Ha oktatáspolitika, akkor e napokban a leginkább csiklandozó témák a buktatás és az osztályzás. Hoffmann Rózsa képviselő asszony (KDNP) beterjesztette az Országgyűlésnek javaslatát, amely lényegében eltörölni javasolja az előző ciklusban született döntéseket: újra lehet majd buktatni alsó tagozatban, és újra lehet majd osztályozni (ugyanott), ha az Országgyűlési képviselők többsége így dönt.
Valószínűleg sokszor fordul majd elő a közeljövőben, hogy oktatáspolitikai döntéseket fogunk vitatni blogokban, fórumokon, baráti társaságokban, munkahelyen, utcán. Eddig is így volt. Remélem meg tudom majd tartani, hogy ne pártpolitizáljak, hanem szigorúan szakmai szempontokból vizsgáljak egy-egy döntést. Fontos lenne. Azt is nagyon ajánlom magamnak, hogy ne legyenek előítéleteim. Most éppen a két pedagógiai értékeléssel kapcsolatos jogszabályi elem megváltoztatásával kapcsolatban kell szigorúan ragaszkodnom ehhez. Megpróbálom.
Nézzük az osztályzást! (S ebben a bejegyzésben csak ezt. Majd később a buktatást.)
Sokunknak az a véleményünk, hogy az osztályozás, mint pedagógiai értékelési módszer létezése mellett ma már nem lehet felhozni érveket. Lassan átitatja a pedagógiai gondolkodást, a pedagógusok gondolkodását is, hogy a gyerekek rendkívüli módon különböznek egymástól. Ezeknek a különbségeknek csak egy része írható le a rosszabb-jobb, több-kevesebb, fejlettebb-fejletlenebb kategóriákkal. Ha csak ilyenek léteznének, vagy uralnák a gyerekek közötti különbségek leírását, akkor talán lenne valami értelme az osztályzásnak. De a különbségek sokkal bonyolultabb rendszert alkotnak, ezért aztán megjelenítésük, leképezésük egy pusztán egydimenziós, sorrendet kifejező adattal lehetetlen. Vajon mit jelent egy hármas osztályzat matematikából? Annál is inkább jogos a kérdés, mert egy 15 km-re lévő másik iskolában ugyanarra a dolgozatra négyest, egy ellenkező irányban 20 km-re lévő iskolában meg kettest kapott volna rá a gyerek.
Hallottam sokszor (csak pedagógusoktól), hogy a gyerek szülei nem értik a szöveges értékelést, nem tudják megítélni belőle, hogy milyen a gyerek. Miért, a hármasból értik?
Hallottam Hoffmann Rózsát egy reggeli rádióműsorban, hogy nem akarják eltörölni a szöveges értékelést, ez is egyik alkalmazható módszer lesz, és egyébként is, a pedagógusok, amióta világ a pedagógiai világ, mindig értékeltek szövegesen. Igaza van, én is így gondolom. Szöveges értékelés, ha alaposan áttekintjük az osztállyal együtt a dolgozatokat, és én, mint tanár nagyon alaposan elemzek néhány tipikus hibát, vagy éppen nagyon jó megoldást. Rámutatok bizonyos elmaradásokra bizonyos tanulók bizonyos képességeinek fejlődésében, vagy nagyon is kiemelem, hogy egy-egy tanuló milyen komoly fejlettséget mutat bizonyos területeken. Ez valódi értékelés, amely instruálja a további tanulást. A hármas nem.
A szöveges értékelés nehezen kivitelezhető. Ma százával lehetnek az országban olyan történelemtanárok, akik általános iskolákban dolgozva 8-10 osztályt is taníthatnak, és bennük akár 200-250 tanulót (s a történelemtanár csak egy példa). Vagyis a felső tagozaton generálisan a szöveges értékelést már meg sem lehetne valósítani, hát még egy középfokú tanintézetben. (Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy pedagógus képes lenne 200 szöveges értékelést érdemben elkészíteni.) Vagyis az osztályzás felváltása a szöveges értékeléssel maximum az alsó tagozatban lehetséges (volt lehetséges). A döntés erről is szólt. De persze nagyon sok helyen elszabotálták. Stikában osztályoztak; 5, 4, 3, 2, 1 helyett a kiváló, jó, közepes, elégséges, elégtelen szavakat használták (ja, az utolsót nem), mint "szöveges értékelést"; és persze volt központi segítség is, szófordulatok, utóbb már csak alá kellett húzni a megfelelőt. Ha Hoffmann Rózsa ezt a hazug rendszert akarta, akarja megszüntetni, akkor még igaza is lehet. Az a törvényi szabály, amit a kötelezettek többsége ki akar játszani, biztosan rossz. Vagy biztosan rossz a bevezetése. Mert amúgy körültekintő alkalmazással, okos szabályokkal, szakmai fejlesztéssel a háttérben, a pedagógusok meggyőzésével ilyen változtatások lehetségesek, sőt, szükségesek lennének.
