Oldalak

2010. december 16., csütörtök

Szolgáltatás és közszolgálat

A közoktatási törvény koncepciójának tervezetében azt olvassuk, hogy a megalkotandó törvény "kiindulópontja, hogy a közoktatás nem szolgáltatás, hanem közszolgálat". A törvény készítési folyamatát kísérő kommunikációban gyakran halljuk, hogy ez valóban az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb alapelv. De mit jelent, és mit lehet vele kezdeni?
Bevallom, én először nem értettem pontosan, hogy mi a kettő között a különbség. Kérdezősködtem, és először azt a választ kaptam, hogy e mögött az a sokszor más formában is megfogalmazott megfontolás áll, hogy ne legyen beleszólása a "fogyasztónak", értsd a gyerekeknek és a szülőknek az oktatás szakmai kompetenciákat igénylő kérdéseibe, az oktatás ne legyen olyan, mint a fodrászat, ahol a vendég írhatja elő, hogy mit tegyenek a hajával, teljes mértékben az ő akarata érvényesül. Ehelyett az oktatás legyen a köz szolgálata, amennyiben a pedagógusok nem az egyéni kívánságok alapján, hanem a közérdek, a kívánt közjó alapján végzik a tevékenységüket. Kicsit nem értettem, hogy a fodrász miért nem a közjót szolgálja, de annyi mindent nem értek, miért pont ezt kellene.
De aztán hallottam más magyarázatokat is, amelyek nem álltak ezzel teljesen ellentétben, de már izgalmasabbak voltak. Itt valójában - így a magyarázók - arról van szó, hogy az oktatás milyen érdekeket szolgáljon. A "szolgáltató" közoktatás az egyén érdekei alapján működik. A közszolgálati alapon működő oktatás viszont a közérdek alapján. És valóban. A vitaanyag bevezetőjében ki is mondatik: a korábbi szabályozás döntően az egyéni jogokra alapozott.
Ezt a magyarázatot már sokkal jobban értettem, és ismerős is volt. Nézzük kicsit közelebbről!
A szolgáltatás középpontjában az egyén áll: az állam tevékenysége az ő igényeit elégíti ki, míg a közszolgálat valamiképpen a közösségért, ha kell, az egész nemzetért van, annak érdekeit tekinti mindenek felettinek.
Vajon mi lehet a köz érdeke, mi lehet a közösségi érdek? A közérdek nem áll előttünk objektív kinyilatkoztatás formájában, a közérdek nem állapítható meg kétséget kizáró módon tudományos kutatások alapján. A közérdeket, ahogyan az egy társadalom alapvető politikai folyamataiban manifesztálódik, mindig a hatalom tételezi. Ez azonban alapvetően kétféleképpen történhet. Van egy demokratikus, és van egy diktatórikus módja.
A közérdek megfogalmazásának és követésének demokratikus módja arra épül, hogy a közérdek az egyéni érdekek integrációjából, egy társadalmi konstrukciós folyamat során jön létre. A közösség érdeke egyének megállapodása a közösen követhető célokról, az elérni kívánt állapotokról. Az egyének úgy vesznek részt a közösségi célok, így a közösségi érdek konstrukciójában, hogy a saját érdekeik érvényesülésének optimalizálására törekszenek. E folyamatokban általában az egyén feladja bizonyos érdekeinek érvényesülését, vagy elfogadja, hogy azok korlátozottan érvényesüljenek, annak érdekében, hogy más érdekei viszont érvényesülhessenek. Az érdekek feladása más érdekek érvényesülése akár még aránytalanul altruista módon is érvényesülhet, úgy, hogy a feladás a nagyobb mértékű az érvényesüléssel szemben. Így jön létre a közérdek, a közösségi érdek a demokratikus felfogás szerint. Vagyis – e nézetrendszer logikája szerint – a kettő egyáltalán nincs ellentétben egymással, egy nagy részben az egyéni érdekek alkotják a közösségi érdeket.
Mindig akkor van baj, ha a közösségi érdek konstrukciójának erről a dinamikus jellegéről elfeledkezünk, és közösségi ideológiák kezdenek el felépülni. Azzal a sajátossággal, hogy kihasználva az egyén természetes közösségiségét, a közösségi célok és érdekek konstrukciójára vonatkozó alapvető emberi törekvést, nem az egyének érdekeiből konstruálódik, hanem egy adott, a hatalmat effektíve gyakorló társadalmi csoport érdekeivel azonosul az ún. közösségi érdek, a közérdek. Ez a közérdek, a közösségi érdek tételezésének diktatórikus útja.
