Jogok és kötelességek

Mind a közoktatási törvény koncepciójának vitaanyagában, mind a mostani oktatáspolitikai irányítás kommunikációjában gyakran megjelenik egy - úgy tűnik - számukra alapvető elv, a jogok és a kötelességek egyensúlyának biztosítása. Ezt elemzem ebben a bejegyzésben, reményeim szerint kimutatva, hogy ennek az elvnek arra vonatkozóan, amire a hazai oktatási rendszerben használni akarják, semmi értelme nincs.
Emlékszem boldog fiatalkoromból az egyetemi hallgatói érdekképviseleti rendszer kialakítására. Sokaknak nem tetszett, hogy a hallgatók bele akartak szólni az egyetem, a kar ügyeibe, részt akartak venni az irányító testületek (egyetemi-, kari tanácsok) munkájában. A mindig újra és újra elhangzó követelés az volt, hogy a hallgatók előbb teljesítsék kötelezettségeiket, s azt követően tárgyalhatunk bizonyos jogokról. Akkor szintén sokan fogalmaztak úgy: a jogok és a kötelességek legyenek összhangban.
Ez az idő elmúlt, a hallgatói érdekképviselet szerves része az egyetemi életnek, s ha jól tudom (biztos azért nem vagyok benne) nem merül fel a jogok és kötelességek egyensúlyának kérdése.
Öntsünk tiszta vizet a pohárba! A jog-kötelesség érvelés ma egy vonatkozásban merül fel rendszeresen a közoktatásban, ez nem más, mint az az állítás, vagy érzés, vagy fixa idea, hogy az iskolában a gyerekek (illetve a szüleik) túl sok mindenbe beleszólhatnak, miközben a kötelességeiket elhanyagolják. Ezzel szemben a pedagógusok lehetőségei korlátozottak - szól tovább rendszerint az érvelés -, vagyis a jog-kötelesség mérlegelés lényegében a tanuló-pedagógus relációban merül fel.
Lehet valakinek az az érzése természetesen, hogy egy másik emberrel összehasonlítva a jogai, de gondolkodjunk itt szélesebben: a lehetőségei korlátozottabbak a másikénál, míg a kötelezettségei bővebbek. Ez az érzés nehezen alátámasztható akkor, ha egyébként összemérhetetlen "mértékekről" van szó. Elvégezhető az összemérés a következő esetben: a másik ember rendelkezik mindazokkal a lehetőségekkel, jogokkal, előnyökkel, amikkel én, de ezen felül még másokkal is, én viszont rendelkezem mindazokkal a kötelességekkel, amikkel ő, de más kötelességeim is vannak. Ez tiszta képlet, ez egy egyenlőtlen viszony. Korlátozódhat az előnyök és a kötelezettségek számbavételének terepe, például az előnyök szempontjából lehet tekintetbe venni csak a munkajövedelmet, a kötelesség szempontjából a ledolgozott munkaidőt, és lehet az a helyzet, hogy én többet dolgozom kevesebb bérért. Tudjuk, hogy még ez is sokkal bonyolultabb, hiszen a bérek és jövedelmek egyáltalán nem hűen fejezik ki a ledolgozott munkaidőt.
Az iskolai tanulók (és szüleik) valamint a pedagógusok előnyei (jogai, lehetőségei) és kötelességei nem összemérhetők. Nem lehet eldönteni, hogy melyik csoporthoz tartozó mértékek a nagyobbak az adott kategórián belül. Ilyen mérést soha senki nem végzett, és azt hiszem, nem is lehet. Az előnyök és a kötelességek nem is származnak a két csoport esetén ugyanazokból a halmazokból, vagyis az előbb leírt, esetleg még számba vehető összehasonlításra sincs lehetőség. Vagyis kellő alapossággal nem igazolható a tétel, hogy a pedagógusok kevesebb lehetőséggel, joggal rendelkeznének, viszont több kötelezettséggel, mint a tanulók.
