Fókuszálni próbálok

 

NI - 03

Vitánk folytatódik Knausz Imrével.

·       Imre eredeti posztja (KI 01 )

·       Válaszom (NI – 01)

·       Imre első viszontválasza (KI – 02)

·       Második válaszom (NI – 02)

·       Imre második viszontválasza (KI – 03)

·       Harmadik válaszom, ez a bejegyzés (NI – 03)

Úgy látom, hogy egyre inkább egy kérdés kerül a fókuszba: vajon megfelelő fogalomalkotás-e az, ha a kognitív értelemben adaptív, tehát nagyon erős bizonyítékokkal megtámogatott állításokat nevezzük objektív igazságoknak. És persze lehet, hogy még mindig nem értem a kettőnk álláspontja közti különbséget és ez a megfogalmazás rossz. De bennem most ez csapódott le, pontosabban már az előző válaszom megírásakor is ezen gondolkodtam.

Első ránézésre szimpatizálok azzal a gondolattal (s ezt már korábban is kifejeztem), hogy a nagyon erősen alátámasztott állításokat, elméleteket, általában az ilyen tudásokat kiemelendőnek, nagyon fontosnak tartsd; fontosnak tartsd, hogy ilyeneink legyenek, amelyekhez ragaszkodni lehet, amelyekben mélységesen hiszünk, és amelyekhez viszonyítva az azokkal ellentétes állításokat minimum hamisaknak, durvább esetekben félrevezetéseknek, csalásoknak, hazugságoknak, fake-news-oknak, bullshiteknek mondjuk, és ne csak „kognitíve küzdjünk” a hangoztatásuk ellen, hanem erős erkölcsi fenntartásaink is legyenek. Ezzel szimpatizálok tehát magam is, bár mindig fenntartanám magamnak a jogot arra, hogy az életet bonyolultnak láthassam, s talán majd gondolhassak arra, hogy mégsem teljesen helyénvalók ezek a megfontolások. Te is írsz erről, mert nem abszolút igazságként értelmezed az ilyen tudásokat, hanem nagy valószínűségűeknek. Még ebben a válaszban írok is példákat arra, hogy még az ilyen értelmezésekkel is nagyon kell vigyázni.

Azt viszont nem értem, miért kell az ilyen meggyőződések megjelölésére az objektív igazság fogalmát használni. Számomra ez a név foglalt. Nem az én ismeretelméleti elképzeléseim rendszerében, hanem az ismeretelméletekről való gondolkodásom teljes rendszerében. Egész egyszerűen azt gondolom, hogy vannak emberek (az emberek nagy többségéről van szó), akiknek a megismerésről vallott nézeteiben az „objektív igazság” fogalma alapvető szerepet játszik, és az nem az, mint amit fentebb leírtam, amit – szerintem – te is leírsz, s amiről azt hiszem, hogy a vitánk fókuszában van. Ami az emberek nagy többségének fejében van (persze ez is csak egy konstrukció bennem), az az, hogy vannak állítások (tudáselemek), amelyek jól, teljesen megfelelnek a valóságnak, és ezeket hívhatjuk objektív igazságoknak. Az egyik objektivista számára objektív igazság, teljes mértékben megkérdőjelezhetetlen az, hogy a Fidesz ma megvédi a magyar embereket minden rossz hatástól (háborútól, migránsoktól, háborús inflációtól, de úgy általában minden negatívumtól), míg emberek egy másik hada, ugyanúgy objektivista módon megkérdőjelezhetetlen objektív igazságnak tartja, hogy éppen a Fidesz az, amely a lehető legrosszabbat teszi ezzel az országgal és a népével (nem sorolok érveket). Nem azt a magaslabdát szeretném leütni, hogy Imre, ugyan mondd már meg nekem, hogy melyik az objektíve igaz, mert ez sok okból rossz kérdés lenne. Csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy az emberek nem feltétlenül a nagyon jól alátámasztott, magas kognitív adaptivitással rendelkező tételeket tartják objektíve igaznak, hanem azt, ami számukra tényleg „maga a valóság”, ami pontosan leírja azt, ami van. Ha erre azt mondod, hogy az emberek nagy többsége nem szokott ilyen episztemológiai kérdéseken gondolkodni, akkor azt elfogadom, persze, hogy nem, azonban van mindenkinek implicit naiv ismeretelméleti nézetrendszere, amiben – nekem ez meggyőződésem – ilyen abszolút fogalmak szerepelnek, és nem a te „ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes” igazság-fogalmad. De mást is mondok: az utóbbi időben sok konzervatív pedagógiai írásművet olvastam el, és azokban teljesen egyértelműen az objektív igazság korrespondencia-elmélete szerepelt explicit, „kiírt” módon is, mint a pedagógiával szembeni elvárások magva.

Én nem teszek mást egyik válaszomban sem (legalábbis remélem), mint az igazság korrespondencia-elméletéről próbálom láttatni, hogy nagyon gyenge lábakon áll. Te pedig egy felhigított korrespondencia-elméletet raksz ki újra és újra az asztalra. Felhigított, mert úgy koncipiálsz, hogy lehet, hogy nem egészen teljes a megfelelés, de azért nagy a valószínűség. Mégis, milyen nagy? Milyen valószínűségtől kezdjük el az igazságot objektív igazságnak nevezni?

