2012. január 18., szerda

Hiszti a tandíj körül

(Fú, de félek, hogy ezt egy páran kormánypárti bejegyzésnek hiszik majd!)

Kedves hűséges olvasóim! Gondolkodjunk egy kicsit a tandíj jelenleg heves érzelmeket kiváltó problémájáról! Induljunk ki bizonyos általános feltételekből! Próbáljunk meg válaszolni arra a kérdésre, hogy kinek kell fizetni a felsőoktatási képzés költségeit! Van erre egy-két primitív válasz:

Primitív válasz 1.: A felsőoktatási képzés költségeit minden adófizetőnek, adója arányában kell fizetnie, vagyis a felsőoktatás legyen ingyenes az egyén számára, mert a társadalom, vagyis egyszerűen mindenki érdeke, hogy rendkívül felkészült értelmisége (pontosabban diplomás rétege) legyen.

Primitív válasz2.: A felsőoktatási végzettségűek a gazdaságtudományi kutatások szerint jelentős jövedelemelőnyhöz jutnak azzal, hogy diplomát szereznek, ezért indokolt, hogy felsőoktatási képzésüket teljes egészében ők fizessék meg. Ez természetesen csak hitel formájában lehetséges az esetek egy igen nagy részében.

Nyilván ez a két szélsőség, és könnyű lenne azt mondani, hogy az "igazság" valahol a kettő között van. Az első, amit mondani szeretnék, éppen ezzel kapcsolatos: nincs elméleti igazság, nincs tőlünk független, objektíve optimális megoldás, hanem döntés van. A döntés során persze meg kell próbálni mérlegelni a következményeket, s azt az alternatívát kell választani, amelyet valamilyen szempont(ok)ból optimálisnak értékelünk. És szerintem a lényeg itt van: valamilyen szempontból. De mi a szempont? Vagy mik a szempontok? (Írhatnék célfüggvényekről, optimalizációs eljárásokról, de nem akartok nagyképű lenni. Több esetben én sem érteném, amit írok.) A döntés pedig két dologról szól:

  • Milyen arányban osszuk meg a hallgatók és a rajtuk kívüli társadalom között a költségeket?
  • Ha a felsőoktatás finanszírozásában részt vesz a társadalom általában, akkor az így az adófizetők összességére jutó költséghányadot úgy osszuk el, hogy minden hallgatónak ugyanannyit kelljen fizetnie a képzésért, vagy legyenek különbségek? Ám akkor az a kérdés, hogy mi szerint, kiknek kelljen többet, kiknek kevesebbet fizetni.

A fontos kérdés tehát a szempont. Próbálkozzunk! A szempont az ország java. Mitől lesz jobb Magyarországnak? Kicsit persze visszariad az ember a definiálás rémétől. Akkor lesz jobb az országnak, ha a diplomások tudását minél magasabb szintre tudjuk fejleszteni, ennek megfelelően az élet jobbításához való hozzájárulásukat tudjuk  maximalizálni. Ez így persze mérhetetlen, nem sokat tudunk vele kezdeni. Azt azonban talán meg tudjuk mondani, hogy melyek azok a tényezők, amelyek egyrészt hatnak erre (a képzés minőségére), másrészt kapcsolatosak a tandíj kérdésével (mert most nem az összes minőséget meghatározó hatást szeretnénk vizsgálni, csak a felsőoktatás költségeivel kapcsolatosakat). Nos nézzük!

