Amikor a legalább majdnem legföljebb

Nagy csinnadratta volt akörül, hogy mi legyen a szakképzési törvényben: legalább vagy legföljebb 33%-ban határoztassék-e meg a szakiskolákban a közismereti tantárgyak tanítására szánt óraszám aránya? Győzött Pokorni Zoltán, aki meg akarta tartani a "legalább" szót. Mindenki fellélegzett, aki már veszni látta a szakiskolai képzés közismereti részét. Győzött mégis az értelem, mondták sokan, mégsem állhat elő az a helyzet, hogy egy szakiskolai tanuló mindössze heti 6 vagy 7 órában tanuljon nem testnevelési közismeretet.

Számoljunk egy kicsit! Amikor még négyéves volt a szakiskolákban a képzés, nagyjából két tanév jutott közismeretre, és kettő szakmatanulásra. A köznevelési törvény megváltoztatta a szakiskolai képzés hosszát, az új szisztémában - egy korábbi, 1996 előtti állapothoz visszatérve - hároméves lett. Közben számtalan nyilatkozat hangzott el arról, hogy a jelenlegi hatalom erősíteni kívánja a szakképzést. Józan ember azt gondolhatja, hogy ez a képzési idő tekintetében is meg kell, hogy nyilvánuljon. Legalábbis nehéz elképzelni, hogy az amúgy 2014-ben majd az urnákhoz is járuló szakképzők, a szakképzés hasznát kamatoztató vállalkozók elhiszik, hogy erősíthető úgy a szakképzés, ha csökken a rá fordított idő mennyisége. Vagyis azt gondolná egyszerű paraszti ésszel az emberfia, hogy két évnél kevesebbet biztosan nem írhatnak elő az új szabályok a szakképzésre.

Ami történt, az bizonyos mértékig meglepő volt. Az új szakképzési törvényben az szerepelt, hogy a szakiskolákban a tanórák legalább(!) 33 százalékát (lényegében az egyharmadát minimum) a NAT-ban foglalt követelmények teljesítésére, azaz közismereti képzésre kell fordítani. Az az iskola, amely ezt úgy hajtotta volna végre, hogy ennél az egyharmadnál nagyobb arányt tervezett volna be a helyi tantervébe, mondjuk 40, netán 50 százalékot, tökéletesen megfelelt volna a törvényi előírásoknak. Viszont csökkentette volna a szakképzésre rendelkezésre álló időt (hiszen az két év alá csökkent volna, például 50 százalék esetén másfél évre). Ez nagyon kevés helyen következett volna be. Az állam, amely átveszi ezen iskolák fenntartását, és gyakorlatilag egyenes- vagy kerülőúton bármibe beleszólhat, biztosan nem engedte volna. Hiszen deklarálta, hogy a szakképzést erősíteni kell.

Megmaradt ez a szabály. Matolcsy György módosító javaslata, hogy a törvény szövegében ne "legalább", hanem "legföljebb" legyen, nem érvényesült. Vagyis? 

A szakiskolákban 9. és 11. évfolyamon 35, 10. évfolyamon 36 tanóra lehet egy héten. Egy tanévben 37 héttel számolva összesen 3922 tanórával számolhatunk. Ennek a 33 százaléka "jóindulatúan" felfelé kerekítve 1295 tanóra. Ebből azonban 555 tanóra testnevelés (3×37×5), így a nem testnevelés jellegű közismereti tanórák egyik esetben minimális, másik esetben maximális száma 740. A három év alatt 111 hét van, vagyis az eredmény: a tanulók átlagosan (egy tizedesre kerekítve) 6,7 tanórát töltenek nem testnevelés közismerettel. Ennyi tanóra szolgálna magyar nyelv és irodalomra, matematikára, idegen nyelvre, természettudományokra, társadalomismeretre, művészetekre, informatikára.

