A minap Fehér Péterrel találkoztam (ez már csak így van, nagyon sokakkal sűrűbben találkozunk a digitális térben, mint személyesen). Nem volt sok időnk beszélgetni, de gyorsan megtaláltuk, miben vitatkozhatnánk. (Szoktunk, mint azt e blog olvasói sokszor tapasztalhatták már.) Péter a legjobbak, tehetségesek nevelésében a versenyt tartotta a legfontosabbnak, én a verseny előtt sokkal az együttműködést. Régi dilemma, de talán nem árt még egyszer elővenni.
És még valami, mielőtt belefogok. Tekintve, hogy itt és most kifejezetten hivatkoztam Péterrel való nyúlfarknyi vitámra, szeretném neki felajánlani, hogy ne pusztán hozzászólást írjon, hanem egy vendég-bejegyzést. (A technika: el kell küldeni nekem a szöveget, és én fölteszem, jelezve, hogy ez nem az én bejegyzésem.) De mivel ez egy szabad ország, ezért Péternek természetesen nem kötelező így megnyilvánulnia.
Azt hiszem sokan vannak, az e kérdésről valaha is gondolatokat megfogalmazóknak talán a többsége, akik a tehetség fejlesztése kérdésében a versenyt tartják a legfontosabb mozzanatnak. Mivel én nem hiszek ebben, ezért valószínűleg ügyetlenül fogom jellemezni ezt a felfogást, de azért megpróbálom. Verseny alatt - az iskolában - azt kell érteni, hogy gyerekek abban vesznek részt, hogy bizonyos területeken magasabb színvonalat, komolyabb sikereket, jobb eredményeket érjenek el másoknál. A verseny terepe az iskolában a tanulás, az eredmények mérői az osztályzatok, a dolgozat pontszámok, a vizsgák (pl. idegen nyelv) letétele, a tanulmányi és más versenyeken jó eredmények elérése, akár a győzelem. Az értelme a versenynek a motiválás - ahogy én ezt kiveszem a mellette szóló érvekből -, a tanulót hajtja a győzelem, az élre kerülés, ezért hajlandó akár az átlagnál is sokkal többet áldozni időben, energiában. A verseny az ember természetes "életközege", különösen azzá vált mára, az élet egy nagy verseny, az iskolai verseny az erre való felkészülést is szolgálja. A versenynek van nevelő hatása: az erőfeszítések összpontosítását tanuljuk, fejlődik az akaratunk, önuralmunk, megtanulunk lemondani sok mindenről a cél érdekében, és egyáltalán nem megvetendő pedagógiai mozzanatként tanuljuk a fair verseny szabályait (hiszen versenyezni csak fair módon szabad). Sőt, ennek az ideológiának a képviselői gyakran némi kirándulást tesznek a másik oldalra is, és felvetik a versenyben való együttműködés fontosságát, vagyis hogy nem csak egyének versenyezhetnek, hanem csoportok is, és ott már a kooperáció, akár a másik segítése is kiemelt szerepet kaphat.
A magyar iskolarendszerben komoly tekintélye van a versenynek. A szülők - természetes módon - törekszenek arra, hogy gyermekük sokféle rangsorban minél előrébb legyen, versenyben dől el a legtöbbek esetében a továbbtanulás, de már akár az angolos ovi csoportba való bejutás is, versenyeznek a gyerekek (felvételin vesznek részt) a hat- és nyolc évfolyamos gimnáziumokba való bejutásért, a "jobbnak tartott iskola" diákjai közé kerülésért.
A versenynek "filozófiája" van: a verseny egyfajta kiválogatódás evolúciós logika szerint, vagyis győz a körülményekhez jobban alkalmazkodó "változat", hogy aztán azt a tulajdonságát, ami őt győzővé tette, továbbadhassa utódainak. A verseny ezért az emberi fejlődés egyik - talán legfőbb - motorja. De a verseny az egész társadalom számára hasznos, hiszen magas színvonalon teljesíteni tudó elitet termel a versenyre épülő köz- és felsőoktatás.
Én ezzel mélységesen nem értek egyet. Szinte egyetlen szavával sem. Talán a legjobb, ha pontokba szedve írom le ellenvetéseimet, illetve pozitív értelmű érveimet egy nem verseny-, hanem együttműködés alapú oktatás szükségessége mellett.
