A törvénytervezetről

A Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) 2010. év végén közzétette javaslatát az 1993-as, a közoktatásról szóló LXXIX. törvényt felváltó új törvény koncepciójára „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” címmel. A társadalmi vitára, még annak meghosszabbításával együtt is rendkívül rövid időt hagyott. A vezetők nyilatkozatai és a sajtóhírek szerint az oktatási államtitkárság feldolgozta a koncepcióhoz érkezett észrevételeket, és véglegesítette a koncepciót. E dokumentumot a kormány 2011. augusztus 31-én elfogadta, szeptember 28-án megerősítette. Október hónap elején ismertté vált a közvélemény számára is a véglegesített koncepció. Október közepén pedig a kormány honlapján megjelent a NEFMI nemzeti köznevelésre vonatkozó tervezete, felajánlva azt társadalmi vitára, pontosan két hetet szánva erre.

    Sokan gondolják úgy, hogy a jogszabályok megalkotása során a javaslatok, tervezetek társadalmi vitája a döntésben való demokratikus részvétel lehetőségét biztosítja. Számos kutatás bizonyította már, hogy ez tévedés, valójában a társadalmi viták nem szolgálhatják a demokratikus érdekérvényesítést, de még csak a vélemények, és azok eloszlásának megismerését sem. A társadalmi vitákra fordított idő rendszeresen rövid volta, a benne résztvevők gyakran tapasztalható erős politikai, ideológiai befolyásoltsága (mind a támogatók, mind az ellenzők oldalán), a vitákban és véleményalkotásban résztvevők rendkívül különböző informáltsága és eltérő színvonalú szakmai felkészültsége miatt a társadalmi viták nem jelenthetik a közvélemény feltárását. Jó szervezés, kellő mennyiségű idő biztosítása, és más feltételek rendelkezésre állása esetén a társadalmi vita lehet hasznos, de sokkal inkább a tervezetek megismertetésében, és legföljebb az igen nagy arányú elfogadás vagy elutasítás tudatosításában, azonban az ilyen folyamatok nem szolgálják a demokratikus érdekérvényesítést. Parlamenti demokrácia keretei között ennek értelme sem nagyon van. Parlamenti demokráciában a döntéseket (legalábbis a törvények esetében) az országgyűlés hozza meg, a demokrácia a választások alkalmával működik, valójában a képviselők felelőssége, hogy az általuk meghozott döntések milyenek.

   Van azonban egy sokkal fontosabb kérdés, amely egy jogszabály megalkotása során felmerül, és ez a szakszerűség kérdése. Szakszerű törvényhozásra és szakszerű kormányzásra van szükség, olyanra, amely – miközben egy politikai célkitűzés-rendszert követ – bizonyítékokon alapuló, a folyamatok elemzése és interpretációja alapján alátámasztható döntéseket eredményez. Szakszerű döntések azonban csakis kutatások, szakszerű vizsgálatok, elemzések alapján lehetségesek. Felmerül a kérdés, hogy a nemzeti köznevelési törvény tervezetének elkészítése során vajon készített-e ilyen elemzéseket a kormány, illetve az oktatási államtitkárság, vagy támaszkodott-e ilyenekre.

    A tervezet színvonala, szakmailag értelmezhető megszövegezéseinek értelmezése azt mutatja, hogy a tervezet készítői az uralkodónak tekinthető, nemzetközi méretekben a leginkább széleskörűen elfogadott szakmai háttértudást teljesen figyelmen kívül hagyva, és legfeljebb csak szűk körökben ismert, nem általánosan elfogadott, sőt, sok esetben a főáramhoz tartozó kutatások, vizsgálatok, elemzések által kritizált, cáfolt szakmai tudásalapot használtak. Mivel minden politikai hatalomnak joga, hogy olyan szakmai alapokra építse jogszabály alkotó, valamint irányító munkáját, amilyenre csak akarja, az eljárással szemben nem vethetők fel jogi, netán alkotmányossági problémák. Természetesen a NEFMI megtehette, hogy ósdi, évtizedekkel ezelőtt kurrens, ám a nemzetközi tudományos folyamatokban született, általánosan elfogadott ismeretekkel már a saját idejükben sem összeférő, ma pedig már egyenesen anakronisztikusnak tekinthető szakmai alapokat használjon munkájához. Ezek az elképzelések elsősorban a következők:

• Az oktatási rendszer centralizálása.
• Az intézmények és a pedagógusok önállóságának jelentős korlátozása.
• A jogok érvényesítése számára a kötelességek teljesítésének feltételül szabása.
• Az iskolai konkrét tanítandó tananyag előtérbe helyezése a képességek, a kompetenciák fejlesztésével szemben.
• Az esélyegyenlőtlenségek növelése, azok csökkentésével szemben, a méltányosság érvényesülésének jelentős mértékű akadályozása.
• A pedagógusi munka formális ellenőrzésének újbóli bevezetése a komplex értékelési, bennük önértékelési folyamatok szerves, a közoktatási feladatellátással szemben támasztott társadalmi igényekhez alkalmazkodást lehetővé tevő kifejlődésével szemben.
• Az oktatási rendszer felismert, szükségszerűnek tekinthető fejlesztési folyamatainak teljes ignorálása.