  • Hat a képzés minőségére, ha a hallgató a saját (leendő) jövedelméből "vásárolja meg" a képzést. Ugyanis tudatosabban, igényesebben viszonyul a hallgató ahhoz, amiért fizetnie kell, elvárásai lesznek. Fogalmunk sincs persze, hogy ez a tényező milyen mértékben hat a képzés színvonalára (ez a mérték ráadásul még egy sor további tényezőtől is függ, pl. attól, hogy milyen lehetőségei vannak a "megvásárolt" képzéssel szembeni igények érvényesítésének).
  • Ha a képzés költségeit a hallgatónak meg kell fizetnie, akkor - függően a kialakított ösztöndíj- és diákhitel rendszertől - nem mindenki ugyanolyan eséllyel kerülhet be a felsőoktatásba. Nyilván kimondható, hogy minél többet kell fizetni a képzésért (a hallgatónak), és minél kevésbé működnek ezt ellensúlyozó (ösztöndíjrendszer), vagy a fizetést későbbiekre halasztó (diákhitel) rendszerek, annál inkább igaz, hogy a hátrányosabb helyzetűek, még ha egyébként érdemesek is lennének rá, kisebb eséllyel jutnak be a felsőoktatási intézményekbe. Ez is a végzettek minőségét csökkentő tényező, mert a leendő diplomások köre szűkebb társadalmi csoportokból kerül ki, ami tehetségek elvesztését jelenti. A mértékekről természetesen itt sem tudunk semmit sem mondani.
Egyáltalán nem triviális, hogy csak a képzés minősége, a teljesítmény az, amelynek az "optimalizációjáról" itt szó van. Egyáltalán nem közömbös a társadalom számára, hogy milyen a diplomás rétegek társadalmi összetétele (mármint származás szempontjából). Egészségesebb az a társadalom, amelyben (legalábbis a minálunk érvényesülőnél) magasabb szintű társadalmi mobilitás valósul meg. Egy a költségeken belül nagy arányt képviselő tandíj, együtt a kompenzációs rendszerek hiányával vagy elégtelen hatásával csökkenti a társadalmi mobilitást (pontosabban annak a diplomás réteg rekrutációjával összefüggő folyamatait lassítja). Ez nem jó az országnak (remélem, emellett nem kell különösebben érvelnem.)

Mivel mértékekről egyáltalán nem tudunk beszélni, ezért "csak érzésre" mondhatunk ki bármilyen következtetést. De mielőtt ezt megtenném, érdemes a mai helyzetet megtekinteni. Ma egy vegyes rendszer érvényesül, az adózók nagy összessége is fizeti a felsőoktatási képzést, és maguk a hallgatók is. A hallgatók által fizetett összegek jelentős mértékben eltérők, de igencsak bajban lenne az, aki világos képet szeretne felvázolni arról, hogy pontosan mitől függnek. Befolyásolja a fizetendő összegeket, hogy hányadik diplomáról van szó, befolyásolja az az egyszerű döntés, hogy kinek kell fizetni, és kinek nem, ez pedig sokszor (de messze nem tisztán) a felvételi (érettségi) eredményektől is függ, és talán a piaci folyamatoknak is van némi hatása (ha van is, nagyon csekély). Ismereteim szerint a képzés valódi költségeinek szinte egyáltalán nincs hatása, és annak sem, hogy a diplomás, ha végez, mekkora jövedelemelőnyhöz jut, ha a végzettségének megfelelő szakmák valamelyikében helyezkedik el. Kusza, tiszta preferenciák nélküli rendszer ez, valóban megérett a változtatásra.

De a mai rendszer egy másik fontos összetevője is elemzést igényel. Ebben a rendszerben - mondjuk ki - elég jelentős előnyt élveznek a középosztályhoz tartozó családok gyermekei. A felsőoktatási helyek mintegy fele esetében ingyenes a képzés (legalábbis a képzés megszervezésével kapcsolatos költségek tekintetében). Azok jutnak ehhez, akik első diplomájukat szerzik, és elég jó eredményt értek el az érettségin ahhoz, hogy államilag támogatott képzésben vehessenek részt. Ide az igazán hátrányos helyzetű tanulók már általában el sem jutnak. Nincsenek adatok a birtokomban, ezt be kell vallanom, de félek, hogy ma senki nem látja át ezt a helyzetet "evidence-based módon" az országban. Az a nagyon erős gyanúm, hogy a felsőoktatásban az állami szerepvállalásból való részesedés a középosztály gyermekeinek a privilégiuma elsősorban. A kormányintézkedések most ezt a privilégiumot sértik, ellentétben egyébként a kormány középosztály erősítése melletti kiállásával (amivel én elvi és nem érzelmi okokból nem tudok azonosulni).

