Háromévértékelés - 1

(Jó régóta nem írtam a blogomra. Nincs magyarázkodás, inkább újra írok, itt van egy több folytatásból álló bejegyzés első része:)

Kissé visszafogott, de azért a munka frontján elért győzelemről szóló jelentéseket hallottunk hatalmon lévő oktatáspolitikusoktól a napokban, a 2012-2013-as tanév végén. Mind Balog Zoltán miniszter, mind Hofmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár sikeresnek nevezte mindazt, amit tettek az elmúlt három, illetve az elmúlt egy évben. A politikusi nyilatkozatok a legritkább esetben adják mélyreható elemzését a helyzetnek, sokkal inkább propaganda eszközök. Most is, és a tanévzárás kapcsán elmondottakkal is így van ez.

A jelenlegi kormány három éve van hatalmon. Az oktatásban három év nem sok a legtöbb változtatás esetében, így a Fidesz-KDNP oktatáspolitikájának eredményeit sem könnyű a látható, mérhető eredmények, vagy éppen problémák alapján megítélni. Mind a kormányzati hozsannázásban, mind a lesújtó ellenzéki kritikában ugyanúgy ideológiai álláspontok, valamint szakmai ruhába öltöztetett kinyilatkoztatások szerepelnek, a műfaj talán nem is visel el mást. Érvek sokaságát, elemzést, mélyre nézést nem nagyon. Pedig néha nem árt megtenni. Tegyünk rá egy kísérletet!

Elegáns lenne azt írni, hogy a 2010 óta radikálisan átalakított oktatáspolitika hatásai így és így tükröződnek az országos kompetenciamérések, vagy a nemzetközi felmérések adataiban. Csakhogy a legfrissebbek – a tavaly májusban lebonyolított országos kompetenciamérés eredményei – 2012-esek; a 2011-ben megismert PISA pontszámok egy 2010-es tesztelésből származnak; és a TIMSS vizsgálat is 2011-ben volt, szinte semmi mondanivalója nem lehet arról, milyen is ez a fideszes oktatáspolitika. Nem is érdemes sok szót vesztegetni e mérésekre. Hiszen az új oktatáspolitika mindent felforgató döntései egy nagyon kis részben e most elmúlt tanév elejétől érvényesültek, egy részük januárban lett hatályos, és mintegy fél éves rálátásunk van ezek hatására, és egy viszonylag nagy része az intézkedéseknek csak most szeptembertől befolyásolja majd az ország oktatását. Egy bizonyítékokon alapuló elemzés a pusztán három éve érvényesülő oktatáspolitika értékelése során semmit sem tud kezdeni az amúgy jelentős mennyiségű és fontos információkat hordozó mérési eredményekkel.

A bizonyítékokon alapuló elemzés lehetőségei azonban egyáltalán nem elhanyagolhatók. Ha messze is vagyunk attól, hogy a gyermekeink, fiataljaink tudásában lemérjük a változásokat, maguknak az objektív feltételeknek a változásait regisztrálhatjuk. És arra is van lehetőségünk, hogy sok ponton összehasonlítsuk ennek az oktatáspolitikai kurzusnak a döntéseit mindazzal, ami a nagyvilágban tendencia, vagy elemezzük azokat a döntéseket, amelyek kétséget kizáróan szembe mennek a szakmában túlnyomó többségben elfogadott alapelvekkel.

Nézzük a tényeket!

