2011. április 2., szombat

A pedagógiáról - első rész

Most pedig megírom eddigi legunalmasabb bejegyzésemet. De mindenkit biztosíthatok, lesz még unalmasabb is. A pedagógia tudományáról szeretnék írni. Mitől tudomány és miért nem az? Egyáltalán, mitől válik valami tudománnyá, és egyáltalán, mi az a valami? Hallgatóim (ha olvassák) még jobban fognak unatkozni, mert már az óráimon is unták. Ha Tóth Tamás ehhez is fűz megjegyzést, akkor mazochista. :-)

Én a kies Természettudományi Karon nevelkedtem, ott igyekeztek éreztetni (csak éreztetni!) velem, hogy mi a tudomány, és istenuccse nem csinálták rosszul. Annyiban persze az ottani és akkori professzorok is sikertelenek voltak, hogy az egyetemet elvégezve még egy empirista, pozitivista tudományképpel rendelkeztem, őszintén vallottam, hogy az ember kísérleteivel, megfigyeléseivel, méréseivel kiolvassa a világból azt, ami eleve benne van, ami felfedezésre vár. Még tanítani is ezzel a szent meggyőződéssel kezdtem anno. Ám a mélyben - ma már ezt így gondolom - ott volt bennem egy teljesen más tudománykép is, ami nem csak úgy lett, hanem az öt év egyetem formálta bennem, búvópatakszerűen. Mert hogy professzoraim szavakban, a felszínen megpróbálhatták elhitetni velem, hogy a tudomány alfája és ómegája a kísérlet, az empíria, de a valódi, a mélyemre hatoló tanításuk nem ez volt. Nagyon is megtanultam tisztelni az elméletet, a spekulációt (igen, a spekulációt!), a logikai rendet, megtanultam élvezni a fantázia csapongását, az elméletgyártás szabadságát, szépségét. Persze, megtanultam legalább ilyen jól, hogy a szárnyalás, a fantázia eredményeinek kontrollálása, a szintén izgalmassá tehető kísérlet, megfigyelés, és precíz mérés egyfajta másik oldalként ott kell, hogy legyen, igaz, akkor még hittem mindent eldöntő szerepében. (Ma már ezt egy kicsit összetettebbnek látom.)

Aztán később bölcsész lettem. (Azt hiszem.) A két nagy tudásterülethez való kötődésem életem legnagyobb ajándéka. Hoztam, vittem a tudást. Próbáltam a neveléstudományba hozni a fogalmi szigorúságot, a tudásrendszerek lemeztelenítését, a deduktív gondolkodás használatát, és próbáltam, na nem a természettudományba, hiszen azzal nem foglalkoztam, hanem a természettudományos nevelésbe átvinni a társadalmi kérdések iránti érzékenységet, a filozófiai (elsősorban tudományelméleti) tudatosság fontosságát, a tanulás nem abszorpciós metaforákkal való kezelését (konstruktivizmus). Mint az utazó kereskedő, aki ha valahol valamit elad, azonnal vásárol is, hogy azt meg máshol árulhassa.

Közben figyeltem szeretett tudományomat, a pedagógiát (neveléstudományt, ha úgy jobban tetszik). Láttam, hogy nemzetközi színtéren lényegében lezajlottak azok a viták, amik nálunk még el sem kezdődtek. Egy nemzetközi folyóiratban megjelenő, empirikus kutatásról szóló tanulmányban természetes, hogy a tárgyalás egy elméleti háttér felvázolásával kezdődik, ez az elmélet az alapja egy levezetésnek, amelyben deduktív logikai eszközökkel történik a hipotézisek (konkrét, vizsgálható állítások) megfogalmazása, majd az empirikus vizsgálat leírása következik, amely empirikus vizsgálat mögött is ott van a metodológiáját megszabó őrangyal, az egész folyamat ernyőjeként szolgáló (micsoda komplex képzavar!) elmélet. Nálunk meg azt látom (pl. sajnos sokszor doktori dolgozatokban is), hogy az elméleti háttér, szakirodalom-elemzés formájában ugyan ott van, de a hipotézis megelőzi azt (mintha előzetes feltételezés lenne), és amúgy sincs semmi köze az elméletleíráshoz, amely egyfajta kötelező penzumként, vörös farokként lifeg a dolgozaton árván.

