Mese egy másik világból

A történet egy a miénktől egészen különböző világban játszódik. E világnak az a legfőbb jellegzetessége, hogy sokkal egyszerűbb, mint a miénk. Egy másik univerzum, saját fizikai törvényekkel, saját objektumaival és folyamataival. Egyszerűbb, mint a miénk, mert sokkal kevesebb féle részecske van benne, azoknak egyenként sokkal kevesebb tulajdonságuk van, mint a mieinknek, kevesebb fizikai állandó jellemzi azt az univerzumot. Egyszerűbb sokkal, mint a mi univerzumunk, de még így is kellően komplex ahhoz, hogy struktúrák épüljenek fel benne. Ott is vannak galaxisok, naprendszerek, bolygók. E bolygók között vannak olyanok, amelyeken élet is van, sőt, olyanok is vannak, amelyeken létrejött értelmesnek nevezhető élet is. Mint a mi univerzumunkban a Tejútrendszer nevű galaxisban, a Nap nevű csillag által uralt rendszerben, a Föld nevű bolygón. A másik univerzum egyik "hasonló" bolygóján játszódik a történet.

Van ezen a bolygón sok-sok, a mi vizünkhöz hasonló anyag, ott is nagy világóceánt alkot, és van benne a mi szárazföldjeinkhez hasonló két sziget is. Mindkettőn élnek ugyanahhoz a fajhoz tartozó értelmes lények, amelyek társadalmakat alkotnak. E társadalmak már régen kapcsolatot teremtettek egymással, áthajózva az őket elválasztó óceánon. Fejlődésük hasonló ütemű volt, összehangolódtak a folyamatok. Hasonló rendszereket, intézményeket, szerepeket konstruáltak meg ezek a társadalmak, mint itt e másik univerzumban, a Földön mi. Igen, és lettek iskoláik is, abban pedagógusok tanították a felnövekvő gyerekeket

Ez azonban egyszerűbb világ, mint a miénk. Ez abban is jelentkezik, hogy az ottani embereknek nincs nagyon sok tulajdonságuk. Van összesen ezer olyan ismeret, amit egyáltalán el lehet sajátítani, van ezer képesség, amelyben fejlődhetnek, van összesen kétféle módja a kommunikációnak (nevezzük ezeket metakogníciónak és verbális kommunikációnak), a még iskoláskor előtti gyerekeket tízféle inger érheti. A két szigeten - nagyjából egyformán - úgy zajlott a társadalmi fejlődés, hogy elkülönült egymástól két társadalmi csoport. Különböztek egymástól abban, hogy az ezer ismeret közül elsősorban melyeket birtokolták, abban, hogy az ezer képesség közül melyek voltak inkább fejlettek az egyik, és a másik csoporthoz tartozókban. Az ismereteknek és a képességek fejlettségének ez az egyenlőtlensége úgy alakult, hogy - mindkét szigeten ugyanúgy - az egyik társadalmi csoport gazdagabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élhetett, átlagosan magasabb jövedelemhez jutott, gazdagabb volt a szónak anyagi értelmében is, mint a másik.

Az iskolába a gyerekek már különböző tulajdonságokkal érkeztek. A megelőző időben a családban nevelkedve már néhány dolgot elsajátítottak, megtanultak, kialakultak bizonyos tulajdonságaik. Úgy alakul (ez egy egyszerű világ), hogy az egyik társadalmi csoportba tartozó gyerekek az ebben a korban megtanulható ismeretek közül öttel rendelkeznek az iskolakezdésre, öt képességük van viszonylag magas fejlettségen, az egyik kommunikációs mód tekintetében erősek, a másikban gyengék, és a tíz ingerből őket öt éri elsősorban. A másik csoportba tartozók is öt ismeretet birtokolnak, de nincs átfedés a másik csoport gyermekei által ismert öttel, ők is öt képességüket tekintve fejlettek, de ez másik öt képesség (az előző csoport által birtokolthoz képest), ők a másik kommunikációs módban erősek, és az ő életük során a másik öt inger játszott fontos szerepet.

Az iskola feladata az, hogy az ezer ismeret közül minél többet megtanítson a gyerekeknek, fejlessze képességeiket az ezer területen. Ezek közül ők kezdetben csak öttel-öttel rendelkeznek.

A szigeteken - nagyjából egyformán - az iskola úgy fejlődött, hogy először szinte kizárólag csak a gazdag csoport (nevezzük így) gyermekei járhattak iskolába. De a történelmi fejlődés elvezetett oda, hogy minden gyermek iskolába került. A deklarációk szerint az iskola demokratikus volt, együtt nevelkedtek a különböző származású gyerekek. Ez ugyan igaz volt sok iskolára, az egész rendszerről azonban nem volt elmondható. Képmutató volt a politikai rendszer, vizet prédikált, és bort ivott: miközben az iskolai demokratizmust képviselte szavakban, tűrte, engedte, hogy kialakuljanak olyan iskolák, amelyekben jobbára már csak a gazdag gyerekek tanultak. De ilyen ebben a képmutató rendszerben csak kevés volt. Néhányan (szociológusok) szóvá is tették, hogy ebben a látszólag az egységességre épülő rendszerben vannak egyenlőbbek, és valójában a rendszerben határozott szegregáció jelenik meg, de ezzel senki nem törődött.