Vagyis én a következőképpen látom a helyzetet. Magyarországnak jobb lenne egy a tandíjra a mainál sokkal nagyobb mértékben épülő finanszírozási rendszer. Akár teljes mértékben tandíjból finanszírozott felsőoktatást is el tudok képzelni. A tandíj differenciált lenne, arányos azzal a jövedelemelőnnyel, amely az adott szakon realizálható majd a végzés után. Ezt a képzés idejében érvényesülő helyzet alapján kellene számolni. Ezt a rendszert pedig meg kell fejelni egy szociális alapú ösztöndíjrendszerrel, valamint egy a most tervezetthez képest állami forrásokat kevésbé igénylő diákhitel rendszerrel. Olyan szisztémát kellene kialakítani, amely kellően ösztönző a felsőoktatási képzés színvonalának emelésére, és ezzel a rendszer jövedelemtermelő képessége növekszik, kitermelve a saját költségeit is. Az ösztöndíjrendszernek és a hitelrendszernek olyannak kell lennie, hogy anyagi okok ne korlátozhassák senkinek a felsőoktatásba való bejutását. Ösztönözni kellene (pl. adóelőnyökkel) a vállalkozások, a magánszemélyek bekapcsolódását az ösztöndíjrendszerbe (jó működés esetén ez is jövedelmet termel). Ha az egész úgy működik, hogy állami források szabadíthatók föl, akkor azokat érdemes a hátrányos helyzetű gyerekek közoktatási rendszerbeli nevelésének fejlesztésére fordítani, hogy az esélyegyenlőtlenségek csökkenjenek. 

A kormány látszólag ezt teszi. Mozdul a tandíjra jelentősebb mértékben épülő rendszer felé, hiszen a bevezetendő szisztémában kevesebben tanulhatnak majd államilag támogatott formában. Lép valamit (nem tudom megítélni ennek minőségét) a diákhitel megváltoztatásában. Vagyis az irány jónak látszik. Csakhogy. Ezer sebből vérzik, amit csinálnak:
  • Úgy látom, szó sincs semmiféle oktatáspolitikai tudatosságról, hosszútávú tervezésről, optimalizációról. Itt primitív megtakarítási szándékok működnek. Hírek szerint ezt is rosszul csinálják, mert a kialakuló rendszerben több lesz a kiadás, mint a megtakarítás.
  • Nincs szó a területen született kutatási eredmények figyelembe vételéről. Sőt!
  • Szó sincs rendszerben való gondolkodásról. Ha itt lépek egyet, az hatásokat jelent tizenöt más rendszer működésére, és ezt bizony figyelembe kell venni. Ha ott lépek, más hatásokat kell néznem.
  • Különösen kimaradt a gondolkodásból az esélyegyenlőtlenségek alakulásának kérdése. Nincs arra semmilyen becslés, hogy milyen módon érintik majd a társadalmi mobilitást az intézkedések.
  • Amit a most érettségizőkkel csinálnak (de nyugodtan hozzávehetjük a 10-11. évfolyamosokat is), az közönséges disznóság. Káosz van a felvételi jelentkezés ügyében, és félő, hogy még nagyobb lesz a káosz, amikor majd a döntések jönnek. 
  • Természetesen most is társadalmi egyeztetés, párbeszéd, szakmai diskurzus nélkül hozzák meg a döntéseket, annak minden következményével együtt.
Az egészben a legbájosabb, hogy ahogy látom, az elit gimnáziumok tanárai felkapták a fejüket. Hoppá! Sérelem éri a kis világukat. Azokat a gyerekeket bántják (jól szituált családokban cseperedő, már az óvodában diplomára és sok százezres kezdőfizetésre kondicionált csemeték), akik éppen náluk tanulnak. Na de ilyet! Azt tetszettek mondani, hogy a középosztályt tetszenek megerősíteni. Így? Nem lesz királyi az út az ingyenes (minél jobb) egyetemen való tanulás? Már fogalmazódnak az ellenállás ötletei, sztrájkgondolatok vannak, ötletesnek is mondható tiltakozási formák pattannak ki a fejekből. 

Nem vigyorgok persze rajta, és kárörvendő sem vagyok. Sajnálom azokat a tanulókat - származzanak bármilyen családból -, akik most nagyon rossz helyzetben vannak. De szeretnék mindenkit felszólítani, ha már a kormány nem ezt teszi, legalább mi, még talán józan honpolgárok törekedjünk józanságra, átgondoltságra, figyeljünk azokra a bizonyítékokra ("evidence-based"), gondolkodjunk hosszú távon, és persze vitassuk meg a dolgokat. Bőven lehet, hogy ebben a bejegyzésben magam is sok hibát vétettem. Várom a rámutatásokat.