Ha Matolcsy javaslata átment volna, maximum ezt a 6,7 órát lehetett volna szánni testnevelésen túli közismeretre, akár 0 is lehetett volna ez a szám, az sem mondott volna ellent a jogszabályoknak (legalábbis az itt tárgyalt pontoknak). Most viszont legalább ennyinek kell lenni. De lehet-e több?

Ha egy iskola olyan helyi tantervet készít, amely a közismereti képzés arányát 33 százalék fölé viszi (ezt megteheti), akkor egyben csökkenti a jelenlegi, 1996 óta érvényes szakképzési időmennyiséget. megteszik majd ezt az iskolák? Nem vagyok jós, természetesen nem tudom megmondani. De azt hiszem, nem fogják megtenni, illetve többségüknek a majdani (vagy már jelenlegi) fenntartója, az állam ezt nem is fogja engedni. Ha mégis megteszi, akkor csökkenti a szakképzés időtartamát. És akkor majd mit szól a Kamara és a nagytőkések hada?

Na, azt hiszem, túlmagyaráztam. A lényeg: vihar egy pohár vízben.

Hálózat a Tanszabadságért - Álláspont I.

Tételes válaszok a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatási Államtitkársága által készített, „Valótlanságok és tények az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban” című tájékoztató írásban szereplő állításokra

Készült a Hálózat a Tanszabadságért tagjainak észrevételei alapján

A NEFMI Oktatási Államtitkársága készített egy leírást, amely az általa az Országgyűlésnek benyújtott köznevelési törvénytervezetet ért bírálatokra válaszol. A „kritika kritikája” számos helyen valótlan tényeket állít, felszínes, alapvető szakmai pontatlanságok, önellentmondások jellemzik, és több pontján nem érdemi vitapontokat, hanem inszinuáló, személyeskedő megjegyzéseket tartalmaz.

            A Hálózat a Tanszabadságért alapító tagjai az államtitkárság által írottakat nem hagyhatják szó nélkül. A „kritika kritikájának kritikájában” kitérünk az államtitkárság írásában szereplő pontokra, elemezzük az azokban foglaltakat, bemutatjuk, mely részein találhatók az említett valótlanságok, felszínes megközelítések, szakmai tévedések, ellentmondások, és személyeskedések. Az irományt nem tartjuk méltónak Magyarország kormányához, kérjük a készítőit, hogy kérjenek bocsánatot a pedagógus társadalomtól annak színvonaláért, illetve az érintettektől az inszinuációkért.

            Minden nap megjelentetünk egy további pontot az elemzésünkkel, sorban, az államtitkárság írása szerint. Nézzük az első pontot!

I.

Az államtitkárság állítása:

„Nem igaz, hogy az oktatási intézmények fenntartói jogának átvételével a kormány célja a központosítás.

Az igazság:

Az intézkedés célja az állami felelősség és a hozzá tartozó jogkörök megbillent egyensúlyának helyreállítása. Korábban a szocialisták és a liberálisok az esélyegyenlőség jelszavát hirdetve egy anyagi alapon diszkrimináló rendszert működtettek. Míg a gazdag önkormányzatok területén lévő intézményekben többletszolgáltatásokhoz jutottak a gyerekek, a szegényebb településeken az előírt minimumot sem kapták meg minden esetben. A kiegyenlítő szerepet most már csak az állam tudja betölteni.

Lásd a törvényjavaslat 2. § (1)-(3), illetve 3. § (9) bekezdését!”

A válaszunk:

Hogy mi a kormány célja, arról úgy lehet tudomást szerezni, hogy e célról nyilatkozik. A kormány valóban nem nyilatkozott úgy, hogy a célja a központosítás lenne. Elképzelhető, hogy születtek olyan vélemények, amelyeket e pontban az államtitkárság cáfolni akar, de a komolyan vehető szakmai kritika sosem a kormány céljairól, szándékairól és elképzeléseiről szól (ezek, ha nem explicitek, nem is érdekelhetnek egy szakértőt). A komolyan vehető kritika arról szól, hogy várhatóan, egy józan előrejelzés alapján mi következik majd be. Márpedig

