Háromévértékelés - 2

E több részből álló bejegyzés bevezető részében az elmúlt három évhez köthető, nagyon is megfogható, az oktatási rendszer működésének feltételeit közvetlenül befolyásoló változtatásokról írtam. Nem csak a reálfolyamatok érdemelnek azonban figyelmet: tekintsük át a fülkeforradalom keretében létrejött oktatáspolitika jó néhány, alapfolyamatokat érintő döntésének várható hatását. Ezek esetében tehát maximum a döntésekről beszélhetünk, mint kész tényekről, azok hatásai még nem ismertek. Nem ismertek, de valószínűsíthetők. Hogy így vitathatók? Hát persze, amiket tényeknek nevezünk, még azok is vitathatók, vitatottak is sokszor. Én most hitem szerint erős szakmai alapokon nyugvó állításokat fogok megfogalmazni értékelésként. Nincs azonban kétségem afelől, hogy a kormány oktatáspolitikusai, ha egyáltalán reagálnának, alapjaiban vitatnák azokat. Nincs ezzel semmi baj, ez már csak így szokott lenni. Csak az a kérdés, hogy kinek hisz a választópolgár, amikor majd dönt ennek a kurzusnak a megtartásáról vagy elzavarásáról. Meg az is kérdés, hogy miképpen számolnak el majd lelkiismeretükkel azok, akik most nagyon nehezen, s valószínűleg csak sokára gyógyuló sebeket ejtenek a magyar oktatáson.

Hogy értsük, milyen károkat okoz a jelenlegi oktatáspolitika, látnunk kell azt is, hogy milyen állapotban lévő oktatás életébe, folyamataiba robbant be mindaz, amit e kurzus kritikusai közül sokan, még ha megfontolt, nem vagdalkozó szakemberek is, nemes egyszerűséggel ámokfutásnak neveznek. A magyar oktatás 2010-et megelőzően sem produkált kiugró eredményeket, ám azt sem mondhatjuk, hogy oktatási rendszerünk teljesítménye szégyenkezésre adott volna okot. A nemzetközi mérések a legfejlettebb országok átlagának elérését jelezték, néhány jellemzőt tekintve annál némileg rosszabb, egy két esetben jobb értékeket mutattak. Tudtuk viszont – és már e tudás is egy kis eredmény volt –, hogy a legnagyobb problémánk az esélyegyenlőtlenség, vagyis, hogy oktatási rendszerünk igazságtalanul „osztja szét” pedagógiai, fejlesztő erejét, és hogy ebből nem csak a negatívan érintettek rosszabb, méltatlanabb helyzete következik, hanem az is, hogy az ország nagyon rosszul bánik adottság- és tehetségpotenciáljával. Tudtuk, de 2010-et megelőzően sem tettünk eleget az esélyegyenlőtlenségek csökkentéséért.

Bár sokan nem adnak nekem igazat ebben, mégis makacsul állítom, hogy Magyarországon 2004-2005 után kibontakozóban volt (az óvatos fogalmazás nem véletlen) a pedagógiai kultúra átalakulási folyamata. A magyar oktatási rendszerben mindig is megtalálhatók voltak azok a pedagógusok, azok az iskolák és szakmai kezdeményezések, programok, amelyek a hagyományos, és sok szempontból fokozatosan túlhaladottá, inadaptívvá váló, hagyományos nevelési, oktatási kultúrán túlmutattak. Az új évezred első évtizedének közepétől annyiban történt változás, hogy elsősorban Európai uniós fejlesztési támogatások segítségével az innováció kiterjedt és felgyorsult. Viszonylag sok pedagógus (de azért nem a többségről van szó!) kezdett el másképpen „működni” az iskolában, partnernek kezdték tekinteni tanítványaikat, más, új, hatékony módszereket kezdtek el alkalmazni, amit tettek, az egyre jobban tetszett a gyerekeknek is. Nem jelentett ez forradalmi változást, nem volt robbanásszerű a fejlődés, inkább ígéret volt, de határozottan észrevehetők voltak a kezdeti eredmények. Sok hozzáértő szerint az, hogy a magyar 15 éves tanulók a PISA vizsgálatban 2009-ben határozottan jobb eredményt értek el a szövegértés tesztben, mint korábban, és e téren elértük az OECD országokra jellemző átlagot, éppen a pedagógiai kultúra reményteljes átalakulásának volt betudható.

Miközben tudtunk eredményeket felmutatni, néhány súlyos probléma az esélyegyenlőtlenségek kirívóan magas szintje mellett is megkeserítette az életünket. Kiemelhető a szakképzés válsága (talán nem túlzás a szó használata), a pedagógusok jövedelmének a teljesítmények nemzetközi összehasonításban közepes volta ellenére is gyalázatos szintje (az OECD-ben is és az Európai Unióban is az egyik legalacsonyabb átlagbér), a tehetségnevelés teljesítménydeficitje, valamint a társadalmi integrációt súlyosan veszélyeztető szegregáció, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ha globálisan akarom jellemezni a helyzetet, vagy inkább a hangulatot: létezett egy bizakodás abban, hogy fokozatosan felszámoljuk a problémákat. Ehhez voltak szakembereink, volt pénzünk (!) (tudniillik az EU támogatás), és voltak szakmai részkoncepcióink, miközben a 2010 előtt uralkodóknak nem volt átfogó oktatáspolitikai koncepciójuk, és hiányzott egy minimálisan szükséges egység is a törekvések érvényesítésében.

