Összefoglalóm

 

NI - 04

 

Knausz Imrével folytatott vitánk részemről záró bejegyzése. A korábbiak e linkeken olvashatók: KI – 01, NI – 01, KI – 02, NI – 02, KI – 03, NI – 03, KI – 04.

Mindenekelőtt én is köszönöm ezt a lehetőséget. És ez nem valami formális gesztus (mármint a köszönet). Ezt szeretném megmagyarázni, mert szerintem tanulságos.

A neveléstudományban dolgozók (kutatók, fejlesztő szakemberek, felsőoktatásban pedagógiai tantárgyakat tanítók) gyakran kényszerülnek arra, hogy szakterületüktől kisebb-nagyobb távolságra álló más szakterületek ismereteit használják fel. Előfordul, hogy a „segítségként használandó” tudománynak is avatott értői, például nem csak pedagógiából van képzettségük, végzettségük, meghatározó tudásuk, hanem mondjuk a történettudományokban, a szociológiában, a pszichológiában, a kulturális antropológiában, a filozófiában és mindezek (és mások) valamilyen részdiszciplínáiban. Ilyenkor, tehát amikor a neveléstudományi szakember gazdag, professzionális tudásrendszert tud használni, igencsak jó dolga van. Viszonylag könnyen épít fel pedagógiai jellegű mondanivalója mögé más tudomány(ok) által támogatott érvrendszereket, vagy egy sokkal egyszerűbb fogalmazásban: kisebb az esélye annak, hogy feltalálja a spanyolviaszt vagy hülyeségeket beszél.

De mi, neveléstudománnyal foglalkozók, kénytelenek vagyunk néha (sokszor?) valóban hályogkovács módjára viselkedni olyan tudományok ismereteinek alkalmazása során, amely tudományokhoz semmilyen formális közünk nincs. Lehetünk persze nagyszerű autodidakták, nem zárom ki, hogy egy neveléstudományi kutató annyira beleássa magát a filozófiába, hogy akár már ilyen szakos egyetemi diplomát is kaphatna a tudása alapján, de azért valljuk be, ez ritka.

Jómagam más – nem neveléstudományi – háttértudással, olyannal, ami a pedagógiai kutatások, fejlesztések és az oktatás során azonnal, magas színvonalon alkalmazható lett volna, alig-alig rendelkezem. Eredeti, matematika-fizika szakos tanári diplomám persze segített abban, hogy a kvantitatív kutatásmetodológiák területén biztosabb talajon álljak, és viszonylag jó példákat, eseteket ismerjek a természettudományos neveléssel kapcsolatban, de ezen túl, ne szépítsük, mindig a sötétben tapogatóztam. És nem lettem autodidakta filozófus vagy szociológus és egyéb más sem. Ez soha nem tántorított el attól, hogy belekotyogjak bizonyos pedagógiai kérdések esetén a diskurzusokba, olyan diskurzusokba, amelyek sok és mély tudást igényeltek számomra nem otthonos tudományokból. Persze rengeteget olvastam, persze mindig nagyon figyeltem rá, hogy nem neveléstudományi kérdések adott diszciplínában történő felvetésében és megválaszolásában mi hasznosítható a pedagógia számára, de azért valljuk be, nagyon sokszor ennél sokkal többre lett volna szükség.

Most is. A filozófia alapkérdéseiben mertünk ebben a vitában társalogni, eltérő véleményeket megfogalmazni és azok mellett érvelni. Nyilván mindketten – még ha nem is mondtuk ki minden egyes alkalommal – a pedagógiai tanulságokat kerestük. Ha filozófus olvasta volna azt, amit én leírtam (csak magamról merek nyilatkozni), lehet, sőt, szinte biztos, hogy a naiv személyes elméleteket kapirgáló laikus jelzőket ragasztotta volna rám, és maximum abban reménykedhetek, hogy nem a düh lett volna az eredmény, hanem csak egy elnéző mosoly. Mert amiről itt beszélgettünk, azt a filozófusok legalább 2500 év óta gyűrik, hatalmas fogalmi rendszert építettek köré, aminek mi itt csak a töredékét használtuk.

