Még mindig alapkérdésekről vitatkozunk

 

NI – 02

Ez a bejegyzés egy vita része:

Eredeti poszt Knausz Imrétől: KI-01

• Első válaszom: NI-01
• Knausz viszontválasza: KI-02

Most én folytatom a diskurzust, még mindig erősen vitatkozva jó néhány tétellel. Mindketten saját blogunkon jelentetjük meg saját írásainkat. A szövegek személyhez szólnak, reméljük ez a stílus nem zavaró.

                                                                                          *

Sokszor az az érzésem az ismeretelmélettel összefüggő szövegeidet olvasva, hogy az igazság fogalmának megmentése érdekében azt javaslod, hogy „ami nagyon adaptív”, az legyen az igaz. Két példával élek ennek alátámasztására.

Említed az evolúció elméletét. Magam is egy olyan világot konstruáltam magamban, amiben az evolúció elmélete korlátlanul érvényesül. Talán az ember által alkotott elméletek közül a legáltalánosabb, olyan, amellyel kapcsolatban minden úgymond „cáfoló bizonyítékot” alapvető kétkedéssel fogadok. Úgy érzem, hogy ezzel nagyjából te is így vagy. Te azonban ezen státusa miatt az evolúció törvényét igaznak tartod, én azonban nem lennék hajlandó (talán soha) ilyesmire, vagyis az „igaz” vagy a „hamis” megjelöléseket használni. És természetesen én ezt a magatartásomat azzal próbálom legitimálni, hogy az igazság korrespondencia elméletét használom, állítva róla, hogy az konstruktivista gondolkodási kontextusban értelmezhetetlen.

A másik példám kifejezetten egy tőled vett idézeten alapul:

…össztársadalmi szinten és hosszú távon akkor járunk jól, ha megnézzük a bizonyítékokat. Azt az elméletet, amely ebben a folyamatban adaptívnak bizonyul, nevezem én kognitív értelemben adaptív elméletnek, rövidítve: igazságnak. Az magától értetődik, hogy nem ún. abszolút igazságról van szó, hanem egy valószínűségről.

A kognitív értelemben adaptív, értsd: a bizonyítékok alapján elfogadható elméletet igaznak tartod. Ez nem felel meg pontosan az igazság korrespondencia elméletének. E szövegrészlet olvasásakor éreztem a legerősebben, hogy számodra a nagyon adaptív tudás az igaz. De ez az igaz fogalom szubjektív, hiszen szubjektív a bizonyítékok megítélése. Erre nagyon sok példát a régmúltból, a közelebbi múltból is lehet mondani, nem csak a mai igazságutáni korszakból. Más helyen hozzáteszed persze, és egyet is értek vele, hogy a bizonyítékokat gondosan, kritikával, a kialakult, és elsősorban a tudományban nagy szerepet játszó verifikációs szabályokat alkalmazva kell értékelni. A bizonyítékok szerepére vonatkozóan, különösen a neoliberalizmus ideológiájában oly fontos szerephez jutó bizonyítékokon alapuló döntésekkel kapcsolatban pedig könyvtárnyi szakirodalma van a nem kis nevű szerzők által is produkált kritikának. Már többször elhatároztam, hogy nem csak felszínesen, hanem tényleg alaposan kivesézem a témát, erre azonban még nem került sor. A lényeg az, hogy a bizonyítékokra alapozás, a bizonyítékokba vetett hit kérdése is rendkívül összetett. Igazságdefiníciót alapozni erre az Augiász istállójára szerintem nem lehet.

Az idézet utolsó mondata is nagyon fontos. Valahol írod, hogy nem tartod jónak az „abszolút” jelző használatát az igazságra vonatkoztatva. Szerintem is van vele baj, köszönöm is, hogy erre felhívod a figyelmet. Az abszolút igazságról akkor érdemes beszélni, ha a korrespondencia elméletben szereplő megfelelés az állítás és a tény között teljes. Más esetekben azonban csak közelítőleg érvényes a megfelelés. Ettől még lehet nagyon jó, egy objektivista bátran dönthet úgy, hogy igazságnak mondja az állítást. De bármelyik legyen is a helyzet a kettő közül, az objektivista szerint mindkettő objektív igazság.