De még valamit az osztályzásról. Félek, hogy a leendő döntést örömmel fogadó pedagógusok egy jó része nem elsősorban a törvényi szabály kijátszhatósága, már-már nevetségessé váló jellege miatt örül majd, hanem azért - még ha nem is feltétlenül vallják be maguknak, vagy házastársuknak - mert még a kísértése is eltűnik annak, hogy bárki megnyirbálja feltétlen hatalmukat a tanulók felett. Az osztályzat - muszáj kimondani - sokak kezében a gyerekek feletti hatalom megtartásának eszköze. Hierarchiát legitimáló eszköz, fegyelmezési eszköz, hatalmi eszköz. Ebből a legfurcsább a fegyelmező, sőt, büntető szerepe. Mert munkával, teljesítménnyel büntet. Ismerős? "Nem maradtok nyugton? Rendetlenkedtek? Na, mindenki elővesz egy papírt, röpdolgozatot írunk, s mindenki egy jeggyel rosszabbat kap". Lelki füleimmel már hallom is Hoffmann Rózsát: minden módszert lehet rosszul is alkalmazni, az még nem minősíti a módszert. Ismét igaza lenne, ha ezt mondaná. csakhogy legyünk realisták: a jelenség nagyon nem egyedi.
Az osztályzás állítólag motivációs tényező. Hagyjuk most a pszichológusok bonyolult magyarázatát, hogy az ilyen típusú motivációs hatások hogyan színeződnek át az énkép hatására, amit aztán alakítanak is, vagyis, hogy itt borzasztóan összetett dinamikáról van szó. Egy másik pszichológiai magyarázathoz folyamodnék inkább: az osztályzat külső motivációs tényező. Ezeknek is van persze szerepük a motivációs rendszer fejlődésében, de nem mint uralkodó tényezőknek, és csak nagyon korlátozottan, inkább csak a belső motivációk kifejlesztését segítő tényezőkként. Az osztályzat, ha nem képes segíteni a belső motivációkon alapuló motivációs rendszer építését, és uralja ezt a rendszert, akkor nem segíti, sőt, egy pontot túl gátolja a valódi tudás létrejöttét. A tanuló az osztályzat megszerzésének módozatait, fortélyait sajátítja el, és nem a tudást (hogy kicsit karcosan fogalmazzak). Ne csukjuk be a szemünket! Az osztályzás egy behaviorista, kondicionálásra építő pedagógia masszív maradványa. A viselkedést erősíti meg inkább, a felszínen működő válaszokat az ingerekre.
Mi lesz a hatása az osztályzás visszahozásának? Szívesen írnám, hogy majdnem semmi, mert akik már eddig is kijátszották a tilalmat, azok most nyíltan tehetik azt, amit eddig burkoltan tettek, mások meg alibiből fognak osztályozni, és igyekszenek megtartani a szöveges értékelést, amennyire csak tudják. Most majd az utóbbiak fognak egy kicsit inkább hazudni, mert odabiggyesztik majd a hármast, miközben erősen érzékeltetik, hogy a lényeg a szöveges értékelésben van. Szívesen írnám ezt, de nem írhatom, mert bár ez be fog következni, de valami fontosabb dolog lesz még láthatóbb: továbbra sem az érdemi pedagógiai kérdések megfogalmazása, a viták, az alternatívák lehetőleg széles alapokon való megfogalmazása, az értelmes fejlesztés, a kutatások, a kísérletek, majd az okos döntés, a meggyőzés és a korrekt bevezetés az út, hanem a törvényi szigor. Mint akkor, amikor megtiltották az osztályzást és a buktatást. És a pedagógus társadalom (vagy az egész társadalom) tovább kondicionálódik. Így mennek itt a dolgok. Mindig.
Láttam a műsort, és eléggé felzaklatott. Mind a felvázolt irányvonal, mind az érvelés, ami mögötte volt.