Volt azonban az iskolákban egy rendkívül fontos folyamat, amire még az oktatásszociológusok is csak később figyeltek föl. Az iskolai tanulás során jobban jártak a gazdag gyerekek, mint a szegények. A tanítók feltételezték, hogy a gyerekek már rendelkeznek valamennyi tudással, és hogy, hogy nem, éppen azt az ötöt feltételezték, amelyekkel a gazdagok rendelkeztek. Feltételezték, a tanítás folyamatába be is építették, hogy van már öt fejlett képesség a gyerekekben, és ez éppen az az öt volt, ami a gazdagokban volt fejlettebb. A tanítók sokkal erőteljesebben, gyakrabban használták az egyik (a verbális) kommunikációt, amiben a gazdagabb gyerekek voltak erősebbek. A szegény gyerekek, amikor iskolába kerültek, még nem tudták, hogy ott milyen lesz az élet. Féltek is kicsit tőle, izgultak is, de azért sokakban közülük volt várakozás. Ez a várakozás azonban nem teljesült. Nem értettek mindent abból, amit a tanító mondott, mert éppen azt az öt ismeretet nem birtokolták, amit a tanító rendszeresen használt, feltételezve, hogy minden gyermek ismeri azokat. A tevékenységekbe nem tudtak bekapcsolódni, mert olyanok voltak e tevékenységek, amelyekhez szükségük lett volna öt képesség fejlettségére, de hát azok bennük éppen nem voltak fejlettek, szemben a gazdag gyerekekkel. Olyan kommunikációs csatornán kaptak információkat, amelyeket ők nehezen tudtak használni. Így aztán ezek a gyerekek nagyon gyorsan kiábrándultak az iskolából, de mivel oda kötelező volt járni, elkezdtek mással foglalkozni. Egyesek közülük, akik erősebbek voltak a többieknél, megtalálták azt a területet, tevékenységet, amiben ők "ki tudtak bontakozni", és elkezdték társaikat terrorizálni, verekedtek.

A két szigeten azonban olyan politikai folyamatok bontakoztak ki, amelyek során gyökeresen átalakult a társadalmi berendezkedés, és ez hatott az iskolára is. Elismertté vált a szülők azon igénye, hogy úgy neveltethessék a gyerekeiket, ahogyan ők szeretnék. Szinte mindenki úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nem jó az, ha a gyerekeket együtt nevelik, érdemes különválasztani a jobban tanulókat a gyengébben teljesítőktől. Így mindenki jól jár, a gyengék is, a jó tanulók is. És mindkét szigeten elkülönítő oktatást alakítottak ki. lettek szegény gyerekeket-, és lettek gazdag gyerekeket tanító iskolák. A dolognak ideológiája is született. Az ideológia az volt, hogy természeti okokból vannak jobb képességű, és rosszabb képességű gyerekek, akiket nem lehet együtt tanítani, ahogyan - így az ideológia - a tapasztalatok is mutatták. Nem azért rosszabb képességű az egyik, és jobb a másik, mert a gonosz társadalom (pontosabban a gazdagabbak "társadalma") az egyik, a szegényebb társadalmi csoportot ebben a helyzetben akarja megtartani, és azt akarja, hogy a szegények gyerekei is szegények legyenek, s az övéik pedig gazdagok. Nem, itt a képességről van szó - hangzott az ideológia -, amely független társadalmi csoporttól, és szegény ember gyereke is válhat gazdaggá, ha jó képességű, szorgalmas, betartja a szabályokat, ... Amikor egyes szociológusok figyelmeztették a gazdagokat, hogy a képesség szerinti differenciálódás pontosan lefedi a gazdag-szegény megosztottságot, akkor az ideológia válasza már készen volt: a szegény szülők nem motiválják a gyerekeiket, nem adják át nekik a társadalom által preferált tudást és értékeket, nem fejlesztik a tanulás szempontjából fontos és még a családban fejlesztendő képességeket. Változzanak meg a szegény szülők, legyenek a gyerekeik okosabbak, felkészültebbek, jobb magaviseletűek az iskolakezdésre, és akkor majd belőlük is lehet gazdag. Mert valójában csak a tehetség számít, és nem a származás. Külön érdekessége az ideológiának az az érv, hogy a szegény gyerekek ingerszegény környezetben nőnek fel, szemben a gazdagokkal. A szociológusok figyelmeztetésére, hogy tudniillik nem kevesebb inger éri őket, hanem az ő ingerkörnyezetük más, ismét agyonhallgatás volt a válasz.