Persze nemzetközi terekben sem veszett ki a pozitivista látásmód, belengi az egész pszichometriát például. Egy amerikai pszichológus, Boring, már 1924-ben leírta, aztán a negyvenes években megismételte, hogy az intelligencia az, amit az intelligenciatesztek mérnek. Amikor erről tanultam, azt hittem, hogy ez egy vicc. Amikor kicsit tudatosabban kezdtem foglalkozni méréselméleti kérdésekkel, akkor kiderült számomra, hogy Boring véresen komolyan mondta, amit mondott. Kiderült, hogy a 20. század 20-as éveiben még a fizikában is megjelent egy szemléletmód, az operacionalizmus, amely természetes módon szüli az ilyen definíciókat. Egy fizikus, Bridgman, a saját tudományában felmerült fogalmi problémákat szerette volna megoldani úgy, hogy a fogalmakat azonosította a velük végzett gyakorlati tevékenységekkel, elsősorban a mérési folyamatokkal. Egy fogalmat definiálni nem más, mint megadni a hozzá köthető mérési algoritmust. Ebben nincs semmi, ami elméleti, sőt, a teoretikus mozzanatoktól tudatosan meg kell fosztani, teljes mértékben gyakorlatias, operaciopnális kell, hogy legyen a meghatározás. Az intelligencia az, amit az intelligenciatesztek mérnek. A fogalmak nem bennünk keletkeznek, nem konstrukció eredményei - vallja az operacionalizmus - hanem objektív létezők, és üzennek nekünk, éppen a mérésen keresztül.

Ebből a gondolkodásból fejlődött ki az egész pszichometria, s ami számunkra nagyon fontos, a képességek, készségek fejlettségével foglalkozó, az attitűdöket vizsgáló tudományos területek is. Bridgman próbálkozása a fizikában hamvába holt kísérlet volt. A pszichológiában és a pedagógiában viszont megült a gondolat. Könnyű volt a természettudománynak: Maxwell elmélete, Darwin nagyszerű alkotása, az atomelmélet, Einstein relativitáselmélete(i), Planck kvantumhipotézise után, ezek ugyebár mind hatalmas elméleti alkotások "jól fejlett" fogalmi kidolgozottsággal, nehéz lett volna az operacionalizmusnak győzelemre jutni a fizikai- és élettudományokban. Hol vannak nekünk ilyen a jelenségek nagy mélységeibe hatoló, hatalmas szellemi alkotásaink? Nem ostorozni akarom magunkat, és különösen nem akarom bántani a neveléstudomány történelmi nagyjait. Oka van annak, hogy miért ilyen a helyzet, és az ok egyáltalán nem az ezzel a tudománnyal foglalkozók szellemi teljesítményeinek alacsonyabb színvonala.

Itt most befejezem, kijavítom a címet is: ez lesz az első rész, mert túl azon, hogy unalmas, még túl hosszú is lehet a szöveg. Majd folytatom.

10 megjegyzés:

  1. Én bizton tudom, nem vagyok mazochista, de nekem eddig ez a kedvenc bejegyzésem! Kedvelem, mikor logikus rendben csapong a fantáziája! Tegye meg többször!
    És ha megenged még egy megjegyzést: a vége kicsit szadisztikusra :-) sikerült, na nem azért mert folytatást igér, hanem azért mert abbahagyta az írást! Szóval mi is az ok?

    VálaszTörlés
  2. Nem unalmas egy picit sem. Olyan mint egy több részes krimi, amit sikerül a legérdekesebb résznél megszakítani. Felcsigázva várom a folytatást.

    VálaszTörlés
  3. Nem fogok uralkodni magamon, számomra ezek rendkívül izgalmas kérdések, nagyon érdekesnek találom – engem is meglep, hogy miért – a tudományelméleti, tudományfilozófiai diskurzusokat. Ez másnak valóban mazochizmusnak tűnhet, ezt hallgatóktól is gyakran megkapom. :)
    Mégis az itt megfogalmazott gondolat megint nagyon jó vitaindító.