VálaszTörlésEgy évtizeddel ezelőtt Romániában tanítottam tanulásban akadályozott gyerekeket. Kb. akkor vezették be a szöveges értékelést, amit nemes egyszerűséggel átkonvertáltak foarte bine (nagyon jó), bine (jó), satisfacator (elégséges), nesatisfacator (elégtelen) kategóriákra. Azokban a pedagógusokban, akikkel együtt dolgoztam, fel sem merült az, hogy a szöveges értékelés lényege éppen az volna, hogy a bélyegző skála helyett egyénre szabott visszacsatolást fogalmazhassanak meg a gyerekek és szülők számára. Fura volt hallani a magyar gyermekektől, hogy "kaptam egy foarte bine-t magyar irodalomból".
Megmondom őszintén, nekem alapvetően nincs bajom az osztályzással. Persze, lehet ennek egyik legnagyobb oka, hogy magam is az "osztályzatok által meghatározott" környezetben nőttem fel. Véleményem szerint az osztályzatoknak is megvan a maguk szerepe, hiszen társadalmunk felépítése olyan, hogy összehasonlít, skatulyáz, mércével szolgál. Ennek ellenére a szöveges (és itt a cikkben említett tényleges) szöveges értékelést rettentő fontosnak tartom. Ugyan nem vagyok rendszeres oktató (tehát nem tanárként dolgozom mindennap), de nem egyszer volt már rá példa, óraadó tanárként értékelnem kellett, és ekkor persze jöttek a számok, de valahogy mindig írtam valami rövid szösszenetet, észrevételt, reflexiót (és ezt felnőttképzésben is megtettem). Ugyanakkor tavaly felmerült bennem, hogy vajon a rendszert kell változtatnunk, vagy a rendszer értelmezésére kell felkészítenünk azok befogadóit? (erről itt írtam is: http://kisvilag.blogspot.com/2009/06/oh-azok-felelmetes-dolgozatok.html) Mindez persze úgy is igaz, hogy a fentiekkel (a blogbejegyezésben olvasottakkal) egyet kell értenem. Talán az osztályzatok is szerepe is a hagyományokban rejlik. Talán azért ragaszkodunk hozzá, mert mércét ad, mert érzékelteti, hogy hol a helyünk (ami persze mások mondanak meg - nem beszélve arról, hogy egy közepes nem ugyanaz x és y tanárnál.) Ezek mellett pedig érdemes megemlíteni azt a tanuló központú megközelítést, hogy a diákot is vonjuk be az értékelésbe. És ez már rámutat a fentebb emlegetett befogadói gondolkodásra. Az értékelés persze nem (csak) számokban, hanem szövegesen is történjen, így a tanár és diák együttesen alakítja ki a végleges értékelést.
VálaszTörlésMagam is nehezen tudnék előnyöket felsorakoztatni az osztályzás, mint pedagógiai értékelési módszer mellett, de a legnagyobb igazságot - sajnos - abban látom, hogy gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy milyen módszert tart majd kívánatosnak az aktuális "rendszer".
VálaszTörlésAzt gondolom, hogy ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs! Ugyanis minden a tanárok fejében, jellemében, személyiségében dől el.
Aki pl. hatalmi eszközként használja az osztályzást, az maximum mást fog ugyanerre a célra felhasználni. A pedagógiai gyakorlatán semmit nem változtat, hogy szövegesen vagy osztályzatosan értékel.
Még meg sem száradt a tinta a szöveges értékelés bevezetéséről szóló jogszabályon, mikor az iskolákban már megjelentek azok a szoftverek, amelyekkel el lehetett végezni a szöveges értékelést: 10-15 féle mintamondatra kattintgatott a tanítónéni és 50 másodperc alatt meg volt Pistike értékelése.
Nesztek, szöveges értékelés!
Az ebben a rendszerben szocializálódott szülői fejekben is "átrendeződésre" lenne szükség, mert az univerzális szöveges értékelés után anyuka bejön az iskolába és megkérdezi, hogy oké, hogy Pistike "A betűket szabályosan alakítja és kapcsolja...", de tessék szíves lenni már megmondani, hogy akkor ez most hányas?
Amíg a pedagógusok és szülők jelentős hányada érdemjegyekben gondolkodik, addig kár is erőlködni. A jó pedagógus pedig - többek között - attól is az, hogy egy idióta rendszerben is tud hatékonyan működni, például mondjuk értékelni.
