2010. december 21., kedd

Jogok és kötelességek

Mind a közoktatási törvény koncepciójának vitaanyagában, mind a mostani oktatáspolitikai irányítás kommunikációjában gyakran megjelenik egy - úgy tűnik - számukra alapvető elv, a jogok és a kötelességek egyensúlyának biztosítása. Ezt elemzem ebben a bejegyzésben, reményeim szerint kimutatva, hogy ennek az elvnek arra vonatkozóan, amire a hazai oktatási rendszerben használni akarják, semmi értelme nincs.
Emlékszem boldog fiatalkoromból az egyetemi hallgatói érdekképviseleti rendszer kialakítására. Sokaknak nem tetszett, hogy a hallgatók bele akartak szólni az egyetem, a kar ügyeibe, részt akartak venni az irányító testületek (egyetemi-, kari tanácsok) munkájában. A mindig újra és újra elhangzó követelés az volt, hogy a hallgatók előbb teljesítsék kötelezettségeiket, s azt követően tárgyalhatunk bizonyos jogokról. Akkor szintén sokan fogalmaztak úgy: a jogok és a kötelességek legyenek összhangban.
Ez az idő elmúlt, a hallgatói érdekképviselet szerves része az egyetemi életnek, s ha jól tudom (biztos azért nem vagyok benne) nem merül fel a jogok és kötelességek egyensúlyának kérdése.
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! A jog-kötelesség érvelés ma egy vonatkozásban merül fel rendszeresen a közoktatásban, ez nem más, mint az az állítás, vagy érzés, vagy fixa idea, hogy az iskolában a gyerekek (illetve a szüleik) túl sok mindenbe beleszólhatnak, miközben a kötelességeiket elhanyagolják. Ezzel szemben a pedagógusok lehetőségei korlátozottak - szól tovább rendszerint az érvelés -, vagyis a jog-kötelesség mérlegelés lényegében a tanuló-pedagógus relációban merül fel.
Lehet valakinek az az érzése természetesen, hogy egy másik emberrel összehasonlítva a jogai, de gondolkodjunk itt szélesebben: a lehetőségei korlátozottabbak a másikénál, míg a kötelezettségei bővebbek. Ez az érzés nehezen alátámasztható akkor, ha egyébként összemérhetetlen "mértékekről" van szó. Elvégezhető az összemérés a következő esetben: a másik ember rendelkezik mindazokkal a lehetőségekkel, jogokkal, előnyökkel, amikkel én, de ezen felül még másokkal is, én viszont rendelkezem mindazokkal a kötelességekkel, amikkel ő, de más kötelességeim is vannak. Ez tiszta képlet, ez egy egyenlőtlen viszony. Korlátozódhat az előnyök és a kötelezettségek számbavételének terepe, például az előnyök szempontjából lehet tekintetbe venni csak a munkajövedelmet, a kötelesség szempontjából a ledolgozott munkaidőt, és lehet az a helyzet, hogy én többet dolgozom kevesebb bérért. Tudjuk, hogy még ez is sokkal bonyolultabb, hiszen a bérek és jövedelmek egyáltalán nem hűen fejezik ki a ledolgozott munkaidőt.
Az iskolai tanulók (és szüleik) valamint a pedagógusok előnyei (jogai, lehetőségei) és kötelességei nem összemérhetők. Nem lehet eldönteni, hogy melyik csoporthoz tartozó mértékek a nagyobbak az adott kategórián belül. Ilyen mérést soha senki nem végzett, és azt hiszem, nem is lehet. Az előnyök és a kötelességek nem is származnak a két csoport esetén ugyanazokból a halmazokból, vagyis az előbb leírt, esetleg még számba vehető összehasonlításra sincs lehetőség. Vagyis kellő alapossággal nem igazolható a tétel, hogy a pedagógusok kevesebb lehetőséggel, joggal rendelkeznének, viszont több kötelezettséggel, mint a tanulók.