1. Az oktatásban folyó verseny igencsak távol áll az evolúciós logika érvényesülésétől. Ha az evolúciós logika érvényesülne, akkor a mi legjobb tanulóink legalább úgy teljesítenének a nemzetközi vizsgálatokban, amikor őket a más országokból a legjobbakkal hasonlítjuk össze, mint ahogyan átlagosan teljesítünk. Sokszor leírtam már: a 2006-os PISA felmérésben mondjuk a természettudományos teszt tekintetében a mi leggyengébb eredményeket elérő tanulóink a 6. helyen végeztek (a hozzájuk hasonlókkal összevetve) az OECD országokat figyelembe véve, míg a legjobb tanulóink a 18. helyen. Mindez az "evolúciós érvet" maximálisan érvényesíteni szándékozó, rendkívül erősen szelektáló szisztéma mellett igaz. Az is figyelmeztető, hogy 2009-re a PISA eredményeinket tekintve némileg változott a helyzet. Míg 2006-ban a matematikában és a szövegértésben is teljes mértékben ugyanaz volt a helyzet, mint a természettudományos tesztben, három évre rá e két területen megváltoztak a viszonyok. A szövegértésben úgy javítottunk a teljesítményünkön, hogy elsősorban a jobb teljesítményűek lettek jobbak, s így kiegyenlítettebbé vált a mezőny. (Amúgy ez felvet érdekes egyéb kérdéseket, de ezzel most nem szeretnék foglalkozni.) Sokak meggyőződése, hogy a szövegértés területén a határozott előrelépés a megváltozó pedagógiai kultúrának, a kompetenciafejlesztés ideológiája terjedésének köszönhető, márpedig ebben az ideológiában egyáltalán nem a verseny, sokkal inkább a kooperáció a döntő.
2. Az egyik legfőbb kifogásom a versenyideológiával szemben az, hogy a verseny körülményei között a tudás célból eszközzé válik. Másképpen: a verseny motivációja elnyomhatja a belső motivációkat, a tudni akarást, a tudásért magáért tanulást. Már hallom is az ellen-ellenérvet: a verseny nem zárja ki a tudás, a tanulás szeretetét. Miért ne lehetne egyszerre versenyezni, és mellette nagyon elkötelezetté válni a műveltség, a tanulás, a tudás mellett, miért ne akarhatna valaki a verseny körülményei között is a tudásért tanulni? Én viszont azt hiszem, hogy ha nincs is szó kizárásról, de azért a kettő együtt érvényesülése, érvényesítése nem könnyű dolog. A tanulás megszeretését akadályozza a versenyre kényszerülés. A tanulás elmélyedést igényel, amit a verseny kényszerűségei akadályozhatnak. Szerintem a verseny korlátozza a kritikus gondolkodás kifejlődését, mert ha versenyzem a tudásszerzésben, akkor hajlamosabb vagyok kritikátlanul elfogadni a tanulásra kínált tudást. És legfőképpen - de ez már a következő pont, mert ki kell emelnem - a verseny akadályozza a tanulás kooperatív jellegének kibontakozását.
3. Sokan hiszünk abban, hogy az emberi tanulás természetes formája a kooperáció. Az ember fejlődésének egyik leglényegesebb mozzanata volt az emberi közösségekben való együttműködés (Csányi Vilmos írásaira hadd utaljak). Ez érvényesnek tűnik a tanulásra is. Részben azért, mert a tanulás folyamatában minden korban a kooperációt is tanulni kellett (a közösségek fennmaradásának, de nagyon sok alkalmazkodási folyamatnak is lételeme), de részben azért is, mert maga a tanulás (bárminek a tanulása) közösségi formában, együtt, együttműködve hatékonyabb. Ha kell, érvelek is emellett, bár az a feltételezésem, hogy már nem nagyon kell.