A társadalomban kialakulnak valamilyen folyamatban a társadalom tagjait megillető jogok, létrejön az élvezett előnyök rendszere, illetve a társadalomban egyeztetési folyamatok révén kialakulnak a résztvevők kötelességei (feladatok, amelyeket aztán számon is kérnek, és a kötelesség nem teljesítését szankcionálják). Ha valakinek a jogai nem érvényesülnek, akkor egy jogállamban megvannak az eszközök a jogalkalmazásban a helyzet megváltoztatására. Ha valaki nem teljesíti a kötelességeit, akkor életbe léphetnek a szankciók, a kötelesség teljesítésének kikényszerítésére. Az esetek egy igen nagy részében, és fontos esetekben nem azért rendelkezünk bizonyos jogokkal, mert teljesítettük bizonyos kötelességeinket, vagyis azért, mert megszolgáltuk a jogunkat. Ezek a jogaink, különösen az alapvető (és nem alapvető) emberi jogaink már csak ember mivoltunkból is következően biztosítottak a számunkra. Súlyos kötelezettségszegések esetén még ezek a jogok is korlátozhatók (pl. a bíróság elítél bűnözőket, és ezzel korlátozza az egyik legfontosabb emberi jogukkal, a szabadságukkal való rendelkezésüket), de világos, hogy a közoktatásban nem ilyen esetekről van szó (és ha igen, akkor arra léteznek a megfelelő jogi eljárások).
Vagyis az esetek egy igen nagy részében arról van szó, hogy a jogok és a kötelességek terrénumai élesen elválnak egymástól, majdnem semmi közük nincs egymáshoz. A jogokat biztosítani kell, és e jogok (kivéve az erre hivatott személyeket és szerveket) nem korlátozhatók a kötelességteljesítés függvényében. A kötelességek nem teljesítése esetén mindenek előtt megfelelő pedagógiai eljárásokra van szükség a helyzet megváltoztatására, illetve - sokszor nagyon problematikus - büntetésre nyílik lehetőség. Nem akarok itt és most ennek pszichológiai és pedagógiai részleteiről írni, sok helyen utána lehet nézni. Számunkra itt annyi az érdekes, hogy a jogok és a kötelességek jórészt két külön kérdés, nem keverhetők össze.
Engem azonban sokkal jobban érdekel az a kérdés, hogy mikor és miért merül fel általában a jogok és kötelességek "dialektikájának" kérdése. Azt állítom, hogy ez a probléma rendszerint akkor merül fel, ha egy társadalmi csoport helyzete megváltozik a jogait illetően, legyünk konkrétabbak: például amikor az oktatási folyamatban amúgy kiszolgáltatott tanulóknak éppen ez a kiszolgáltatottsága csökken, a társadalmi egyeztetési folyamatokban, a jogrend fejlődésének eredményeként kiszélesednek a jogaik. Ez történt a 70-es és 80-as évek fordulóján az egyetemi hallgatói érdekképviselet kapcsán, és ez történt most a tanulói jogok rendezésekor.
Minden alkalommal, amikor egy társadalmi csoport lehetőségeit, tevékenységét befolyásoló módon megerősödik, kiteljesedik egy rajta kívül álló, de vele kapcsolatban lévő társadalmi csoporthoz tartozók jogainak rendszere, a változást elszenvedő, esetünkben a pedagógus csoport érezheti, gondolhatja úgy, hogy lehetőségei szűkültek, megfosztották bizonyos előnyöktől, jogoktól, míg a másik csoport tagjai a maguk számára pozitívan értékelt folyamaton mentek keresztül. A diákjogok átalakulását értékelheti a pedagógusok többsége rossz irányba tett lépésnek, a káosz növekedésének, a teljesítményt visszavető változásnak. Ezt akár természetes reakciónak is tekinthetjük. Minden változással szemben megfogalmazódik valamekkora körben ilyen, tehát a dezintegrálódás veszélyét komolyan felvető vélemény. A konzervatív gondolkodásmód megnyilvánulása ez, itt a konzervatív szót nem politikai értelmében, hanem a struktúrák és működésmódok fennmaradását szorgalmazó álláspontot jelző értelmében használva. A konzervatív gondolkodás minden társadalmi átalakulási folyamatban fontos szerepet játszik, megóvhat bennünket a valóban negatív következményekkel járó, nem kellően kidolgozott, veszélyes változtatgatásoktól, illetve a konzervatív gondolkodás és érvelés a változtatókat arra kényszeríti, hogy még alaposabban fejtsék ki véleményüket, még alaposabban tervezzék meg az átalakításokat. Vagyis a pedagógusok egy részének ódzkodása a tanulói jogok rendszerének kiszélesedése ellen érthető, természetes reakció. Ma fogalmunk sincs, hogy milyen mértékben jellemző ez a pedagógus társadalomra. Mint oly sok kérdés esetében, e tekintetben sincsenek tudásunk hézagait kitöltő kutatások.