A társadalomban kialakulnak valamilyen folyamatban a társadalom tagjait megillető jogok, létrejön az élvezett előnyök rendszere, illetve a társadalomban egyeztetési folyamatok révén kialakulnak a résztvevők kötelességei (feladatok, amelyeket aztán számon is kérnek, és a kötelesség nem teljesítését szankcionálják). Ha valakinek a jogai nem érvényesülnek, akkor egy jogállamban megvannak az eszközök a jogalkalmazásban a helyzet megváltoztatására. Ha valaki nem teljesíti a kötelességeit, akkor életbe léphetnek a szankciók, a kötelesség teljesítésének kikényszerítésére. Az esetek egy igen nagy részében, és fontos esetekben nem azért rendelkezünk bizonyos jogokkal, mert teljesítettük bizonyos kötelességeinket, vagyis azért, mert megszolgáltuk a jogunkat. Ezek a jogaink, különösen az alapvető (és nem alapvető) emberi jogaink már csak ember mivoltunkból is következően biztosítottak a számunkra. Súlyos kötelezettségszegések esetén még ezek a jogok is korlátozhatók (pl. a bíróság elítél bűnözőket, és ezzel korlátozza az egyik legfontosabb emberi jogukkal, a szabadságukkal való rendelkezésüket), de világos, hogy a közoktatásban nem ilyen esetekről van szó (és ha igen, akkor arra léteznek a megfelelő jogi eljárások).
Vagyis az esetek egy igen nagy részében arról van szó, hogy a jogok és a kötelességek terrénumai élesen elválnak egymástól, majdnem semmi közük nincs egymáshoz. A jogokat biztosítani kell, és e jogok (kivéve az erre hivatott személyeket és szerveket) nem korlátozhatók a kötelességteljesítés függvényében. A kötelességek nem teljesítése esetén mindenek előtt megfelelő pedagógiai eljárásokra van szükség a helyzet megváltoztatására, illetve - sokszor nagyon problematikus - büntetésre nyílik lehetőség. Nem akarok itt és most ennek pszichológiai és pedagógiai részleteiről írni, sok helyen utána lehet nézni. Számunkra itt annyi az érdekes, hogy a jogok és a kötelességek jórészt két külön kérdés, nem keverhetők össze.
Engem azonban sokkal jobban érdekel az a kérdés, hogy mikor és miért merül fel általában a jogok és kötelességek "dialektikájának" kérdése. Azt állítom, hogy ez a probléma rendszerint akkor merül fel, ha egy társadalmi csoport helyzete megváltozik a jogait illetően, legyünk konkrétabbak: például amikor az oktatási folyamatban amúgy kiszolgáltatott tanulóknak éppen ez a kiszolgáltatottsága csökken, a társadalmi egyeztetési folyamatokban, a jogrend fejlődésének eredményeként kiszélesednek a jogaik. Ez történt a 70-es és 80-as évek fordulóján az egyetemi hallgatói érdekképviselet kapcsán, és ez történt most a tanulói jogok rendezésekor.
Minden alkalommal, amikor egy társadalmi csoport lehetőségeit, tevékenységét befolyásoló módon megerősödik, kiteljesedik egy rajta kívül álló, de vele kapcsolatban lévő társadalmi csoporthoz tartozók jogainak rendszere, a változást elszenvedő, esetünkben a pedagógus csoport érezheti, gondolhatja úgy, hogy lehetőségei szűkültek, megfosztották bizonyos előnyöktől, jogoktól, míg a másik csoport tagjai a maguk számára pozitívan értékelt folyamaton mentek keresztül. A diákjogok átalakulását értékelheti a pedagógusok többsége rossz irányba tett lépésnek, a káosz növekedésének, a teljesítményt visszavető változásnak. Ezt akár természetes reakciónak is tekinthetjük. Minden változással szemben megfogalmazódik valamekkora körben ilyen, tehát a dezintegrálódás veszélyét komolyan felvető vélemény. A konzervatív gondolkodásmód megnyilvánulása ez, itt a konzervatív szót nem politikai értelmében, hanem a struktúrák és működésmódok fennmaradását szorgalmazó álláspontot jelző értelmében használva. A