11 megjegyzés:

  1. Tanár Úr, egy (szinte) mellékes kérdés: mit értesz "elit gimnázium" alatt? Az elit gyermekeit képző gimnáziumot vagy az elit tudású gyerekeket képző gimnáziumot?
    Egyébként: talált, süllyedt.
    Bakonyi László

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó kérdés, hogy mit értek "elit gimnázium" alatt. Ugyanis ez nyilván nem szakkifejezés, hanem köznyelvi, de néha a szakszövegekbe is becsempésződik. Én ilyen esetben mindig megjegyzem, hogy ez nem szakkifejezés, a blog azonban nem szakmai műfaj. Az elit gimnáziumok fogalma mindkét említett értelmezésben használható, és ugyanazt a kört fedi. A legjobb tanulókat tanító gimnáziumokban úgy nagyjából a társadalmi presztízs szempontjából a társadalmi elithez tartozó családok gyermekei tanulnak. De lehetséges egy harmadik értelmezés is: elit gimnázium az, amelyben a lehető legmagasabb szintű oktatás folyik. Nos, ez a kör már szerintem nem fedi az előzőt. Sokszor leírtam már, a PISA vizsgálatokban a legjobb magyar 5% (összehasonlítva a többi országból is a legjobb 5%-kal) rendszerint rosszabbul, több esetben sokkal rosszabbul szerepel, mint az átlag, vagy akár a leggyengébb 5%. Én úgy látom, hogy ennek két oka van: egyrészt bárki bármit mond, a hazai jelentős oktatási szelekció csökkenti a színvonalat (az igazán tehetséges hátrányos helyzetűek nem tudnak kiemelkedni), illetve szerintem baj van a legjobb tanulókat tanító iskolák pedagógiai színvonalával is.

      Törlés
  2. Csak egy régi emlék: nekem az volt az első sokk az oktatási rendszer és általában a róla való gondolkodás ügyben, amikor Bokros Lajos ellen felvonuló diákok egy koporsóval jelentek meg, amire esélyegyenlőség volt írva. Akkor szembesültem azzal, hogy a generációm fejében nagyon nagy sötét foltok vannak. Rossz élmény volt. Amikor évekkel később a népszavazási procedúra eltörölte a tandíjat, onnét fogva biztos voltam benne, hogy pár év és akárki is lesz kormányon be fogják vezetni. Csak más nevet adnak neki.

    Amit írsz az rendben is van, DE még azt is hozzá tehetjük, hogy az egyetemek között is lesz különbség a diplomák értékében. Tehát a fizetős egyetem gyakorlata még kaphat egy összegekben kifejezhető jogos kérdést is:

    - ÖN MELYIK EGYETEMEN VÉGZETT?
    - .....
    - JAAAA......

    VálaszTörlés
  3. Szinte mindenben egyet tudok érteni a szerzővel. Kivéve: "Ezt a rendszert pedig meg kell fejelni egy szociális alapú ösztöndíjrendszerrel...". Szerintem ugyanis egy olyan ösztöndíjrendszert kell(ene) bevezetni, amely a tanulmányi eredményekre (és csak arra) figyel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves jtrauer! Ebben nyilván nem értünk egyet (de majd kiderül mindjárt, hogy ez nem is olyan biztos). Ma is igaz, és a jövőben - ha tényleg a most kialakuló rendszer szilárdul meg - még inkább igaz lesz, hogy amúgy rendes diplomássá válni képes, jó képességekkel megáldott, akár még tehetségesnek is mondható, ám hátrányos helyzetű tanulók nem jutnak el a felsőoktatásba, mert a családjuk nem képes ennek feltételeit előteremteni. Közülük sokak számára a diákhitel sem volt, és nem is lesz megoldás, mert nincs anyagi értelemben vett hátországuk, amely segíthetné őket, ha bajba kerülnének, ezért számukra sokkal nagyobb a kockázata egy jelentős hitel felvételének, mint szerencsésebb sorsú társaik esetében. Az ilyen társadalmi hátterű fiatalok pénzügyekhez való hozzáállása is másmilyen, számukra kevésbé természetes egy nagy összegű hitel felvétele.

