A pedagógus vagy a gyerek a középpontba?

A közoktatási törvény koncepciójának vitaanyaga - ha jól emlékszem - a címben szereplő kérdésben nem foglal állást. A kommunikációban szerepel sokszor.
Nem akarom túlreagálni. Én egyelőre ebben a koncepcióban nem nagyon látom jelét, hogy az új (tényleg, meddig lehet még újnak nevezni?) oktatási kormányzat egy ma már túlhaladott, vagy ha ez a szó nem tetszik, akkor egy ma már nem adaptív pedagógia mellett tenné le a voksát. A sommás kritikák szerint az új irányítás egy olyan "régi stílusú" pedagógia visszahozására készül, amelyben nem a gyermek, nem a tanulás áll a középpontban, hanem a pedagógus, és az, hogy ő mit tesz, hogyan nevel, hogyan tanít. Ezt én a koncepció tervezetében nem látom (lehet, hogy egyre rosszabbul látok, de az is lehet, hogy tényleg nincs ott).
A gyermekközpontúság elve számomra mindig kissé problematikus volt. Nem tudtam vele mit kezdeni. Minden pedagógia mindig gyermekközpontú volt, még a legkegyetlenebbek is, legalábbis abban az értelemben, hogy - a saját ideológiájuk keretei között - a gyermek javát akarták. A gyermekközpontúság azonban másképpen is érthető, és persze a színvonalasabb elemzésekben, leírásokban másképpen is értelmezik. Ez a másik nézőpont abból indul ki, hogy ha meg akarjuk határozni, hogy mi történjék a nevelés során a gyermekkel, akkor a legelső, amit figyelembe veszünk, maga a gyermek legyen, a jelenlegi állapota, helyzete, továbbá az, amit a lehető legújabb és a lehető legjobban alátámasztott ismereteink alapján a gyermekről, mint tudományos kutatások "tárgyáról" tudunk. Vagyis a gyermekközpontúság nem egyszerűen a gyermek pedagógusok által tételezett jövőbeli érdekeinek szolgálatát jelenti, hanem a gyermeki léthez, a valós gyermeki pszichikus sajátosságokhoz való igazodást.
Ez a különbségtétel azonban nem olyan jelentős, mint elsőre látszik. Elsőre persze úgy vélhetjük, egészen mást jelent a nevelés megtervezése, megszervezése, kivitelezése akkor, ha isten tudja honnan előrángatott, sokszor nagy társadalmi fantazmagóriákhoz kötődő pedagógiai rémálmok alapján tűzzük ki a célokat, és egészen más, ha tevékenységünket a gyermekhez szabjuk. Csakhogy itt két különböző perspektíváról van szó (sőt, majd meglátjuk, hogy valójában háromról).
Az egyik perspektíva a cél perspektívája. Célokat minden pedagógia megfogalmaz (neveléstörténészek javítsanak ki, én is sejtem, hogy léteztek olyan pedagógiák, amelyek elvetették bármilyen nevelési cél kitűzését, de talán állíthatjuk: soha nem játszottak jelentős szerepet). Hogy a pedagógia által kitűzött célok, a neveléssel elérhető állapotok milyen tartalmúak, az természetesen világnézeti, a társadalomról, az emberről alkotott felfogást tükröző, pedagógiai látásmódbeli kérdés. És persze emiatt lehetnek rendkívül különbözők a célkitűzések, tarthatjuk (magunk is valahol állva) a másik nézőpontot embertelennek, túlzottan liberálisnak, nemzetvesztőnek, bornírtnak, gyermekellenesnek, vagy illethetjük akármilyen más jelzővel. Egyet nem tagadhatunk le, itt valamiféle céloknak a kijelöléséről és követéséről van szó. Amin vitatkozni lehet, az az, hogy az egyes célkijelölések mennyire adaptívak a társadalom számára, és valójában még ez is problematikus vita, mert sokszor abban sem tudunk egyetérteni, hogy mi lenne jó a társadalom számára (néha már azt is kétlem, hogy egy társadalom - legyünk egy picit konkrétabbak: mondjuk az ország - számára tud-e bármi is úgy általában jó lenni, nem arról van-e szó inkább, hogy bizonyos folyamatok bizonyos társadalmi csoportokat hoznak előnybe, más folyamatok másokat). Azt persze lehet mondani, hogy vannak olyan célkijelölések, amelyek semmilyen individuális szempontot nem vesznek figyelembe, egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy boldog embereket neveljünk, olyanokat, akik képesek önmaguk kiteljesítésére, és vannak olyan célkitűzés-rendszerek, amelyekben ezek a szempontok nagyon lényeges szerepet játszanak. De még e megkülönböztetés is jelentős mértékben relativizálható: minden attól függ, hogy az adott társadalomban, az adott csoportokban mi konstruálódott meg, mint boldogság, mint önkiteljesítés, és hasonlók. Ezek nem abszolút fogalmak, a történelem produkálta is rendkívül eltérő konstrukcióikat. Vagyis ide jutottam: a cél perspektívájából nézve minden pedagógia gyermekközpontú.