konzervatív gondolkodás minden társadalmi átalakulási folyamatban fontos szerepet játszik, megóvhat bennünket a valóban negatív következményekkel járó, nem kellően kidolgozott, veszélyes változtatgatásoktól, illetve a konzervatív gondolkodás és érvelés a változtatókat arra kényszeríti, hogy még alaposabban fejtsék ki véleményüket, még alaposabban tervezzék meg az átalakításokat. Vagyis a pedagógusok egy részének ódzkodása a tanulói jogok rendszerének kiszélesedése ellen érthető, természetes reakció. Ma fogalmunk sincs, hogy milyen mértékben jellemző ez a pedagógus társadalomra. Mint oly sok kérdés esetében, e tekintetben sincsenek tudásunk hézagait kitöltő kutatások.
A politika esetében azonban már felmerülnek bennem kételyek. A jelenlegi vezetés konzervatív politikai elkötelezettsége nem automatikus indok a változtatásokkal való szembenállásra. Ha a konzervatív politikai irányzatokkal való azonosulás egyet jelentene mindenfajta változtatás ellenzésével és megakadályozásával, akkor a konzervatív politikai erők irányítása alatt nem lehetne elképzelni jelentősebb változtatásokat a rendszereken, esetünkben az oktatás változatlan maradna, legföljebb a megelőző hatalom által megtett lépések visszavonása, s egy korábbi, ideálisnak tekintett állapothoz való visszatérés történik. Az okos konzervatív vezetésnek van víziója a változtatásokról, és hoz is ezekre vonatkozóan intézkedéseket. Ha az oktatási rendszer alapvonalaiban a saját ideológiai elképzelési szerint működik, akkor az alapkérdésekben nem, de a megvalósulást gátló tényezők lebontásában, és a segítő hatások érvényesülését segítő módon igenis változtat, beavatkozik.
Én ma még nem tudom megmondani, hogy a mi oktatáspolitikai irányító szerveinkkel mi pontosan a helyzet. Nagyon erős törekvései nyilvánvalóak egy a saját ideológiai elképzeléseinek megfelelő alapállapot létrehozására, de ezt csak abból tudhatjuk, hogy rendszeresen megfogalmazza, hogy alapvető területeken akarja megváltoztatni a struktúrát és a működésmódokat. Egyelőre egy kellően részletesen kifejtett, érvelő, a modern neveléstudományok alapjaira épített oktatáspolitikai koncepcióval nem állt elő. A törvény koncepciójának vitaanyaga elvileg lehetne ilyen (koncepció!), de e tekintetben bizonyos kinyilatkoztatásoknak a szöveg elején való, érvelés nélküli megfogalmazásán kívül nem kapunk tájékoztatást.
A tanulói jogok rendszerének valamilyen mértékű visszavétele (ami egyébként szerintem nem is olvasható ki a vitaanyagból!?!) konzervatív politikai beállítottság esetén is indokolatlan lenne. Pedagógiai szempontból óriási jelentősége van annak, hogy a tanulók saját nevelődési folyamataik döntésekbe is bekapcsolódó részeseivé váljanak. Paradox (talán nem is paradox) módon ez még a kötelességek teljesítésére is rendkívül pozitívan hathat, és a ma már sok tapasztalat szerint ez így is van. Ez az a tényező, amelynek komoly végiggondolása esetén egy konzervatív oktatáspolitikai irányításnak is úgy kellene - szerintem - döntenie, hogy nem vesz vissza jogokat, sőt, ésszerűen, ha belátható, hogy az a nevelés eredményességét és hatékonyságát növeli, még inkább kiterjeszti e jogok rendszerét.
Vagyis én azt javaslom a jelenlegi oktatáspolitikai kormányzatnak, hogy saját jól felfogott érdekeiből kiindulva, a nevelés előtérbe helyezésével kapcsolatban hangoztatott alapelveinek megfelelően hagyja el a jogok és kötelességek dialektikájának emlegetését a kommunikációjából.