Ha most valaki azt hiszi, hogy valamifajta álszerénység vett erőt rajtam, és a kritikát akarom valójában ellehetetleníteni, akkor téved. Mert én nagyon fontosnak tartom, hogy mi, neveléstudománnyal foglalkozók a számunkra jelentős, de más diszciplínákhoz tartozó tudásrendszerekben otthon legyünk. Mi most megtettük azt a gesztust, hogy pőrén kiálltunk, pontosan bemutatva, hogy itt tartunk, és pontosan demonstrálva azt is, hogy az utánunk jövőknek – például a filozófia ismeretelméleti területein – sokkal tájékozottabbaknak kell lenniük. Mint mi!

Kitettük magunkat a kritikának, tudva – én legalábbis így voltam vele –, hogy van mit kritizálni abban, amit leírok. Nem baj. Tegyék meg! Azzal is épülhetünk. Azzal még inkább világossá válhat bárki előtt, hogy az általam itt bemutatott tudásnál sokkal alaposabbra van szükség.

És ezért köszönöm ezt a vitát, beszélgetést, mert Imre is vállalta, hogy belemegy egy ilyen kétséges megítélésű, általam azonban alapvetőnek érzett „felmutatásba”: Pedagógusjelöltek, pedagógusok, neveléstudományi doktori hallgatók, pályán lévő szakemberek, köztük kutatók! Nagyon nagy szükség van arra, hogy az itt is felvetett és jóllehet laikus módon tárgyalt kérdésekben, valójában a „mit is tanítunk” kérdésében ismeretelméleti szempontból sokkal jobban értsük a hátteret s a felmerülő nyugtalanító problémákat, tudjuk hová tenni az eltérő elképzeléseket.

De nem akarom megúszni a feladat végrehajtását, én is összefoglalom a saját álláspontomat.

1. Én is egy olyan világképpel rendelkezem, amelyben van objektív valóság, amiről legföljebb azt tudom állítani, hogy van és mindenki számára ugyanaz. (Tehát ellene vagyok annak a sokszor hallott, állítólag konstruktivista fogalmazásnak, hogy nincs objektív valóság, mindenki maga épít csak fel magának egy világot. A szollipszizmus számomra is elfogadhatatlan.)

2. Az emberi tudás teljes egészében személyes, csak a birtokosára jellemző, konstruált modell, vagy talán pontosabban modellek bonyolult rendszere az agyban. Az ember megismerő rendszere – Maturana-t követve – egy operacionálisan zárt, önfejlődő, önszervező rendszer, amely nem leképezi a valóságot, hanem a szervezet ahhoz való alkalmazkodását biztosítja.

3. Az objektív igazság – kénytelen vagyok továbbra is az objektivitás szempontjából a legtöbbet állító korrespondencia-elméletet alapul venni – a tradicionális ismeretelméleti rendszerekben a tudás tényeknek való jó megfelelését jelenti. Nyitott lennék egy ilyen definíció elfogadására, ha világos értelme lenne a „tény” és a „jó megfelelés” fogalmaknak. Ilyet nem sikerült sem olvasnom sehol, sem tőled nem kaptam most, tehát én maradok annál az álláspontomnál, hogy egy következetes ismeretelméleti gondolkodási rendszer kidolgozása során nem szabad építeni az objektív igazság fogalmára.

4. Az általad értelmezett (objektív) igazságok általad beismerten nem teljesen biztosak, sokszor csak ideiglenes igazságok, ha tetszik: 1-nél valamivel kisebb valószínűségűek. De nem sikerült meggyőznöd arról, hogy akkor ez a fogalom megfelel a korrespondencia-elvnek, és arról sem, hogy érdemes objektív igazságnak nevezni.

5. Ahogy értelmezed az objektív igazságot, az az én szememben majdnem azonos az adaptivitás fogalommal. A különbség azonban nagyon fontos: az objektív igazság mindenki számára objektív igazság, az adaptivitás viszont személyes konstrukció.