Örülök, hogy ennyien blogolunk! :) Már két tanárom blogját is követni tudom volt munkatársaimról nem is szólva.
VálaszTörlésNekem az osztályzás és a szöveges értékelés együtt jó. Szerintem ennek harmónikus használatát kellene erősíteni, nem szembeállítani.
A Rogers suliban, nagyobbik fiam osztályozása a következőből áll:
Egy a/4 es lapra rajzol valamit, ami az adott negyedévvel kapcsolatos. Aztán írnia kell alá valamit, ami ezzel kapcsolatos. A két tanárnő is ír hozzá, értékelik a tanulási eredményeit és a közösségi ténykedéseit. Egyszerre oktatási és személyes dokumentum.
A karatéban elég jó rendszer működik. A vizsga határozza meg a övek színét. Erre a vizsgára elég tudatosan készülnek a gyerekek. A vizsgán minden számít, ami karate - erőnlét, technika, hozzáállás, megelőző edzésmunka. A gyerekek értékelésének esetében fokozottan alkalmazzuk a bizalmat, megelőlegezünk eredményt vagy később teljesítendő feltétellel adjuk meg. Pl. a következő vizsáig hosszabb időt kell kivárnia.
A karatében van két nagy különbség az iskolához képest! A bizonyítás nyílvános, és annak eredményességét mindenki magán viseli az öve színében.
http://kyokushinblog.blogspot.com/2010/04/ovvizsga-templomban-20100424.html
Vicces lenne persze matekból fekete övet osztani 3.-ban. De a próbatételek nyílvánosságát és az egyértelmű teljesítmény tiszteletét valahogy erősíteni kellene az iskolai értékelésekben is.
Gondolkodtatok már azon, hogy mi lenne, ha az értékelés nem csak a diák-tanár-szülő háromszögben dőlne el és nem csak itt lenne fontos? Be lehet ebbe kapcsolni hivatalosan is a szűkebb (osztály) közösséget? Amúgy is folyamatosan értékel, csak nem hivatalosan.... mert a jó sportolóra vagy a jó számítógépesre mindenki büszke az osztályban.
Mindenekelőtt gratulálok a bloghoz, ezt valóban Neked találták ki!
VálaszTörlésKét kommentet is készülök írni, az egyiket az osztályozásról, a másikat egy kicsit általánosabban az oktatáspolitikáról.
Természetesen alapvetően mindennel egyetértek, amit írtál. Ugyanakkor az osztályozás szerepével kapcsolatban szerintem kimaradt egy nagyon fontos dolog. Érdemes abból a gyakran emlegetett dologból kiindulni,"hogy a gyerek szülei nem értik a szöveges értékelést". Szerintem nem arról van szó, hogy nem értik, hanem hogy a szülők többségét nem érdekli. És ez szerintem teljesen racionális magatartás. Ha az orvosom megvizsgál, és felállít egy diagnózist, nagyon jól teszi, ha azt részletesen elmagyarázza. Ha egészségtudatos ember vagyok, ez érdekelni fog. De az is teljesen normális, ha valakit ez mérsékelten érdekel, és azt várja, hogy bökje már ki az orvos azt, ami az ő számára elsőrendűen fontos: meg tudja-e gyógyítani, és mit kell ahhoz tenni? Az iskolában fejlesztés zajlik (jó esetben), ami egy pedagógiai ügy. A szülőt azonban nem feltétlenül ennek a folyamatnak a szakmai részletei érdeklik. Ezt szívesen rábízná a szakemberre. Őt az érdekli - és itt bököm ki a lényeget -, hogy az iskolai szelekciós versenyben hol áll a gyereke. Jó lenne, ha sok szülőt érdekelné az, hogy áll a gyerek a történelmi forráskritikával, de ez aligha várható el tömegesen. Az osztályozás részben szabályozza a szelekciót, részben informál a verseny állásáról, és ebben a funkciójában igenis érthető és releváns hír a szülő számára. Mondhatjuk azt, hogy ez az alsó tagozaton még ne legyen szempont, de ahhoz oktatási rendszerünk szelektív jellegén (azaz a korai szelekción) kellene változtatnunk. Enélkül mindig is nagy ellenállásba fog ütközni minden kísérlet, amely fel akarja számolni az osztályozást.