• az iskolák fenntartói jogainak egyszeri (a törvénytervezetben szereplő) állami átvétele igenis központosítás,
• az, hogy a 2000 fő alatti településeknek a későbbiekben sem lesz lehetőségük még köznevelési megállapodás keretében sem átvenni a fenntartói jogokat, igenis központosítás,
• az is központosítás, hogy egyelőre teljesen meghatározhatatlan, esetleg nagyon nehezen teljesíthető feltételek megléte esetén kaphatja meg a helyi önkormányzat a fenntartói jogokat,
• központosítás a kötelező tananyag egy részének NAT-ban való rögzítése,
• központosítás, hogy a tervezetből egyelőre az olvasható ki (törvényszövegben nem elfogadható többértelmű megfogalmazásban), hogy minden iskolatípusra csak egy „választható” kerettanterv lesz, hacsak egy iskola alternatív intézményként nem készít saját kerettantervet, azt nem akkreditáltatja, amely akkreditációnak a szabályai egyelőre ismeretlenek, vagy ha nem egyházi iskola,
• központosítás, hogy az egész szabályozás eredményeként a helyi tantervnek csak a 10%-a lesz az iskolában meghatározható
• az is központosítás, hogy a pedagógiai szolgáltatásokat a kormány csakis bürokratikus rendben működő, állami szervezetekkel kívánja teljes egészében biztosítani, vagyis megszűnésre kárhoztatja az e területen kibontakozó piacot,
• és központosítás a tankönyvterjesztés egészének állami kézbe vétele is.

Az a megoldás, hogy az óvoda önkormányzati fenntartású lesz, az iskola viszont állami, további veszélyeket jelent. Az önkormányzatnak anyagi érdeke fűződik majd ahhoz, hogy a gyerekek a lehetséges legkorábbi időpontban átkerüljenek az iskolába, s a lehető legszűkebb legyen azon gyerekek köre, akik betöltötték ugyan hatodik életévüket, de iskolaérettség hiányában indokolt lenne, hogy még egy évig óvodában legyenek, és ezt a megoldást a szülők is jónak tartják. Nem állítjuk, hogy minden önkormányzat mindig ezen érdekének és csak annak megfelelően fog cselekedni, de a nehéz anyagi helyzet sok helyhatóságot kényszeríthet erre.

Nem világos, mi biztosítja, hogy a rendelkezésre álló források állami elosztása valóban igazságos lesz, illetve figyelembe fogja venni a különböző területek, intézmények eltérő költségigényeit. Tudni fogja-e a központi fenntartó, hogy a helyi vállalkozók miben s mennyit segítenek? Költségracionális lesz-e a helyismeretet nélkülöző állami fenntartás? Helyismereten itt nem csupán az iskola, hanem a gazdasági környezet ismeretét is kell érteni. Az esélyegyenlőségre törekvő rendszerekben az állam ellensúlyoz, kiegészít, de nem veszi át a finanszírozás egészét. A szubszidiaritás elve nem azonos az egyenlő központi elosztás elvével.

Az állam nyilván az önkormányzati támogatás csökkentésével tudja majd megszerezni azt a forrást, amely az állami fenntartás drasztikusan megnövekedő költségeinek fedezéséhez szükséges (amit eddig az önkormányzatok adtak az iskoláknak, azt valahogyan továbbra is biztosítani kell állami forrásból). Hogy fog ez történni? Milyen elvek alapján? A tanulólétszám arányában? De attól az önkormányzattól, amely eddig sem tudott adni az iskolájának plusz támogatást, vagy csak nagyon keveset, hogyan lehet majd tanulólétszám-arányosan elvonni támogatást? Vagy nem lesz ilyen arányosság? De akkor milyen lesz? Végiggondolta ezt egyáltalán valaki?