Lehet a szocialista társadalom érdekeit, azokat, amelyeket pártunk és kormányunk nyilvánított annak, tekinteni a közösségi érdeknek, a közérdeknek. Lehet a führer által kinyilvánított célokat tekinteni a közösségi érdeknek, és emberek tízmillióival elhitetni, hogy nekik akkor lesz jó, ha alávetik magukat ennek a törekvésnek. És lehet a nemzeti érdek jórészt semmitmondó kifejezése mögé rejteni a közép- és felső osztályok törekvéseit.
Amikor az emberi közösségek az etológia által optimálisnak tekintett 80-120 fős csoportnagyságot meghaladták, akkor létrejöttek fokozatosan a deklarált szabályok, amelyek aztán idővel írottakká váltak a jogszabályok rendszerét alkotva. Mindig ugyanaz volt a cél: a közvetlen tevékenység keretében már nem kezelhető nagy közösséget egységben működővé tenni. A demokratikus hatalomgyakorlás stratégiája e szabályokat mintegy alulról építkezve, az egyéni érdekek integrációja keretében hozza létre, a diktatórikus hatalomgyakorlás attól elszakadva, az integráció, a társadalmi konstrukció folyamatait ignorálva alakítja ki. Minden magát népjobbítóként láttatni akaró diktátor (vagy diktatórikus csoport) mindig azt állította, hogy pontosan tudható, és ő tudja is, hogy mi az egész közösség érdeke, mi jó mindenkinek. De ebben valójában nem különbözik a demokratikus hatalomgyakorlóktól, mert valójában ők is manifesztálják, kimondják, hogy mi a társadalom, a közösség érdeke. A különbség abban van, hogy amit kimondanak, az hogy jön létre.
Konkrétabban: a jelenleg még érvényben lévő, a közoktatási törvényben megfogalmazott szabályozás jól-rosszul az egyéni érdekek integrációjával előálló közösségi érdek ideológiájának talaján áll. Szó sincs róla, hogy ez a szabályozás kiszolgáltatta volna az oktatás folyamatait az egyéni érdekeknek. Ha így tett volna, akkor például nem szabályozta volna az iskolai felvételi rendszerét úgy, ahogy szabályozta, vagyis hogy bizonyos társadalmi csoportok vélt érdekeinek hátrányára, más, egyébként hátrányos helyzetű, és kiszolgáltatottabb csoportok előnyére. Az egyéni érdekek talaján nem is lehet állni, ez képtelenség. Az egyéni érdekek nagyrészt egymásnak ellentmondók, a demokratikus szabályozás éppen, hogy azt teszi, hogy – optimális esetben – egy társadalom tudományosan alaposan megvizsgált, és amennyire csak lehet széles társadalmi vitában kivitatott jövőképe alapján fogalmazza meg azokat az érdekeket, célokat, amelyeket alapvetőnek tételez, és legjobb tudása szerint ezekhez igazítja a paragrafusokat.
Valójában minden hatalom azt teszi, hogy mintegy posztulálja a társadalom számára a jövőképet, igyekszik irányokat, értékeket, elveket megfogalmazni, ehhez optimálisnak látszó folyamatokat, tevékenységeket rendel hozzá, majd a jogszabályaiban és intézkedéseiben ezeket tükrözteti. Ez minden hatalommal így van, a legdiktatórikusabbal és a legdemokratikusabbal is. Különbség ott van, hogy a demokratikus hatalom a jövőképet, az irányokat, az értékeket az egyéni érdekek integrációjának, egy társadalmi konstrukciós folyamatnak a keretében hozza létre, ezt az integrációs, konstrukciós folyamatot széles bázison, a tudományra is támaszkodva, a fékek és ellensúlyok rendszerét ki nem kapcsolva, átláthatóan, ellenőrizhetően teszi, míg a diktatórikus hatalom szűk körű egyeztetésekkel, a tudományt csak a saját álláspontjának alátámasztásáig felhasználva, a fékek és ellensúlyok rendszerét kikapcsolva, egyeduralkodó jelleggel, nem átláthatóan, jórészt titkos folyamatokat szervezve végzi el. Vagyis a demokratikus eljárásokkal inkább az érdekek integrációja fér össze, míg a diktatórikus hatalomgyakorlással az egyéni érdekek integrációjának kikapcsolása.
Ha egy hatalom arról beszél, hogy az általa leváltott hatalom az egyéni érdekeket követte a „szolgáltatási funkció” túlhangsúlyozásával, akkor képtelenséget állít. Minden hatalom az általa tételezett jövőkép, egyfajta közjó szerint szabályoz, és tölti be végrehajtó funkcióit. Hogy ez a tételezett jövőkép, közjó valóban az egyéni érdekek integrációjával jött-e létre, az adja meg egy hatalom valódi jellegét. Ha a következő hatalom félre akarja állítani az egyéni érdek érvényesítését, és valamifajta – közelebbről nem meghatározott – közérdeket kíván a helyére állítani, vagyis logikailag és minden társadalomtudományi megfontolás szerint képtelenséget állít, akkor az ember számára csak két magyarázat marad:

  • vagy arról van szó, hogy ez az új hatalom diktatórikus hatalomgyakorlásra készül, a közérdek jól hangzó, populista jelszava mögé kívánja rejteni saját egyeduralmi törekvéseit, közérdekként kívánja feltüntetni saját (értsd a személyükben valóban a hatalomban lévők) érdekeit, vagy/és azokét, akik valamifajta társadalmi bázisát jelenthetik,
  • vagy arról van szó, hogy a hatalom nem kívánja alapvetően félresöpörni a társadalmi egyeztetések, az egyéni érdekek integrációja „intézményeit”, nem mond le arról, hogy az egyéni érdekek integrációjával, széles társadalmi konstrukciós folyamatokban jöjjön létre az úgymond közérdek, viszont a kommunikáció szintjén, az előző hatalom még rosszabb színben való feltüntetése érdekében kihasználja a populista szólamok nyújtotta lehetőségeket.
Én ma még nem tudom megítélni, hogy a kettő közül valójában melyik érvényesül. Jelentős jelei vannak annak, hogy az első, igaz, egyelőre nem az oktatás, hanem az országos politika szintjén. Viszont az is igaz, hogy a két megadott opció nem független egymástól, a második majdnem szükségszerűen része az elsőnek, ha diktatórikus hatalmat kívánunk kiépíteni, akkor azt érdemes jó alaposan alátámasztani a megfelelő populista kommunikációval is.
Vagyis én azt mondom, hogy minden hatalom úgy tartja, és követi is ezt a tételt, hogy a közoktatás közszolgálat. Csak a különböző hatalmak különbözőképpen hozzák létre azt, amit aztán közérdeknek, közösségi érdeknek neveznek, és részben ennek is eredményeként tartalmában is akár gyökeresen más lehet az, amit a különböző korszakokban, periódusokban a hatalmat gyakorlók a köz érdekeként tételeznek. Ennek az alapvető összefüggésnek a palástolására szolgál minden olyan megfogalmazás, amely a különbséget az egyén és a közösség, az individuális megközelítés és a közösségiség ellentéteként állítja be. Ezt tette a hitleri nemzeti szocializmus, amikor egy „faj” felsőbbrendűségét tekintette mindent meghatározó, a közérdeket is konstituáló alapelvnek. Ezt tette a sztálinizmus, amikor egy társadalmi fantazmagóriában testesítette meg, hogy mi a társadalom egészének, a közösségnek az érdeke. És ezt tette a kádárizmus is, amikor a köz érdekeként tüntette fel a közérdek demokratikus folyamatokban való konstrukciójának megakadályozását, a politikai demokrácia ellehetetlenítését. Minden ilyen ideológia elsősorban azért veszélyes, mert ha csak ideiglenesen is, de képes kiölni a társadalom tagjaiból az egyéni érdekek egyeztetésének, a közérdek létrehozásának természetes törekvéseit. Az emberek normálisan az életviszonyaikból következő, saját élethelyzetük elemzése alapján önmaguk számára kialakított törekvéseik érvényesítése érdekében kapcsolódnak be egy társadalmi érdekintegrációs folyamatba, és létrehozzák kisebb és nagyobb közösségeikben a közérdeket, és az arra alapuló közös tevékenységet. A megváltó ideológiák jelenlétében a természetes érdekegyeztetési folyamatokat felváltják azok, amelyekben minden tevékenység során a megváltó ideológia tételeinek érvényesülése lesz a szempont, a tevékenységek értéke ezen ideológia szempontjai szerint méretődik meg. Ne legyenek illúzióink, ez is általában konkrét emberek (akár bizonyos csoportjaik közös) érdekei alapján játszódik le, megjelennek a konjunktúralovagok, az ideológusok, azok, akik megmondják a tutit.