A politika esetében azonban már felmerülnek bennem kételyek. A jelenlegi vezetés konzervatív politikai elkötelezettsége nem automatikus indok a változtatásokkal való szembenállásra. Ha a konzervatív politikai irányzatokkal való azonosulás egyet jelentene mindenfajta változtatás ellenzésével és megakadályozásával, akkor a konzervatív politikai erők irányítása alatt nem lehetne elképzelni jelentősebb változtatásokat a rendszereken, esetünkben az oktatás változatlan maradna, legföljebb a megelőző hatalom által megtett lépések visszavonása, s egy korábbi, ideálisnak tekintett állapothoz való visszatérés történik. Az okos konzervatív vezetésnek van víziója a változtatásokról, és hoz is ezekre vonatkozóan intézkedéseket. Ha az oktatási rendszer alapvonalaiban a saját ideológiai elképzelési szerint működik, akkor az alapkérdésekben nem, de a megvalósulást gátló tényezők lebontásában, és a segítő hatások érvényesülését segítő módon igenis változtat, beavatkozik.
Én ma még nem tudom megmondani, hogy a mi oktatáspolitikai irányító szerveinkkel mi pontosan a helyzet. Nagyon erős törekvései nyilvánvalóak egy a saját ideológiai elképzeléseinek megfelelő alapállapot létrehozására, de ezt csak abból tudhatjuk, hogy rendszeresen megfogalmazza, hogy alapvető területeken akarja megváltoztatni a struktúrát és a működésmódokat. Egyelőre egy kellően részletesen kifejtett, érvelő, a modern neveléstudományok alapjaira épített oktatáspolitikai koncepcióval nem állt elő. A törvény koncepciójának vitaanyaga elvileg lehetne ilyen (koncepció!), de e tekintetben bizonyos kinyilatkoztatásoknak a szöveg elején való, érvelés nélküli megfogalmazásán kívül nem kapunk tájékoztatást.
A tanulói jogok rendszerének valamilyen mértékű visszavétele (ami egyébként szerintem nem is olvasható ki a vitaanyagból!?!) konzervatív politikai beállítottság esetén is indokolatlan lenne. Pedagógiai szempontból óriási jelentősége van annak, hogy a tanulók saját nevelődési folyamataik döntésekbe is bekapcsolódó részeseivé váljanak. Paradox (talán nem is paradox) módon ez még a kötelességek teljesítésére is rendkívül pozitívan hathat, és a ma már sok tapasztalat szerint ez így is van. Ez az a tényező, amelynek komoly végiggondolása esetén egy konzervatív oktatáspolitikai irányításnak is úgy kellene - szerintem - döntenie, hogy nem vesz vissza jogokat, sőt, ésszerűen, ha belátható, hogy az a nevelés eredményességét és hatékonyságát növeli, még inkább kiterjeszti e jogok rendszerét.
Vagyis én azt javaslom a jelenlegi oktatáspolitikai kormányzatnak, hogy saját jól felfogott érdekeiből kiindulva, a nevelés előtérbe helyezésével kapcsolatban hangoztatott alapelveinek megfelelően hagyja el a jogok és kötelességek dialektikájának emlegetését a kommunikációjából.