4. A verseny csak a győzők számára megfelelő hajtóerő. Én ezt alapvető ellentmondásnak látom. Paradox módon a versenyt még akár elképzelhető egyik motivációként is kezelhetném egy jól kiépült komprehenzív iskolarendszerben, ahol egyes gyerekek egyik - nem a legfőbb - motivációjaként ott van, hogy ők amúgy egyes területeken a legjobb eredményeket szokták elérni. De minden gyereknek (vagy a legtöbbnek) van ilyen területe, legalább egy, és valóban nem ez a legfőbb motiváló tényező. Van annak valami sajátos bája, hogy a szelekció körülményei között egy iskolában, egy osztályban gyűjtjük össze a versenyben eddig győzteseknek bizonyult gyerekeket, majd az elit iskolában, az elit osztályban versenyre kényszerítjük őket, ahol most majd egyesek győztesek lesznek közülük, mások meg vesztesek. Hogy ez kinek jó? A nagy világversenyen (mondjuk az atlétika VB-n) is vannak vesztesek. Igen ám, de ők korábban, alacsonyabb szintű versenyeken (pl. országos bajnokság) győztesek voltak. Az elit gimnázium hármas tanulója miben lehet győztes? Ha már a versenyt tettük a legfőbb motiváló tényezővé!
5. Mik lehetnek a versennyel szembeni alternatív hajtóerők, motivációk? Legfőbbként a tudás maga. Meg kellene tanulnunk, hogy a tudás jó dolog, egyéni megelégedettséget alakít. Az lenne jó, ha olyan közösségeink lennének, amelyekben a tudás presztízsképző tényező. Vannak ilyen közösségeink, de nem mindegyik, sőt. A tudás, a tanulás szeretete akkor alakulhat ki, ha az egyén látja a tudása adaptivitását (enélkül nem lehet megszeretni a tudást, a tanulást). Olyan oktatás kellene, ami ezt biztosítani tudja, s nem olyan, amely szinte naponta szállítja a tapasztalatokat, hogy a tudásra csak a pedagógiai számonkérés szituációiban van szükség.
6. Projektek kellenének, amelyekben meg lehet tapasztalni a kooperáció hasznosságát, eredményességét, és amelyekben lehetőség lenne a tudásszerzés (konstruálás) "valamire valóságát" átélni. Vagyis ha fontos, érdekes feladatokat hajtanánk végre, amelyeknek más hasznuk is van, nem csak maga a tanulás, akkor a tudás becsülete növekedhetnék. Egyéni életemben is a legtöbbször azt tapasztaltam, hogy az együtt elvégzett munka, a közösen kiérlelt siker nagyobb megelégedést hozott számomra, mint az egyénileg elért győzelem.
7. Viszonylag nehezen tudok érvelni az "élet maga egy nagy verseny, a kegyetlenségére fel kell készíteni a gyerekeket" érvvel szemben. mert valóban sok ilyen mozzanat van az életünkben. Állást akarunk szerezni, de versenytársunk sikeresebb volt nálunk, meg akartunk venni egy ingatlant, de a másik vevő jobb ajánlatot tett, vesztettünk a pályázaton, stb., stb. Mire is kell ezekkel kapcsolatban felkészíteni? A tudás maximális bevetésére? A verseny során a teljes erőbedobásra? Ha jó az oktatás, akkor erre a kooperáció elsődlegessége mellett is felkészít. Az együttműködés nem a lazsálásról szól, az együtt6működés körülményei között kiválóan fejleszthető (néha azt hiszem, hogy csak így fejleszthető) az erőbedobás, a tudás alkalmazása egy adott cél érdekében. Meg kell tanítanunk a gyerekeket veszíteni is? Jó, rendben van. Azok az alkalmak, amelyek adódnak versenyre az alapvetően kooperációra épülő oktatás keretei között is, bőven teremtenek erre alkalmat. Nem azt akarom mondani, hogy a versenyt száműzni kell az oktatásból, mint módszert. Nem kell. Lehessen versenyezni a testnevelés foglalkozásokon, a matematika és más tantárgyi versenyeken, egy csoportmunka feladatainak elvégzése is lehet kerete egy versenynek, stb. A lényeg azonban az, hogy a verseny ne váljék a tanulás döntő, vagy akár kizárólagos motiválójává. És különösen ne a hőn áhított képzési formába való bejutás tekintetében a gyereket érő kudarc legyen az a tanulási forma, amelyben megtanulja elviselni a kudarcokat. És micsoda antipedagógia az, hogy már a pici elsősnek át kell élnie, hogy ő bizony ebben a versenyben, amit az iskola jelent, állandóan lemarad, és ez már így lesz örökké! Komolyan gondolta valaki, hogy lehet pedagógiát építeni a kudarctanulásra?
Kedves István!
