Gloviczki Zoltán az Emberi Erőforrások Minisztériumának közoktatásért felelős helyettes államtitkára interjút adott a Népszabadságnak (2012.09.03. "Befér-e az ágy az ajtón?"). Valami miatt olyankor különösen érzékeny vagyok, amikor Gloviczki úr megszólal, figyelmesen elolvasom, amit leírnak az interjúból, és állandóan vitatkozhatnékom támad. Virtuális vita ez, de azért zajlik, még ha egyébként normálisan mehetne másképpen, igazán interaktívan is. Persze ki vagyok én egy minisztériumi főtisztviselőhöz képest? Úgyhogy nem felhánytorgatni akartam a tényleges vita hiányát, csak csendesen megjegyeztem.
Azt állítja a helyettes államtitkár, hogy "az egyetlen olyan oktatási rendszer vagyunk Európában, ahol nem létezik külső szakmai ellenőrzés". Ez egy féligazság. Valóban, Európa legtöbb országában jól kiépített intézményes rendszere van az iskolák szakmai ellenőrzésének. Elkülönült szisztéma, szervezetrendszer, amely kifejezetten ezzel foglalkozna, nincs nálunk, de van nagyon sok minden más, ami ha nem is helyettesíti tökéletesen a professzionális szakmai ellenőrzést, de sok mindent megvalósít annak funkcióiból. Először is, az Oktatási Hivatal tematikus ellenőrzéseket végez az oktatási rendszerben, ennek dokumentumai megtalálhatók az OH honlapján. Létezik egy országos kompetenciamérés, amely a közoktatási intézmények legfontosabb nevelési eredményeivel kapcsolatban fontos információkat nyújt. A kompetenciamérés eredményeinek figyelembevételére jogszabályi feltételek léteztek a közoktatási törvényben, szabályozott volt, hogy a fenntartónak milyen lépéseket kell tennie akkor, ha egy iskolájában tartósan gyenge eredmények születnének. Az iskola fenntartójának törvényben szabott kötelessége volt az iskola tevékenységének ellenőrzése, ha saját erőből ezt nem tudta megoldani, akkor szakértőket vehetett igénybe, kiépített, és jelentős feladatokat ellátó szakértői rendszerrel rendelkeztünk. A minőségbiztosítás rendszerében fontos elemek voltak azok, amelyek az intézmények önértékelési folyamatait jelentették. Ez ugyan nem külső szakmai értékelés, ám ha az iskola (vagy óvoda) úgy látta, hogy önértékelési folyamatainak megfelelő menedzseléséhez külső szakértők bevonására van szükség, akkor ezt minden további nélkül megtehette. Nem sorolom tovább. Igenis létezett "az előző rendszerben is" külső szakmai értékelés, igaz, még egyszer mondom, valóban nem volt elkülönült intézményrendszere. Most lesz majd, bár még semmit nem tudunk róla. Most nem megyek bele abba a csapdába, hogy ismeret híján ezt a kiépítendő rendszert azzal vádoljam, hogy visszahozza a szocialistának mondott idők szakfelügyeletét. Majd meglátjuk. Akkor majd írok még egy bejegyzést.
Ezt is mondja Gloviczki úr: "[n]emigen akad olyan ország, ahol nincs olyanfajta tantervi szabályozás, hogy nagyjából mit kell tanulni az iskolában". Hát dehogynem. Még az itt példának írt finn tantervi szabályozás is olyan, hogy a központi tanterv legfeljebb témaköröket határoz meg. De általában a skandináv országokban, Nagy Britannia elkülönült oktatási rendszereiben, Írországban is ez a helyzet, és biztos van még jó néhány. Ám nem is ez a lényeg. Gloviczki úr állításával implicit módon azt is állítja, hogy eddig nálunk nem volt egyáltalán megmondva, hogy mit kell tanítani az iskolákban. Hát dehogynem. Úgy hívták - meg most is úgy hívják - az e funkciót ellátó tanterveket, hogy helyi tantervek. Ott minden tanítandó tananyag elég pontosan szabályozva volt. Ja, hogy nem a Nemzeti alaptantervben? Ez igaz, de akkor tessék azt kritizálni. Ha megteszi a helyettes államtitkár úr, akkor majd arra is kitérek, feltéve, hogy érvet is mond. Egyébként meg ez egy fura dolog. 2003-tól a kerettantervek nem voltak kötelezők. Ezek a dokumentumok mégis betöltöttek egyfajta szabályozó funkciót. Általánosan elfogadott becslések szerint az Oktatási Minisztérium által kiadott, ún. központi kerettanterv volt az iskolák 80%-ában az, amelyet a helyi tanterv hűen követett. És a többi kerettanterv sem különbözött ettől óriási mértékben. Vagyis fura módon a magyar közoktatási rendszerben formális szabályozás híján is meglehetősen egységes oktatott tartalom alakult ki. Az igazi szakmai vitát arról kellene folytatnunk, hogy milyen mértékű, milyen jellegű egységes tartalom szükséges a mi oktatási rendszerünkben. De hát viták nincsenek, csak üzengetések.