És itt az ígért másik komment. Szerintem nem ezt a harcot kéne folytatni. Úgy értem, nem kéne a kormányzat ad hoc konzervatív intézkedéseit rendre progresszív alapról támadni. Minek? Meg nem is nagyon hiteles, mert az előző kormány nem tudta - szerintem - meggyőzően képviselni a pedagógiai progressziót. A lényeget kéne kimondani - és Pista, erre utaltál is a blogban -, hogy el kellene kezdeni közösen gondolkodni egy hosszú távú nemzeti oktatási stratégián. Alaposan megvitatva, nem sietve, konszenzusokat teremtve, ahol lehet, és az eltérő álláspontokat világosan definiálva, ahol arra van szükség. Vannak elmulasztott lehetőségek: a Zöld könyv, a nevelésügyi kongresszus. Vannak kibeszéletlen dilemmák. Néhány dologban meg kéne állapodnunk, különben minden széthullik. És a kormányzatnak most nem arról kellene üzenni, hogy milyen a jó oktatáspolitika, hanem arról, hogy a nemzeti oktatási stratégia kialakítása előtt ne kezdjen bele nagy hatású átalakításokba (szerintem nem is akar ilyesmit, viszont a stratégiaalkotás igényét sem látom). Ehhez a tervhez kellene megnyerni sok neves szakembert.
VálaszTörlésTetszik a karatéval kapcsolatos megjegyzés (Jenei Zsolt). Eszembe jut róla valami. Biztos van olyan, hogy A legyőzi B-t, B legyőzi C-t, és C legyőzi A-t. Legalábbis én el tudom képzelni. Igaz, hogy C kikap B-től, akit A viszont legyőz, de van C-nek valami olyan képessége, sajátossága, amely A legyőzését lehetővé teszi számára. A kutatásmódszertan azt mondja ilyenkor, hogy a "karate-képesség" nem rendezhető értékekkel rendelkezik, még ordinális skálát sem tudunk alkotni. Szerintem egy tantárgy tudása is ilyen. Ahogyan a karate tudás (fogalmam sincs persze, hogy ez igaz-e tényleg karatéra :-)) egy tantárgy tudásai (a különböző tanulókra érvényes "értékei") sem rendezhetők sorba. Létezik egy társadalmi konstrukció, egy skála, amely egydimenziós, és a társadalom azt hiszi, hogy annak mentén a tanulók elhelyezhetők. Az egész mögött az van, amit Knausz Imre ír, vagyis a szelekció (és hozzáteszem, a szegregáció) szükséglete.
VálaszTörlésEgyetértek Knausz Imrével a nemzeti oktatási stratégia szükségességével kapcsolatban. De Imre, ha megengeded :-), ha lesz olyan oktatáspolitikai - konkrét - döntés, amit nagyon veszélyesnek, problematikusnak látok, azt azért kritizálni fogom. Mert az előjelek különösen az integrációval összefüggésben nagyon nem jók. De igaz, valóban nagyobb ügyeken kellene gondolkodni. De hogy a fenébe kellene ezt elkezdeni?
VálaszTörlésAz én konkrét javaslatom az, hogy meg kellene szövegezni erről egy felhívást, amely összefoglalná, hogy milyen témákban kellene egyetértésre jutni szakmai és politikai fórumokon (és ehhez jól szervezett, nyilvános vitákat lebonyolítani). Másfelől pedig felszólítaná a kormányzatot, hogy x időszakon (szerintem két éven) belül ne hozzon az oktatás egészét érintő, stratégiai jellegű döntéseket, viszont szervezze meg a nemzeti oktatási stratégia kialakítását.
VálaszTörlésTermészetesen nincsenek illúzióim a javaslatom realitását illetően. De hiszek abban, hogy ha nyilvánosan kimondjuk, hogy mit tartunk helyesnek, már tettünk valamit.
Rendben. Mi kerülhet bele vajon egy ilyen felhívásba? Mik a legfontosabb kérdések, amelyekben ráadásul egyfajta politikai konszenzusnak kellene kialakulni? Egyet biztosan tudok: az esélyegyenlőtlenségek kezelésére vonatkozóan hosszú távú kutatási-fejlesztési projektet kellene indítani. (Finnek a 60-as években!) Nem azt mondom, hogy most aztán mindenki azonnal fogadja el, hogy Magyarországon komprehenzív iskolarendszerre van szükség, hanem azt mondom, hogy kezdődjék egy nagyon alapos, erősen támogatott kutató-fejlesztő munka e téren. Ilyesmikre gondoltál, Imre?