Voltak olyanok, is, akik nem bíbelődtek sokat az ilyen "szofisztikált" magyarázatokkal, egyszerűen azt mondták: a szegények génjei silányabbak.

No, megtörtént a gyerekek szétválasztása. Lettek gazdagok- és lettek szegények iskolái. Voltak már korábban is ilyenek, de kis számban, most azonban szinte minden gyerek vagy az egyik, vagy a másik típusba járt. Mindenki azt hitte, hogy majd most a jobb tanulók (a gazdagok) iskoláiban a tanulókat nem hátráltatják és nem agyabugyálják el rendszeresen a szegények, ezért majd még jobban fognak tanulni, sőt, a szegények is jobban fognak tanulni, mert nincsenek velük a "nyomasztó hatást gyakorló jó tanulók", és a tanítók is igazodhatnak az ő színvonalukhoz. Aztán másképpen lett. A két sziget összefogásával szervezett MÁKOSNUDLI mérésen kiderült, hogy mind a jobb-, mind a gyengébb tanulók rosszabbul teljesítenek, mint a korábbi rendszerben. Először senki nem akarta tudomásul venni az eredményt, agyonhallgatták. Aztán volt néhány ember, köztük tanítók is, akik megkérdőjelezték, hogy egyáltalán létezik-e MÁKOSNUDLI mérés. De egy idő után mégiscsak elkezdték komolyan venni az eredményeket. És elkezdtek gondolkodni, hogy mi lehet a baj.

És innentől a két sziget különböző utakon haladt tovább. Az egyik szigeten lényegében két táborra szakadt a társadalom. Az egyik tábor azt vallotta, hogy a problémák abból adódnak, hogy nem elég kemény az iskola. Sokkal erősebben meg kell követelni a tanulást, szankcionálni kell következetesen a szabályoktól való eltérést. Ez az irányzat fenn akarta tartani az elkülönítést, továbbra is azt vallotta, hogy csak így lehet tanítani, a két csoporthoz tartozók együtt nevelését fantazmagóriának, képtelenségnek tartotta. Ezen a szigeten a másik tábor azt mondta, hogy az alapvető probléma az elkülönítés. Ha a különböző csoportokból származó, különböző iskolai teljesítményekre képes gyerekek együtt, egy iskolában, egy osztályban tanulhatnának, akkor jobb lenne a helyzet. Hol az egyik, hol a másik tábor volt hatalmon, így ezen a szigeten hol ilyen, hol olyan oktatáspolitika érvényesült. Választások után mindig fordult a kocka, amit eddig követtek, attól most elfordultak, s fordítva. Az eredmények azonban tovább romlottak. Volt néhány (nagyon kevés) szociológus és pedagógiai szakember, aki felvetette, hogy egyik megoldás sem jó, és valójában azzal kellene foglalkozni, hogy milyen előzetes tudást, milyen fejlett képességeket feltételeznek a tanítók a kicsi iskolakezdőknél, és hogy milyen módon kommunikálnak velük, és esetleg meg lehetne tanulni, hogyan lehet a tanítás-tanulás folyamatában igazodni a gyerekek eltérő sajátosságaihoz, de nem hallgatott rájuk senki. Ezek a szociológusok és pedagógiai szakemberek teljes mértékben elutasították a keménykedni akaró tábort, de azzal sem értettek egyet, hogy az elkülönítés megszüntetése lenne a megoldás. Az elkülönítést maguk is rossznak gondolták, de nem képzelték, hogy a heterogén iskolák és tanulócsoportok kialakításával meg lehet szüntetni a bajok forrását.

A másik sziget társadalma nem szakadt két részre. Ott azt az alapelvet fogadták el, amit az előbb jellemzett sziget szociológusai és pedagógiai szakemberei képviseltek, valójában ez utóbbiak is a másik sziget szakembereitől szerezték a tudásukat. A másik szigeten nekiálltak a pedagógiai kultúra átalakításának. Pénzt költöttek erre, komolyan vették, hogy tanulni, kutatni kell, megfizették rendesen a tanítóikat, komolyan vették, hogy fontos a társadalom meggyőzése. Fokozatosan és következetesen indítottak reformokat, ezek közt ott volt az együtt nevelő iskolák kialakítása is. De nem ez volt a "zászlóshajó", az egész fejlesztés, az egész reform komplex célrendszeren alapult.

Ismerjük a történet végét: a másik szigeten, ahol reformok történtek, javulni kezdtek a mérési eredmények. És hamarosan a sziget gazdasága is kezdett sokkal jobban teljesíteni, felülmúlta az "egyik sziget" teljesítményét.

És boldogan éltek, míg meg nem haltak (Jaaaa! Ez nem jó ide. Mindegy.)