Még mindig a tartalmi szabályozásnál maradva, Gloviczki úr ezt mondja: "1989-ben alapvetőnek tartottuk, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Ma már látjuk, hogy ez a fajta szabadság egy lefelé süllyedő rendszert okozott". Először is, visszautalnék az előző bekezdésben leírtakra: szó sem volt "azt csinálunk, amit akarunk" rendszerről. A pedagógus által tanított tartalmat meghatározta a helyi tanterv, amelyet egy iskolai közösség formált meg szakmailag, és amelyet az iskola fenntartója hagyott jóvá, szakmai ellenőrzés mellett, azzal a kötelezettséggel, hogy a Nemzeti alaptanterv előírásait a tantervnek teljesíteni kell. Nekem ez nem tűnik szélsőségesen liberális szisztémának. De ennél is fontosabb a lefelé süllyedés. Mi süllyedt? Honnan veszi ezt helyettes államtitkár úr? Milyen vizsgálatok tényei támasztanak alá bármi ilyesmit? A magyar iskolarendszerben rendkívül sok probléma volt és van. Magam is számos ilyet szóvá tettem, és ugyanezt teszem majd ezután is. De ettől még a realitásokon nem szabadna ilyen könnyen túllépni! A jelenlegi oktatáspolitikai irányításra egyébként is jellemző ez a katasztrófakommunikáció. A 2010-ig működött oktatási rendszerben nem folyt nevelés - mondják. Hát akkor mi, ha nem az? De ha ennél enyhébben fogalmaznak, akkor is olyasmit mondanak, hogy a joganyag, illetve a Nemzeti alaptanterv nem volt értékközpontú, nem tekintette fontosnak a nevelést. Oktatással kapcsolatos dokumentumok nem is tudnak értékmentesek lenni. De számtalanszor hallottuk már, hogy az előző oktatásirányítás a szakadék szélére vezette az oktatási rendszert. nyilván az ebben az interjúban megfogalmazott süllyedés is valami ilyesmit akar kifejezni. De hát könyörgöm! A 2009-es PISA felmérés szerint javult a magyar gyerekek teljesítménye nemzetközi összehasonlításban. Az iskolák kb. 20%-ában olyan változások kezdődtek el, amelyek igencsak reményteljesek voltak, s amelyek megfeleltek a nemzetközi trendeknek. A magyar oktatási rendszer kezdte felismerni, hogy tennie kell valamit legnagyobb problémája, az esélyegyenlőtlenségek szélsőséges mértéke ellen. Tudom, hogy nem túl sok az, hogy kezdtünk felismerni egy problémát, de egy ilyen rendkívül nehéz, minden társadalmi csoport érdekrendszerét érintő kérdésben, és Magyarországon már ez is viszonylag soknak számított (arról nem is beszélve, hogy az esélyegyenlőtlenségek csökkentésére számos program indult el). Ez süllyedés? Gloviczki úr! Mondjon egy valamit, amiben romlott a magyar oktatás helyzete 2002 és 2010 között! És én ezzel nem a szocialista-szabaddemokrata oktatáspolitikai irányítást akarom dicsőíteni, volt vele baj bőven.