Vannak gondolatmeneteid, amelyekben azt próbálod az olvasókkal és velem (szerintem Tökés Hédivel, Trencsényi Lacival és velem) elhitetni, hogy ha már nagyon alaposan alátámasztottunk egy állítást, már sok és sok kemény bizonyíték van mellette, akkor az olyan, mint az objektív valóság. Nem csak az objektív igazságban, hanem az egyetlen objektív valóságban is hinni akarsz, és hiszel is. Szeretném leszögezni, hogy az utóbbiban teljesen egyetértek veled. De az objektív valóságról nem könnyű gondolkodni. Ugyanis ezt közvetlenül nem is lehet. Mindenkitől bocsánatot kérek, ha ezt a gondolatmenetet már előadtam, de még ismételni sem átallom, úgyhogy most először, vagy már ismétlésként, de leírom:

Én konstruktivistaként az objektív valóságról közvetlenül nem tudok kommunikálni. Sem arról, hogy létezik vagy sem, sem arról, hogy mik a tulajdonságai. Amikor objektív valóságról beszélek, akkor annak tárgya egy az agyamban, másképpen a tapasztalati világomban létező egyik konstrukcióm. Ugyanis van arról konstrukcióm, ahogy mindenkinek van, hogy a testem, benne az agyam, a testemen kívüli dolgok és lények minek a részei. Természetesen az objektív valóságnak a részei. De amikor most leírtam, hogy „objektív valóságnak”, akkor nem arról szóltam, amiről – szerintem – nem szólhatok, hanem egy a tapasztalati világomban lévő konstrukcióról. Ahogyan a számítógépemről, a harmadik unokámról, a kettős honfoglalásról és még nagyon sok minden másról konstrukciók vannak a fejemben, ugyanúgy van egy „objektív valóság” névvel ellátható konstrukció is. Na, erről már beszélhetek, konstruálhatok neki tulajdonságokat, stb. Megkonstruálhatom azt a tulajdonságát, hogy ebből csak egy van, és az mindenki számára ugyanaz. Ebben az értelemben értek veled egyet, valóban egy közös objektív valóságban élünk, de mindenki, amikor magában ezt megfogalmazza (ha megfogalmazza), a saját objektív valóság konstrukciójára referál.

Azt mondod, hogy azt szeretted volna az előző válaszodban kifejezni, hogy az emberek tapasztalatai ugyanarra a világra vonatkoznak. Ezt is elfogadom, de nem látom, hogy ebből mi következik a kimondott állításainkra (igaz vagy hamis voltára). Mivel a tényleges tapasztalat nem pusztán annak a bizonyos, mindegyikőnk számára közös objektív valóságnak a hatását viseli magán, hanem alapvetően az előzetes tudás általi értelmezés eredménye, ezért ez az eredmény személyes, nem lehet közös, két emberben nem lehet azonos (sőt, az azonossága sem értelmezhető fogalom). És? Akkor most mi van? Te arra viszed tovább a gondolatot, hogy meg lehet beszélni a tapasztalatainkat, egyeztetni lehet sok mindent, s végül is kialakítható egy az objektív valóságra helyesen reagáló közös tevékenység.

Majdnem egyetértünk (casi). A módszerrel, a céllal is egyetértek, de ami közben történik, azt némileg másképpen írom le.

Elfogadom, hogy ugyanaz a valóság küld nekünk üzeneteket, az hat ránk, és ezért adaptívvá válhat az az emberi törekvés és annak eredménye, hogy összehangoljuk a tevékenységeinket. És itt ez szerintem a lényeg, s mintha számodra is ez lenne. De mit írok le másképpen? Nem azért képesek a mérnökök, munkások kooperációban nagyszerű technikai eszközöket előállítani, mert ugyanolyan objektív igazságokat hordoznak a fejükben, hanem addig csiszolták a konstrukcióikat (az oktatásban és a gyakorlatban), míg a szakmai kommunikációjuk normái adaptívakká nem váltak. Ha a mérnök azt mondja a munkásnak, hogy tedd ezt és ezt, akkor nem azért lesz sikeres ez a kommunikáció, mert a mérnök fejében lévő objektív információ átment a munkás fejébe és ott objektív információként helyesen befolyásolta annak tevékenységét. Hanem azért, mert amivé a munkás dekódolni tudta a mérnök szövegét, és ami az ő tapasztalati világában jelentett bizonyos cselekvéseket, az eredményre vezetett. A mérnök fejében eredetileg meglévő információ és a munkás tevékenységét irányító információ azonosságáról nem tudunk mondani semmit, az nem is definiálható, viszont maga a folyamat adaptív eredményre vezet.

Szeretnék előadni még egy példát, amely szerintem súlyos kérdéseket vet fel az általad javasolt igazságfogalommal kapcsolatban. Ez is természettudományos, de esküszöm, hogy gondolkodni fogok más példákon is. A példa a gravitáció mint jelenség, mint folyamat létezése. Az, hogy bizonyos folyamatok (elsősorban az égitestek mozgása) kiválóan magyarázható Newton zseniális gravitációelméletével, jól ismert a kicsit is tanult emberek körében. Eszerint létezik egy kölcsönhatás, amely bármely két, pozitív tömeggel rendelkező test között fellép, csak vonzó jellegű lehet (eddigi ismereteink szerint), a kölcsönhatást jellemzi a gravitációs erő, amely mindkét testre hat, a két erő ugyanolyan nagyságú de ellentétes irányú, és a nagyságára is van egy több száz éve Newtontól ismert képletünk. Nagyon pontos alátámasztás rengeteg van, nem csak csillagászati adatok, hanem nagyon finom kísérleti elrendezéssel a gravitáció itt a Föld felszínén is kimutatható két nagy tömegű ólomgömb között is. Vagyis a gravitációs kölcsönhatás léte objektív igazság a te definíciód értelmében. Piszokul alá van támasztva, nagy valószínűségű stb., stb. Ez nem a homeopátiás szerekkel kapcsolatos példával rokon, itt eleve kőkemény tudományos „bizonyítékok” vannak. A dolognak – a te elméleted szerint úgy kellene lenni, hogy a gravitáció newtoni elmélete nem csak gyakorlati szempontból, hanem kognitíve is adaptív, vagyis – ezt írod – ez az adaptivitás ahhoz kötődik, ami van. Tehát, a kognitív adaptivitás, amely több évszázadon keresztül a newtoni gravitációelmélet sajátja volt, egyben az objektivitást is jelentette: a dolgok úgy vannak, ahogy az elmélet leírja. A példám azt mutatja – ha folytatom a történetet –, hogy itt valami alapvető baj van.

