Szolgáltatás és közszolgálat

A közoktatási törvény koncepciójának tervezetében azt olvassuk, hogy a megalkotandó törvény "kiindulópontja, hogy a közoktatás nem szolgáltatás, hanem közszolgálat". A törvény készítési folyamatát kísérő kommunikációban gyakran halljuk, hogy ez valóban az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb alapelv. De mit jelent, és mit lehet vele kezdeni?
Bevallom, én először nem értettem pontosan, hogy mi a kettő között a különbség. Kérdezősködtem, és először azt a választ kaptam, hogy e mögött az a sokszor más formában is megfogalmazott megfontolás áll, hogy ne legyen beleszólása a "fogyasztónak", értsd a gyerekeknek és a szülőknek az oktatás szakmai kompetenciákat igénylő kérdéseibe, az oktatás ne legyen olyan, mint a fodrászat, ahol a vendég írhatja elő, hogy mit tegyenek a hajával, teljes mértékben az ő akarata érvényesül. Ehelyett az oktatás legyen a köz szolgálata, amennyiben a pedagógusok nem az egyéni kívánságok alapján, hanem a közérdek, a kívánt közjó alapján végzik a tevékenységüket. Kicsit nem értettem, hogy a fodrász miért nem a közjót szolgálja, de annyi mindent nem értek, miért pont ezt kellene.
De aztán hallottam más magyarázatokat is, amelyek nem álltak ezzel teljesen ellentétben, de már izgalmasabbak voltak. Itt valójában - így a magyarázók - arról van szó, hogy az oktatás milyen érdekeket szolgáljon. A "szolgáltató" közoktatás az egyén érdekei alapján működik. A közszolgálati alapon működő oktatás viszont a közérdek alapján. És valóban. A vitaanyag bevezetőjében ki is mondatik: a korábbi szabályozás döntően az egyéni jogokra alapozott.
Ezt a magyarázatot már sokkal jobban értettem, és ismerős is volt. Nézzük kicsit közelebbről!
A szolgáltatás középpontjában az egyén áll: az állam tevékenysége az ő igényeit elégíti ki, míg a közszolgálat valamiképpen a közösségért, ha kell, az egész nemzetért van, annak érdekeit tekinti mindenek felettinek.
Vajon mi lehet a köz érdeke, mi lehet a közösségi érdek? A közérdek nem áll előttünk objektív kinyilatkoztatás formájában, a közérdek nem állapítható meg kétséget kizáró módon tudományos kutatások alapján. A közérdeket, ahogyan az egy társadalom alapvető politikai folyamataiban manifesztálódik, mindig a hatalom tételezi. Ez azonban alapvetően kétféleképpen történhet. Van egy demokratikus, és van egy diktatórikus módja.
A közérdek megfogalmazásának és követésének demokratikus módja arra épül, hogy a közérdek az egyéni érdekek integrációjából, egy társadalmi konstrukciós folyamat során jön létre. A közösség érdeke egyének megállapodása a közösen követhető célokról, az elérni kívánt állapotokról. Az egyének úgy vesznek részt a közösségi célok, így a közösségi érdek konstrukciójában, hogy a saját érdekeik érvényesülésének optimalizálására törekszenek. E folyamatokban általában az egyén feladja bizonyos érdekeinek érvényesülését, vagy elfogadja, hogy azok korlátozottan érvényesüljenek, annak érdekében, hogy más érdekei viszont érvényesülhessenek. Az érdekek feladása más érdekek érvényesülése akár még aránytalanul altruista módon is érvényesülhet, úgy, hogy a feladás a nagyobb mértékű az érvényesüléssel szemben. Így jön létre a közérdek, a közösségi érdek a demokratikus felfogás szerint. Vagyis – e nézetrendszer logikája szerint – a kettő egyáltalán nincs ellentétben egymással, egy nagy részben az egyéni érdekek alkotják a közösségi érdeket.
Mindig akkor van baj, ha a közösségi érdek konstrukciójának erről a dinamikus jellegéről elfeledkezünk, és közösségi ideológiák kezdenek el felépülni. Azzal a sajátossággal, hogy kihasználva az egyén természetes közösségiségét, a közösségi célok és érdekek konstrukciójára vonatkozó alapvető emberi törekvést, nem az egyének érdekeiből konstruálódik, hanem egy adott, a hatalmat effektíve gyakorló társadalmi csoport érdekeivel azonosul az ún. közösségi érdek, a közérdek. Ez a közérdek, a közösségi érdek tételezésének diktatórikus útja.