A valószínűség „belekeverése” ebbe az elemzésbe viszont vagy teljesen indokolatlan, vagy zseniális húzás. Elvileg a kérdés úgy merülhetne fel, hogy látva egy összefüggés empirikus vizsgálatokban megmutatkozó érvényesülését (látva az úgymond bizonyítékokat), mennyi annak a valószínűsége, hogy ez a bizonyos összefüggés általános törvény. Karl Popper érvelt erőteljesen amellett, hogy az áttekinthetetlenül sok, vagy sokszor végtelen sok esetet magukba foglaló elméletek valószínűsége – ha egyáltalán az következetesen értelmezhető lenne – minden további empirikus ellenőrzés után is gyakorlatilag nulla maradna. Igen ám, de ezt az „ítéletet” a valószínűség fogalmának az események gyakoriságához való kötése alapján lehet kimondani. Léteznek más valószínűségértelmezések is. A bayesiánus koncepció arról szól, hogy a világról alkotott egyedi feltételezéseink érvényesülésének valószínűségét szubjektív módon is megítélhetjük, használva előzetes tudásunkat. Ha ezután vizsgálatokat végzünk a feltételezésünk egyedi beválásával kapcsolatban, akkor a matematika megfelelő eredményeit használva (Bayes-tétel) a kísérletek eredményei segítségével finomíthatjuk kezdeti elképzelésünket a feltételezésünk realitásának az esélyével kapcsolatban. Nem kell nagyon nagy elvonatkoztatás hozzá, hogy a kezdeti valószínűségadást, majd a kísérletek és számítások során további lépcsőkben kapott valószínűségeket a feltételezésünk adaptivitása szubjektív mértékének tekintsük. Sajnos nem ismerem a bayesiánus valószínűségelméletet eléggé ahhoz, hogy nagyon bátran mondjam: ez egy konstruktivizmussal összeférő teória. Nem mondhatom, de kezdek benne hinni.

Hogyan magyarázzam a te elgondolásodat, mit tudok róla mondani? Abban reménykedem, hogy amikor az „igaz” szót használod, akkor a mélyben, annak ellenére, hogy az előbb idézett szövegben kissé másról volt szó, a korrespondencia elméletre gondolsz. De ha ez így van, akkor vállalnod kell e választás minden következményét. Sok minden más mellett azt is, hogy továbbra sem látok semmiféle megoldást arra, miképpen értelmezhető az objektív világbeli tény és a róla szóló tudás egymásnak való megfelelése. Szépek az érveid az igazság fogalma megtartásának társadalmi, oktatási fontossága mellett. Nyilván a legtöbb emberből mély empátiát váltasz ki azzal, ha a gondolataiddal keresed a dolgok biztonságos és humánus kezelésének lehetőségét, ha az igazság fogalmának használatával védeni akarod az embereket a káosztól, a kiábrándulástól, a bizonytalanságtól. Ilyen érzéseim és szándékaim nekem is vannak. Én is azt tekintem az egyik legfőbb célnak, hogy az emberek kijussanak ebből a mai helyzetből, amit a kijelentések, magasztosabban: az emberi tudás értékelésével kapcsolatos súlyos zavarok okoztak. Ennek politikai vonatkozásaira – momentán egyébként engem is ezek érdekelnek a leginkább – a végén térek ki.

A konstruktivisták soha nem „szégyellték bevallani”, hogy nagyon komoly előzményei vannak ezen episztemológiai gondolkodásmódnak. Igen, természetesen ott van a fenomenalizmus, de nyugodtan mondd csak Kant-ot, vagy későbbről Gadamert az egész hermeneutikát, de akár Dewey pragmatizmusát, később Thomas Kuhn tudományelméletét. Szó sincs róla, hogy a konstruktivizmus előzmények nélkül lépett volna színre úgy nagyjából a 60-as évek második felében, a 70-es években a 20. században.