VálaszTörlésRendben, írok. Úgysem igazán tudok azonosulni az itt felvetettek jelentős részével:-) Nem árt, ha más vélemények is teret kapnak. Amúgy köszönöm a megtisztelő invitálást!
Tisztelettel:
Fehér Péter
A verseny és a kooperáció pszichológiáját, (de)motiváló hatásait szerintem még nem nagyon értjük. Az biztos, hogy ezekben a működésekben, hatásokban óriási különbségek lehetnek személyenként is, a verseny illetve együttműködés jellege, módjai szerint is, akár kultúránként is.
VálaszTörlés„a verseny motivációja elnyomhatja a belső motivációkat” Ez igaz, de lehet például olyan eset is, hogy valakinél a verseny segít abban, hogy összeszedje, elmélyítse egy témakörrel kapcsolatos szétfolyó, nem igazán használt tudását, és esetleg a verseny után már pusztán belső motivációból foglalkozhat a témával.
Fontos szétválasztani az elméletet és a gyakorlatot. Az elmélet szerint: „A tudás, a tanulás szeretete akkor alakulhat ki, ha az egyén látja a tudása adaptivitását (enélkül nem lehet megszeretni a tudást, a tanulást).Olyan oktatás kellene, ami ezt biztosítani tudja, s nem olyan, amely szinte naponta szállítja a tapasztalatokat, hogy a tudásra csak a pedagógiai számonkérés szituációiban van szükség.”
Talán azért is lehet népszerű a verseny, mert a verseny szervezőinek, lebonyolítóinak alaposan ki kell dolgozniuk a feltételeket, a feladatokat, mindenkit egyenként a kritériumok alapján értékelni kell, az érintetteket tájékoztatni kell az eredményekről, illetve természetesen segíteni lehet a résztvevőknek a felkészülésben, így feltételez egyfajta odafigyelést, visszajelzést.
A rossz gyakorlatban az, hogy nincs verseny még nem jelenti azt, hogy színvonalas, értelmes elmélyült munka, kooperáció folyik, sőt sokszor mérhetetlen (szó szerint is) lazsálás van az órákon.
Ugyan nem tartozik ide, de most olvastam Hoffmann Rózsa új tervéről:
VálaszTörlésA tervezett intézkedések között beszámolt arról, hogy az óvodáztatást három éves kortól kötelezővé tennék, és alapos vizsgálat előzné meg az iskolába lépést. A szakértői testületek döntése alapján a gyermek kerülhetne kislétszámú osztályokba, ahol egyéni program alapján zárkóztatnák fel, vagy normál osztályba, vagy gyógypedagógiai-fejlesztő osztályba - számolt be az elképzelésekről Hoffmann Rózsa, hozzátéve: a testületek döntését évente felül kellene majd vizsgálni.
Mi van??????????????
Attila! Amit a versenyről írtál, az teljesen rendben van. Én sem zártam ki a versenyt, mint oktatási módszert. Ami ellen ágálok, az a versenyre épített motivációs rendszer, a versenynek az előrehaladásban játszott szerepe (szelekció).
VálaszTörlésEzek a hoffmanni tervek régóta ismertek, részei a közoktatási törvénykoncepciónak. Írtam is róla, amikor az esélyegyenlőtlenség koncepciótervezetben való szerepeltetéséről értekeztem itt. A tervezet egyik leginkább "méltányosság-ellenes" része a beiskolázással, a kialakítandó utakkal kapcsolatos fejezet.
A verseny nagyon pozitív hatású. Akár csapatban, akár egyénként. Szerintem az első lépés a csapatversenyek. Ott a csapat ereje nagyon hatásos és abban kitünnek azok a gyerekek, akiket egyéni versenyre is fel lehet készíteni, lehet indítani.
VálaszTörlésAmi a verseny és együttműködés viszonyát illeti, sajnos RÖGTÖN az a rossz tapasztalat jut eszembe, hogy morálisan annyira szétesettek vagyunk, hogy ezt nem lehet figyelmen kívül hagynotok. Sok versenyen csalnak vagy olyan feltételek mentén zajlanak, ami több versenyző vagy csapat számára eleve hátrányos. Ezek rögzülnek és ma a versengés megítélése nagyon rossz. Mindenki azt hordozza, hogy a verseny eleve tisztességtelen.