    A neveléstudomány fogalomhasználata, terminusainak alkalmazása meglehetősen diffúznak, rendezettlennek tűnik nekem is. A társadalomtudományok egyébként is rengeteg olyan tudományos terminust használ, amelyek a hétköznapi fogalomhasználatunkban is szervesen benne vannak, a pedagógiában pedig pláne nagyon sok ilyen fogalom van. Ezeket ráadásul gyakran a hétköznapi gyakorlatból, a mindennapi empíriából származtatjuk, s összegezzük, hogy teljes, s objektív képet kapjunk a tudomány számára.
    Csakhogy ez a rengeteg szerteágazó jelentés, amiből valamiféle esszenciát próbálunk kinyerni nem állandó, a jelentéstartalmak időben és térben is folyamatosan változnak. Hogyan definiálnánk a gyermek fogalmát? Mi az a kompetencia? Mi a tanulás és mi a tudás? Hol van a tehetség? Mit jelent az, hogy képesség? (Van itt olyan, amikkel ráadásul még méréseket, számításokat és statisztikákat is készítünk épp Nahalka István óráin.)

    Ezeknek a fogalmaknak az elmélet-irányított gondolkodás szerint (Kuhn) az adott elméletből kéne értelmet nyerniük, törekedve a belső koherenciára és az egyszerűségre, valamint, hogy használható, adaptív tudást teremtsen a társadalomnak, s jól működő modelleket.

    Na de hol van az a paradigma, amiből deduktív irányba elindulhatna a neveléstudomány? Mi a gyermek? Egy alapfogalom, axióma?
    Ilyen mazochista kérdések merülnek fel bennem… :)

    Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  4. Ha szabad egy "ünneprontó" kommentet írni, akkor röviden megtenném. Szemtelenségre jogosít fel, hogy annak idején a BTK kreditirodában már vitatkoztam hasonló dolgokról a blogbejegyzés szerzőjével :) Szerintem a pedagógia és a neveléstudomány tudomány. Azzal, hogy a blogbejegyzés gondolati íve kilép ebből a körből és külső szemmel rácsodálkozik, hogy esetleg mégse, attól még bizony tudomány. A fogalmak, elméletek, stb. paradigmákban megvannak, de kellően jelen vannak a köznyelvben is. A bejegyzés egyik olvasata, hogy áttérünk a köznyelv sokértelmű és nem pontos fogalomhasználatára, majd körbenézve rácsodálkozunk, hogy milyen sok jelentése is van egy-egy fogalomnak, vagyis mintha nem is lenne tudomány ez a pedagógia. Semmi mást nem történt, csak átléptünk a hétköznapi beszéd világába, de attól amitől távolodtunk még gond nélkül tudomány lehet. Tamás kérdései erre kiváló példát mutatnak. Minden tudománynak megvan a maga köznyelvi fogalomhasználata. Pl. nátha, betegség. Mi is az a betegség? - tehetnénk fel a nagyívű és filozófikus köznyelvi kérdést, ami hivatott lenne elbizonytalanítani az orvostudomány tudományosságának alapjait?

    VálaszTörlés
  5. Nekem erről az a véleményem, hogy ami biztosan van az a pedagógia gyakorlata. Minden olyan elmélet, ami segít ezt professzionálisan tenni, része a pedagógia tudományának. Érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy ez a kérdés, mármint, hogy tudomány-e egyáltalán a pedagógiai miért merülhetett fel. Szóval lesz miről diskurálni, ha jönnek a következő részek.

    VálaszTörlés
  6. János, nem voltál ünneprontó, és szemtelen sem. Egyelőre nem mondtam, hogy a pedagógia nem tudomány. Még meg sem mondtam, mi a tudomány. Egyelőre csak megpróbáltam bizonyos gondolkodásmódokat "kiosztani" hétköznapi és tudományos gondolkodás, pozitivista és nem pozitivista tudós között. Persze, szerintem is tudomány a pedagógia, de remélem, a végére eljutok oda, hogy le tudom írni, szerintem milyen tudomány, miben bontakoznak ki a szárnyai, és hol van még mit tenni. Persze, most egy kicsit összekavarodott a dolog, mert már a második rész megírása, és János arra adott véleménye, sőt, az én reakcióm után vagyok. Ez egy posztmodern blog. :-) De még arra is ki kell térnem majd, amit Juli írt. Hát persze. A gyakorlat ... nagy falat lesz.