Magyarországon az elmúlt 25-27 évben lassan, és ellentmondásokkal terhelten, de kibontakozóban volt egy a világ élenjáró oktatási rendszereihez való felzárkózást megcélzó folyamat. Ez a folyamat most megtörni látszik, mert a magyar kormány az oktatási rendszert egy mára túlhaladottá vált oktatáspolitikai (sőt általános politikai) törekvések, túlhaladottá vált eszmerendszer és túlhaladottá vált pedagógiai szakmai tudás szerint kívánja szabályozni. Ez a törvényalkotók súlyos felelőssége.

    Természetesen az előbb felsorolt pontokra kétféle védekező válasz lehetséges. Egyrészt lehet azt mondani, hogy a kormány törekvései a felsoroltakkal kapcsolatban igenis a pedagógia, az oktatásügy fejlesztésének főáramába tartoznak. Magyarán nincs igaza a bírálónak, amikor feltételezi, hogy éppen az általa mondott elvek határozzák meg az oktatásügy fejlesztésének főáramát a világban. És lehet úgy is érvelni a fentiekkel szemben, hogy a törvényt előkészítő szervezet, annak tagjai elfogadják az oktatásügy fejlesztésének főáramát nemzetközileg meghatározó elveket, azonban az az álláspontjuk, hogy azoknak a tervezetük megfelel. Ez két nagyon különböző érvelés, és nem lehet tudni, hogy a bírálattal szemben a tervezet készítői milyen állásponton vannak a kettő közül, esetleg egyes pontokat tekintve ilyen, más pontokat tekintve olyan érvrendszert használnak. Ezért egy szakmai alapokon nyugvó bírálat megfogalmazása során mindkét ellen-ellenérv-rendszert figyelembe kell venni.

    A szakmai kritikán túl azonban foglalkozni kell a törvénytervezet (és különösen az azt megalapozó koncepció) egy másik sajátosságával, azzal, hogy ha a törvényt az Országgyűlés elfogadja, akkor azzal közvetlen, az oktatási rendszer feladataitól idegen, és nemtelen politikai célokat is szolgál. A törvény, és különösen a koncepció megszövegezése során az alkotók politikai üzeneteket fogalmaztak a szövegekbe, amitől azok a valóságtól elrugaszkodottá váltak (egyszerűbben: a szövegek hazugságokat tartalmaznak), eszközei a politikai leszámolásnak, politikai tényezők végleges diszkreditálásának, és antidemokratikus folyamatokat generálnak. A következő elemekről van szó:

• Azzal, hogy a tervezet hangsúlyozza, hogy a köznevelés rendszere nem szolgáltatás, hanem közszolgálat, az előző oktatáspolitikai irányítást vádolja, hogy az tudniillik szolgáltatásnak tekintette. Egyszerű elemzés bizonyíthatja, hogy semmilyen oktatási rendszer nem válhat szolgáltatássá, vagyis az egyes egyéni érdekek kielégítésévé, hiszen az egyéni érdekek eltérők, ellentétesek, nem elégíthetők ki egységes oktatáspolitika keretében. Minden oktatáspolitika ab ovo közszolgálat, hiszen egy valamilyen érdekérvényesítési folyamatban létrejött, és a politika által megfogalmazott közérdeket szolgál. Nincs szolgáltató oktatáspolitika, ellenben a közszolgálatként felfogott oktatáspolitika közérdeket artikuláló folyamatai lehetnek rendkívül különbözőek. Az előző oktatáspolitikai irányítás jól, rosszul a demokratikus érdekegyeztetés mechanizmusait igyekezett erősíteni, tehát a közérdek artikulálásának demokratizmusára törekedett (igencsak változó sikerrel). A mostani oktatáspolitika azonban a közérdek központi, állami meghatározására törekszik, kizárva a demokratikus érdekérvényesítési, érdekartikulációs folyamatokat.
• A kötelességek és a jogok egyensúlya amellett, hogy pedagógiai-szakmai nonszensz, és amellett, hogy jogi nonszensz, alapvető jogi normáknak mond ellent, tehát emellett politikai célok szolgálatának alapelve is. Ugyanis a jogok érvényesítésének akadályozását szentesíti. Ez ellentmond alkotmányos, alapvető jogi normáknak, de az is igaz, hogy egyenlőtlen hatalmi viszonyok, megkövesedett, a fejlődést akadályozó hierarchiák fenntartását szolgálhatja nagyon könnyen. A kötelességeket számon kérők számára lehetővé válik a kötelességek teljesítésének önkényes megítélése alapján a jogok megvonása, amelyet a magyar jogrendben eddig csak bíróságok tehettek meg.
• A tervezet és a koncepció nyelvileg gyakran szinte értelmezhetetlen formákban sulykol egy meghatározatlan, homályos, zavaros nemzeti ideológiát. A nemzeti érzelem, a nemzeti politizálás, és hasonló kifejezések az elmúlt időszakban a választásokon nyertes erők, valamint a szélsőjobboldal frazeológiájában az új hatalmat megtestesítők és legitimálóik, valamint a velük szemben állók megkülönböztetését szolgálja, egyben az ellenzékben lévők megbélyegzését, nemzetietlennek titulálását, végső soron a kirekesztését. A „nemzet” szó ilyen használatát semmilyen koherens történettudományi, társadalomfilozófiai magyarázattal nem lehet igazolni. Mást viszont nem lehet elképzelni, mert a nemzetállami értelmezés szerinti használat fölösleges lenne (triviális, hogy a magyar köznevelési törvény hatálya döntően a nemzetállam polgáraira terjed ki), a kulturnemzeti értelemben vett szóhasználat pedig teljességgel indokolatlan (nem a világ magyarsága számára fogalmazunk törvényt).
• A szövegek sulykolják, hogy a magyar oktatási rendszer az elmúlt időszakban tönkrement, és annak teljes újjászervezésére van szükség. Ez egy hazug kijelentés. A magyar oktatási rendszer, amelyben az ország lakosságának közel egyötöde dolgozik, tanul, az egyik legjobban szervezett szisztémája ennek az országnak. Valóban nem azon a színvonalon látja el a feladatát, amely színvonal szükséges lenne ahhoz, hogy Magyarország lakossága boldogabb, elégedettebb, sikeresebb legyen. A magyar oktatási rendszert valóban jelentős mértékben kell javítani. De szó sincs válságról, teljes szétverésről, alapoktól induló újjászervezés szükségességéről. Hogy mennyire hazug kijelentésről van itt szó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy valójában a nemzeti köznevelési törvény magát a rendszert alapjaiban nem alakítja át, csak néhány, politikailag, és az alkotók szakmai elkötelezettsége szempontjából frekventáltabb kérdésben változtat, ám oly „ügyesen”, hogy ezek hatásaként valóban megérhetjük a rendszer teljes lezüllését, szétverését. Egyébként különösen furcsa az apokaliptikus folyamatok feltételezése a magyar oktatással kapcsolatban annak fényében, hogy a magyar oktatási rendszerben éppen az elmúlt években lehettünk tanúi (végre) bizonyos pozitív változásoknak (amelyek nagyságát azonban nem szabad túlértékelni sem).
• A tervezet, illetve a koncepció több pontján is azt sugallja, vagy kifejezetten állítja, hogy az előző oktatáspolitikai irányítás a tananyagot helyezte az iskolai oktatás középpontjába, hogy (nemzetközi – sic!) kísérleti tereppé változtatta az oktatást, vagyis mintha azt érzékeltetnék az alkotók, hogy elődeik a gyerekek igényeit figyelmen kívül hagyva kísérletezgettek szakmailag teljesen megalapozatlanul, megfosztva a tanulókat önállóságuktól. Erre már-már nincs mit mondani, minden tény ellentmond az állításnak.

Szubjektív utóhang

Az oktatásügy irányítása nagyon veszélyes játékba kezdett. Én nem kívánom megkérdőjelezni a tervezet alkotóinak jó szándékét, azt, hogy a törekvésük a magyar oktatási rendszer jobbá, eredményesebbé, hatékonyabbá tétele. Ők így gondolják. Azt gondolják, hogy az általuk vallott elvek képviseletével lehet elérni leginkább az amúgy, első ránézésre közös célokat. Teszik ezt olyan politikai hatalmi térben, amelyben mára szinte teljes mértékben megszűnt létezni minden fék, ellensúly, demokratikus érdekérvényesítés, megszűnt a sokszínű szakmai racionalitás érvényesülésének lehetősége. Vákuum veszi körül az új törvény fogalmazóit és elfogadóit. Ezt a vákuumot ők hozták létre. A vákuumban nem terjed a hang. 

    Mi van akkor kedves Hoffmann Rózsa, kedves Gloviczki Zoltán, és kedves mindenki, aki ebben a folyamatban részt vett, hogy ha a kontroll teljes elvesztése miatt önök rossz úton járnak? Mi van akkor, ha gondosan kiiktatva minden figyelmeztető hangot, makacsul bízva saját szakmai és politikai elképzeléseikben, éppen most és önök verik szét a magyar oktatási rendszert? Tudom persze, hogy önök ezt nem így gondolják. Tudom, hogy ennek éppen az ellenkezőjét hiszik, ezért olyan nagyon nem rengeti meg hitükben önöket az, amit mondok. De vegyék észre, hogy a szakmában a folyamatok átfogóbb ismeretét eddig már bizonyított szakemberek – meggyőződésem – többsége így vélekedik. És nem azért, mert az előző oktatáspolitika szekértolója volt. Ez az amúgy alaktalan, mert nem szervezett, már-már nem is szervezhető szakmai közeg az előző oktatáspolitikának is ádáz kritikusa volt. Azért vélekedik így ez a meghatározhatatlan, de nagyon is érzékelhető csoport, mert rettenetesen félti a magyar oktatást, a magyar gyerekeket. Ma már önöktől.