Lehet a szocialista társadalom érdekeit, azokat, amelyeket pártunk és kormányunk nyilvánított annak, tekinteni a közösségi érdeknek, a közérdeknek. Lehet a führer által kinyilvánított célokat tekinteni a közösségi érdeknek, és emberek tízmillióival elhitetni, hogy nekik akkor lesz jó, ha alávetik magukat ennek a törekvésnek. És lehet a nemzeti érdek jórészt semmitmondó kifejezése mögé rejteni a közép- és felső osztályok törekvéseit.
Amikor az emberi közösségek az etológia által optimálisnak tekintett 80-120 fős csoportnagyságot meghaladták, akkor létrejöttek fokozatosan a deklarált szabályok, amelyek aztán idővel írottakká váltak a jogszabályok rendszerét alkotva. Mindig ugyanaz volt a cél: a közvetlen tevékenység keretében már nem kezelhető nagy közösséget egységben működővé tenni. A demokratikus hatalomgyakorlás stratégiája e szabályokat mintegy alulról építkezve, az egyéni érdekek integrációja keretében hozza létre, a diktatórikus hatalomgyakorlás attól elszakadva, az integráció, a társadalmi konstrukció folyamatait ignorálva alakítja ki. Minden magát népjobbítóként láttatni akaró diktátor (vagy diktatórikus csoport) mindig azt állította, hogy pontosan tudható, és ő tudja is, hogy mi az egész közösség érdeke, mi jó mindenkinek. De ebben valójában nem különbözik a demokratikus hatalomgyakorlóktól, mert valójában ők is manifesztálják, kimondják, hogy mi a társadalom, a közösség érdeke. A különbség abban van, hogy amit kimondanak, az hogy jön létre.
Konkrétabban: a jelenleg még érvényben lévő, a közoktatási törvényben megfogalmazott szabályozás jól-rosszul az egyéni érdekek integrációjával előálló közösségi érdek ideológiájának talaján áll. Szó sincs róla, hogy ez a szabályozás kiszolgáltatta volna az oktatás folyamatait az egyéni érdekeknek. Ha így tett volna, akkor például nem szabályozta volna az iskolai felvételi rendszerét úgy, ahogy szabályozta, vagyis hogy bizonyos társadalmi csoportok vélt érdekeinek hátrányára, más, egyébként hátrányos helyzetű, és kiszolgáltatottabb csoportok előnyére. Az egyéni érdekek talaján nem is lehet állni, ez képtelenség. Az egyéni érdekek nagyrészt egymásnak ellentmondók, a demokratikus szabályozás éppen, hogy azt teszi, hogy – optimális esetben – egy társadalom tudományosan alaposan megvizsgált, és amennyire csak lehet széles társadalmi vitában kivitatott jövőképe alapján fogalmazza meg azokat az érdekeket, célokat, amelyeket alapvetőnek tételez, és legjobb tudása szerint ezekhez igazítja a paragrafusokat.
Valójában minden hatalom azt teszi, hogy mintegy posztulálja a társadalom számára a jövőképet, igyekszik irányokat, értékeket, elveket megfogalmazni, ehhez optimálisnak látszó folyamatokat, tevékenységeket rendel hozzá, majd a jogszabályaiban és intézkedéseiben ezeket tükrözteti. Ez minden hatalommal így van, a legdiktatórikusabbal és a legdemokratikusabbal is. Különbség ott van, hogy a demokratikus hatalom a jövőképet, az irányokat, az értékeket az egyéni érdekek integrációjának, egy társadalmi konstrukciós folyamatnak a keretében hozza létre, ezt az integrációs, konstrukciós folyamatot széles bázison, a tudományra is támaszkodva, a fékek és ellensúlyok rendszerét ki nem kapcsolva, átláthatóan, ellenőrizhetően teszi, míg a diktatórikus hatalom szűk körű egyeztetésekkel, a tudományt csak a saját álláspontjának alátámasztásáig felhasználva, a fékek és ellensúlyok rendszerét kikapcsolva, egyeduralkodó jelleggel, nem átláthatóan, jórészt titkos folyamatokat szervezve végzi el. Vagyis a demokratikus eljárásokkal inkább az érdekek integrációja fér össze, míg a diktatórikus hatalomgyakorlással az egyéni érdekek integrációjának kikapcsolása.