Még mindig erről: azt olvasom, hogy "...az egységes rendszer hiánya nem építőnek, hanem rombolónak bizonyult". A rombolásról, arról, hogy ezt Gloviczki úrnak igen nehéz lenne alátámasztania, már írtam. Arról is írtam már fentebb, hogy szó sincs itt az egységes rendszer hiányáról. Ha csak a tartalmi szabályozást nézzük: bármennyire kiábrándító is, de az iskolák döntő többségében az elmúlt két-három évtizedben végig lényegében az utolsó szocialista központi tantervet, a híres nevezetes '78-ast tanították. Olyan egységes volt ez a rendszer, hogy bármelyik igazán autokratikusan irányított oktatási rendszer is megirigyelhetné. Úgyhogy ha voltak problémák, és persze, hogy voltak, azok sokkal inkább a tartalmi szabályozás virtuális egységességéből adódtak, és nem a "szabadság érvényesüléséből". Ezért az, ami az elmúlt időszakban megvalósult, egyáltalán nem támasztja alá az egységesítés szükségességét. De egyébként is! Abban a nemzetközi szakirodalomban, amely az oktatási rendszerek irányításának átalakulásáról szól, nem találni olyan írást, véleményt, hogy a tartalmi szabályozást centralizálni kellene. Pontosan az ellenkezője fogalmazódik meg, méghozzá rendkívül erősen. Ezt már nem tudjuk tovább ragozni. A neveléstudományi kutatásokban, az oktatáspolitikai szisztémákkal foglalkozó nemzetközi szakirodalomban trivialitásnak számít, hogy a meghatározó trend a decentralizáció. A szakirodalomban előforduló töménytelen mennyiségű érvvel ez a jelenlegi oktatáspolitikai vezetés soha nem foglalkozott.
Gloviczki Zoltán azt állítja, hogy az intézmények irányításának járási szintre helyezésével az előző kormányzati ciklusban kiadott Zöld Könyv ajánlásait követték. Na, ez egy jókora csúsztatás. Mint a Kerekasztal egyik résztvevője határozottan tiltakozom az ellen, hogy a javaslatokat megfogalmazó szakemberek törekvéseit így meghamisítsák. Szó sem volt arról a Kerekasztal vitáiban, hogy egy állami szervezetrendszer központból irányított hivatalai legyenek az iskolairányítás letéteményesei. Tankerületekről volt szó, de azok önkormányzati jellegű testületek lettek volna, amelyek felett az államhatalom irányítása nem érvényesült volna annál szélesebb körben, mint azt az 1993-ban kialakított rendszer szabályozta. A kettő olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Azt olvashatjuk a NAT-ról, hogy "olyan, általános megfogalmazású tanterv, amelyben tananyagmennyiségről strukturálisan sem lehet beszélni". Azt ugyan nem tudom, hogy mit jelent valamiről strukturálisan beszélni, de azért érteni vélem az állítást. Érteni vélem, de hamisnak tartom. A jelenlegi elfogadott NAT telis-tele van tananyaggal. Miről beszélünk?
De olvasom tovább: Gloviczki úr példálózva kíván érvelni a mellett, hogy a NAT nem is tartalmaz megtanulhatatlan mennyiségű tananyagot. Példáját az alsó tagozatból hozza, a magyar nyelv és irodalom területéről, és azt állítja, hogy igazán nem jelent megtanulhatatlan mennyiséget, ha el kell olvasni egy Móra Ferenc-mesét, egy Wöeres Sándor-verset, egy Lázár Ervin-mesét. Nem világos, mi itt az érvelés módszere és lényege. Ha ez a három "tétel" szerepelne a NAT-ban, akkor persze senki nem állítaná, hogy túl nagy a tananyag. Sőt, inkább fordított lenne a kritika. De ráadásul Gloviczki úr nem jól emlékszik. Olvassa el a NAT közlönyben megjelent változatát az 1670. oldaltól kezdődően, ahol csak szerzőből fel van sorolva 18, teljes műből 12. Hogy ez sok, vagy sem, azt persze én, mint nem hozzáértő nem tudom megmondani. Az összes ismerettel együtt, ami itt ezeken az oldalakon szerepel, valószínűleg túl sok, és ezt megerősíti hozzáértők véleménye is. Szóval, vitatkozhatunk, de akkor legyünk tárgyszerűek.
Aztán jön ismét a már unalomig ismert állítás: "...nem volt előírva, hogy mit kell tanulni". Ismerjük a kommunikációs szabályt: ismételj sokszor egy állítást, a végén még el is hiszik, még ha mérföldekre van is a valóságtól.