Kis humor, más témában:
http://www.youtube.com/watch?v=PNez5AHadsk&feature=related
Megnéztem, valóban szerepelt már itt a blogon (is) a téma, egyetértek a kritikákkal.
VálaszTörlésAz újdonság talán az, hogy úgy tűnik, hogy ez már nem csak vitaanyag-szintű a dolog, hanem jövő szeptembertől be is vezetik, megkezdhetik működésüket a pedagógusokból, orvosokból, pszichológusokból álló kategóriákba soroló szakértői(?) bizottságok.
Az erkölcsi szétesettség ténye kis hazánkban nem cáfolható. Valóban jobb lenne, ha a gyerekek több kooperációs modellel találkoznának, mert a kiszoritosdiból elég leckét kapnak. A versenyt, mégpedig a tisztességes versenyt is tanulni kellene, s egyetértek a rivalizálás „nagyasszonyával”, Fülöp Mártával, aki az együttműködő versengésről beszél itt: http://www.ertekter.hu/
VálaszTörlésA felvetett témába vág, tehát érdemes meghallgatni, a pedagógiai vonatkozásokat továbbgondolni.
Nyilván ki-ki a gyakorlata alapján nyilatkozik. Aki versenyre viszegeti gyerekeit, az nyilván versenypárti. S bár nekem is van országos eredményem (ugyan csak színjátszásból... - hol van ez egy tanulmányi versenytől...) - számomra a verseny periférikus, így aztán zömében egyetértek Nahalka Istvánnal.
VálaszTörlésKimondottan igyekszem kerülni a versenyszituációkat. Kimondottan berzenkedem a sorrendektől.
Egyszer David Davis tartott egy drámakurzust Fóton. Az egyik játékában versenyszituációt generált. Több résztvevő hiányolta, hogy miért nem hirdet eredményt. Mert hogy visszafogná az utolsót. Akkor meg miért nem mondja meg, melyik megoldás volt a legjobb, a többit nem részletezné. Mert már az első kimondásakor is elindít egy gondolkozási folyamatot, hogy akkor vajon hányadik lettem én. Helyette inkább mindegyik megoldást megdicséri valamiért. (Tudom-tudom, matektanárként még jobban, hogy vannak egzakt eredmények, eredményességek is, de hát az első számú tanításom matekórán - persze csak az igyekvőknek - hogy matektudás nélkül is lehet valaki "értékes tagja társadalmunknak".)
Alsó tagozaton látom kiírva, ki hogyan teljesített mondjuk olvasásból. Feltételezem, az a másodikos gyerek, aki ott a lista huszonharmadik helyén van, sose lesz olyan gimnazista, akit általában kedvelnek a tanárok, ez a gyerek nyolcévesen elveszett.
Keringenek a neten különböző előadások. Például a múltkoriban megnézettem érettségiző osztályommal Dan Pink előadását a motivációról. Hogy kreatív munkák esetén a kitűzött jutalom inkább visszafogja a teljesítményt, és sokkal jobban teljesítenek azok, akik csak a feladat megoldása kedvéért oldják meg a feladatot. És valóban. Nem hoznám nyilvánosságra, milyen egyszerű kérdések okoznak gondot akár matekból, akár magyarból az osztályomban: lehet, mert érettségizni kell belőle bő két hét múlva, jaj... Viszont micsoda csodákat tudtunk ugyanezzel az osztállyal csinálni (elsősorban drámai munkákat), amelyekben az volt a közös, hogy egyikért se járt osztályzat, pont, helyezés, amelyikben zömében egyenrangú feladatot kapott mindenki, amelyikben aki akart, kapott lehetőséget arra, hogy a benne levő tudásokat, értékeket előhozza.
Szóval ha lehet, a magam részéről amikor tudom, továbbra is kerülöm a versenyeket. Aki meg a versenyeztetésben jó, hát versenyeztessen.
Azt fontosnak tartom még hozzátenni, hogy a versenyek esetében (karatéban feltétlenül, de a többi esetben is, amikor kérdezik a véleményem) azt hangsúlyozom, hogy a verseny azt jelenti, hogy aznap, akkor, ott egy valaki lesz a legjobb. Ebben pedig mindig van szerencse faktor. Aki pedig 2., 3., helyen végez, vagy a 23-on, annak azért jó a verseny, mert építhet a tapasztalatokra. MINDIG csinálunk értékelést utána. És mindig megtapsoljuk azokat is, akik nem az elsők lettek. Mert az, hogy valaki kiáll, az tiszteletre méltó.