6. Bocsánat, de muszáj leírnom egy olyan érvet, amit eddig egyáltalán nem használtam. Az objektivista megismerésfelfogások objektív igazság fogalma az embertől nagymértékben függetleníteni szeretné azt a helyzetet, hogy egy kijelentés igaz vagy hamis. Ezt persze teljesen nem lehet megtenni, hiszen a kijelentéseket emberek fogalmazzák. De beszélhetünk elvontabb értelemben is kijelentésekről, tudniillik egy adott helyzettel kapcsolatban tekinthetjük az összes lehetséges kijelentést és vizsgálhatjuk azok igaz vagy hamis voltát. Mindegy, hogy egy ember megfogalmazza-e ténylegesen, hogy van egy pozitív tömegekkel rendelkező testek közötti kölcsönhatás (amit az emberek szokásosan gravitációnak neveznek), vagy nem fogalmazza meg, nélkülünk is vagy van ilyen, vagy nincs. Az objektív igazság hívei az objektivitás alatt valami ilyesmit értenek. Te viszont – állítólag ragaszkodva a korrespondencia-elvhez – meg akarod vizsgáltatni az emberekkel, hogy mi a helyzet. A gyümölcsfa a kertben példád erre vonatkozott (Berkeley példája, ugye?). Leírtad, hogy az emberek milyen vizsgálatokat végezhetnek ahhoz, hogy egyre jobban megbizonyosodjanak arról, hogy ott a kert közepén valóban van egy fa. De ez a megbizonyosodásunkról szól és nem arról, hogy objektív értelemben tényleg ott van-e. A vizsgálatok arra jók, hogy nagyon is adaptív legyen az az elképzelésünk (használva közben az előzetes tudásunkban lévő személyes konstrukciókat az udvar, a középen, a fa, a helyhez kötöttség fogalmaival kapcsolatban), hogy az udvar közepén áll egy fa, amely holnap, holnapután is várhatóan ott áll majd, s ha kapatosan megyek haza egy sötét éjszakán, akkor vigyázzak, nehogy nekimenjek. Telis tele vagyunk emberi konstrukciókban létező fogalmak használatával. Hogy lesz ebből objektív állítás?

7. Befejezésül a dolog tétjéről szeretnék valamit írni. A politikával, az emberek igazsághoz való viszonyával összefüggésben korábban már mindent leírtam, amit gondolok. Az volt a lényeg, hogy az objektív igazságok létezésébe vetett hit társadalmi értelemben nem adaptív, számos nagyon súlyos következménye van. A pedagógiai alkalmazásról közvetlenül kevés szó esett, bár a háttérben – ahogy már írtam – nagyon meghatározó volt. De közvetlenül is nagyon komoly kérdések merülnek fel. Ma tanítunk valamit – mégpedig rigorózus módon pozitivista szemléletben – a tudományokról. Még csak vitát sem lehet kezdeményezni azzal kapcsolatban, hogy a tudományok tényeket, adatokat gyűjtenek, és azokra épített összefüggéseket, törvényeket és elméleteket tanítunk. Régen a tudományfilozófia szemétdombjára került elképzelések jelennek meg a tankönyvekben, más taneszközökben és a tanulás-tanítás folyamataiban. Aztán! A tanulók az iskolában – nagyrészt rejtetten – csakis az objektivista ismeretelméleti megközelítésekre jellemző tanulásértelmezésnek megfelelően tanulhatnak. Esély sincs rá, hogy valami mással megismerkedjenek. Megint más, részben az előzőhöz kapcsolódóan. A konstruktivista pedagógia a hazai neveléstudományban, pedagógusképzésben és továbbképzésben egy „megtűrt elem”, egy szélsőséges irányzatnak titulált törekvés, ha az oktatás során egyáltalán előkerül (de nem is nagyon kerül elő). A konstruktivista pedagógia nem kapott még a hazai akadémiai világban tudományos legitimitást (ez máshol nem így van). Egyfajta áltudománynak tekintik sokan, de kimondani ezt senki nem meri, az egyenes beszéd a hazai neveléstudományi közéletnek nem igazából a sajátja. Most legalább szó volt róla egy sok részletet megvilágító vitában, bár nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, milyen nagy számban olvasták a sorainkat a kollégáink.

Legeslegvégül: Imre, veled jó vitatkozni, mert ragaszkodsz a témához (tárgyszerű vagy), megfontolod a másik érveit, fikarcnyi személyeskedés sincs abban, amit írsz, mondasz, az érveid erősen gondolkodásra késztetnek, érvelsz és nem kinyilatkoztatsz, elismered, ha egy részkérdésben azonos nézeten vagy a másikkal. Azt nem mondom, hogy remélem még sokszor lesz erre lehetőség, mert szívesebben lennék veled egy platformon inkább, ha vitatkozni kellene, s így erősíthetnénk egymást, de ha kell, persze vitatkozzunk. Ilyen úgyse nagyon van az akadémiai nyilvánosságban ma Magyarországon (a pedagógiában, bár egy kicsit több, mint akár 5-10-20-30 évvel ezelőtt).