Ugyanis Einstein műveként 1915-ben megjelent az általános relativitás elmélete, amelynek bizonyos értelemben éppen az olyan jelenségek állnak a középpontjában, amelyeket a newtoni gravitációelmélet igencsak jól magyarázott. Ismert volt már korábban is, hogy a Merkúr bolygó úgynevezett perihélium mozgásának (Nap körüli keringési pályája – egyszerűen fogalmazva – elfordulásának) a mértéke nem volt jól előre jelezhető a Newton-féle elmélettel, de ez Imre, nálad beletartozna abba a kis valószínűségbe, ami még megengedett, amitől még lehet a tétel objektíve igaz. Nos, az általános relativitáselmélet az anyagi mozgásnak egy olyan elmélete, amelyben nincs helye a gravitációnak. Ez a fogalom nem szerepel benne (ahogy az igazság sem a konstruktivizmus elméletében). Az általános relativitáselmélet arról szól, hogy a pozitív tömeggel rendelkező testek „meggörbítik” a teret maguk körül, megváltozik a tér geometriája, és más testek mozgása ebben a görbült térben lesz olyan, ahogyan azt a távcsöveink mutatják.

Félreértés ne essék: Newton gravitációelméletének alkalmazása számos csillagászati probléma megoldásában adaptívabb, mint Einstein általános relativitáselméletében szereplő egyenleteket felírni és megoldani, mert jóval kevésbé macerás és még elég jó eredményekkel szolgál. De ez igaz számos más területen is. A vegyészeknek csak ritkán akadnak olyan feladataik, ahol az atommagokat nem tekinthetik tovább már nem bontható részecskéknek. Valószínűleg nagyon kevés olyan műszaki, mérnöki tevékenység van, amely épületek, berendezések tervezése során például igényelné a relativitáselmélet használatát.

Akkor ez most hogy van? Newton és Einstein elméletei egyaránt igazak? Objektíve igazak? Olyan a világ, mint ami Newton gravitációs képletében le van írva? Vagy olyan, amilyennek Einstein téregyenlete mutatja? Egy fizikus számára ezek nem kérdések. Annyit tud, hogy Einstein egyenletei pontosabb eredményekkel szolgálnak, és extrém körülmények között egyértelműen az általános relativitáselmélet az, amit használni kell. De mindkét elméletről azt mondja, hogy ezek egyfajta modellek. A mi nyelvünkön konstrukciók. A te felfogásod szerint objektíve igaznak tekinthető newtoni gravitációelmélet gyakorlatilag megszűnik hatásos lenni például a nagyon nagy tömegű objektumok közelében lejátszódó mozgások magyarázatában. Erre te nyilván azt mondod, hogy a newtoni gravitációelméletről kiderült, hogy mégsem tekinthető nagyon-nagyon jól alátámasztott elméletnek, vagyis a te definíciód szerint mégsem objektív igazság. De akkor objektív igazságnak lenni, az egy visszavonható állapot? A newtoni gravitációelmélet helyes voltának valószínűsége idővel csökkenhet, ahogyan újabb dolgokat fedezünk fel? Akkor mégsem olyan az objektív valóság, ahogyan az a gravitáció fogalmában tükröződik? Mi értelme van egy ilyen bizonytalan fogalmakkal dolgozó episztemológiának? (A kérdést már korábban is megfogalmaztam.)

Van viszont egy akár aljasnak is nevezhető kérdésem. Ha komolyan vennénk azt az előírást, hogy a már nagyon-nagyon jól alátámasztott tételeket tekintsük objektív igazságoknak, az nem tántorítaná el az embereket attól, hogy alternatívákat keressenek? Einstein például így gondolkodott volna: „Newton gravitációs elmélete szinte tökéletes. Mindent visszaigazolnak a csillagászati mérések és a földi kísérletek is. Van itt valami kis anomália a Merkúrral, de majd biztos meglesz annak is a magyarázata az elmélet keretei között. Úgyhogy én nem is foglalkozom ezzel a kérdéssel, sőt, még fizikával sem, hiszen már lényegében mindent felfedeztek, alig van csak néhány megoldandó probléma. Inkább elmegyek valahová tanítani”. És egy csomó hasonló történet jut az eszembe, de nem sorolom őket, mert az igazán „hegyes” példák természettudományosak, és már magam is unom magamat, hogy állandóan csak ilyeneket mondok.

De erőszakot veszek magamon és csak írok nem természettudományi példát is. Piaget a gyermekek kognitív fejlődésével kapcsolatban felállított egy négy szakaszt leíró elméletet. Piaget nagyon sokat kísérletezett, sok megfigyelése volt, de számos neveléstudományi és pszichológiai szakember is folytatott vizsgálatokat ezen a területen. Kb. a 70-es évek elején nagyon úgy látszott, hogy Piaget elmélete tökéletes, minden publikált kutatási eredmény alátámasztotta, bekerült a tankönyvekbe (azóta sem sikerült eltávolítani onnan), ha van a fejlődéslélektannak kánonja, akkor az elmélet abba biztosan bekerült. Definíciód szerint az objektivitást jól tükröző objektív igazságról volt szó. Majd a 70-es évektől fokozatosan egyre több olyan empirikus kutatási eredmény jelent meg, amely nem volt magyarázható Piaget szakaszos fejlődéselméletével (pl.: 3 éves gyerekek is megértenek bizonyos metaforákat, pedig azt Piaget szerint legkorábban csak olyan 12 éves koruk körül tehetnék). Itt volt egy a te objektív igazság-fogalmaddal kapcsolatos igényeket kielégítő elmélet, amelyről ma már azt gondoljuk, hogy kicsi az adaptivitása.