Kicsit meglepetten olvasom: „Szóval ha van közös tapasztalat, azt miért ne nevezhetnénk objektív világnak?”. Nem világos, mit jelent a közös tapasztalat. Értelmezhetetlen a fogalom. Ugyanazon objektív világbeli jelenséggel, folyamattal stb. kapcsolatban lehet neked is és nekem is tapasztalatom. Például, egy gyönyörű lány ment át a téren, s mi mindketten oda néztünk. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy minden meghatározás nélkül közös tapasztalatról beszélj. A tapasztalat konstruált „dolog”, már benne van nemcsak a külső hatás (a lányról érkező fénysugarak a te szemed retináján és az enyémen is hatást gyakorolnak), hanem az értelmezés is: az előzetes tudás elemeinek felhasználásával kialakított konstrukcióról van szó. Mit jelent két tapasztalat azonossága? Én, esküszöm, kiválóan tudok gondolkodni objektivista módon – néha úgy érzem, jobban, mint konstruktivistán – de erre még objektivista meghatározást sem találok. Hacsak azt nem, hogy amikor beszámolunk egymásnak, hogy mit láttunk, nagyjából ugyanazt mondjuk (tökéletesen ugyanazt a kicsit is komplex jelenségek esetén biztosan nem, ezt talán egy objektivistán gondolkodó embernek is be kell látnia). Szóval, a tapasztalatok azonossága szerintem nem értelmezhető. Akkor amit objektív világnak akarsz nevezni, az nem létezik.

Ismét idézek:

Ha a megismerési folyamat során az adatokat nagy százalékban magyarázzák [az elméletek] – és cáfoló adatok nincsenek –, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy igaznak tekintsük őket?

Furcsa lehet talán sokaknak, de az adatok szinte soha nem magyarázhatók pontosan semmiféle elmélettel. Még azon elméletek esetében sem, amelyekben a leginkább megbízunk, amilyen például a relativitáselmélet, az evolúció elmélete vagy kettőnk esetében – remélem, ezt mondhatom – a magyar nyelv finnugor eredete. Minden mérésnek van objektív, kiküszöbölhetetlen hibája. Hogy egy elmélet jó magyarázatát adja a mért adatoknak, az „csak” annyit jelent, hogy egy közmegegyezéssel elfogadott határon belül van a becsült mérési hiba. Minden más elmélet sokkal rosszabb lenne. De ez nem más, mint az adaptivitás. Adaptív az elmélet a riválisaihoz viszonyítva, mert sokkal kisebbek a hibák. Az elméletek – most kényelmi okokból objektivistán fogalmazok – nem írják le a valóságot tökéletesen.

Egy másik példa rávilágít arra, hogy illúzió, hogy az úgynevezett „bizonyítékok” megmondják majd nekünk melyik elméletünk az igazán adaptív, és a te elképzeléseid szerint akkor azt akár igaznak is tekinthetjük. Használtam már a Ptolemaiosz és Koőpernikusz alkotta bolygómozgás modellek példáját. Most arra szolgál számomra ez a példa, hogy világosan lehessen látni, a mért adatok legalább két elmélettel is nagyon jól magyarázhatók. A két elmélet között az a különbség, hogy Kopernikuszé sokkal elegánsabb, egyszerűbb, jobban átlátható. De ezek nem igazságkritériumok. Az általános relativitáselmélet még magasabb éves fizika szakos hallgatók számára is nehezen átlátható, emiatt mégsem búcsúzunk el tőle.

Ha van egy elméleted, amely a kikutatott „tényeket” (pontosabban azok tapasztalati világunkban megjelenő reprezentánsait), a mért adatokat nagyon jól magyarázzák, akkor semmi okunk nincs arra, hogy feltételezzük, ez az egyetlen elmélet, amely hajlandó ezt számunkra megtenni. Akkor miért nevezzem igaznak? Persze nagyon sokszor nem ez a helyzet. A magyar nyelv finnugor eredetére vonatkozó elmélet – szerény ismereteim szerint – nem rendelkezik komolyan vehető vetélytárssal. Van vetélytársa, de olyan nyomasztó az eltérés a finnugor eredettel, valamint a más elméletekkel jól magyarázható adatok mennyisége között, hogy épeszű ember pusztán politikai okokból cövekelhet le a finnugor eredet elméletétől eltérő teória mellett.

Szintén nagyon szerény ismereteim szerint a honfoglaló magyarok származására vonatkozó elméletekkel már más a helyzet. E kérdésben vannak reálisan számba vehető alternatív elméletek. Van ma olyan a magyar régmúltat kutató szakember, aki jó szívvel ki tudja jelenteni, hogy az általa (és persze mások által is) vallott elmélet az egyedül helyes, az egyedül igaz? Erre még lehet azt mondani, hogy de hát a magyarok eredetére vonatkozóan csak van egy objektíve lejátszódott folyamat, ami akkor is olyan lenne, ha a magyarok, vagy úgy általában az emberek eltűnnének a Földről, s nem gondolkodna senki ezeken a kérdéseken. Ez az, amiről egy szinttel mélyebb ismeretelméleti megfontolások miatt egy konstruktivista nem beszél. Mi van, ha csak a nagyon nagy számítógép Mátrix-világ szimulációjában zajlottak a folyamatok elektronok, vagy valami egészen más anyagi részecskék ide-oda ugrálgatása által reprezentált módon?