Sok önkormányzat épített iskolát, újította fel az épületeket, vásárolt berendezéseket, oktatási eszközöket. Ez a vagyon részben a helyben lakó közösség által termelt javakból jött létre. Ezt most az állam elrekvirálja. Ezek a megoldások – amint az a már az Országgyűlés előtt lévő, a fővárosi és a megyei önkormányzati fenntartású intézmények állami kézbe vételéről szóló törvényjavaslat szövege szerint is világos – egy kb. 60 évvel ezelőtti folyamathoz rendkívül hasonlók. Egy különbség van: az egyházi iskolák és más nem önkormányzati fenntartású intézmények „elvétele”, államosítása egyelőre nem került szóba.

Nyilvánvaló, hogy a magyar iskolarendszer irányítási struktúrája valóban alapos elemzésre, és nagy valószínűséggel tényleg változtatásra szorul. Ezzel kapcsolatban léteznek tudományos igényű közgazdasági, közigazgatási, jogi elemzések, amelyek nagyjából egységesen arra a konklúzióra jutottak, hogy egy tankerületi, elsősorban a kistérségekhez kötött, vagy velük kapcsolatban álló fenntartókra épülő irányítási rendszerre van szükség. A szakirodalomban, elsősorban a Zöld könyvben az ezzel kapcsolatos érvek megtalálhatók. Közülük is kiemelhető, hogy a jelenleginél integráltabb, de az állami központosítástól távol álló iskolairányítási struktúra kialakítása elsősorban az esélyegyenlőtlenséggel kapcsolatos problémák megoldása terén jelentene sokat, s ezért a magyar iskolarendszer fejlődése szempontjából jelentős átalakulás lenne. Nem állítható, hogy ez az egyetlen szakmai álláspont, vannak szakemberek, akik érvelnek az önkormányzati irányítás megtartása mellett is. Olyan szakmai véleményt azonban, amely az állami irányítás visszahozatalát erősítené, nem ismerünk.

Olyan szakmai diskurzusra lenne szükség, amely a szubszidiaritás, valamint a racionális feladatmegosztás elveiből kiindulva szakmai elképzelések közötti döntést eredményezne (nem kizárva további, tudományosan megalapozott koncepciók megszületését, vagy a jelenlegiek átalakulását). Ebben a pillanatban szakmailag nem vehető komolyan az államosítás koncepciója.

            Az iskolák finanszírozásában meglévő egyenlőtlenségek valóban súlyos gondot jelentenek a magyar oktatási rendszerben, a kérdésfelvetés tehát nagyon is indokolt. Az egyetlen reális megoldásnak a fenntartói jogok állami kézbe vételét tekinteni azonban erős túlzás. Decentralizált rendszerben is lehetséges a finanszírozásbeli durva egyenlőtlenségek megszüntetése. Például egy tankerületi rendszerben, ahol az iskolák költségvetésének 100%-a az ország költségvetésében rögzített összeg része, ez a probléma megoldható, ehhez nem kell állami kézbe vétel. De sok másféle megoldás is elképzelhető, ahogyan a szakirodalomban ilyenek szerepelnek is. Az sem biztos, hogy az egyenlőtlenségeket 100%-ig ki kell egyenlíteni. Ha azt mondjuk, hogy Magyarországon minden iskola ugyanolyan „szegény”, illetve ugyanolyan „gazdag” legyen, akkor miért nem mondjuk azt, hogy így legyen ez az egész Európai Unióban? Netán az egész világon. Az abszurd, és demagóg felvetés jól mutatja, hogy az egyenlőtlenség nem teljesen ördögtől való. Az állam feladata az lehetne, hogy az esélyek egyenlőségét, vagyis az egyes települések, régiók gazdasági, társadalmi felemelkedéséhez szükséges bizonyos feltételeket biztosítsa. És ez elsősorban nem a működési költségek elosztásának a problémája, hanem az a kérdés, hogy a fejlesztési források miképpen oszlanak el. Ismét arról van szó, hogy a törvénynek szakmai bizonyítékokon kellene alapulnia, és kimunkálását valódi, intenzív szakmai, és arra épülő társadalmi diskurzus keretében kellene végezni.