Nem akarok történelmi példát hozni, mert lebőgök vele. De te nyilván jókat tudnál mondani. Az a recept, hogy végy egy empirikusan nagyon erősen alátámasztott elméletet (narratívát, tényt stb.), amelyről azonban tudjuk, hogy a fejlődés során bebizonyosodott, hogy nincs egyedül a piacon. De hát ezek a tudománynak, ha nem is hétköznapi, de nagyon gyakori folyamatai, tudományos forradalmaknak nevezte őket Thomas Kuhn (bocsánat, nem akarok kioktató lenni természetesen). S mivel a tudományos forradalmak analogonjai ott vannak a hétköznapi gondolkodásban, bármilyen példa jó, ami arról szól, hogy valakiknek a gondolkodása egy adott területen jelentős változást szenved: valamilyen koncepció (személyes elmélet) mellett megjelenik annak egy alternatívája, és átveszi a gondolkodás irányítását akár minden releváns kérdésben, de persze lehet, hogy a releváns kérdéseknek csak egy részében (fogalmi váltás). Mindezekben a folyamatokban semmit nem tudok kezdeni az igazságfogalmaddal.

Jól tudom, hogy téged is az izgat valójában, ami engem is, hogy a hétköznapi társadalmi életben, közéletben, politikában hogy is van ez. Makacsul állítom, hogy az objektív igazságokkal való hitegetés, az iskolában a tudományokról egy hamis kép tanítása (márhogy azok az objektív igazságot keresik és találják meg), minden megváltóként fellépő hitalapító állítása, hogy ő tudja az objektív igazságot, mind-mind rendkívül károsan befolyásolja az emberek megismerésről vallott elképzeléseit. Az emberek – mert erre vannak kondicionálva – mindenáron csakis az „igazi igazságokat” akarják, az emberektől függetleneket, amiket ha birtokolhatunk, utána már nem kell gondolkodni a dolgokon. A tudomány néhány évtizede már terjeszti az emberek körében, hogy „tőlem ugyan ezt meg nem kapjátok”, mert a tudomány is rájött (egyébként – állítólag – inkább a humán, a társadalomtudományi, bölcsész területek), hogy eredményei modellek, amelyeknek evolúciójuk van, és képesek pozitív hatást gyakorolni az emberi praxisra, de nem objektív igazságok a tradicionális értelemben. Az emberek egyébként is kiábrándultak a tudományból, mert – nem ígérte ugyan az ellenkezőjét, de sokan hitték, hogy képes lesz rá – nem tudta megoldani az emberiség nagy gondjait azonnal (a modernitás befuccsolt). Új igazmondókat kerestek az emberek, mert – mondom – erre kondicionálták őket, és megtalálták a belső, sokszor csak intuitív személyes elméleteiket készséggel kifejező összeesküvéselmélet-gyártókban, okos, de a végtelenségig erkölcstelen, mindenáron uralmat szerezni akaró pártokban, az őket kiszolgáló médiában. A „nem biztos, hogy igaz”, a „még ellenőrizni kell a híresztelést”, a „néhány tudományos vizsgálatra van még szükség”, a „tudományban egyesek ezt mondják, mások azt” bizonytalanságok helyett a „bátran” és nagyon „őszintén” az objektív igazságot „kínáló” média nyújtotta azt a mételyt, amire az embereknek szükségük volt. Az objektív igazságok hirdetése azért is nagyon „jó” (azoknak, akik ezt egészen más célok elérése érdekében teszik), mert objektív igazságokon nem kell vitatkozni. Az úgy van és kész. Azért objektív. Ezeket az embereket nem érdeklik a bizonyítékok. A logika egyszerű: objektíve igaz a tétel, ellene nem létezhet bizonyíték, ami annak látszik, az hazugság, csalás, ármány. Imre, az emberek nagy többségben a te igazságodat nem érhetik el. Mert ahhoz bizonyítékokat kellene áttekinteniük és értékelniük. De ez nincs benne az „episztemológiájukban”.

Ezek miatt az egyetlen megoldásnak azt tartom, ha az új nemzedékek már nem ezt az episztemológiát konstruálják meg magukban. Hanem valami olyasmit, ami közös az általad és az általam vallott nézetekben. Ha lehetne egy apró kérésem: a nagyon jól alátámasztott állításokat ne nevezzük objektíve igazaknak 😊

Még mindig alapkérdésekről vitatkozunk

 

NI – 02

Ez a bejegyzés egy vita része:

Eredeti poszt Knausz Imrétől: KI-01

• Első válaszom: NI-01
• Knausz viszontválasza: KI-02

Most én folytatom a diskurzust, még mindig erősen vitatkozva jó néhány tétellel. Mindketten saját blogunkon jelentetjük meg saját írásainkat. A szövegek személyhez szólnak, reméljük ez a stílus nem zavaró.

                                                                                          *

Sokszor az az érzésem az ismeretelmélettel összefüggő szövegeidet olvasva, hogy az igazság fogalmának megmentése érdekében azt javaslod, hogy „ami nagyon adaptív”, az legyen az igaz. Két példával élek ennek alátámasztására.

Említed az evolúció elméletét. Magam is egy olyan világot konstruáltam magamban, amiben az evolúció elmélete korlátlanul érvényesül. Talán az ember által alkotott elméletek közül a legáltalánosabb, olyan, amellyel kapcsolatban minden úgymond „cáfoló bizonyítékot” alapvető kétkedéssel fogadok. Úgy érzem, hogy ezzel nagyjából te is így vagy. Te azonban ezen státusa miatt az evolúció törvényét igaznak tartod, én azonban nem lennék hajlandó (talán soha) ilyesmire, vagyis az „igaz” vagy a „hamis” megjelöléseket használni. És természetesen én ezt a magatartásomat azzal próbálom legitimálni, hogy az igazság korrespondencia elméletét használom, állítva róla, hogy az konstruktivista gondolkodási kontextusban értelmezhetetlen.

A másik példám kifejezetten egy tőled vett idézeten alapul:

…össztársadalmi szinten és hosszú távon akkor járunk jól, ha megnézzük a bizonyítékokat. Azt az elméletet, amely ebben a folyamatban adaptívnak bizonyul, nevezem én kognitív értelemben adaptív elméletnek, rövidítve: igazságnak. Az magától értetődik, hogy nem ún. abszolút igazságról van szó, hanem egy valószínűségről.

