Most sértek vérig majdnem mindenkit

Bolydul a pedagógustársadalom. A miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárai megírtak egy nyílt levelet, amit maguk is segélykiáltásnak szántak. Az egész oktatási rendszert látják már veszélyben. Felsorolták azokat a problémákat, amelyek tiltakozásukat, kiáltásukat kiváltották. Az országban – most már lehet állítani – nagyon sok intézmény és nagyon sok magánszemély csatlakozott, fejezte ki egyetértését a felvetésekkel. Sokan mondják, végre valami megmozdult, sokan érzik úgy, hogy ebből most lehet valami.

Félek ettől a bejegyzéstől (amit most éppen írok). De nagyon. Ám attól még jobban félnék, ha nem írnám meg. Mert ugyan magam is csatlakoztam a nyílt levélhez, de látok sötét felhőket. Nem osztom az aláírók döntő többségére valószínűleg jellemző kitörő lelkesedést. Megismertem ezt a hatalmat annyira, hogy tudjam, mit lép majd. És az lehangoló lesz. Számomra biztosan.

De valamit nagyon-nagyon szeretnék leszögezni. Nem akarom bántani a kitörően lelkesedőket, nem akarom bántani az aláírókat, a csatlakozó szervezeteket. És a legkevésbé a Herman tanárait. Lehet, hogy sokan azt mondják majd, hogy mégis tettem, teszem. Pedig tényleg nem szeretném. Becsületesen, nagyon őszintén, a helyzetükhöz mérten nagyon karakán módon fogalmaztak meg egy véleményt. Ami ráadásul hat! Jól érti a pedagógus társadalom (legalábbis, azok, akik csatlakoznak), kifejezi elkeseredettségüket, de talán még fontosabb, hogy a nyílt levélben benne van mindaz, amit maguk is átélnek nap, mint nap bornírtságként, hülyeségként, fejvesztettségként, szervezetlenségként, pénztelenségként. Összegyűlt annyi ebből, hogy valahol már ki kellett buggyannia az elégedetlenségnek. Hát, megtörtént.

Mi akkor a bajom? Súlyos bajaim vannak ezzel az egésszel. Most én is nagyon karakán akarok lenni, nem rejtem véka alá, nem csomagolom be a véleményemet. A nyílt levél a felszínt kapirgálja. Fölsorolja a nyilvánvaló, a jól látható, a minden biztosítékot kiverő jelenségeket, ezt egyébként rendkívül alaposan és kiváló fogalmazással. De semminek nem kérdez rá az okára. Semmit nem ír arról, hogy mi van az egyébként nyilván létező, és a napi iskolai életet végzetesen megkeserítő jelenségek mögött. Ami a nyílt levélben van, az nem kritika, hanem panasztömeg. Nem a meghatározó folyamatokat, elképzeléseket és struktúrákat veszi célba, nem a gyökereit akarja kihúzni a bajoknak, hanem csak a tüneteket sorolja.

Nem mondja ki, hogy a problémák legtöbbje mögött ott van az oktatásirányítás radikális központosítása. Nem mondja ki, hogy a tartalmi szabályozás centralizálása súlyos következményekkel járt. Nem mondja ki, hogy leálltak az oktatásban a fejlesztési folyamatok. Nem mondja ki, hogy minden a modern társadalmak oktatási rendszereire jellemző autonómiát megszüntetett, vagy súlyosan korlátok közé szorított a hatalom. Nem mondja ki, még akkor sem, ha a jelenségek és a követelések közül egy-kettő halványan utal erre, hogy az oktatás ügyeinek eldöntéséből kizárták annak szereplőit. Nem mondja ki, hogy a jelenlegi oktatásirányítás számára a nevelés (és benne a tanítás) központilag rögzített elképzelések, tartalmak, ideológiák közvetítése, és minden szabályozási elemet ennek rendel alá. Nem mondja ki, hogy napestig sorolhatók azok a jelentős kormányzati intézkedések, amelyek az amúgy is súlyos esélyegyenlőtlenségi helyzetet katasztrofálissá teszik. Nem mondja ki, hogy az oktatás rendelkezésére álló anyagi források tragikus mértékben csökkentek. Nem mondja ki, hogy az elmúlt kb. 20 évben regnáló kormányok szétverték a szakképzést. A pedagógusok, a vezetők, az intézmények értékelési folyamataiban szinte csak az adminisztrációs terhek növekedését látja, és egy szava nincs arról, hogy a megalomán, centralizált, bürokratikus, minősítő típusú értékelés, annak erős preferálása a saját szakmánk szabályai szerint is súlyos hiba (minősítés vs fejlesztés, szummatív értékelés vs formatív).

Már hallom a riposztot: éppen, hogy nem ilyen elvieskedő, és ráadásul politikai tartalmakkal átszínezett vélemény megfogalmazása volt a cél, hanem a problémák világos megfogalmazása pártpolitikai felhangok nélkül. Igen. Erről van szó. Annyi megjegyzéssel, hogy sajnos ma egy szakmailag nagyon is megalapozott és hiteles oktatáspolitikai rendszerkritika semmilyen párt számára nem lenne kedves.

