A jelenlegi oktatáspolitika bizonyos szakmai alapvetéseiről

Rendkívül nehéz kihámozni a megjelenő dokumentumokból és az oktatáspolitikusok, valamint a számukra háttérmunkát végző, vagy velük szimpatizáló szakemberek megnyilvánulásaiból a jelenlegi oktatáspolitika szakmai, neveléstudományi alapvetését. Pedig erre szükség van, mert alátámasztani, tudományosan megtámogatni, de kritika alá venni is csak úgy lehetne, ha szakmailag jól értékelhető, egyértelmű szövegek állnának rendelkezésünkre. Ilyenek nem nagyon vannak, átfogó elméleti munkával nem találkoztam, olyannal, ami alaposan elmagyarázná, mi van e politika mögött. A dokumentumok viszont vagy lakonikus rövidséggel intéznek el súlyos szemléleti kérdéseket, vagy - mint a Nemzeti alaptantervre vonatkozó javaslat - rendkívül eklektikusak, minimum két neveléstudományi megalapozás nyomai is kiolvashatók belőlük.

Most azonban megjelent egy hír, amelyben egy tanácskozásról esik szó, ahol a kormányzati oktatáspolitikát jól érzékelhetően támogató szakemberek nyilvánultak meg viszonylag egyértelműen, legalábbis első ránézésre azt gondolja az ember, hogy van lehetőség az elemzésre. Ha az orgánum (SONLINE) hitelesen közvetítette a gondolataikat, akkor megkísérelhetjük az elemzést, az én esetemben - ez mindjárt kiderül - a kritikát.

Itt a hír egy részlete, azonnal bemutatja a szereplőket is: "Gombocz János, a SOTE egyetemi tanára egyenesen úgy nyilatkozott: ha minden gyereknek mindenhez joga van, akkor nem lehet pedagógiai eredményt elérni. A gyereknek csupán addig van joga, amíg a közösség érdekeit nem sérti, a két érdek összeegyeztetése elkerülhetetlen. Így pedig Varga Mária, a Somogy Megyei Kormányhivatal oktatási főosztályvezetője vélekedett…"


Gombocz János egy fantommal hadakozik. Soha senki nem állított olyat, hogy minden gyermeknek mindenhez joga kell, hogy legyen. Nyilván itt egy kommunikációs fogásról van szó. Akik túlzónak tartják azokat a jogokat, amelyek a nagy részében még most is hatályos közoktatási törvényben a gyerekek számára adottak voltak, és teljes mértékben eltűnni látnák szívesen a volt "liberális vircsaftot", érzéseik, gondolataik hű kifejezésének vélik a "minden gyereknek mindenhez joga van" fordulatot. Az állítás persze nyilvánvaló képtelenség, mondjuk a polgári-, és a büntető törvénykönyv is számtalan "jogot" (cselekvési lehetőséget) von meg a gyerekektől, ahogyan minden embertől, és persze nagyon sok jogszabályt lehetne még említeni. Az az ijesztő, hogy az "egy nyelven beszélünk, mi, akik hallgatunk téged, és te, az előadó" érzését nyilvánvaló blődségekkel ki lehet váltani. De az az igazság, hogy ez a megnyilvánulás még nagyon sokat nem árult el a jelenlegi oktatáspolitika szakmai alapjaiból. Csak egy színvonaltalan, hazug, hatásvadász kommunikációs trükk. 


Több figyelmet érdemel Gombocz János azon gondolata, hogy ha a gyermekek jogait túl szélesre szabjuk (nyilván valami ilyesmi a valódi tartalma annak, amit mondott), akkor nem lehet pedagógiai eredményt elérni. Ez a megfogalmazás is hatásvadász (miközben az adott jogok voltak benne a közoktatási törvényben, nyilván rendkívül sokféle pedagógiai eredményt el lehetett érni, és el is ért a közoktatás rendszere), de ismét végezzünk el egy fordítást: Gombocz János azt mondja, hogy jobb pedagógiai eredményeket lehet elérni, ha a jelenleg is érvényben lévőnél kevesebb jogot biztosítunk a gyerekeknek. Ezt egyébként jól láthatóan a 2011. év végén elfogadott köznevelési törvény alkotói sem egészen így gondolták, hiszen az új és a régi (bár még legnagyobb részében hatályban lévő) törvény között a tanulók, a gyermekek jogait illetően lényegében csak egy érdemi különbség mutatkozik, mégpedig az, hogy az új jogszabály nem biztosítja a nevelési-oktatási intézmény irányításában való részvétel lehetőségét. Ez a lehetőség eddig is csak két dolgot jelentett: (1) az amúgy szinte sehol nem működő iskolaszékekben való képviseletet, (2) azt, hogy a diákönkormányzatot három kérdésben egyetértési jog illette meg eddig, az SZMSZ elfogadásában, a tanulói szociális juttatások odaítélése elveinek meghatározásában, valamint az ifjúságpolitika céljait szolgáló pénzeszközök felosztásában. E kérdésekben a jövőben "csak" ki kell kérni a tanulók, a diákönkormányzat véleményét, s a lista még ki is egészült a házirend elfogadásával. Az egyetértési jog ombudsmani kezdeményezésre egyébként is kikopott a magyar joggyakorlatból (ne firtassuk, hogy ez jó, vagy sem, bízzunk a jogászokban, hogy tudják, mit mondanak), vagyis tulajdonképpen az új törvény a dolog érdemét tekintve nem csökkentette a tanulók jogait. Amúgy is érdekes lenne, ha igaz lenne, hogy a pedagógiai eredmények elérését az veszélyezteti, hogy a gyerekek képviseletére jogosult diákönkormányzat egyetértése nélkül nem lehet elfogadni az iskola SZMSZ-ét vagy házirendjét. Esetleg az jelentene halálos beszélyt a pedagógiai eredmények elérésére, hogy az iskolaszékben ott ül a diákság egy képviselője is?