A kognitív értelemben adaptív, értsd: a bizonyítékok alapján elfogadható elméletet igaznak tartod. Ez nem felel meg pontosan az igazság korrespondencia elméletének. E szövegrészlet olvasásakor éreztem a legerősebben, hogy számodra a nagyon adaptív tudás az igaz. De ez az igaz fogalom szubjektív, hiszen szubjektív a bizonyítékok megítélése. Erre nagyon sok példát a régmúltból, a közelebbi múltból is lehet mondani, nem csak a mai igazságutáni korszakból. Más helyen hozzáteszed persze, és egyet is értek vele, hogy a bizonyítékokat gondosan, kritikával, a kialakult, és elsősorban a tudományban nagy szerepet játszó verifikációs szabályokat alkalmazva kell értékelni. A bizonyítékok szerepére vonatkozóan, különösen a neoliberalizmus ideológiájában oly fontos szerephez jutó bizonyítékokon alapuló döntésekkel kapcsolatban pedig könyvtárnyi szakirodalma van a nem kis nevű szerzők által is produkált kritikának. Már többször elhatároztam, hogy nem csak felszínesen, hanem tényleg alaposan kivesézem a témát, erre azonban még nem került sor. A lényeg az, hogy a bizonyítékokra alapozás, a bizonyítékokba vetett hit kérdése is rendkívül összetett. Igazságdefiníciót alapozni erre az Augiász istállójára szerintem nem lehet.

Az idézet utolsó mondata is nagyon fontos. Valahol írod, hogy nem tartod jónak az „abszolút” jelző használatát az igazságra vonatkoztatva. Szerintem is van vele baj, köszönöm is, hogy erre felhívod a figyelmet. Az abszolút igazságról akkor érdemes beszélni, ha a korrespondencia elméletben szereplő megfelelés az állítás és a tény között teljes. Más esetekben azonban csak közelítőleg érvényes a megfelelés. Ettől még lehet nagyon jó, egy objektivista bátran dönthet úgy, hogy igazságnak mondja az állítást. De bármelyik legyen is a helyzet a kettő közül, az objektivista szerint mindkettő objektív igazság.

A valószínűség „belekeverése” ebbe az elemzésbe viszont vagy teljesen indokolatlan, vagy zseniális húzás. Elvileg a kérdés úgy merülhetne fel, hogy látva egy összefüggés empirikus vizsgálatokban megmutatkozó érvényesülését (látva az úgymond bizonyítékokat), mennyi annak a valószínűsége, hogy ez a bizonyos összefüggés általános törvény. Karl Popper érvelt erőteljesen amellett, hogy az áttekinthetetlenül sok, vagy sokszor végtelen sok esetet magukba foglaló elméletek valószínűsége – ha egyáltalán az következetesen értelmezhető lenne – minden további empirikus ellenőrzés után is gyakorlatilag nulla maradna. Igen ám, de ezt az „ítéletet” a valószínűség fogalmának az események gyakoriságához való kötése alapján lehet kimondani. Léteznek más valószínűségértelmezések is. A bayesiánus koncepció arról szól, hogy a világról alkotott egyedi feltételezéseink érvényesülésének valószínűségét szubjektív módon is megítélhetjük, használva előzetes tudásunkat. Ha ezután vizsgálatokat végzünk a feltételezésünk egyedi beválásával kapcsolatban, akkor a matematika megfelelő eredményeit használva (Bayes-tétel) a kísérletek eredményei segítségével finomíthatjuk kezdeti elképzelésünket a feltételezésünk realitásának az esélyével kapcsolatban. Nem kell nagyon nagy elvonatkoztatás hozzá, hogy a kezdeti valószínűségadást, majd a kísérletek és számítások során további lépcsőkben kapott valószínűségeket a feltételezésünk adaptivitása szubjektív mértékének tekintsük. Sajnos nem ismerem a bayesiánus valószínűségelméletet eléggé ahhoz, hogy nagyon bátran mondjam: ez egy konstruktivizmussal összeférő teória. Nem mondhatom, de kezdek benne hinni.

Hogyan magyarázzam a te elgondolásodat, mit tudok róla mondani? Abban reménykedem, hogy amikor az „igaz” szót használod, akkor a mélyben, annak ellenére, hogy az előbb idézett szövegben kissé másról volt szó, a korrespondencia elméletre gondolsz. De ha ez így van, akkor vállalnod kell e választás minden következményét. Sok minden más mellett azt is, hogy továbbra sem látok semmiféle megoldást arra, miképpen értelmezhető az objektív világbeli tény és a róla szóló tudás egymásnak való megfelelése. Szépek az érveid az igazság fogalma megtartásának társadalmi, oktatási fontossága mellett. Nyilván a legtöbb emberből mély empátiát váltasz ki azzal, ha a gondolataiddal keresed a dolgok biztonságos és humánus kezelésének lehetőségét, ha az igazság fogalmának használatával védeni akarod az embereket a káosztól, a kiábrándulástól, a bizonytalanságtól. Ilyen érzéseim és szándékaim nekem is vannak. Én is azt tekintem az egyik legfőbb célnak, hogy az emberek kijussanak ebből a mai helyzetből, amit a kijelentések, magasztosabban: az emberi tudás értékelésével kapcsolatos súlyos zavarok okoztak. Ennek politikai vonatkozásaira – momentán egyébként engem is ezek érdekelnek a leginkább – a végén térek ki.

A konstruktivisták soha nem „szégyellték bevallani”, hogy nagyon komoly előzményei vannak ezen episztemológiai gondolkodásmódnak. Igen, természetesen ott van a fenomenalizmus, de nyugodtan mondd csak Kant-ot, vagy későbbről Gadamert az egész hermeneutikát, de akár Dewey pragmatizmusát, később Thomas Kuhn tudományelméletét. Szó sincs róla, hogy a konstruktivizmus előzmények nélkül lépett volna színre úgy nagyjából a 60-as évek második felében, a 70-es években a 20. században.

