak a magyar nyelv és irodalommal kapcsolatban), hogy szakemberek állították össze a tananyagot, és állítják, hogy a kötelező óraszám 80%-ában tanítható. Ez nem érv. Azt is mondja, hogy a tantárgyakkal (sorol is néhányat) kapcsolatos támadásokra szakmai válaszokat adtak. Én aztán igazán tágra nyílt szemekkel figyeltem a NAT-tal kapcsolatos híreket, de ilyen válaszokat sehol nem olvastam. De tovább megyek. Egy-két kivételtől eltekintve a NAT védelmére lényegében nem kelt senki (a „hivatalosságokon” kívül). Nagy a sokat mondó csönd a „védelem oldalán”. Valószínűleg ezen a ponton lehet elővenni azt az érvelést, hogy a kritikák politikai megnyilvánulások. Elképzelem, ahogy Gyurcsány Ferenc elmegy az egyházi iskolákba, és rávesz mintegy ezer ezen intézményekben dolgozó pedagógust, hogy bírálja a NAT-ot. Hadd ne mondjak erre semmit. (Igaz, Takaró Mihály az interjúban azt állítja, hogy az egyházi iskolák tanárai több más, nem a NAT-tal kapcsolatos negatív jelenséget is szóvá tesznek tiltakozásukban, és így nem egészen világos, hogy mit is írtak alá a pedagógusok, de nem kellene az egyházi iskolák e tanárait vádolni azzal, hogy nem tudják mit írnak alá, a vélemény kifejtésében világosan szerepeltek a NAT-tal szembeni kritika pontjai is.)

Van ennek az interjúnak legalább még egy máshol is már többször szerepeltetett részlete, ami ugyancsak szemben áll a valósággal. Takaró Mihály úgy jellemzi a 2012. és a 2020. évi tanterveket, mint amelyek visszaadták a becsületét számos olyan szerzőnek (Wass Albert, Nyírő József, Herceg Ferenc), akiket az 1949-ben a kommunisták, jelesül Révai József által kialakított kultúrpolitika, oktatáspolitika kisöpört mintegy a magyar irodalomból. Nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy az említett írók érdemesek-e arra, hogy tanítsuk őket az iskolákban, ehhez nem is értek eléggé, nem szakmám az irodalomtanítás. De azt tudom, hogy 2012-t megelőzően is lehetett tanítani e szerzőket. A 2003. és 2007. évi NAT ugyanis (nem voltak kötelező kerettantervek) nem adtak kötelező listákat, különösen olyanokat nem, amelyeken szereplők mellett már más tanítására nem is jut idő. 2012-ig (több évfolyam számára még tovább is) igenis volt lehetőség a tananyag megválasztására, e tekintetben a magyartanárok, de természetesen minden tanár nagy szabadságot élvezett.

Takaró mond még néhány alapjaiban kritizálhatót. Az interjúban legalább két helyen is elmondja, hogy akik támadják a NAT-ot, teljes mértékben a tanulóra hagynák, hogy mit és hogyan tanuljon. Ezt az állítását nem fogja tudni bizonyítani. Az interjúban sem tette.

Azt állítja, hogy a NAT és a kerettantervek nem értelmezhetők egymás nélkül. Ez persze olyan „irodalmáros” megfogalmazás, valójában azt jelenti, hogy mindkettőre szükség van. 2003 és 2012 között nagyon jól megvoltunk kötelező kerettantervek nélkül, ahogy előtte 1995 és 2001 között is. Takaró Mihály és a vele egyetértők gondolkodásmódja szerint a központi tantervek mindegyike kötelezően szabja meg a közoktatásban tanítandó tartalmat. Nem világos akkor, hogy miért kell ezt kétféle dokumentumban megjeleníteni.

