Szakmánk és a törvény

Tudom, hogy sokan mondják majd, hogy nincs jogom azonosítani a szakmát az Országos Köznevelési Tanáccsal (OKNT), és persze igazuk is van, nem is akarom azonosítani. De azért mégiscsak ez lenne (valószínűleg) a legtekintélyesebb pedagógiai szakmapolitikai testület, bár ebben sem vagyok mindig biztos. Az OKNT a miniszter tanácsadó testülete, egy ideje nyilván az oktatási államtitkáré. Tagjai régi motorosok, az átlagéletkor valahol 60 körül lehet (ebben semmi értékítélet nincs, magam is pár hónappal vagyok csak a 60 előtt). Az OKNT elé kerül minden fontosabb közoktatással kapcsolatos jogszabály, és persze tárgyalhat maga által felvetett szakmapolitikai kérdéseket. Ilyenre az utóbbi időben nem nagyon került sor, régebben azért volt egy-két fontosabb, például a természettudományos nevelés helyzetének elemzése, vagy a szakképzésre vonatkozó, két egymással ellentétes álláspont megvitatása. Az OKNT-nek ma már csak véleményező jogköre van, de nem állíthatom, hogy a különböző oktatáspolitikai irányítók lekezelték volna, semmibe vették volna a Tanácsot, minden vezetés respektálta, ez a mostani is respektálja a véleményét.

Az OKNT tegnapi ülésén - mint tudható, a köznevelési törvénytervezetről volt szó - megmutatkozott az, amit egy ideje már sejtettem, sőt, valójában tudtam. A szakma "elitje" valójában többségében egy a mostani oktatáspolitikai irányítás szemléletmódjával azonosuló szakmai réteg, csoport. Persze meg kell mondani, hogy mi ez a szakmai "elit". Oktatáspolitikában mozgó, felsőoktatási intézményekben, esetleg híres középiskolákban tanítók, társadalmi szervezetek, civil szervezetek vezetői, kutatók. Vagyis azt akarom mondani, hogy itt nem feltétlenül, még csak nem is többségében a neveléstudomány felkent kutatóiról van szó, hanem valóban a pedagógiai élet legkülönbözőbb helyeiről jövő, szakmailag magas szintet képviselő, oktatáspolitikai ügyekben, fórumokon, feladatokban gyakran szereplő szakemberekről, akiket általában ismernek nagyon sokan a szakmában.

Kár lenne letagadni, hiszen így van ez az élet számos területén, ez a testület is jobb-bal megosztottságot mutat, bármit is jelentsen ez a két szó. Elég határozott nem párt-, hanem inkább ideológiai meghatározottságokról van itt szó (hallotta volna valaki, hogyan szapultuk a szocialistákat Trencsényi Lacival, amikor a parlamentben beterjesztették 2009 júniusában a szakképzés átalakításáról szóló törvénymódosítást, pedig mindketten a baloldali elkötelezettségűek táborába tartozunk, de tudok fordított példát is mondani).

A jobb-bal megosztottságnak korábban, az előző oktatáspolitikai vezetés alatt talán kisebb jelentősége volt, emlékeim szerint két-három fontosabb kérdés megítélésében jelent meg egyértelműen. Az egyik rögtön a jelenlegi összetételű OKNT négy évvel ezelőtti indulásakor, amikor hosszú ideig nem tudtunk elnököt választani, mert a két jelölt a két "oldalhoz" tartozott, és világosan kirajzolódott az akkor még fele-fele megosztottság. A másik ügy, amikor volt jelentősége a megoszlásnak, a NAT elfogadása volt 2007-ben, a harmadik eset - bár akkor nem pontosan az ideológiai megosztottság volt a döntő - a szakképzéssel kapcsolatos napirend tárgyalása volt, ahol az úgymond "baloldaliak" közül is néhányan a szerintem nem baloldal által támogatható álláspontot képviselték. Egyértelmű megosztottságot itt nem lehetett kimutatni, mert két ülésen is tárgyalva az előterjesztéseket, az OKNT egy alkalommal sem tudott határozatképes lenni, így szavazásra nem került sor, a megosztottság csak a vita alapján volt felmérhető.