Kicsit meglepetten olvasom: „Szóval ha van közös tapasztalat, azt miért ne nevezhetnénk objektív világnak?”. Nem világos, mit jelent a közös tapasztalat. Értelmezhetetlen a fogalom. Ugyanazon objektív világbeli jelenséggel, folyamattal stb. kapcsolatban lehet neked is és nekem is tapasztalatom. Például, egy gyönyörű lány ment át a téren, s mi mindketten oda néztünk. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy minden meghatározás nélkül közös tapasztalatról beszélj. A tapasztalat konstruált „dolog”, már benne van nemcsak a külső hatás (a lányról érkező fénysugarak a te szemed retináján és az enyémen is hatást gyakorolnak), hanem az értelmezés is: az előzetes tudás elemeinek felhasználásával kialakított konstrukcióról van szó. Mit jelent két tapasztalat azonossága? Én, esküszöm, kiválóan tudok gondolkodni objektivista módon – néha úgy érzem, jobban, mint konstruktivistán – de erre még objektivista meghatározást sem találok. Hacsak azt nem, hogy amikor beszámolunk egymásnak, hogy mit láttunk, nagyjából ugyanazt mondjuk (tökéletesen ugyanazt a kicsit is komplex jelenségek esetén biztosan nem, ezt talán egy objektivistán gondolkodó embernek is be kell látnia). Szóval, a tapasztalatok azonossága szerintem nem értelmezhető. Akkor amit objektív világnak akarsz nevezni, az nem létezik.

Ismét idézek:

Ha a megismerési folyamat során az adatokat nagy százalékban magyarázzák [az elméletek] – és cáfoló adatok nincsenek –, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy igaznak tekintsük őket?

Furcsa lehet talán sokaknak, de az adatok szinte soha nem magyarázhatók pontosan semmiféle elmélettel. Még azon elméletek esetében sem, amelyekben a leginkább megbízunk, amilyen például a relativitáselmélet, az evolúció elmélete vagy kettőnk esetében – remélem, ezt mondhatom – a magyar nyelv finnugor eredete. Minden mérésnek van objektív, kiküszöbölhetetlen hibája. Hogy egy elmélet jó magyarázatát adja a mért adatoknak, az „csak” annyit jelent, hogy egy közmegegyezéssel elfogadott határon belül van a becsült mérési hiba. Minden más elmélet sokkal rosszabb lenne. De ez nem más, mint az adaptivitás. Adaptív az elmélet a riválisaihoz viszonyítva, mert sokkal kisebbek a hibák. Az elméletek – most kényelmi okokból objektivistán fogalmazok – nem írják le a valóságot tökéletesen.

Egy másik példa rávilágít arra, hogy illúzió, hogy az úgynevezett „bizonyítékok” megmondják majd nekünk melyik elméletünk az igazán adaptív, és a te elképzeléseid szerint akkor azt akár igaznak is tekinthetjük. Használtam már a Ptolemaiosz és Koőpernikusz alkotta bolygómozgás modellek példáját. Most arra szolgál számomra ez a példa, hogy világosan lehessen látni, a mért adatok legalább két elmélettel is nagyon jól magyarázhatók. A két elmélet között az a különbség, hogy Kopernikuszé sokkal elegánsabb, egyszerűbb, jobban átlátható. De ezek nem igazságkritériumok. Az általános relativitáselmélet még magasabb éves fizika szakos hallgatók számára is nehezen átlátható, emiatt mégsem búcsúzunk el tőle.

Ha van egy elméleted, amely a kikutatott „tényeket” (pontosabban azok tapasztalati világunkban megjelenő reprezentánsait), a mért adatokat nagyon jól magyarázzák, akkor semmi okunk nincs arra, hogy feltételezzük, ez az egyetlen elmélet, amely hajlandó ezt számunkra megtenni. Akkor miért nevezzem igaznak? Persze nagyon sokszor nem ez a helyzet. A magyar nyelv finnugor eredetére vonatkozó elmélet – szerény ismereteim szerint – nem rendelkezik komolyan vehető vetélytárssal. Van vetélytársa, de olyan nyomasztó az eltérés a finnugor eredettel, valamint a más elméletekkel jól magyarázható adatok mennyisége között, hogy épeszű ember pusztán politikai okokból cövekelhet le a finnugor eredet elméletétől eltérő teória mellett.

Szintén nagyon szerény ismereteim szerint a honfoglaló magyarok származására vonatkozó elméletekkel már más a helyzet. E kérdésben vannak reálisan számba vehető alternatív elméletek. Van ma olyan a magyar régmúltat kutató szakember, aki jó szívvel ki tudja jelenteni, hogy az általa (és persze mások által is) vallott elmélet az egyedül helyes, az egyedül igaz? Erre még lehet azt mondani, hogy de hát a magyarok eredetére vonatkozóan csak van egy objektíve lejátszódott folyamat, ami akkor is olyan lenne, ha a magyarok, vagy úgy általában az emberek eltűnnének a Földről, s nem gondolkodna senki ezeken a kérdéseken. Ez az, amiről egy szinttel mélyebb ismeretelméleti megfontolások miatt egy konstruktivista nem beszél. Mi van, ha csak a nagyon nagy számítógép Mátrix-világ szimulációjában zajlottak a folyamatok elektronok, vagy valami egészen más anyagi részecskék ide-oda ugrálgatása által reprezentált módon?

A valóság végtelenül összetett, elméleteink „csak” a fő hatótényezők leírására és hatásaik előrejelzésére alkalmasak. De arra egész jól az esetek igen nagy részében. Rendkívül adaptív igen sok elméletünk. Ha te ezt akarod igazságnak nevezni, akkor az szíved joga, de ezzel kilépsz egy tudományos közmegegyezésből (nem lennél egyedül, és nem is bűn, amit tennél).