A másik perspektíva a kiindulópont perspektívája. Bármi legyen is a cél, a konkrét pedagógiai tevékenység során kell, hogy legyen a pedagógiának víziója arról, hogy honnan indul. Milyen a gyermek? Milyen tulajdonságai vannak? Egyrészt mint "elvont gyermeknek", vagyis általában a gyerekeknek, életkorukból, sajátos helyzetükből fakadóan, illetve a "konkrét gyermeknek", Ágotának, Zolinak, és Petrának, akikkel éppen most foglalkozik egy "konkrét pedagógus". Azt állítom, hogy a nem gyermekközpontúnak titulált pedagógiák is mindig így "gondolkodtak". Nem lehet ugyanis másképpen. Minden tervszerű emberi tevékenység az adott állapotokból indul ki. Nem, rosszul mondom: az adott állapotokról alkotott konstrukciókból. És itt ez a lényeg. Minden pedagógia a gyermek, a gyermekek meglévő állapotából indul ki, csak más a filozófiája erről az állapotról, a lehetséges állapotokról, és a konkrét állapotokról. A pedagógia történetében sokféle gyermekkép létezett, nagyszerű elemzéseket lehet ezekről olvasni. Mindegyik arról szól, hogy amikor a különböző pedagógiák meghatározták a nevelés folyamatával kapcsolatos elveiket, kialakították a gyakorlatukat, akkor miből indultak ki, milyen gyermekképet használtak feladataik meghatározásához. Persze, ez a gyermekkép alapulhat az eredendő bűnön. Lehet meghatározó a "tiszta lap" elképzelése. És gondolhatunk a gyermekre úgy, mint aki teljes világképpel, összeszervezett tudásrendszerrel rendelkezik már nagyon korán. Ezek mind határozott, döntő többségükben - egy széles értelemben véve - tudományosnak tekinthető elképzeléseken alapuló gyermekképek. E perspektívából nézve is minden pedagógia gyermekközpontú.
És akkor jöjjön a harmadik perspektíva (ez közben fogalmazódott meg bennem). A kiindulópont és a cél között van maga a pedagógiai folyamat, az, amit konkrétan teszünk nevelés címén. Biztos sokan állítanák itt is, hogy a pedagógiai tevékenység lehet korlátozó, vagy kevésbé az; humánus és kevésbé humánus; a gyermek elnyomására épülő, vagy a gyermek szabadságát tisztelő; passzivitásra kényszerítő vagy aktivizáló; a folyamatok tervezéséből és szervezéséből kizáró vagy ezekbe bevonó; és valószínűleg még sokféle ellentétpárral le lehetne írni azokat az értékeket, amelyek mentén az egyes pedagógiák megfogalmazzák magukat. Ezek valóságos ellentétek, nem nagyon nehéz feladat valóságos pedagógiai tevékenységeket megítélni ezen értékek alapján. De azt mondom, hogy ezeknek nem sok közük van magához a gyermekközpontúsághoz. Úgy érezhetjük persze, hogy a kevésbé korlátozó, a humánus, a gyermeki szabadságot tisztelő, az aktivizáló, a gyermeket a saját nevelési folyamataiba bevonó pedagógia a gyermekközpontú, és minden, ami ellentéte ennek, nem gyermekközpontú. De most képzeljük el, hogy van egy olyan pedagógiánk, amely a most felsorolt, általam, és biztos sokunk által nagyon fontosnak tartott értékek közül bizonyosakat tekintve a másik oldalon áll. Az a felfogása, hogy a gyermek érdekét az szolgálja a legjobban, ha (például) nem engedjük szabadon "csatangolni" a tevékenységekben, tehát korlátozzuk, vagy az anarchia elkerülése érdekében határozottan megakadályozza, hogy a gyerekek részt vegyenek saját nevelési folyamataik irányításában. Miért ne lehetne ez a pedagógia is gyermekközpontú? A gyermek javát akarja. Úgy, ahogy az a pedagógia elképzeli a gyermek javát. Ja, hogy nekünk nem tetszik? Hogy szerintünk ez nem a gyermek java? Lehet, hogy jogos, amit mondunk. De ezen vitatkozunk, és nem a gyermekközpontúságon. Vagyis úgy látom, hogy e szempontból vizsgálva is minden pedagógia gyermekközpontú.
Szeretjük a bonyolult gondolati rendszereket leegyszerűsítő elgondolásokat, jelszavakat. Ez természetes is, illetve - fontosabb - adaptív is. Csak néha érdemes a dolgok mögé nézni, és megnézni a részletesebb elemzéseket is. lehet persze, hogy ez az enyém itt és most nem jó. Kérem a kritikákat. De abban biztos vagyok, hogy pedagógiával foglalkozó szakemberekként nem szabad felülnünk a gyermekközpontúsággal és nem gyermekközpontúsággal kapcsolatos egyszerű megfogalmazásoknak.
De van valami, ami szintén kiderül ebből az "elemzésből": a gyermekközpontúság - ezek szerint - üres jelszava mögött azért vannak nagyon kemény kérdések. Értékválasztások, gyermekképek, társadalomképek, emberképek. Ezeken kellene vitatkoznunk a törvény koncepciója kapcsán is, tudományos és más érveléseket egymásnak szegezve, megpróbálva valamilyen konszenzusra jutni (nincsenek illúzióim).