VálaszTörlésIgen, ugyanarról beszélünk, bár én a hangsúlyt nem a kutatásra helyezném, hanem a megegyezésre. A kettő nyilván szorosan összefügg, de szerintem nemcsak úgy, hogy a kutatás megalapozza a megegyezést, hanem úgy is, hogy a kutatási kérdésekről és irányokról is meg kell egyezni. Ilyen fő kérdésekre gondoltam (ahogy eszembe jutnak):
VálaszTörlés- A tartalmi szabályozás módja és a tananyag tartalma (kompetencia vs. műveltség)
- Az iskolarendszer átalakítása, a szelekció módja, a szelekciós pontok
- A pedagóguspálya vonzóvá tétele
- A halmozottan hátrányos helyzetű, ill. roma tanulók oktatásának eredményesebbé tétele
És nyilván volna még egy jó pár dolog, amire az én érdeklődésem kevésbé terjed ki.
Itt nem nagyon szólnak hozzá mások. Ha tényleg látsz a dologban fantáziát, szerintem folytassuk magánban.
a blog lényege, hogy sokan olvassák és kevesen szólnak hozzá. a folytassuk magánban leírása igen érzékeny dolog, mert ilyenkor a többiek azt értik alatta, hogy ki lesznek zárva egy további érdekes eszemecseréből. és pont az ilyen eszmecserékre jó egy blog.
VálaszTörlésén a felhívásban nem hiszek. most érzékeny pillanat van, el lehet érni a politikusokat. most a következő fél évben jelennek meg az ügyek, amivel foglalkozni fognak. ezt a politikus azonnal két részre osztja: amivel kötelező foglalkoznia és amitől sikert remél.
én a helyetekben egész egyszerűen kérnék egy időpontot Hoffmanntól és beszélnék vele. ha értelmes ember és jó politikus, tudja, hogy neki most támogató szellemi műhelyekre van szüksége. politikailag semlegesekre, mert a saját holdudvara már megfogalmazta amit akart, de az a valóság egyik fele. hogy működjönek a dolgok kell neki, a valóság másik fele is. ez meg nálatok van....
Én a megjegyzésemet, hogy itt "nem nagyon szólnak hozzá mások", nem szemrehányásnak vagy panasznak szántam, egyszerűen úgy tűnt, hogy ketten beszélgetünk, és már nem a poszt eredeti témájáról, tehát nem nagyon látszott indokoltnak, hogy itt folytassuk.
VálaszTörlésAmit mondasz, az egy lehetséges út, én a magam részéről egyáltalán nem hiszek benne. Az én javaslatom nem az volt, hogy szakmai segítséget kéne nyújtani a kormánynak. Az ilyesmiből mindig az sül ki, hogy a kormány a maga prioritásainak megvalósításához akar szakmai ideológiát rendelni, a legjobb esetben pedig technikai segítséget a megvalósításhoz. Én az ellenkezőjét mondom: azt a meggyőződést kellene kifejezésre juttatni, hogy a jelenlegi kormány éppúgy nem tudja a tutit, mint az előző, bár azt hiszi magáról. És ez az állítás csak akkor tud meggyőző lenni, ha viszonylag sok hiteles és hozzáértő ember mondja.
Igen, a sok hiteles ember egybevágó véleményében én is hiszek. De a felhívások meg a szakmai állásfoglalások a magyar politikust nem érintik meg. Pláne akkor, ha abban az áll, hogy nem kompetens. Ez elég világos az elmúlt 20 év gyakorlatából. Itt ha el akarunk érni valamit, az személyes megkereséssel kezdődik. Aztán valamilyen közös érdek mentén működik. Ilyet kell találni meg valamilyen jó szereposztást kitalálni hozzá. A politikus ugyis arra törekszik, hogy fényezze magát a szakemberekkel. Ez a játszma része. A kutatók, szakemberek, intézményvezetők meg al tudják dönteni mennyire akarják ezt. Adják-e a nevüket vagy sem. Ha valaki HATNI akar, akkor a játszmába be kell szállnia! Semleges szakértő nincs :))) Ez egy nagy paradoxon, de ezzel kell élni.