Takaró azt állítja, hogy a pedagógusok a kerettantervekből dolgoznak. Mint tantervi szakembernek tudnia kellene, hogy több kutatás is kimutatta, ami amúgy hétköznapi tapasztalat is, hogy a pedagógusok nem szokták kezükbe venni a kerettanterveket, de a legtöbben még a helyi tantervet sem. A tapasztalataikból kiindulva, és a választott tankönyv alapján tervezik meg a munkájukat nagyon sokan (a többség), amiről nem akarom azt mondani, hogy jó, de minden esetre ez a helyzet.

Takaró Mihály beszél arról, hogy a NAT-ban újszerű pedagógia szerepel, új pedagógiai módszerekre épül. Először is, a NAT-nak elvileg nem sok köze kellene, hogy legyen a módszerekhez. Mivel gyenge a szabályozó ereje, ezért pusztába kiáltott szó bármiféle módszertani megfontolásoknak a szövegben való szerepeltetése. Ettől még persze meg lehet tenni, csak nincs különösebb értelme. A pedagógiai kultúra átalakítását egészen más eszközökkel lehet szolgálni. Ugyanakkor, ahogyan ez a bizonyos korszerű módszertan szerepel a NAT-ban és a kerettantervekben (különösen az utóbbiakban), az nem problémamentes. Nincs baj az ajánlott tevékenységekkel, végül is, azok csak ajánlottak, nem csorbítják a pedagógusok önállóságát. De igenis baj van a kerettantervekben a „Fejlesztési feladatok és ismeretek” című részekkel, ugyanis ezekben előírások szerepelnek azzal kapcsolatban, hogy a pedagógus milyen tevékenység keretében tanítsa azt, amit az adott rész megtanítani rendel. Így fordul elő például az, hogy a fagyás folyamatát a tanárnak úgy kell tanítania, hogy a jégkocka kialakulását kell megfigyelniük a tanulóknak, és még számtalan példa lenne említhető az előíró jellegű tartalom meghatározásokra. Ilyen központi tantervünk (Tanterv és utasítás) utoljára a 60-as években volt, már az 1978-as központi tantervek sem tartalmaztak kötelező módszertani elemeket. És még valami. Az újszerűnek mondott módszertan egyáltalán nem annyira újszerű. Legtöbb eleme (differenciálás, kooperativitás, projekt stb.) már legalább száz éve ismert. Nem olyan óriási fegyvertény ezeket az elemeket ma, 2020-ban betenni egy központi tantervbe, annál is inkább, mivel, mint írtam, még fölösleges is.

Sajnos a Takaró interjúban előkerül az a régi – nem tudok enyhébb szót használni – ócska támadás az ellenfelekkel szemben, hogy tudniillik ismeretek nélkül nem lehet semmit sem fejleszteni. Egyszer jó lenne már megkeresni az ősforrását ennek a masszív félreértelmezésnek. Komoly szakember soha nem mondta, hogy képességek, kompetenciák fejlesztéséhez, egy modern értelemben vett műveltség kialakításához nem szükségesek ismeretek. A NAT bírálatokban sem fogalmazódott ez meg. Csakhogy különbség van a szép, hasznos, izgalmas, és képességek fejlődését valóban előmozdító, megtanulható mennyiségben prezentált ismeretek és azok között, amelyeknek az adaptivitása a gyerekek számára nem átlátható, mert ezt az adaptivitást még csak nem is vázoljuk a számukra, de hiába is tennénk, hiszen ilyen mennyiségű tananyag esetén eleve kudarcra vagyunk ítélve.