A valóság végtelenül összetett, elméleteink „csak” a fő hatótényezők leírására és hatásaik előrejelzésére alkalmasak. De arra egész jól az esetek igen nagy részében. Rendkívül adaptív igen sok elméletünk. Ha te ezt akarod igazságnak nevezni, akkor az szíved joga, de ezzel kilépsz egy tudományos közmegegyezésből (nem lennél egyedül, és nem is bűn, amit tennél).

És akkor most térek vissza a szöveged legelején leírtakra, arra, amiben úgy tűnik a lehető legnagyobb az eltérés a megközelítéseink között. Természetesen a politikai aspektusról van szó. Azt állítottam, hogy a jelenlegi hatalom, a Fidesz az objektív igazság nevében politizálva érte el mindazt, amit elért. Te ezzel mélységesen nem értesz egyet. A Fidesz nem az igazságról beszél – írod. Nem az számít, hogy mi az igaz, hanem az, hogy ki mondja és hogy jó-e nekem az, amit mond. Vagyis – ez már az én kommentárom – az emberek tojnak az igazságra, a saját elképzeléseik visszaigazolásáért, juttatásokért behódolnak a hatalomnak. Ez a behódolás a fontos. S hogy aztán esetleg az illető minden kritika nélkül mindent igaznak tart, ha a hatalom képviselői állítják, már csak következmény.

Kemény logika, el kell ismernem. Így érvelsz: „…annak a világképét, sőt tényállításait fogom elfogadni, aki a számomra és rövid távon (fontos ez a kettő) leginkább működő konstrukciókat hangoztatja. Neki azt is elhiszem, ha azt mondja a feketére, hogy fehér”. De akkor nem éppen az a fontos, hogy mit gondolok a világról? Hiszen még egy párt is ahhoz akar igazodni. (Vannak „számomra … leginkább működő konstrukciók”.) És ez szerintem is így van, csak én egészen más következtetésre jutok ebből. Én azt mondom, hogy az objektív igazság iránti vágy, a bizonyosság keresése mozgatja ezeket a rugókat. Jön egy párt, amelynek egyáltalán nincsenek elvei, nincs világképe, nincs társadalmi víziója, csak féktelen hatalomvágya. És gyorsan rájön, hogy ahhoz, hogy megfelelő számú szavazója legyen. Ezt a bizonyos objektív igazság iránti vágyat kell kielégítenie. A pártot nem érdekli valójában, hogy mi az objektív igazság (episztemológiai elvei sincsenek), De azt tudja, mert ez benne volt a tanulási folyamataiban, hogy miképpen hitesse el az emberekkel, hogy ő mondja az igazat. Ha az emberek (a Fidesz szavazói) nem objektivista módon látnák a megismerés folyamatait, akkor ezt a stratégiát az első pillanatban ki kellett volna dobnia a pártnak.

Ezt is írod: „Ha vakon hiszünk valakinek, azt elég bajos az igazsághoz való ragaszkodásnak tekinteni”. Egyáltalán nem bajos. Az összeesküvéselméletek hívei számára éppen a „kíméletlen igazságkeresés” a legfontosabb. Szemben a tudomány opportunista, hazug világával, az adott összeesküvéselmélet mondja ki igazán a valódit – szerintük. Durvább példákat is tudunk említeni: borzalmas tetteket, például népírtásokat legitimáltak elkövetőik számára mélységes, objektív igazságoknak gondolt hitek.

A másik, hogy azt keresi a szavazó, hogy mi jó neki. Tudok említeni néhány „tényt” (az én tapasztalati viláomban létező, konstruált eseményt), amely ellentmondani látszik neki.

• nyugdíjpénztári megtakarítások „állami kézbe vétele” nagyon sok Fidesz szavazó számára volt rossz.