VálaszTörlésSzükséges és fontos az tanév közbeni szöveges értékelés (pl. alaposan áttekintjük az osztállyal együtt a dolgozatokat, és én, mint tanár nagyon alaposan elemzek néhány tipikus hibát, vagy éppen nagyon jó megoldást. Rámutatok bizonyos elmaradásokra bizonyos tanulók bizonyos képességeinek fejlődésében, vagy nagyon is kiemelem, hogy egy-egy tanuló milyen komoly fejlettséget mutat bizonyos területeken.)
VálaszTörlésA tanév végén történő szöveges értékelésnek nem vagyok híve, mert:
- legalább akkora különbségek lennének egy adott tanuló értékelésében az egyes tanító nénik között, mint az érdemjegyek esetében
- a szöveges értékelésben szereplő értékeléseket
inkább az adott órákon, feladatoknál, dolgozatoknál, projektek értékelésekor, programokon, kirándulásokon, szülői értekezleteken stb. kellene megtenni.
Mi alapján történne a tanév végén az értékelés?
Nyilvános feladatbankból összeállított tudásfelmérő alapján. Kizárólag ez adná az értékelést, lehetne pl. %-os vagy 100 pontos rendszer. Mivel a tanév végén történő tudásfelmérő adná az tanév végi értékelést, ezért a hagyományos évközi osztályzás elveszítené funkcióját. Ki lehetne alakítani modulokat, szinteket. Akár egy osztályon belül adottságok, érdeklődés szerint különböző modulok ismeretrendszerének kialakítását segíthetnénk elő az egyes tanulóknál differenciálással.
A nyilvános feladatbankból a tudásfelmérők összeállítását egy központ végezné, amelyek e-mailben jutnának el az iskolákba évfolyamok, szintek, modulok szerint. Ez biztosítaná az objektivitást, összehasonlíthatóságot.
A feladatok összeállításánál törekedni kellene az életszerűségre, a valódi, mély tudás mérésére.
Az éves komplex tudásfelmérő azzal is nehezítené a csupán felszínes magolással való sikeres iskolai pályafutást, hogy nem lenne elegendő mindig csak az adott (rész)témából számot adni az ismeretekről.
Lehetőleg minél több pedagógust be kellene vonni a feladatok, modulok kialakításába, értékelésébe, továbbfejlesztésébe.
Nevelési feladatnak kellene lennie annak, hogy a tanulók minél jobban "megérezzék", hogy a tanév közbeni feladatok értékelésének és a tudásfelmérőnek is elsődleges feladata visszajelzés biztosítása.
A tudásfelmérőket a pedagógusok a tanulókkal kiértékelnék, esetleg aki szeretne augusztus végén újra írhatna tudásfelmérőt.
Amennyiben nagyon eltérő a tanterv, akkor ehhez az adott pedagógus-közösség elkészíthetné a feladatbankot is, ehhez szakértő nyújthatna segítséget, aki értékelné is a feladatokat.
(Azon is elgondolkodtam, hogy a bejegyzésben szerepel, hogy az osztályzás egydimenziós, iskolánként nem összehasonlítható, nem instruálja a további tanulást, külső motiváció, behaviorista. Ugyanakkor azt is olvashatjuk, hogy a közoktatás kb. 12 évéből 8-ban kényszerből nem kritizált. Valószínűleg ez azzal is összefügg, hogy a mostani döntés az alsó tagozatot érinti, így most nyilván erre történt a fókuszálás.)
Az előző megjegyzésemhez kapcsolódva fontos megjegyezni, hogy az a dolog, hogy az éves szintfelmérő nyilvános feladatbankból történne nem jelentheti azt, hogy az órákon gépiesen azok megoldása zajlana. A pedagógus a legkülönbözőbb módokon segíthetné elő, hogy egy olyan tudásrendszert alakítsanak ki a tanulók, amellyel a problémák lényegét, jellegzetességeit megértve a témához tartozó összes feladat megoldható. Fontos lenne, hogy legyen - többek között a nyilvános feladatbank által is - egy átlátható, értékelhető, fejleszthető rendszer. Az általam elképzeltek célja és reménybeli eredménye nem az öncélú központosítás lenne, hanem az objektivitás, a tényfeltárás illetve az elemzések, értékelések, fejlesztések elősegítése.
VálaszTörlésTudom, hogy nem maradtam szorosan az eredeti bejegyzésnél, de úgy gondolom, hogy ha leírom, hogy a szöveges értékelést ugyan én is nélkülözhetetlennek tartom, de szerintem nem az évvégi értékelésben lenne a "helye", akkor nem árt azt is leírni, hogy mit képzelek el helyette.