6 megjegyzés:

  1. Hát az merült fel bennem soraidat olvasva, hogy hiányos premisszákból gondolkodsz tovább, amúgy helyesen. De a hiányos premisszák miatt nem biztos, hogy a következtetésed és a valóság közel van egymáshoz. Magyarul is írom: a politikusok nem ennyire következetes gondolkodók, mint te. Ezt ők így nem tudják sem végig gondolni, sem megfogalmazni.

    A fogalmak használata a politikában - nem tudom mennyire láttál már politika csinálást közelről, én pár évig igen, azért hagytam fel és menekültem el - nem annyira tudatos, mint egy kutatónak vagy szakembernek. Mi / Te pontosan tudod, mint jelent. ŐK nem!

    Teljesen biztos vagyok benne, hogy a szolgáltatás, mint fogalom bekerülése az oktatás kontextusába, kivágta a biztosítékot a pedagógusok nagy részénél. Eleve gyűlölnek mindent, ami a gazdasági élettel kapcsolatos. A szavakat is. Valami olyat kerestek, ami kilöki ezt a fogalmat, vagy ha úgy tetszik meghaladja. Ez lenne a közszolgálat. Ha hirtelen megkutatnánk ki mit ért a két fogalmon a minisztériumban, hát fura eredmények is kijöhetnek.

    Ha a két lehetőség közül kellene megmondanom melyik lesz, szerintem egyik se. Illetve a kettő sajátos területenként eltérő vegyítése.

    Itthon nem tudnak a politikusok egyeztetni. Nem is akarnak igazán. Bármelyik is van hatalmon, úgy állítja be a programját, hogy az közérdek. Soha, de soha a 20 év alatt, amikor hatalomban voltak, egyik sem tudta jól kitalálni és kommunikálni mit akar a köz érdekében erőből (a hatalom jogán és a választási ígéreteinek megfelelően) megoldani és mit akar társadalmi vitára bocsátani, olyat, amiben nem kell sietni és türelmesen megvárhatja annak eredményét.

    Tény, hogy az iskola fenntartók és az iskola székek nem tudnak mit kezdeni a működtetéssel. Nem tudják mi a szolgáltatás része és mi a közszolgálat. Alapjaiban sincs arról fogalmuk, hogy mi az amit kötelesek biztosítani (vegyük ezt szolgáltatásnak) és mi az amit meg kell valósítaniuk (ezt meg vegyük közszolgálatnak).