Csökken az oktatásra fordított GDP hányad. Már 2003 óta ez történik, minden évben, e kérdést tekintve tehát a két legutóbbi rezsim egyike sem jobb a deákné vásznánál. 2009-ben még 4,75% volt az arány, 2010-ben 4,66%, majd 2011-ben 4,31% (az adatok az Eurostat rendszerből származnak), és igen nagy a valószínűsége, hogy 2012-ben fennmaradt a trend, csak „egyszerű halandók” az egészen friss statisztikákhoz nem férhetnek hozzá. Egy precízebb, a vásárlóerő változását és az inflációt is figyelembe vevő számítás azt mutatja, hogy az előző kormány fennállásának ideje alatt átlagosan egy évben lényegesen többet költött az oktatásra (kerekítve 8,4 milliárd USD), mint a Fidesz-KDNP kormány (ez is kerekítve 7,2 milliárd USD, a számítás során a Világbank és a KSH adatait használtam). Biztos sokan emlékeznek még a 2010-ben nagyon népszerű kormányzati propagandára: az előző kormány százmilliárdot vont ki az oktatásból, mi (az új hatalom) majd ugyanennyit beleteszünk. Ez a propagandisztikus megfogalmazás persze befolyásolhatja a választópolgárok döntését, hogy mit feleljenek a közvélemény kutatók kérdésére, hogy kire, mire szavaznának, ha most vasárnap lennének a választások, azonban közgazdasági tartalma egyáltalán nincs. De ha úgy szeretnénk értelmezni a hangzatos kijelentést, hogy mondjuk a 2002. évi oktatási költségekhez viszonyítva (ismét figyelembe véve a vásárlóerő paritást és az inflációt) az egyes években mennyivel volt több, vagy kevesebb az oktatásra fordított összeg, és mi adódik ki a hét évre számítható összegből, valamint ugyanezt kiszámítjuk 2010-re és 2011-re, akkor azt kapjuk, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormányok (rosszul számoltak a fideszesek) mintegy 180 Mrd Ft-tal rövidítették meg az oktatást hét év alatt, ám az új hatalom két év alatt produkált közel 150 Mrd Ft-os „hiányt”. Most 2013 közepe van, szerintem – az adatokat nem ismerhetem – mára már jelentős mértékben túlszárnyalták az előző rezsim „teljesítményét”. A „pénzkivonás” sebességében mutatkozik jelentős különbség, miközben egyébként a pénzkivonás ténye mindkét hatalom esetén részben magyarázható a tanulók illetve a pedagógusok létszámának csökkenésével.

Radikálisan csökkent a felsőoktatásra fordított költségvetési támogatás. Nem kell hosszasan elemezni, nyilvánvaló tényről van szó, a kormányzat sem cáfolta: az egyetemekre, főiskolákra fordított költségvetési pénz 2013-ban a megelőző évinél legalább harmincmilliárd Forinttal kevesebb lesz. Bár ez nem eget verően nagy összeg, de az a felsőoktatás, amelynek a teljes költségvetése kétszázmilliárd alatti összeg, igencsak megérzi. Meg is érezte. Rektoroknak persze nem szokásuk tüntetni, de még tüntetést szervezni sem. Cselekedeteiket, nyilatkozataikat nem politikai érdekek motiválják, hanem intézményeik fennmaradásához, ha lehet, jó körülmények közötti tovább munkálkodásához a megfelelő körülmények biztosítása, ezért aztán világraszóló botrány nem lett az egészből. Attól azonban messzire voltunk, hogy a kormány sikertörténetként adhassa elő. Balog Zoltán „háromérvértékelőjében” azt mondta, hogy a csődtől mentettek meg felsőoktatási intézményeket. Hát, igen, de előbb ők juttatták oda őket.

Hoffmann Rózsa pedig örvendezett, hogy a közoktatás költségvetési támogatása a most zárult tanévben egy százalékkal magasabb volt, mint az előzőben. Közgazdász legye3n a talpán, aki ennek a kijelentésnek a valóságtartalmát meg tudná ítélni. Az államtitkár asszony jó propagandista, tudja, hogy egy komplex adatrendszerből azt kell kiemelni, ami pozitív, a többiről mélyen hallgatni kell. Az egy százalékos növekedés – ha így van – a minimum két százalékos (de inkább nagyobb) infláció mellett csökkenés ugyebár, illetve az is világos, hogy a közoktatás majdnem szinten tartását a felsőoktatás sínylette meg, az oktatás teljes költségvetési részesedése nominálisan is csökkent.