És akkor most térek vissza a szöveged legelején leírtakra, arra, amiben úgy tűnik a lehető legnagyobb az eltérés a megközelítéseink között. Természetesen a politikai aspektusról van szó. Azt állítottam, hogy a jelenlegi hatalom, a Fidesz az objektív igazság nevében politizálva érte el mindazt, amit elért. Te ezzel mélységesen nem értesz egyet. A Fidesz nem az igazságról beszél – írod. Nem az számít, hogy mi az igaz, hanem az, hogy ki mondja és hogy jó-e nekem az, amit mond. Vagyis – ez már az én kommentárom – az emberek tojnak az igazságra, a saját elképzeléseik visszaigazolásáért, juttatásokért behódolnak a hatalomnak. Ez a behódolás a fontos. S hogy aztán esetleg az illető minden kritika nélkül mindent igaznak tart, ha a hatalom képviselői állítják, már csak következmény.

Kemény logika, el kell ismernem. Így érvelsz: „…annak a világképét, sőt tényállításait fogom elfogadni, aki a számomra és rövid távon (fontos ez a kettő) leginkább működő konstrukciókat hangoztatja. Neki azt is elhiszem, ha azt mondja a feketére, hogy fehér”. De akkor nem éppen az a fontos, hogy mit gondolok a világról? Hiszen még egy párt is ahhoz akar igazodni. (Vannak „számomra … leginkább működő konstrukciók”.) És ez szerintem is így van, csak én egészen más következtetésre jutok ebből. Én azt mondom, hogy az objektív igazság iránti vágy, a bizonyosság keresése mozgatja ezeket a rugókat. Jön egy párt, amelynek egyáltalán nincsenek elvei, nincs világképe, nincs társadalmi víziója, csak féktelen hatalomvágya. És gyorsan rájön, hogy ahhoz, hogy megfelelő számú szavazója legyen. Ezt a bizonyos objektív igazság iránti vágyat kell kielégítenie. A pártot nem érdekli valójában, hogy mi az objektív igazság (episztemológiai elvei sincsenek), De azt tudja, mert ez benne volt a tanulási folyamataiban, hogy miképpen hitesse el az emberekkel, hogy ő mondja az igazat. Ha az emberek (a Fidesz szavazói) nem objektivista módon látnák a megismerés folyamatait, akkor ezt a stratégiát az első pillanatban ki kellett volna dobnia a pártnak.

Ezt is írod: „Ha vakon hiszünk valakinek, azt elég bajos az igazsághoz való ragaszkodásnak tekinteni”. Egyáltalán nem bajos. Az összeesküvéselméletek hívei számára éppen a „kíméletlen igazságkeresés” a legfontosabb. Szemben a tudomány opportunista, hazug világával, az adott összeesküvéselmélet mondja ki igazán a valódit – szerintük. Durvább példákat is tudunk említeni: borzalmas tetteket, például népírtásokat legitimáltak elkövetőik számára mélységes, objektív igazságoknak gondolt hitek.

A másik, hogy azt keresi a szavazó, hogy mi jó neki. Tudok említeni néhány „tényt” (az én tapasztalati viláomban létező, konstruált eseményt), amely ellentmondani látszik neki.

• nyugdíjpénztári megtakarítások „állami kézbe vétele” nagyon sok Fidesz szavazó számára volt rossz.

• A 2012-13-ban bekövetkezett gazdasági visszaesés számtalan családi háztartást érintett negatívan.
• A medián nyugdíj vásárlóértéke a mediánfizetés vásárlóértékéhez képest 2010 óta jelentősen csökkent – a Fidesz szavazói között igen nagy számban vannak nyugdíjasok.
•  A családi pótlék nagysága most már nagyon hosszú idő óta nem változik, ehhez képest más támogatások a gyermekes családok számára jelentősek voltak, de érdekes módon a Fidesz szavazói között megint csak nagy számban ott vannak az e támogatásokból részesülni nem tudó, hátrányos helyzetű családok.
• A 2022-ben bekövetkezett óriási, az EU-s átlag kétszeresénél is nagyobb infláció minden családot nagyon is negatívan érintett.
• A COVID járvány során elsősorban az elkövetett hibák miatt sokkal nagyobb arányban haltak meg Magyarországon emberek, mint a legtöbb országban.
• A cigányság társadalmi helyzete az elmúlt másfél évtizedben inkább romlott, semmiképpen nem történt előrelépés. Valószínű (bár erről nincsenek megbízható adatok, csak nagyon sok konkrét tapasztalat), hogy a magyar cigányság nagyobbik része rendszeresen a Fideszre szavaz.

Nyilván ezt még sokáig lehetne folytatni. Számomra egyáltalán nem meggyőző az az állítás, hogy az emberek hatalomhoz való viszonyát a nekik juttatott kedvezmények, juttatások magyarázzák alapvetően. Nyilván összetett a kép, hiszen a „felső és középső középosztály” esetében beszélhetünk gyarapodásról, amiben állami intézkedéseknek is volt komoly szerepük, de azt is tudjuk, hogy a nagyobbnak mondható pártok közül a Fidesz szavazótáborában találhatók meg legnagyobb arányban a hátrányos helyzetűek, a szegények, a cigányok, a társadalom leginkább kiszolgáltatott csoportjai.

Igenis van komolyan vehető adaptivitása egy olyan elméletnek, hogy a legkülönbözőbb okok miatt a Fidesz szavazótáborába tartozók valamifajta elkötelezettség okán tartanak ki a hatalom mellett, s hogy ebben az elköteleződésben fontos szerepet kap az a képzet (konstrukció), hogy a Fidesz emberei mondják meg a tutit. Más, magasabb társadalmi presztízsű rétegek esetén ez másképpen alakulhat. Nem én írom le először: a középosztály azon tagjai, akik „nyernek a bolton”, valójában többségükben látják az ellentmondásokat, nem is örülnek neki, akár még hazugságnak is tarthatnak sok mindent a hatalom kommunikációjában. De mérlegelnek. És ennek nem feltétlenül a „kapok valamit” a legfőbb tétele. E társadalmi csoportokban már bőven lennének olyanok, akik erős kognitív disszonanciát élnének át, ha csak az lenne érvényes, hogy szemet hunynak minden probléma felett csak azért, hogy a juttatásokban részesülhessenek. Nem, itt nagy valószínűséggel az esetek többségében mélyebb megfontolásokról van szó. Szerepet kaphat ebben a „csak a kommunisták ne jöjjenek vissza” kívánság, a „mindenki lopott, lop és lopni fog, miért jöjjenek akkor a teszefosza ellenzékiek” okoskodás, vagy akár magasabb szinten Lánczi András bon mot-ja az „ez a Fidesz politikája, ez a nemzeti burzsoázia létrehozásának egyetlen lehetséges útja” (végül is annakidején benyeltük a proletárdiktatúra szükségességét is). De talán az az egyik legfontosabb tényező, és ez még tudat alatt is igen hatékonyan tud működni, hogy az emberek igen nagy részének valójában tényleg illiberális „demokráciára” van szüksége és a háta közepére kíván mindenféle részvételi demokráciát.