Ha egy hatalom arról beszél, hogy az általa leváltott hatalom az egyéni érdekeket követte a „szolgáltatási funkció” túlhangsúlyozásával, akkor képtelenséget állít. Minden hatalom az általa tételezett jövőkép, egyfajta közjó szerint szabályoz, és tölti be végrehajtó funkcióit. Hogy ez a tételezett jövőkép, közjó valóban az egyéni érdekek integrációjával jött-e létre, az adja meg egy hatalom valódi jellegét. Ha a következő hatalom félre akarja állítani az egyéni érdek érvényesítését, és valamifajta – közelebbről nem meghatározott – közérdeket kíván a helyére állítani, vagyis logikailag és minden társadalomtudományi megfontolás szerint képtelenséget állít, akkor az ember számára csak két magyarázat marad:

• vagy arról van szó, hogy ez az új hatalom diktatórikus hatalomgyakorlásra készül, a közérdek jól hangzó, populista jelszava mögé kívánja rejteni saját egyeduralmi törekvéseit, közérdekként kívánja feltüntetni saját (értsd a személyükben valóban a hatalomban lévők) érdekeit, vagy/és azokét, akik valamifajta társadalmi bázisát jelenthetik,
• vagy arról van szó, hogy a hatalom nem kívánja alapvetően félresöpörni a társadalmi egyeztetések, az egyéni érdekek integrációja „intézményeit”, nem mond le arról, hogy az egyéni érdekek integrációjával, széles társadalmi konstrukciós folyamatokban jöjjön létre az úgymond közérdek, viszont a kommunikáció szintjén, az előző hatalom még rosszabb színben való feltüntetése érdekében kihasználja a populista szólamok nyújtotta lehetőségeket.

Én ma még nem tudom megítélni, hogy a kettő közül valójában melyik érvényesül. Jelentős jelei vannak annak, hogy az első, igaz, egyelőre nem az oktatás, hanem az országos politika szintjén. Viszont az is igaz, hogy a két megadott opció nem független egymástól, a második majdnem szükségszerűen része az elsőnek, ha diktatórikus hatalmat kívánunk kiépíteni, akkor azt érdemes jó alaposan alátámasztani a megfelelő populista kommunikációval is.
Vagyis én azt mondom, hogy minden hatalom úgy tartja, és követi is ezt a tételt, hogy a közoktatás közszolgálat. Csak a különböző hatalmak különbözőképpen hozzák létre azt, amit aztán közérdeknek, közösségi érdeknek neveznek, és részben ennek is eredményeként tartalmában is akár gyökeresen más lehet az, amit a különböző korszakokban, periódusokban a hatalmat gyakorlók a köz érdekeként tételeznek. Ennek az alapvető összefüggésnek a palástolására szolgál minden olyan megfogalmazás, amely a különbséget az egyén és a közösség, az individuális megközelítés és a közösségiség ellentéteként állítja be. Ezt tette a hitleri nemzeti szocializmus, amikor egy „faj” felsőbbrendűségét tekintette mindent meghatározó, a közérdeket is konstituáló alapelvnek. Ezt tette a sztálinizmus, amikor egy társadalmi fantazmagóriában testesítette meg, hogy mi a társadalom egészének, a közösségnek az érdeke. És ezt tette a kádárizmus is, amikor a köz érdekeként tüntette fel a közérdek demokratikus folyamatokban való konstrukciójának megakadályozását, a politikai demokrácia ellehetetlenítését. Minden ilyen ideológia elsősorban azért veszélyes, mert ha csak ideiglenesen is, de képes kiölni a társadalom tagjaiból az egyéni érdekek egyeztetésének, a közérdek létrehozásának természetes törekvéseit. Az emberek normálisan az életviszonyaikból következő, saját élethelyzetük elemzése alapján önmaguk számára kialakított törekvéseik érvényesítése érdekében kapcsolódnak be egy társadalmi érdekintegrációs folyamatba, és létrehozzák kisebb és nagyobb közösségeikben a közérdeket, és az arra alapuló közös tevékenységet. A megváltó ideológiák jelenlétében a természetes érdekegyeztetési folyamatokat felváltják azok, amelyekben minden tevékenység során a megváltó ideológia tételeinek érvényesülése lesz a szempont, a tevékenységek értéke ezen ideológia szempontjai szerint méretődik meg. Ne legyenek illúzióink, ez is általában konkrét emberek (akár bizonyos csoportjaik közös) érdekei alapján játszódik le, megjelennek a konjunktúralovagok, az ideológusok, azok, akik megmondják a tutit.