    A pedagógusok az én tapasztalatom szerint NEM AKARNAK egyeztetni. Rohadt módon örülnek, amikor megmondják nekik mit kell tenni. Semmilyen konfliktus kezelő képességük nincs, ami az iskola és a társadalom közt kialakuló helyzetekben kellene.

    Már hogyne örülnének egy olyan rendszernek, ami őket a közjó és a közszolgálat embereinek állítja be?

    Nem kell semmit kiölni itt belőlük! A kádár korban nőttek fel...

    VálaszTörlés
  2. Most csak arra szeretnék reagálni Zsolt gondolataiból, ami a politikusok kognitív képességeivel kapcsolatos, már hogy azzal, hogy nem gondolják át a dolgokat úgy, ahogy én leírtam. Ez így lehet, azt hiszem, ezzel egyet kell értenem. Az elemzésnek akkor is van értelme. Ugyanis lehet, hogy ennyire nem tudatos a cselekvés, tacit tudásként azonban mégiscsak valami ilyesmi irányítja a cselekvéseiket. Ott van ez a tudás, csak nem tudatosodik, nem válik explicitté. A szolgáltatás és a közszolgálat, az egyéni- és a közérdek szembeállítása egyszerű, jól érthető, és valóban megmozgatja a kádári reminiszcenciákat. Nem kell ehhez valóban mögötte bonyolult társadalomfilozófiai megfontolásoknak ott lenni. De mégiscsak ez történik. Mégiscsak arról van szó, hogy az érdekek integrációja kimarad, nem válik fontos tényezővé, a hatalom diktatórikus formákat ölt.
    A dolgok persze most sem feketék és fehérek. Az, hogy én most írhatok, írok a vitaanyagról, elküldhetem a véleményem, sőt, tegnap az Országos Köznevelési Tanács ülésén el is mondhattam, és Hoffmann Rózsa érdemben válaszolt is a felvetéseimre, azt mutatja, hogy ténylegesen léteznek egyeztetési mechanizmusok. Ezt próbáltam meg kifejezni azzal, hogy nem tudom, itt tényleg egy diktatórikus hatalomgyakorlás kialakulásáról, vagy egyszerű kommunikációs úthengerről van szó (esetleg persze mindkettőről).

    VálaszTörlés
  3. Igen, végül is a mozgás iránya ettől nem változik, csak a kételyeink nagyobbak vezetőink képességeivel kapcsolatban. Én azt láttam, hogy a politikusok általában válaszásra készülve vagy közvetlenül utána fogékonyak átvenni fogalmakat. Ami veszélyes, hogy a kontextus, amiben és amikor átveszik teljesen esetleges. Ezért hosszú ideig akár rosszul is használják és mást értenek alatta. De mivel politikusok ezt fogják ismételgetni 4 éven át. minimum.

    De a fogalmak felbukkanása nyílván nem véletlenszerű. Ebben igazad van és egyáltalán nem szükségtelen erről folyamatosan írni és beszélni.

    Szerintem - vagy ahogy Hofi Géza mondta, az én nyomott véleményem szerint :) - a Fidesz nem diktatúrára gyúr, hanem egy megmondó hatalomgyakorlásra. Erre pedig azért, mert jól látja, amit fura módon kevesen, hogy ma minden gondolat és tett átvihető, mert a Kárpát-medence teljes passzivitásban éli napjait. Nem kell diktatúrázni, az azért veszélyes, elég folyamatosan ismételgetni dolgokat és előbb-utóbb hatni fog.

    Miért jutott eszembe ez az egész fogalom használat? Egy ideje figyelem, hogy a jobb oldali gondolkodók ostrozzák a liberalizmust és az individualizmust. DE! A rossz példák, amit felhoznak rá, az általában inkább az egoizmus és a szervezetlenség napi megnyílvánulásaiból vannak.