Mindezek állításokon alapulnak, és ahhoz, hogy ne vesszen el az objektivista megismerésfelfogással rendelkező ember, mindezeket (vagy legalább egyet közülük) objektíve igaznak kell tartania. És hogy igenis az objektív igazságokat közli velük a hatalom, azt sokféle módon érzékelteti. Talán még mondja is („nekünk van igazunk”, „az ellenzék hazudik”, „a fizikai feltételekkel nem lehet vitatkozni” stb.), de még többször érzékelteti implicit módon. Soha semmilyen kétség nem merülhet fel a mondandóval kapcsolatban, az ex-catedra kijelentések érvek nélkül, a komolyan vehető ellenvélemények diskurzusba való bevonására nincs lehetőség, az azonnal nagyon könnyen visszaverhető „támadásokat” viszont előszeretettel azonnal könnyen visszaverik, érzékeltetve, hogy a kormány igazságának nem létezhet reális alternatívája. És igenis, az objektív igazságok létezésében hívő emberek számára kellenek ezek a megerősítések. És én ugyan most a hatalomról beszéltem, de az ellenzéki szavazók soraiban is nagyon hasonló a helyzet. 15. éve lehet fenntartani azt az illúziót, hogy az ellenzék tesz valamit a „valódi demokráciáért”, csak azzal, hogy a szavazóközönség által várt nagy „igazmondások” elhangoznak. De ezek nem mennek túl a hatalom korrupt, hogy lopnak, hogy O1G unalomig ismétlésén, anélkül, hogy az úgynevezett ellenzék ne pusztán a hatalom csepülésével foglalkozzon, hanem ténylegesen politizáljon, s tegye azt, amire választották, képviselje a választóit.

Úgyhogy nem vagyok meggyőzve. Az iskolában és minden más társadalmi fórumon, a médiában belénk égetett objektivizmusnak szüksége van az objektív igazságokra, arra, hogy legyenek olyan állítások, melyekről sok-sok ember hiszi, hogy igazak. Évtizedekkel ezelőtt „jobb” volt a helyzet, mert ugyan a tudomány már akkor sem kínálta az egyetlen objektív igazságot, és tudjuk, hogy hazugságok tengerében éltünk, de valahogy – talán az egypártrendszer miatt – egységesebben hittünk fals társadalmi magyarázatokban. Valójában már akkor fel kellett volna merülnie a problémának, a demokratikus ellenzék talán magában rendszeresen tárgyalta is, de a társadalomnak szinte egyáltalán nem volt problématudata. Ez nem azt jelenti, hogy a demokratikus ellenzéken túl senki nem ismerte fel azt, hogy valójában már azt az 1990 előtti társadalmat is igazság utáni, tények utáni társadalomnak kellett volna nevezni. Sokan gondolkodtak így, de ezek a gondolatok alig kaptak társadalmi nyilvánosságot. Emlékszünk még rá, hogy a proletárdiktatúrát, a szocializmust és egy majdani kommunista társadalmat szükségszerűen megjelenő, objektív, történelmileg determinált formákként állították elénk. És sokunk számára volt legalábbis egy ideig megnyugtató ennek az „objektív igazságnak” a birtoklása.

A megismerés folyamatait tekintve sokkal tudatosabb, valamint a szabadságot, a kritikus gondolkodást, egy nem objektivista szemléletmódot képviselő emberek nagyon más módon viszonyulnának ezekhez a szituációkhoz. Kérdeznének, alternatívákat vetnének fel, érveket követelnének, számonkérnék olyan verifikációs módszerek alkalmazását, amelyeket az autokrata berendezkedések fenntartói nem is ismernek. Egy ismeretelméleti tudatossággal a mainál jóval magasabb szinten rendelkező országban nem lehetne megcsinálni azt a bohóckodást, amit nemzeti konzultációnak hívnak, hiszen minden szabályt megsért, amit a közvéleménykutatásokkal kapcsolatban most már több, mint száz éve a szakemberek kialakítottak, és az emberek józan ésszel is elég jól tudnak.

Egy szó, mint száz, nem került közelebb egymáshoz kettőnk álláspontja. Én éppen azt tartom a jelenlegi hatalom működése, fennmaradása (látszólagos) paradoxonának, hogy úgy történik meg, hogy az e hatalomra szavazók többségének is rossz ma már az, ami történik. Így nekem egyáltalán nem magyarázza a szavazói magatartást a „nekem legyen jó” prakticista, minden kicsit is mélyebb megfontolástól mentes attitűd. Én éppen attól félek sokkal jobban, hogy az emberek egy igen nagy hányada mélyebb szinten azonosul ezzel a hatalommal. És persze nekem is a történelmi filmeken sokszor látott, 30-as évekbeli nagy náci tömeggyűlések, az ordítozó ember, az éjszakában messze világító könyvégetések, a haláltáborok jutnak eszembe, amit nem lehetett volna megcsinálni pusztán némi alamizsna felkínálásával. Ahhoz is, mint ma az illiberális hatalmak „népi legitimálásához” is mélyebb elköteleződések kellettek és kellenek, a hit az ordítozó emberek megkérdőjelezhetetlen igazában. Szerintem. De ez is egy elmélet, s konstruktivistaként nem tartok rá igényt, hogy bárki igaznak tartsa. 😊