VálaszTörlésAmit sajnos látok, hogy a közfelfogás inkább arra hajlik, hogy ha valaki nyer, azt akkor örökös bajnoknak titulálják és a közösségbe is ezt sulykolják. Lehet jót akarnak, pl. motiválni, jó példát adni vele, de amit elérnek az a többiek lúzerségének az állandó tudatosítása.
Ez ivódik bele, majd minden magyar közösségbe. Ha valaki nyer egy matek versenyt harmadikos korában, akkor még nyolcadikban is ezt emlegetik, meg sztárolják. A CV-be meg az kerül: már iskolában is nyertem tanulmányi versenyeket. :)))
Nekem erre rímel az is, hogy aki diplomát kapott egy szakon, azt a köz szakma mesterének tartja. Holott a diploma csak belépő egy szakmába. Egy lehetőség, hogy valaki váljon belőle. Matematikus, geológus, villamosmérnök, stb. Meg az is, hogy nálunk csak az olimpiai arany ér. Az ezüst és a bronz érmeseinkre ki emlékszik? Ki csinál velük interjút?
A verseny csak belépő egy dimenzióba, ahol a teljesítményt a közösség értékeli. Pont ez lenne a célja, hogy kialakuljon az értékelés. Nem véglegesítenie kell a rangsort. UInkább folyamatosan minősítenie, AZT aki ebbe részt akar venni.
A harcművészetek nagy meséi meg éppen arról szólnak, hogy a nagypofájú bajnokok felmennek a hegyekbe, ahol egy öreg, foltos ruhájú, vézna mester megfekteti őket a porba. :)))) Igaz, aztán felkészíti őket a nagy ellenfél ellen. De éppen ezzel kapcsolódik össze a két dolog. Együttműködés és verseny...
Kedves Nahalka István!
VálaszTörlésElkértem a kompetenciamérés adatbázisát, küldtem ennek kapcsán egy mailt tegnapelőtt a megadott gmailes címre néhány előzetes becsléssel; remélem, még működik.
A komment.hu-n is idézett vizsgálattal kapcsolatos módszertani aggályaimról már írtam korábban. A 2010-es eredmények nagy előnye, hogy már összeköthetőek a korábbiakkal is, így szerintem sokkal megbízhatóbb becsléseket lehet rajtuk végezni. Ezek alapján nekem úgy tűnik, a jobb eredményeket elérő osztálytársakkal rendelkező, ill. gimnáziumba járó diákok eredménye többet javult 2008 és 2010 közt, mint a hasonló teljesítménnyel induló, de rosszabb iskolákba járó társaiké.
(Elnézést, hogy ide írtam, de az adott cikk alatt nem tudok kommentelni, és ide is kapcsolódik valamelyest.)
VálaszTörlésMagam is utána nézek, amint lesz kicsit több időm. Köszönöm.
VálaszTörlésTisztelt Nahalka István!
VálaszTörlésTanárjelöltként teljesen egyetértek a versenyről alkotott véleményével. A probléma csupán az, hogy a magyar társadalom nem az együttműködő oktatást igényli. Sajnos a társadalmunk nem erre van berendezkedve. Egy elit, versenykörnyezettel rendelkező gimnáziumból kikerülő tanuló sokkal jobban helyt fog állni a felsőoktatásban, mint az a diák, akinek sajátosságaihoz alkalmazkodik a középiskola. Az elit gimnazista nem igazi tudással fog rendelkezni, hanem kiváló tanulási képességgel. A gimnáziumban tapasztalt versenyhelyzet edzetté teszi arra, hogy bemagoljon rengeteg fölösleges anyagot a vizsgákra, hogy jelest kapjon. (Ismerőseimen tapasztaltam, hogy másnapra elfelejtik a tananyag felét.) A másik tanuló, aki rendelkezik szilárd tudással, de mivel ezt egyedi módon szerezte (szerzi meg), így mivel nincs kellő rutinja a magolós felsőoktatáshoz, kudarcok fogják érni. A kérdés az, hogy képes lesz-e valaha a magyar társadalom belátni ennek a mai rendszernek a képtelenségeit. A jelenlegi tendenciák azt mutatják, hogy nem és a változásra nem látok reményt.
Jake21