      De lehet, hogy ezek nem nagyon jó érvek, és ellenérvek hatására hajlandó lennék változtatni a nézeteimen. Végül is a hátrányos helyzetű tanuló ugyanúgy a várhatóan számára is átlagosnál magasabb későbbi jövedelméből fogja visszafizetni a kölcsönt, tehát elvileg neki is teljesen ugyanolyanok a feltételek. A diákhitel rendszernek persze akkor nagyon jól kigondoltnak kell lenni (úgy tudom, a mai sem működik rosszul, és nyilván végig lehetne gondolni, hogy kellően ösztönöz-e mindenkit, aki oda való, a továbbtanulásra, s lehet javítani, ha nem). Viszont ha már nem lenne szociális alapú ösztöndíj, akkor ne legyen tanulmányi alapú sem. Ugyanis ezzel nekem az a gondom, hogy Magyarországon ma még iszonyúan erősen összefüggnek egymással a tanulmányi eredmények és a szociális helyzet. Nincs ellenemre az, hogy aki kiemelkedő, aki ígéretes, az kapjon plusz támogatást, csak az a meglátásom, hogy a tanulmányi eredmény alapú ösztöndíj nem ezt szolgálná, hanem a jobb társadalmi helyzetben lévők további támogatását. Mi lenne, ha valamifajta hozzáadott érték alapú ösztöndíjban gondolkodnánk? Mondjuk nem a konkrét tanulmányi eredmény számítana, hanem a rangsorban való előrejutás. Tudom persze, hogy ez meg azért problematikus, mert a rangsor elejéről már nem lehet előbbre jutni.

      Törlés
    2. "...ám hátrányos helyzetű tanulók nem jutnak el a felsőoktatásba..." - Pontosan. Ezért kell(ene) ezeket a tanulókat (és szüleiket) már a közoktatásban (általános és még inkább középiskolában) támogatni. S a felsőoktatásban olyan tanulmányi ösztöndíjrendszert kialakítani, ami biztosítja, hogy ha tanul ("teljesít"), akkor nem lesz gondja a tandíj előteremtésével.

      Törlés
    3. Lényegében egyetértünk. A "támogatás"-on kell még gondolkodni. Szerintem "támogatás = jó, méltányos pedagógia".

      Törlés
  4. Tőkés (Szombath) Hédi2012. január 19. 11:51

    Egyetlen kérdés, Pista! Biztosan vannak adataitok a társadalmi mobilitás mértékéről. Az 50-es évek (erőltetett, de végül is...) nagyobb méretű átrendeződését követte-e másik? Mikor? Milyen hatásnak tudható be (ha igen)?
    Tőkés (Szombath) Hédi

    VálaszTörlés
  5. Egyetértek azzal, hogy nem kormánypárti bejegyzésről van szó. Azért sem, mert a kormány működésére inkább jellemző az, hogy alapos elemzés, kidolgozás és szakmai diskurzus, párbeszéd nélkül hozza döntéseit, mint az, hogy éppen milyen döntéseket hoz.
    Nem nehéz kitalálni, hogy milyen FIDESZ-reakcióra számíthatott volna mondjuk Gyurcsány, ha ugyanezekkel elő mert volna állni.

    VálaszTörlés
  6. Van egy érvem a "primitív válasz 1" mellett. Igaz, hogy a felsőfokú végzettségűek általában jövedelemelőnyhöz jutnak, de ennek következtében több adót is fizetnek, így utólag megfizethetik a képzésük költségeit. E logika szerint ésszerű (lenne) a röghöz kötés: vagy itt kell adózni egy ideig vagy vissza kell fizetni az államnak a képzés költségeit. Ha ez így van, akkor itt talán nincs is annyira szó méltánytalanságról, viszont a korábbiakat drasztikusan csökkenteni kellene.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak annyit árnyalnék, hogy az általam említett röghöz kötés elnevezés nem jól hangzik, nem célja, hogy itthonmaradásra ösztönözzön, büntessen. El tudnék képzelni olyan nemzetközi megállapodást, hogy mondjuk a személyi jövedelamadó x %-át átutalja az az állam, amelyikben a más országban képzett diplomás dolgozik annak az államnak, amelyik a képzését finanszírozta. Ez addig működhetne, amíg az átutalt összeg eléri a képzés költségét. Többféle megoldás elképzelhető, az elv az érdekes. Ha ez a rendszer önmagában talán nem is méltánytalan, a korábbi méltánytalanságokkal együtt viszont már az egész rendszer valóban méltánytalan.

      Törlés