Ugyanez a logika működik abban, amikor Takaró azt a vélekedést tulajdonítja a NAT bírálóinak, hogy a tanulók mindenféle tanári segítség és vezetés, irányítás nélkül tudnak fejlődni. Az iskolai neveléssel kapcsolatban ma már legfeljebb nagyon kevesen fogalmaznak így. A nevelés történetének tanulmányozása azonban segíthet értelmezni az e kérdéssel kapcsolatos elgondolásokat. Nem akárkik, a reformpedagógia legnagyobb gondolkodói és gyakorlati iskolateremtői fogalmazták meg a gyermeki önállóság óriási szerepét. Nem szeretnék pedagógiatörténeti okoskodásokba tévedni. Látni kell azonban ezt az ördögi vitamódszert: fogd rá az ellenfeledre, hogy egy kérdésben szélsőségesen gondolkodik, olyasmit mondj róla, amivel az emberek döntő többsége nem ért egyet, és cáfold meg jó erősen. Szögezzük le: a NAT kritikák egyikében sem került elő olyan vélemény, hogy a gyermeket a pedagógus hagyja magára, majd fejlődik magától. (Egyébként a gyerekek rendkívül sok, jól ismert szituációban tudnak jelentős mértékű fejlődést elérni mindenféle irányítás nélkül, tessék csak a picik játéktevékenységére, vagy a kis- és nagyiskolások digitális eszközökkel kapcsolatos tanulási folyamataira gondolni.)

Takaró azt mondja, hogy a bírálók nem fogadják el, hogy a nevelés során a nemzeti múltból és kultúrából kell kiindulni. Ez sem igaz. Azt mondtuk, hogy a NAT preambulumának az a megfogalmazása, hogy csakis a nemzeti kulturális és pedagógiai örökség az, amire a NAT épül, tehát ez a kizárólagos megközelítés nem fogadható el. A kritikusokat folyton azzal vádolják a másik oldalról, hogy nem kívánják a nemzeti értékeket átadni a gyerekeknek és a fiataloknak, nem akarnak hazafiságra nevelni. Ezeket az állításokat nem lehet semmivel sem alátámasztani. Ilyesmit soha nem mondott senki. Számunkra a nemzeti, az európai és az egyetemes kultúra értékei egyaránt fontosak. Sőt, azt hiszem, azzal a pedagógusok nagy többsége egyetért, ha valaki azt mondja, hogy egy elfogadható mértékig a magyar irodalom, általában a magyar művészet, a magyar történelem hangsúlyosabban szerepel az egyetemes kultúra tartalmaihoz képest, hiszen magyarok vagyunk, a saját hazánkkal, a múltunkkal, a kultúránkkal való azonosulás kialakítása nyilván fontos feladat. A „mértékekről”, feltéve, hogy ilyenek vannak egyáltalán, vitatkozhatunk, de ha ebben, és nem másban van nézeteltérés közöttünk, akkor miért kell az egyik félnek a másikat hazafiatlannak bélyegeznie. Az egy másik kérdés, hogy jómagam, aki nagyon szerettem (és sokszor csak reménykedem, hogy még most is nagyon szeretem) a hazámat, igencsak rossz néven veszem, hogy állandóan kritikátlan azonosulásra akarnak kényszeríteni, hogy olyasmivel kell azonosuljak a múltunkból, a kultúránkból, az örökségeinkből, amivel nem szeretnék azonosulni, előírják számomra, hogy miképpen szeressem a hazámat. Nekem ilyen hazaszeretet nem kell, nem szerettem volna, ha a gyerekeimet ilyenre nevelték volna, és most nem szeretném, ha az unokáimnak az iskolában ez lenne az osztályrészük. Lehet nem egyetérteni ezzel a beállítódással, de sokunk véleménye az, és ezt idézetekkel igencsak alá tudjuk támasztani, hogy a NAT-ban inkább egy ilyen, vagyis kritikátlan azonosulást akaró, indoktrinációs szemlélet nyilvánul meg.

***

Összefoglalva: Takaró Mihály konstruált egy ellenségképet, a konstruált ellenségnek képzeteket, véleményeket tulajdonított, majd azokat jól megkritizálta. Eközben nem foglalkozott az ellenfelei által világosan megfogalmazott kritikával. Én egy úriember vagyok – na, ilyet sem írtam még le magamról soha –, és ezért nem mondom ki az elég nyilvánvaló következtetést arról, hogy mi lehet az oka annak, ha az egyik vitapartner nem az ellenfelei érveit, hanem az ellenfélnek tulajdonított, általa konstruáltakat vitatja.