    VálaszTörlés
  7. Velem egyébként számtalanszor megesik a hétköznapi kommunikációimban, hogy el kell gondolkodnom: vajon ugyanarról beszélünk-e a másikkal? Persze mindkettőnknek, vagy többünknek az az élményünk, hogy megértjük egymást, egyet értünk, vagy nem, de lehet, hogy ez az egész csak egy konszenzus. Ha a tudást konstruáltnak tekintjük, akkor simán előfordulhat, hogy két ember, egymásól eltérő véleménnyel mégis egyet ért bizonyos kérdésekben. Lehet, hogy ez erős, de az, hogy milyen gyakran elbeszélünk egymás mellett a mindennapokban, az már tényleg reális. S talán ez az, amit a tudomány nem engedhet meg magának, ezért lehet fontos az elméleti keretek meghatározása mindenekelőtt.

    VálaszTörlés
  8. Pihelevics Attila2011. április 3. 13:46

    Kérdés, hogy érdemes-e feltenni a kérdést, hogy tudomány-e a (!) pedagógia?
    Pontosabbnak tűnik egy adott pedagógiai elméletet egy adott tudománykritérium-rendszerrel vizsgálni, kimutatni a megfelelőségeket illetve nem-megfelelőségeket.

    VálaszTörlés
  9. Tóth Tamásnak. Az, hogy "ugyanúgy gondoljuk", soha nem eldönthető objektív értelemben, ha konstruktivisták vagyunk. Ez csak esetleg egy adaptív gondolat. És ez nem csak azért lehet, mert a másik esetleg becsap engem, színlel. Egy konstruktivista számára valójában az "egyetértés" szónak sincs objektív értelme. (Semminek nincs.) Amikor valaki azon gondolkodik, hogy a másikkal kommunikálva vajon ugyanarról beszélnek-e, valójában egy modellt próbál felállítani a másik gondolkodásáról, és megpróbálja vonatkozásba hozni a sajátjával. És ekkor lehet úgy dönteni, hogy ugyanazt mondjuk (miközben ennek nincs objektív értelme, mert hogy olyan nem is létezik), de ez a döntés nem a gondolatok azonosságáról szól, hanem arról, hogy a gondolatok azonossága adaptív gondolat. Hogy ez túl bonyolult? Igen. A konstruktivista kommunikációelmélet annyira bonyolult, hogy a hétköznapi gondolkodásunk során kevesebbszer használjuk, mint a gömbölyű Föld képét, szemben a laposéval.

    Attila, a felvetés abszolút jogos. A pedagógia egészéről rendkívül nehéz lenne dönteni ma még. Paradigmák (elméletek) vannak, amelyeknek már vizsgálható a tudományos vagy nem tudományos jellege. Valamikor az asztrológia tudománynak számított. Nem az asztrológia jellege változott meg azóta, hanem a "koordinátarendszer". A pszichometriát ma tudománynak tekintik sokan (én nem). Lehet, hogy 100 év múlva ez már nem így lesz.

    VálaszTörlés
  10. Juli, amire te gondolsz az az alkalmazott tudomány gondolata, szerintem. Természetesen a pedagógiai gyakorlata a létező és a tudománynak egyik feladata, hogy ezt segítse. Fordítsuk meg a dolgot. Tudunk olyan gyakorlatot csinálni, ami teljes egészében megfelel a neveléstudomány valamely paradigmájának? Olyat, amikor nem jön közbe semmi, és a gyakorlatban dolgozók is mindent megtanultak és tudnak is úgy csinálni. Ilyet én még nem láttam, persze nem is biztos, hogy lehetséges. Ez egy fizikus laborjában nem kérdés. Az eszközök azt teszik, amit mond nekik és nincs önálló akaratuk és ne panaszkodnak az évről évre romló gyerekanyagról :) István, túl gyorsan jönnek a bejegyzések, még az elsőt alig élvezhettük ki :) Tamás, az egyet nem értés az vélemény és gyakorlat területe, nem a tudományé. A tudományban nincs egyet nem értés, nincs vélemény, stb. Legfeljebb másik paradigma, de egy logikus rendszerben nem a vélemény számít, pl. a termodinamikával kapcsolatban vagy megtanulom és értem az entrópiát, vagy nem, de egyetérteni nem kell vele. Attila kérdése érdekes, szerintem tudomány, vannak modelljei, sőt vannak tagadói, és vannak sarlatánjai is, utóbbi elég sok :)

    VálaszTörlés