Vagyis az első három éve ennek a mostani OKNT-nek úgy telt el, hogy a két oldal nagyjából egyensúlyban volt, de ez nem is volt rettenetesen fontos, a döntések legtöbbje esetében működött egyfajta szakmai racionalitás (az említett eseteket kivéve). Teltek az évek, és valahogy úgy alakult, hogy az inkább jobboldali beállítottságú tagok aránya nőtt a testületben. Az OKNT-ben delegálási rendszer működik, így például az oktatásért felelős miniszter is delegál három tagot. Amikor Hiller ment, és jött Réthelyi, a régebben Hiller által delegált, és inkább baloldali, vagy/és liberális elkötelezettséggel bíró tagok kiestek, és a dolog természetes menetében inkább jobboldali elkötelezettségekkel rendelkezők kerültek helyükre.


Valójában - ezt már fentebb is említettem - itt nem éles pártszimpátiákról van szó, és arról sincs szó, hogy a szakmai megközelítéseket felülírják a politikaiak. Legalábbis ezt én még ma is így tartom. Akik az OKNT-ben velem, velünk nem értenek egyet, ugyanúgy szakmai alapokon nyilvánítanak véleményt, ahogy mi is. Csak mást gondolunk a szakmáról. Én mint munkámból adódóan a megismerés kérdéseivel is foglalkozó ember, jól tudom, hogy a pedagógiai szakmai elgondolások, elméletek az ember fejében nem különíthetők el élesen társadalmi, társadalompolitikai álláspontoktól, attól az ideológiai tudásrendszertől, amit egyébként birtokol. Nem lesz ettől a szakmai tudás jobboldali, vagy baloldali, vagy liberális, ám mégis kimutatható, hogy mik azok a szakmai álláspontok, amelyek inkább egy amúgy ideológiai, társadalmi, politikai nézeteit tekintve baloldali, jobboldali vagy liberális szakember szakmai állásfoglalásait befolyásolják. A következetességet (ha van) azonban nem a politikai hovaállás, hanem bizonyos szakmai elméleti elképzelések teremtik meg, azokhoz ragaszkodik az ember, s természetes számára, hogy e szakmai alaphoz való ragaszkodás nevében időnként szembe is kerül azzal a politikai erővel, amelyhez egyébként ideológiai elképzelései alapján közelebb állónak érzi magát.


Na, ezt egy kicsit hosszan magyaráztam, talán magyarázkodásnak is tűnik, de szerettem volna még magam számára is tisztázni, milyen természetűek az ilyen testületekre általában jellemző megosztottságok. Annyival tartozom mindenképpen az OKNT-nek, a tagoknak, hogy elismerjem, nem közvetlen politikai meghatározottságok működtek soha, talán senkiben.
Vagyis az OKNT egy lakmuszpapír bizonyos értelemben. Ha lenne egy olyan testület, amelyben igenis a pártszimpátiák szerint zajlanának a döntések, ott nem lenne semmi elemezni való. Itt van egy törvény, a FIdesz-KDNP alkotta, akarja beterjeszteni, nekem fel kell sorakoznom mögötte, bármi legyen is az álláspontom amúgy szakmailag, vagy nekem mindenképpen el kell utasítanom, hiszen ellenzéki erők képviselője vagyok, bármennyi jó megoldás legyen is abban a törvényben. Ez tiszta képlet, az ilyen testületekben a szavazati arányok előre nagy biztonsággal megjósolhatók. Ma már az OKNT-ben is, de nem ugyanazon okból. Hanem azért, mert (legalább) két eltérő szakmai álláspont létezik. És itt ez az érdekes.

Tudomásul kell vennünk egyrészt azt, hogy létezik legalább két, egymással nem kibékíthető, a pedagógia számos kérdésében ellentétes eredményt hozó nézetrendszer (ez a tudás természetét tekintve eltérő alapokból kiinduló legalább két elméletrendszer). Másrészt azt kell tudomásul vennünk, hogy ma a konzervatív álláspont van többségben (nincs persze felmérésem erről, és persze biztos nem azonos eredmények jönnének ki a különböző részletkérdésekben, de mint fő tendenciát talán kimondhatom). A konzervatívot (atyaisten, hányszor leírtam már ezt, de muszáj mindig újra, mert könnyen félreértik az embert) én nem szitokszóként használom, nem is a politikai konzervativizmus értelmében, amikor pedagógiáról beszélek, hanem azt a nézetrendszert értem alatta, amely alapattitűdjét tekintve bizonyos történelmileg kidolgozott pedagógiai elgondolások, elvek és gyakorlati működésmódok valamint struktúrák fenntartására törekszik. Ez egy rendkívül hasznos attitűd, mindenképpen része kell legyen egy komplex viszonyulásnak. A mai viszonyok között azonban nem egy nézetrendszeren belüli egyik, bizonyos kérdésekre alkalmazandó attitűdként érvényesül, hanem emberek, szervezetek teljes viszonyulását meghatározó beállítódásként. Amikor egy országban az oktatásban felmerül jelentősebb átalakítások szükségessége (politikai erők, szakmai testületek, szakemberek látják úgy, hogy alaposabb átalakításokra lenne szükség), akkor kiéleződnek a viták, az egyébként komplexebb látásmódra hajlamos szakemberek is radikalizálódnak egyik, vagy másik, vagy akár harmadik irányban, és egyértelműbben lesznek viszonyokat, működésmódokat konzerválni akarók, illetve mindent átalakítani szándékozók.