• A 2012-13-ban bekövetkezett gazdasági visszaesés számtalan családi háztartást érintett negatívan.
• A medián nyugdíj vásárlóértéke a mediánfizetés vásárlóértékéhez képest 2010 óta jelentősen csökkent – a Fidesz szavazói között igen nagy számban vannak nyugdíjasok.
•  A családi pótlék nagysága most már nagyon hosszú idő óta nem változik, ehhez képest más támogatások a gyermekes családok számára jelentősek voltak, de érdekes módon a Fidesz szavazói között megint csak nagy számban ott vannak az e támogatásokból részesülni nem tudó, hátrányos helyzetű családok.
• A 2022-ben bekövetkezett óriási, az EU-s átlag kétszeresénél is nagyobb infláció minden családot nagyon is negatívan érintett.
• A COVID járvány során elsősorban az elkövetett hibák miatt sokkal nagyobb arányban haltak meg Magyarországon emberek, mint a legtöbb országban.
• A cigányság társadalmi helyzete az elmúlt másfél évtizedben inkább romlott, semmiképpen nem történt előrelépés. Valószínű (bár erről nincsenek megbízható adatok, csak nagyon sok konkrét tapasztalat), hogy a magyar cigányság nagyobbik része rendszeresen a Fideszre szavaz.

Nyilván ezt még sokáig lehetne folytatni. Számomra egyáltalán nem meggyőző az az állítás, hogy az emberek hatalomhoz való viszonyát a nekik juttatott kedvezmények, juttatások magyarázzák alapvetően. Nyilván összetett a kép, hiszen a „felső és középső középosztály” esetében beszélhetünk gyarapodásról, amiben állami intézkedéseknek is volt komoly szerepük, de azt is tudjuk, hogy a nagyobbnak mondható pártok közül a Fidesz szavazótáborában találhatók meg legnagyobb arányban a hátrányos helyzetűek, a szegények, a cigányok, a társadalom leginkább kiszolgáltatott csoportjai.

Igenis van komolyan vehető adaptivitása egy olyan elméletnek, hogy a legkülönbözőbb okok miatt a Fidesz szavazótáborába tartozók valamifajta elkötelezettség okán tartanak ki a hatalom mellett, s hogy ebben az elköteleződésben fontos szerepet kap az a képzet (konstrukció), hogy a Fidesz emberei mondják meg a tutit. Más, magasabb társadalmi presztízsű rétegek esetén ez másképpen alakulhat. Nem én írom le először: a középosztály azon tagjai, akik „nyernek a bolton”, valójában többségükben látják az ellentmondásokat, nem is örülnek neki, akár még hazugságnak is tarthatnak sok mindent a hatalom kommunikációjában. De mérlegelnek. És ennek nem feltétlenül a „kapok valamit” a legfőbb tétele. E társadalmi csoportokban már bőven lennének olyanok, akik erős kognitív disszonanciát élnének át, ha csak az lenne érvényes, hogy szemet hunynak minden probléma felett csak azért, hogy a juttatásokban részesülhessenek. Nem, itt nagy valószínűséggel az esetek többségében mélyebb megfontolásokról van szó. Szerepet kaphat ebben a „csak a kommunisták ne jöjjenek vissza” kívánság, a „mindenki lopott, lop és lopni fog, miért jöjjenek akkor a teszefosza ellenzékiek” okoskodás, vagy akár magasabb szinten Lánczi András bon mot-ja az „ez a Fidesz politikája, ez a nemzeti burzsoázia létrehozásának egyetlen lehetséges útja” (végül is annakidején benyeltük a proletárdiktatúra szükségességét is). De talán az az egyik legfontosabb tényező, és ez még tudat alatt is igen hatékonyan tud működni, hogy az emberek igen nagy részének valójában tényleg illiberális „demokráciára” van szüksége és a háta közepére kíván mindenféle részvételi demokráciát.

Mindezek állításokon alapulnak, és ahhoz, hogy ne vesszen el az objektivista megismerésfelfogással rendelkező ember, mindezeket (vagy legalább egyet közülük) objektíve igaznak kell tartania. És hogy igenis az objektív igazságokat közli velük a hatalom, azt sokféle módon érzékelteti. Talán még mondja is („nekünk van igazunk”, „az ellenzék hazudik”, „a fizikai feltételekkel nem lehet vitatkozni” stb.), de még többször érzékelteti implicit módon. Soha semmilyen kétség nem merülhet fel a mondandóval kapcsolatban, az ex-catedra kijelentések érvek nélkül, a komolyan vehető ellenvélemények diskurzusba való bevonására nincs lehetőség, az azonnal nagyon könnyen visszaverhető „támadásokat” viszont előszeretettel azonnal könnyen visszaverik, érzékeltetve, hogy a kormány igazságának nem létezhet reális alternatívája. És igenis, az objektív igazságok létezésében hívő emberek számára kellenek ezek a megerősítések. És én ugyan most a hatalomról beszéltem, de az ellenzéki szavazók soraiban is nagyon hasonló a helyzet. 15. éve lehet fenntartani azt az illúziót, hogy az ellenzék tesz valamit a „valódi demokráciáért”, csak azzal, hogy a szavazóközönség által várt nagy „igazmondások” elhangoznak. De ezek nem mennek túl a hatalom korrupt, hogy lopnak, hogy O1G unalomig ismétlésén, anélkül, hogy az úgynevezett ellenzék ne pusztán a hatalom csepülésével foglalkozzon, hanem ténylegesen politizáljon, s tegye azt, amire választották, képviselje a választóit.