3 megjegyzés:

  1. Érdekes, hogy a közoktatás eredetében alapvetően militarista (egyenruha, vigyázzállás, áristom stb.) és mind a mai napig hordozza ezt az örökséget.
    A diákok jogainak emlegetése, leginkább az, hogy a felelősségük nem akkora, tehát a jogaik sem lehetnek akkorák klasszikus katonai érvrendszer. A századosnak nagyobb a felelőssége, így hát a kiváltságai is, a közlegény pedig teljesítse a parancsot. A jog-kötelesség egyensúlyának érvelésében ugyanez bukkan elő.

    VálaszTörlés
  2. Na végre! Én is ezt érzem évek óta, csak nem volt időm végiggondolni és leírni. Nem azonos kötelességekről van szó és nem azonos jogokról. Meg amúgy is: jog - erkölcs - hagyomány. A három egyszerre van jelen és össze-vissza keveredik a tanári és szülői fejekben. Az iskola működtetése meg 3 oldalú, önkormányzat (alapítvány, egyház) meg a szülők és a gyerekek.

    Valahol nekem szomorú és egyben paródia is az iskolai környezetben és működési gyakorlatban a jogokat és kötelességeket szembeállítva tervezni. (Nem azt akarom mondani, hogy a megfelelő jogi háttér nem fontos, de azt igen, hogy nem a jog fogja meghatározni a jó oktatást. Egyik fontos alapja nyílván, de a napi esetek többségét nem lehet ezek mentén megoldani).

    Egy gazdasági - pedagógiai tengely jobban tetszene. Mennyi lóvé van, mint lehet belőle csinálni?

    Meg tetszene egy olyan erős helyi program is minden iskola közösség számára, ami a hatályos jogok alapján helyzetek megoldásához segítség lenne. Nem kötelességek szerint megfogalmazva. Ilyennel alig találkozom. (Gyanítom ezek a hagyományban vannak kódolva, és sok esetben ezt érzik jogsértőnek a felek). Ezt más szakmában szerszámosládának hívják. Eljárások, megoldások gyűjteménye, amire lehet támaszkodni egy vitás esetben. (Amolyan angolszász precedens cucc).

    Én azt látom, hogy az iskolákba nagyon eltérő kulturális és anyagi háttérrel rendelkező felek érintkeznek egymással. Kultúrájuk egyre kevesebb, kommunikálni nem tudnak, helyzeteket nem tudnak megoldani, ezért szaladnak a jogi megoldásért. A pedagógusok a miniszterüktől várják, a fenntartó a hatóságoktól, a szülők meg a politikától, rosszabb esetben ügyvédtől.

    Popper Péter írta, hogy egy társadalom kulturáltságát az mutatja leginkább, hogy az elesettjeivel, gyengéivel, helyzetből fakadóan kiszolgáltatottságban lévőkkel hogyan bánik. A betegekkel a kórházban-rendelőben, a foyatékosokkal az utcán, a gyerekekkel az iskolában. Ehhez nem jogok-köelezettségek kellenek. Inkább kultúra, ami sajnos fogyóban.

    Ebben téved a magát konzervatívnak, jobboldalnak címkéző (ellopjuk egyben) politikai oldal és a liberális (mennyit adsz vissza? kérsz számlát?) baloldal is. Nem tudom milyen környezetben vannak, de egyre inkább az a gyanúm, hogy hosszú évek óta nincs kapcsolatuk a Zemberekkel. Nincsenek tapasztalataik, nincsenek birtokában gyakorlati tudásnak csak véleménytudásuk van. Az meg szart se ér... már bocsánat. Egy irodai szobában rögtön jogi kérdés egy olyan helyzet, ami egy félmondattal megoldható a szülői értekezleten vagy az iskola folyósón... Napi élmények hiányában, - ami minden szakpolitikus számára fontos lenne - persze marad a jogok és kötelességek halmazában való bolyongás....

    UFF!

    :)))

    VálaszTörlés
  3. Néha kell. Egy kicsit kifakadni. És persze a kifakadásban súlyos gondolatok vannak, mert erősebben van benne a kötelességek és jogok szembeállításának bornírtsága, mint ahogy én azt a bejegyzésben meg tudtam fogalmazni.

    VálaszTörlés