Önvallomás: magam is megijedek sokszor magamtól, milyen élesen utasítok el egy csomó mindent a meglévőből, pedig ha alaposabban utánagondolok, nem feltétlenül kellene. A helyzet azonban sokszor erre készteti az embert, nem képes már - én legalábbis így vagyok ezzel - komplexebben megragadni a problémákat. Ahogy öregedtem úgy vált egyre inkább a tudomány számomra egyfajta világítótoronnyá, nem feledve persze (hiszen magam is ezt vallom), hogy a tudomány sem mond ki abszolút igazságokat. A tudomány azonban a logikai rendre való törekvésével legalább módszertani segítséget nyújt, némileg kontrollálhatóvá teszi a saját gondolkodásomat, enyhít az elfogultságon, illetve nyitottabbá tesz. Különösen a "bizonyítékokon alapuló" bűvkifejezés volt számomra is nagyon fontos az utóbbi időben, miközben persze konstruktivistaként egyáltalán nem hiszek a bizonyítékokban, hogy tudniillik azok valamifajta abszolút eligazítást jelentenének

De térjünk vissza az OKNT-hez. Számomra most az a nagy kérdés, hogy az OKNT jelenlegi megosztottsága, vagyis a jelenlegi oktatáspolitikai vezetés mellett felsorakozó meghatározó többség jó jelzője-e annak, hogy az elég nehezen körülírható oktatáspolitikai elit, vagy akár az egész pedagógus-, pedagógiával foglalkozó társadalom ott van Hoffmann Rózsáék gondolkodásmódja és megoldásai mögött. Én azt hiszem, hogy ez így van. Ott van. És itt talán még jelentős változások sem voltak. Hoffmann Rózsa és munkatársai - én így látom - bátran mondhatják, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy nem mondanak igazat, hogy ők támaszkodtak, sőt, az elmúlt 26 évben végig támaszkodhattak a szakmához tartozók többségére. Vonjuk le a következtetést: az 1985-ben elkezdődött, majd viszontagságosan és ellentmondásosan formálódó, aztán a kétezres évek első évtizedének első harmadától kezdődően felgyorsuló pedagógiai modernizációs folyamat elbukott. Ez a modernizációs törekvés, politika, szakmaiság nem tudta maga mögé felsorakoztatni még a szakmai alapokon döntő embereket sem, nem beszélve a szakmai kérdések egy jó részében laikusnak tekinthető pedagógusokról (úr isten, mit fogok én ezért kapni!).

Ez nem azt jelenti, hogy modernizáció az iskolában, a pedagógiában nem lesz majd valamikor. Nekem nyilván meggyőződésem, hogy ezt "nem lehet kihagyni". Hogy mikor, azt nem tudom. Most mindenesetre egy gyors és könnyű visszarendeződés következik, bizonyos értelemben kezdhetjük majd később az egészet elölről. Lehet, hogy okosabbak leszünk majd. Csak azt nem tudom, hogyan lehet majd (akkor) kiküszöbölni a nem a szakmán múló tényezőket, a politikai rendszer bornírtságait, a korrupciót, az oktatásfinanszírozás szörnyű ellentmondásait, stb.

Korábbi bejegyzésemben leírtam már, milyen felelősséget látok ezen az oldalon. Továbbra is úgy gondolom. Hogy 25 év alatt szinte semmit nem léptünk előre egy új pedagógiai gondolkodásmód általánossá tételében, az egyfajta szegénységi bizonyítvány. Gondoljátok meg proletárok!