Úgyhogy nem vagyok meggyőzve. Az iskolában és minden más társadalmi fórumon, a médiában belénk égetett objektivizmusnak szüksége van az objektív igazságokra, arra, hogy legyenek olyan állítások, melyekről sok-sok ember hiszi, hogy igazak. Évtizedekkel ezelőtt „jobb” volt a helyzet, mert ugyan a tudomány már akkor sem kínálta az egyetlen objektív igazságot, és tudjuk, hogy hazugságok tengerében éltünk, de valahogy – talán az egypártrendszer miatt – egységesebben hittünk fals társadalmi magyarázatokban. Valójában már akkor fel kellett volna merülnie a problémának, a demokratikus ellenzék talán magában rendszeresen tárgyalta is, de a társadalomnak szinte egyáltalán nem volt problématudata. Ez nem azt jelenti, hogy a demokratikus ellenzéken túl senki nem ismerte fel azt, hogy valójában már azt az 1990 előtti társadalmat is igazság utáni, tények utáni társadalomnak kellett volna nevezni. Sokan gondolkodtak így, de ezek a gondolatok alig kaptak társadalmi nyilvánosságot. Emlékszünk még rá, hogy a proletárdiktatúrát, a szocializmust és egy majdani kommunista társadalmat szükségszerűen megjelenő, objektív, történelmileg determinált formákként állították elénk. És sokunk számára volt legalábbis egy ideig megnyugtató ennek az „objektív igazságnak” a birtoklása.

A megismerés folyamatait tekintve sokkal tudatosabb, valamint a szabadságot, a kritikus gondolkodást, egy nem objektivista szemléletmódot képviselő emberek nagyon más módon viszonyulnának ezekhez a szituációkhoz. Kérdeznének, alternatívákat vetnének fel, érveket követelnének, számonkérnék olyan verifikációs módszerek alkalmazását, amelyeket az autokrata berendezkedések fenntartói nem is ismernek. Egy ismeretelméleti tudatossággal a mainál jóval magasabb szinten rendelkező országban nem lehetne megcsinálni azt a bohóckodást, amit nemzeti konzultációnak hívnak, hiszen minden szabályt megsért, amit a közvéleménykutatásokkal kapcsolatban most már több, mint száz éve a szakemberek kialakítottak, és az emberek józan ésszel is elég jól tudnak.

Egy szó, mint száz, nem került közelebb egymáshoz kettőnk álláspontja. Én éppen azt tartom a jelenlegi hatalom működése, fennmaradása (látszólagos) paradoxonának, hogy úgy történik meg, hogy az e hatalomra szavazók többségének is rossz ma már az, ami történik. Így nekem egyáltalán nem magyarázza a szavazói magatartást a „nekem legyen jó” prakticista, minden kicsit is mélyebb megfontolástól mentes attitűd. Én éppen attól félek sokkal jobban, hogy az emberek egy igen nagy hányada mélyebb szinten azonosul ezzel a hatalommal. És persze nekem is a történelmi filmeken sokszor látott, 30-as évekbeli nagy náci tömeggyűlések, az ordítozó ember, az éjszakában messze világító könyvégetések, a haláltáborok jutnak eszembe, amit nem lehetett volna megcsinálni pusztán némi alamizsna felkínálásával. Ahhoz is, mint ma az illiberális hatalmak „népi legitimálásához” is mélyebb elköteleződések kellettek és kellenek, a hit az ordítozó emberek megkérdőjelezhetetlen igazában. Szerintem. De ez is egy elmélet, s konstruktivistaként nem tartok rá igényt, hogy bárki igaznak tartsa. 😊