Vagy ez: "[a] tankönyvkiadók kimondva kimondatlanul a hetvenes-nyolcvanas évek utolsó országos tanterveire építették a tankönyveiket. A pedagógus pedig, mivel nem volt más támpontja, a tankönyvkiadók azon üzleti érdekei mentén, hogy egy-egy könyvben mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző tartalmakat, túlméretezett tananyagot tanított". A tankönyvkiadók az OM központi tantervre, illetve saját, akkreditált kerettanterveikre építették a tankönyveket. Azokban annyi tananyag volt, amennyit e kerettantervek előírtak. Ezt a mennyiséget lehet, és lehetett túl nagynak tekinteni, számtalan ilyen kritikus vélemény létezett, az enyém is többek között. Lehetett kritizálni a tartalmi szabályozási rendszert, hogy abban valójában a 78-as központi tanterv reinkarnációi jelennek meg. Én is ezt tettem, már e bejegyzésben is írtam erről. De arról szó sincs, hogy az anomáliák a központi szabályozás hiánya miatt léteztek volna. Sőt, mint már érzékeltettem, a problémákat sokkal inkább a valóságos szabályozás túl merev, túlzottan centralizált voltának tudhattuk be. Kicsit komikus ennek a folyamatnak a feltételezése: nincs központi szabályozás, a kiadók a 78-ast követik, sőt, még inkább felturbózzák a tankönyveket, hiszen ki akarnak elégíteni minden széttartó igényt, azok a bugyuta pedagógusok meg azt hiszik, hogy mindent meg kell tanítani, ami a tankönyvben van. Nem szeretnék most semmi otromba jópofaságot ide rittyenteni, pedig nagyon viszketnek az ujjbegyeim. Ezért csak annyit írok, hogy ilyen elképzelésekkel nagyon nehéz egy tízmilliós ország közoktatását irányítani.
Gloviczki Zoltán kárhoztatja azt a helyzetet, hogy az államnak nincs közvetlen beavatkozási lehetősége, ha itt vagy ott baj van a gyerekek fejlődésével. A modern, demokratikus államirányítás többek között arra épül - bár nem vagyok hozzáértő szakember, ezért kicsit félve írom le ezt az inkább laikus megállapítást -, hogy az ilyen közvetlen beavatkozások a lehető legszűkebb körre terjedjenek ki. Nem kell az államnak közbeavatkozni, ha van kiépült rendszere annak, hogy anomáliák, problémák esetén mi a helyi eljárás, hogyan tudja az iskola esetleg segítséggel megoldani a kérdést helyben, illetve, hogy ha nem megy önerőből, mit tegyen az önkormányzati fenntartó. Gloviczki úr tegye át az elgondolást a gazdaság területére. és gondolja végig, hogy mit kapna a vállalkozóktól, a munkavállalóktól, ha felvetné, hogy aztán most már igazán kell, hogy legyen az államnak közvetlen beavatkozási lehetősége. Nem, ilyen lehetőség nem kell. A modern államnak nem ez a dolga. Hanem az, hogy olyan szabályozási környezetet, és olyan feltételrendszert biztosítson az oktatási rendszer egészében, amely a problémákat kiküszöbölhetőkké, sőt, felmerülésüket megelőzhetővé teszi.
Ismét előkerül (hát hiába pofázunk egy páran?) az önkormányzatok eltérő lehetőségeiből adódó egyenlőtlenség problémája. Már százszor leírtuk. A településnagyság, az iskola anyagi lehetőségei, stb., tehát az oktatás materiális feltételrendszere csak kis mértékben befolyásolja a színvonalat. Attól, (csak attól), hogy egy iskola egy kisközségben működik, még nem lesz rosszabb, mint a nagyobb településen működők. A kisebb településeken tanulók nem azért érnek el átlagosan gyengébb eredményeket számos mutatót (pl. kompetenciamérés) tekintve, mert vidékiek, kisebb településen laknak. Hanem azért elsősorban, mert a kisebb településeken más a társadalmi összetétel, kisebb a magasabban iskolázott szülők aránya. De ezt már annyiszor leírtam magam is, de sokan mások is! Miért nem lehet egyszer egy icipicit odafigyelni ránk?
De itt most már el is ment a kedvem az egésztől. Lenne még mit kipécézni az interjúból, de ... Úgyis mindegy. Nem?