De akkor miért ez a nagy csinnadratta? Hát azért, mert valójában itt nem arról van szó, amiről látszólag szó van. Arról van szó, ami idestova két éve zajlik az oktatáspolitikáról szóló kommunikációban, s ami erősen rányomja a bélyegét sokszor még a hivatalos dokumentumokra is (pl. NAT vagy törvénykoncepció). Ez pedig nem más, mint a görcsös igyekezet az előző "szoclib" vezetéstől való megkülönböztetésre, annak a lejáratására, és hívek toborzása azáltal, hogy a rendpárti, a liberális elveket szívből gyűlölő, vagy legalábbis nem szerető pedagógusokat és laikusokat megnyerjék. Ennyi. Egyébként - úgy látom - ezt nagyjából sikerrel művelik.


Vagyis miközben azt reméltem, hogy Gombocz János megnyilvánulásában találok valamit, ami elárul némi gondolatiságot a jelenlegi oktatáspolitika szemléleti hátterét illetően, csalatkoznom kellett a reményemben, egyszerű, és primitív propagandáról van szó pusztán.


Hátha több sikerrel járunk Varga Mária gondolatának elemzésével! Van itt egy érdekes fogalom, amelynek jelentését nem árt előbb tisztázni. A "közösség érdekének" fogalma. Vagyunk még ebben az országban jó páran, akik átéltük azokat az éveket, amelyekben a közösség érdekeire hivatkozva nagyon sok mindent meg lehetett tenni. Sőt voltak jó páran - beismerem, magam is ezek közé tartoztam - akik elhitték, hogy ez így jogos, ez így erkölcsös. Az én véleményem gyökeresen megváltozott, de úgy látom sokaké nem. 


De tényleg! Mi az a közösségi érdek? Valamit biztos jelent, mert számtalan tapasztalatunk van arról, hogy emberek alávetik saját törekvéseiket, érdekeiket valamifajta közösségi akaratnak, törekvésnek. Hozzátartozom egy közösséghez, amely írott és íratlan, a közreműködésemmel vagy tőlem függetlenül, demokratikusan vagy antidemokratikusan kialakított szabályok szerint működik, és én alávetem magam e szabályoknak. Miért vetem alá magam? Vagy azért, mert önként vállaltam, úgy döntöttem, hogy ha befogadnak, akkor én e közösség szabályait betartom, vagy azért, mert valamilyen formális mechanizmus érvényesülésével (pl. bekerültem a lakóhelyemhez legközelebbi iskolába) köteleznek engem a szabályok betartására. A modern, demokratikus társadalmak arrafelé haladnak, hogy az emberek egyre kevésbé legyenek rákényszerítve bizonyos szabályok betartására, hanem legyen módjuk azok elfogadásáig eljutni józan belátás alapján, és egyre inkább legyen meg a módjuk felvetni problémáikat, ha úgy látják, hogy a szabályok nem megfelelők. 


Ez az iskolai tanulókra is érvényes. Olyan szocializációs hatásrendszer kell, hogy működjék az iskolában, amely lehetővé teszi, hogy a tanulók azonosulni tudjanak a szabályrendszerrel, vagy lázadjanak annak egésze, vagy részei ellen, ha érdekeik ezt kívánják. Ez sokkal dinamikusabb folyamat, mint az, amely Varga Mária szavaiból kiviláglik. A közösségi érdek - ha ez a kifejezés egyáltalán értelmes - csakis egy a részérdekekből, a közösség tagjainak törekvéseiből, elképzeléseiből konstruálódó (inkább) szabályrendszer lehet, amelyet bármikor meg lehet kérdőjelezni. Árulkodó a szövegben az egyéni és a közösségi érdek egyeztetésének szükségességére vonatkozó kitétel. Ha a közösségi érdek - bármit is jelentsen - az egyéni érdekek kölcsönhatásával, józan kompromisszumokkal, egy dinamikus, demokratikus folyamatban jön létre, akkor értelmetlen az összeegyeztetés. Azért kell Varga Máriának összeegyeztetésről beszélni, mert az ő elképzeléseiben - nagy valószínűséggel - nem az itt jelzett demokratikus folyamatokban jön létre valamilyen közösségi törekvés. Ha élesen akarok fogalmazni, azt mondom: ha diktátum a közösségi érdek, akkor kell egyeztetés, ami azonban azonos az egyéni érdek alávetésével.


Már csak a nevelési feladataink ellátása érdekében is szükség van az általam leírt, demokratikus elvek következetes érvényesítésére. Ha mi valóban aktív állampolgárokat akarunk nevelni, ha komolyan gondoljuk, hogy a demokratikus politizálás iránt elkötelezett fiatalok hagyják el az iskolát, akkor olyan körülményeket kell teremtenünk, amelyek között ez lehetővé válik. Ha merev, megkérdőjelezhetetlen szabályrendszerek, a homályos közösségi érdek homályos megfogalmazásai, és követésük feltétlen elvárása kövezik ki a politikai szocializáció útját, akkor az csak alattvalók és radikális anarchisták "nevelésére" lesz jó. Tudatos, kritikus, közösségeket építeni tudó állampolgárok nevelésére nem.


A szocializmusban azért volt álságos a közösségi érdekre hivatkozás, mert a közösség érdekének semmi köze nem volt a közösséget alkotó egyének törekvéseihez, akaratukhoz, vágyaikhoz. A közösségi érdek valójában egy "felülről jövő", állami, állampárti érdek volt. Azt akarjuk, hogy megint így legyen?