Mindjárt írok majd arról, hogy szerintem hogy alakult ki a helyzet, és hogy az e mozgalomban résztvevőknek a – szerintem – többsége valójában miben hisz, milyen gondolatokkal vett részt az alkotásban, vagy írt alá. Ám előtte egy nagyon pragmatikus dolgot szeretnék írni. Ezt már megpendítettem az írás elején. Én ugyanis pontosan tudom, hogy miképpen fog reagálni a hatalom. Az a hatalom, amely most kissé fellélegzett, mondván: azért ebben nincs semmi súlyos. Nos, a hatalom le fog ülni tárgyalni (valakikkel, lehet, hogy csak a Pedagógus Kar vezetésével), és megoldást találnak a problémákra. (Ja! Fontos! Czunyiné repül.) Mert amit a Herman tanárai felvetettek, annak minden pontja orvosolható legalább részben úgy, hogy közben a lényeg egyáltalán nem változik. Meg lehet ígérni, hogy nem lesznek anomáliák az érettségi és a felvételi szervezése körül, erre kidolgoznak egy feladattervet, és megbízzák az EMMI egyik munkatársát a gyakorlati kivitelezéssel. Előre látom, hogy lesz ingyen tankönyv a pedagógusok számára. Megbíznak egy céget azzal a feladattal, hogy kiindulva a jelenlegi portfólió értékelés szabályaiból, alakítsa azokat át úgy, hogy a pedagógusnak a minősítés során kisebb adminisztrációs terhei legyenek. Még az is lehet, hogy újból összekapcsolják a pedagógus bértáblát a minimálbérrel. Láttunk már sok ilyet: az OFI megkapja a feladatot, hogy alakítsa át a NAT-ot és a kerettanterveket, és csökkentse a tananyagot (idősebbek jól emlékezhetnek a „ciklusos tananyagcsökkentésre”). Nem sorolom tovább, a legtöbb „probléma” esetén lehet javaslatokat tenni, születhetnek „megoldások”. És ha esetleg egy-két pontban nem lesz változtatás, az belefér a kompromisszum fogalmába. Engedjenek egy kicsit a pedagógusok is.

Ez az amitől még jobban félek, inkább, mint e bejegyzés megírásától, vagy nem megírásától.

És akkor most a lényeg, amivel aztán végképp kiütöm a biztosítékot. Ugyanis attól (is) félek (félig-meddig ez a meggyőződésem), hogy a pedagógusok viszonylag nagy többsége számára ez a jó. Mert, hogy ez a bizonyos többség nagy valószínűséggel mélységesen nem ért egyet velem abban, hogy a Herman Gimnázium tanárai által felvetett problémák mögött sokkal súlyosabbak állnak. Inkább arról van szó, hogy a 2011-ben megkezdett változtatások irányaival ők egyetértenek. Az zavarja csak őket, hogy a végrehajtásba hibák csúsztak. Abban az értelemben nincs ezzel semmi baj, hogy természetesen ez is egy álláspont, ez is egy oktatáspolitikai nézetrendszer, aminek ugyanaz a tisztelet jár ki, mint bármelyik másiknak, akár az enyémnek, akár bárkiének, aki elvi alapon, nem szélsőséges társadalompolitikai szándékok nevében alakítja ki álláspontját. Ha ez egy nagyjából megfelelő leírása a helyzetnek, akkor javaslom, beszéljünk tisztán. Ezért aztán nem minden teatralitást nélkülözve nyílt kérdést intézek a miskolci Herman Ottó Gimnázium tanáraihoz: Van abban valami, amit leírtam? Tényleg azt gondolják, hogy a Hoffmann Rózsa által megálmodott rendszer elveiben és elvi struktúráiban is jó, csak nem jók a végrehajtók, rossz a végrehajtás? Emlékszünk, mint a szocializmusban: a szocializmus a lehető legjobb társadalmi berendezkedés, de vannak még kisebb hibák elvtársak.

Ez idáig „rendben is van”. De drága radikális barátaim, akik most hozsannáztok, pedig egy-két-három-négy éve még az „új oktatáspolitikát” velem együtt a velejéig elhibázottnak tartottátok! Vajon most miért lelkesedtek? Értem én, hogy a teljes kiéheztetettség állapotában egy kis falat is jól jön. Ha már régóta nem lehet felmutatni semmit a tanszabadságért folytatott harcban, akkor minden szalmaszálba kapaszkodni kell. Én ne érteném? Csalódottságom, kiábrándulásom a teljes magányba vonulásig sodort az elmúlt egy-két évben, hát persze, hogy én is először úgy örvendtem a jó hírnek, mint öt éve soha. Értem. És mégsem értem.