Aztán 2010-ben a bizakodásnak egyszeriben vége szakadt. Az új oktatáspolitika szinte mindent tagadott abból, ami a korábbi időszakban ígéretes szakmai kibontakozásnak látszott, és olyan új koncepciók szerint kezdte meg a magyar oktatási rendszer radikális átalakítását, amely koncepciók – ha egyáltalán annak nevezhetők a sokszor csak a korábbiakkal való szembenállás szinte gyerekes törekvése nyomán megszülető hagymázas elképzelések – szakmai evidenciákat sértenek, de súlyosan.

A nyitány a Fidesz egész politikai retorikájának oktatáspolitikában való leképeződése volt: hazugságok tömkelege árasztotta el a médiát arról, hogy a megelőző oktatáspolitika kivéreztette az oktatást, a nevelés feladatát semmibe vette, nem folyt erkölcsi, hazafias nevelés az iskolákban, nem létezett tartalmi szabályozás. A képtelen, ám széles körökben, köztük a pedagógus társadalom nagyobbik részében is visszhangra találó állítások hosszan lennének tovább sorolhatók. A visszamutogatás során megfogalmazott legtöbb állítás az alapvető pedagógiai ismeretek nem tudásáról tanúskodott. Minden racionalitást nélkülöző, a választások előtti, alatti és utáni érzelmeket, hangulatot otromba módon kihasználó, a magyar oktatásügynek hallatlanul nagy károkat okozó retorika volt ez. Megteremtette annak az alapját, hogy az óvodapedagógusok, tanítók és tanárok közössége ugyanúgy az ésszerű érvelést, vitát a kapcsolatok lehetséges módjai közül kizáró két ellenséges táborra bomoljon, mint ahogy ez az egész társadalommal megtörtént. Ebben a helyzetben természetes következtetésként hirdette meg az új oktatáspolitikai irányítás, hogy nem kell érdemben meghallgatnia a másik felet, végleg ellehetetlenítve ezzel a társadalmi párbeszédet.

És jöttek sorban az elképesztőbbnél elképesztőbb döntések. Előre kívánkozik ezek közül valami, ami valójában nem is volt jogszabályként megjelenő, testületi szavazást igénylő döntés, csak „egész egyszerűen megtörtént”. Az új hatalom leállított számos fejlesztési folyamatot.

Az iskolában tanítandó tartalom lehető legmagasabb szinten, a Nemzeti alaptantervben történő rögzítése, vagyis a tartalmi szabályozás minden ésszerűséget nélkülöző központosítása megálljt parancsol a legfontosabb, vagyis az egyes pedagógusok szintjén, a tanórákon beindult kultúraváltásnak. Ha a pedagógus nem igazíthatja csoportjához, az egyes tanulókhoz, hogy mit és milyen kontextusban tanít, melyik tanítványától mit követel, számára, vele együtt milyen nevelési és azon belül oktatási célt tűz ki, akkor megette a fene az egész differenciálást. Márpedig a pedagógiai kultúra átalakulásának legfontosabb eszköze, de célja is a minden tanuló számára optimális fejlesztést kialakítani szándékozó adaptivitás, hagyományosabb megnevezéssel élve a differenciálás. Bár szerencsére a módszertani szabadságot egyelőre még nem vette el senki a pedagógusoktól, mégsem könnyű gúzsba kötve táncolni. Itt egy sokféle központi eszközzel (programokkal, továbbképzésekkel, hálózatok létrehozásának ösztönzésével) segített, törékeny, éppen, hogy csak elindult folyamat szakadhat meg, csak azért, mert a jelenlegi oktatáspolitikai kurzus emberei csakis a tartalmi szabályozás központosításában képesek gondolkodni.

Már leállt a kompetenciafejlesztő programcsomagok kialakításának, továbbfejlesztésének folyamata. Ott vannak a milliárdokért létrehozott, az alkalmazó pedagógusok többsége által jónak ítélt programok, és senki nem törődik a rendszer szélesítésével, a továbbfejlesztéssel, a programokhoz szükséges taneszközök előállításával. Nem tett semmit a jelenlegi kormányzat a kompetenciafejlesztő programcsomagok ellehetetlenítésére, csak éppen nem tett semmit azért, hogy élhessenek, hathassanak. Ez éppen elég volt, ugyanazt a hatást érte el.

Szintén a parlagon hagyás a sorsuk a 2009-ben, 2010-ben még éppen, hogy csak formálódó intézményi együttműködéseknek, az akkor kibontakozó hálózatoknak, a jó gyakorlatok elterjesztésére kezdett programoknak. Nem kell szétrombolni, támogatás, éltető erő nélkül szétrohad magától.

Soha nem állítottam, hogy volt valaha is olyan oktatáspolitika Magyarországon, amely eredményeket ért volna el az esélyegyenlőtlenségek csökkentése terén. Ám előbb a HEFOP-okban, utóbb a TÁMOP-okban ott voltak azok a kezdeményezések, amelyek valamit mégis elindítottak. Ezek többsége leállt, és az a csoda, hogy az esélyegyenlőségi és képességkibontakoztató feladatokhoz nyújtott támogatás még egyáltalán él, ki tudja, meddig. Az esélyegyenlőtlenségek elleni küzdelem furcsa nyilatkozatokban jelenik meg: hallhattunk már „szeretetteljes szegregációról” is, újra megjelent a retorikában a „felzárkóztatás” célja. Ha ez csak hozzá nem értés lenne, akkor még reménykedhetnénk. Félő azonban, hogy ez – miközben leállnak az esélyegyenlőtlenség, a szegregáció problematikájához érdemben hozzányúló programok – hátra arcot jelent az esélyegyenlőtlenség csökkentését célul kitűző politikában.

(Folyt. köv.)