Ha már a felsőoktatásnál tartunk: jelentős mértékben csökkent a felsőoktatásba felvételizők száma. Bár lehet némi szerepe demográfiai változásoknak is, a csökkenés mértéke (több tízezres) olyan nagy, hogy csak ilyen okokkal biztosan nem magyarázhatjuk. Egyértelmű, hogy a felsőoktatásban a hallgatói státussal összefüggésben hozott döntések riasztottak el sokakat a jelentkezéstől, vagyis a tandíj kiterjesztése (eddig is volt!), s a röghözkötés. Védekezni lehetne azzal, hogy így is, úgy is a legjobbak jutnak be a felsőoktatásba, túljelentkezés még mindig van bőven, azonban ez hamis érvelés lenne. Tudjuk, hogy sok fiatal van, aki inkább külföldön kíván tanulni, és igencsak valószínű, hogy a tehetségesebbek között az arányuk nagyobb. Az is hátráltatja a már eddig is jó eredményeket elérő fiatalok felsőoktatásba való bekerülését, hogy a hátrányosabb helyzetűek felsőoktatásban való megmaradása jóval nehezebbé vált az intézkedések következtében, ezért egy hányattatott sorsú, a családja támogatására támaszkodni egyáltalán nem képes, a felsőoktatásba való fiatal százszor is meggondolja, hogy továbbtanuljon-e.

Csökkent a pedagógusok reáljövedelme, ha pontosabb adataink lennének, talán azt is kimondhatnánk, hogy még a nominális jövedelmük is csökkent. Az elmúlt három évben nem volt generális pedagógus béremelés, miközben infláció természetesen volt. Az is a tényekhez tartozik, hogy még a Fidesz-KDNP kormányzás elején beígért jelentős pedagógus béremelés időpontja több csúszást szenvedett, és még ma is bizonytalan.

Hiába állítja Hoffmann Rózsa, hogy a tavaly még önkormányzati fenntartású iskolák állami irányítás alá vétele zökkenőmentesen zajlott le, nem mond igazat. A korábban nagyjából átlátható, kiszámítható folyamatok, a kisebb és jelentősebb fenntartói döntések bekövetkezte, következményeik megformáltak egy normális fenntartó-iskola viszonyt, amely 2013. január 1. után összekuszálódott. Az esetek nagy részében nem nagyon nagy ügyekről van szó, de rendkívül sok funkciózavarról, döntések már-már kivárhatatlan késéséről, a hivatal számára talán nem jelentős, az egyes iskolák, az egyes igazgatók, az egyes pedagógusok, az egyes szülők és gyermekek életében viszont fontos problémákról, amelyeknek a negatív hatásait nagyon is megérzik. Magam azt hittem, hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ tevékenységében kezdetben mutatkozó káoszhoz hasonló állapot hamar rendeződik, és kialakul egy új működési rend. Úgy tűnik, „rosszul saccoltam”, a működési zavarok ma is jellemzőek. Iskolaigazgatók rémtörténeteket mesélhetnének, de nem teszik, mert ők is a rektorokhoz hasonló helyzetben vannak.

A KLIK leglátványosabb kudarca a szakképzés inkorporálásának befuccsolása. Maga a kormányzat ismerte el, hogy a KLIK nem volt képes megoldani a szakképzés egészének átvételével kapcsolatos problémákat, és ezért az EMMI valószínűleg át kell, hogy adja egy másik tárcának a szakképzés irányítását. No comment.

Az eddigieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az oktatáspolitika három éve tartó radikális átalakítása nem hozott jobb működési feltételeket, sőt, fordítva: ma, 2013-ban a magyar oktatás rosszabb körülmények között kell, hogy ellássa feladatát, mint 2009-ben, az utolsó békeévben.

(Folyt.köv.)