    Az a szétesés és rabló gazdálkodás, ami folyt az előző kormány alatt, azt egyszerűen liberálisnak kódolták, szolgáltatásnak, individualizmusnak.

    Pedig ezek a fogalmak nem azt jelentik, ami itt folyt. De hát annak lehetett mutatni... Ebben sokkal jobb a Fidesz politikai kommunikációja: a ráolvasásban. Régen észrevették a politológusok, hogy mindig nekik sikerült tematizálni a közbeszédet.

    Ez a fogalom keveredés engem nagyon zavar, de beletörődtem. Csak szűkebb körben szoktam rászólni ismerőseimre, hogy ne liberálisozzanak meg individualizmusozzanak, mert az nem azt jelenti, amit ért alatta.

    A diktatúrára visszatérve: ha ma lenne egy erős és hiteles politikai erő, simán megpuccsolhatná az egész politikai rendszert. De ilyen nincs.

    Ami lesz, az a kommunikáció alapú úthenger néhány fontos területen, tabu témákkal itt ott. (Az oktatás nem lesz benne szerintem) Aztán néhány osztályon, terülten szervezetben meg kisdiktárorok. Ugye simerős? :) Kádár kor. A közszolgálat ethoszával. keserű, de a konzervatív magyarok a kádár kor elemeit akarják őrizni, mint identitásuk elemeit.

    Szerintem az oktatási vezetés avittas, olyan eszményekkel operál, amelyek nem teljesíthetőek, mert nem életszerűek. De párbeszédképesnek tartom őket (remélem az is marad), akár még meggyőzhtőnek is néhány területen. Konkrétan arra gondolok, ha a közoktatás valamelyik szeletét kiemelnék, erősen fejlesztenék és arra azt mondanák KÖZSZOLGÁLAT, az megint egy másik helyzet lenne. Mert az világos, hogy a munkaerőpiac és a demográfiai tendenciák miatt 18 éves korig nem lehet közszolgálni a gyerekeket. Nincs rá sem erőforrás sem tudás.

    Mondjuk az első 4 (6 vagy 8) év lenne egy erősen támogatott közszolgálat, ahol egységes és jó oktatásra és nevelésre gyúrnak? Aztán a gimi, szakközép, szakiskola inkább szolgáltatás? Az egyetem meg már CSAK az?

    VálaszTörlés
  4. Most jöhet az a kérdés, hogy a pedagógusképző intézmények vajon az elmúlt egy-másfél évtizedben fordítottak-e elég figyelmet arra, hogy a kezeik között felcseperedő pedagógus nemzedék, értse a fent boncolgatott fogalmakat, és akarjon részese lenni az emlegetett társadalomintegrációs folyamatoknak. S azt hiszem a pedagógustársadalom azt akarja - Hoffmani kijelentés kísérteties párhuzamba állítható a tanárok nem akarnak egyeztetetni és örömmel várják a tutit állításával.

    VálaszTörlés
  5. Pihelevics Attila2010. december 21. 14:10

    Maga az írás érdekes. Ugyanakkor szerintem az a kiindulópont, hogy a közoktatás nem szolgáltatás, hanem közszolgálat nem érdemel különösebb figyelmet. Ha akarnak valami érdemit, akkor fejtsék ki normálisan.

    VálaszTörlés
  6. Kedves Attila! Azért kell, hogy figyeljünk erre, mert a törvény koncepciójának tervezetében a legelső elvi alapvetésről, kiemelt szempontról van szó. Az jogos, hogy akkor lehet a legjobban érdemben beszélgetni, ha egy ilyen elvet a megfogalmazói részletesen kifejtenek. De hát ez részben megtörtént (a kommunikációban bizonyos magyarázatok megjelentek), illetve nem mehetnénk el mellette akkor sem, ha ilyen magyarázatok egyáltalán nem jelennének meg. Sokszor ki kell találnunk, hogy mások mire gondolnak.

    VálaszTörlés