A kentaurbeszédről, egy kentaurbeszédről

Olvasom a Népszabadságot. (Na, most elárultam magam.) Olvasom Csányi Vilmost. A kentaurbeszédet. Minden írását azzal az "előítélettel" olvasom itt, e rovatban, hogy sokat jelentettek Csányi Vilmos könyvei, sokat egyéb írásai, azok is, amiket a kentaurbeszédekben publikált a Népszabadságban. Elfogult vagyok valószínűleg. Nekem Csányi írhat, amit csak akar. Biztos szeretni fogom. Hát persze, hogy ez butaság. Most aztán írt olyat, amit ... hirtelen azt akartam írni, hogy amit nem tudok szeretni, de megállt út közben az ujjam. Szeretem ezt is. Azért, mert Csányi Vilmos legalább világosan, egyértelműen fogalmaz meg egy oktatási kérdésekhez való koherens viszonyt. Az teljesen más kérdés, hogy szinte egyetlen szavával nem tudok egyetérteni.

Mit ír Csányi? Nyilván nem másolom most ide, és persze hogy jövök én ahhoz, hogy zanzásítsam, egyszerűsítsem. Mégis muszáj kiemelni legalább néhány tételt. Az egész írás apropója, és talán fő mondanivalója sem az oktatással kapcsolatos, hanem azzal a kérdéssel, hogy miért rohan ez az új hatalom. Az oktatással foglalkozó részek azonban kitöltik vagy a felét a műnek, és súlyosak a szavak.

"Ha mindenki azt tanít, amit akar, ellenőrzés, felügyelet nélkül, akkor lehet, hogy lesz néhány tanult ember, de nemigen lesz kultúra." Nem akarok demagóg lenni, és ezért nem is bontom ki nagyon részletesen azt az érvet, hogy mondjuk Angliában évszázadokon keresztül a pedagógusok azt tanítottak, amit akartak (központi tanterv nélkül, az csak az elmúlt két-három évtizedben határozta meg - igen gyöngén - az Anglia szerte tanítottakat). Kultúra meg hogy, hogy nem, csak volt. Vagy nem? Már ilyesmiben sem lehet biztos az ember?

Értem én, hogy szezonja van most az ellenőrzés és a felügyelet szükségességével érvelésnek. Még azt sem mondom, hogy teljesen idegen tőlem ez a gondolat. De azt muszáj leírnom, hogy amikor szakfelügyelet volt Magyarországon, akkor élte ez az oktatási rendszer a leginkább mozdulatlan időszakát. És szerintem a szakfelügyeletnek, egy szakmai munka módozatai hatósági felügyeletének, és egy soha pontosan nem tisztázott technológiától való eltérés szankcionálásának - állítom - volt része abban, hogy Magyarország a 50-es évek közepétől a 80-as évek végéig sorra lemaradt azokról a fejlődési folyamatokról, amelyek a fejlett országokban, sok esetben a fejletlenekben is zajlottak. Az oktatásban. És amikor ez megszűnt, akkor jött el egy olyan korszak, amelyben - nincs ugyan kutatási adat a kezemben, de kétlem, hogy tévednék - az iskolák harmadában, lehet, hogy a felében van valamilyen innovációs, fejlesztési folyamat. Annak idején meg, egyetlen másfél órás egyetemi pedagógia előadásban be lehetett mutatni a Magyarországon zajló nagy kísérleteket (Szentlőrinc, vagyis Gáspár László, meg Marx György az integrációval, és még egy-kettőt mondhatnánk). Nincsenek itt persze szoros ok-okozati összefüggések. De egyszerűen nem hiszem, hogy a hatósági ellenőrzés visszahozása megoldja a problémáinkat.

Csányi Vilmos a közös tananyag, a közös minimum hiányát, mint szerinte kárhoztatandó jellegzetességét az iskolának fogalmazza meg a következő bekezdésekben. Sokszor hallottuk ezt a kritikát is, igyekeztünk is sokszor megfelelni rá (például azok, akik a NAT körül ügyködtünk). Tényleg komolyan gondolja bárki is, hogy attól, ha egy központi tananyag rögzít adatokat, tényeket, évszámokat, műveket, törvényeket, és minden mást, amit készítői és döntésükben szentesítői közös műveltségnek, közös kultúrának gondolnak, akkor az majd valóban ott is lesz az iskolában? És ha ott is lesz, valóban műveltséggé válik? Valóban kultúrává? Csak azért, mert beleírták kötelezőként a tantervbe, és esetleg a hatósági ellenőrzéstől kell tartania annak, aki ettől el akar térni? És tessék mondani! Hol van ennek a közös kultúrának, közös műveltségnek a határa? Batsányi még beletartozik, vagy őt már kiegészítő anyagként tanítsuk? A Magnus-hatás szerepeljen a fizika tananyagban, vagy az már nem ennek a közös kultúrának a része? És mi van, ha nekem néhány ezekhez hasonló konkrét kérdésben más a véleményem, mint a közös tantervet, a közös minimumot elfogadóké? Nem az a jó, ha a közös műveltség, a közös kultúra egy alkotás eredménye? Vitákban, párhuzamos tantervekben, választásokban, oldásokban és kötésekben jön létre az, amit a konkrét iskolákban úgy ítélnek meg, hogy a közös kultúra kialakítását a legjobban szolgálja. De van még érvem bőven. Például az, hogy aki azt hiszi, hogy ma nincs tananyag-meghatározás a magyar tantervi-, tartalmi irányítási rendszerben, az nagyon téved. Egyrészt a Nemzeti Alaptantervben lévő fejlesztési feladatok nem akármilyen oktatási tartalom, tananyag választása esetén teljesíthetők. A fejlesztési feladatok - ez az elv, de magam is ebben hiszek - sokkal jobban szolgálják a közös kultúra kialakítását, mint egy mereven kötött tananyag. De ott vannak a kerettantervek. Ezek közül ugyan nem kell feltétlenül választani, de a legtöbb iskola (vannak becslések, melyek szerint a 70-80%-uk) a minisztérium által kiadott, központinak nevezett kerettantervet ültette át helyi tantervvé. (Én ennek amúgy nem nagyon örülök, de hát...) Abban viszont keményen tananyag van, adatokkal, ... művekkel, ... évszámokkal. De amúgy is. Az iskola helyi tantervében a törvény betűje szerint is kell szerepeltetni a tananyagot. Hogy nincs garancia arra, hogy abban majd egy közös kultúra lesz a meghatározó? Egyrészt kikérem magamnak az iskolák, a pedagógusok nevében (ritka alkalom!). Éppen ezért kerültek állítólag erre a pályára, mert, hogy talán alkalmasak arra, hogy megítéljék, mi szükséges ahhoz, hogy ezt a nemzetet egy közös kultúra jellemezze. (És most veszem észre, hogy még ez a "közös kultúra" is mennyire problematikus kifejezés, amikor éppen a kultúrák sokféleségéről beszélünk annyiszor. De ebbe most aztán végképp nem szeretnék belemenni). Volt régebben olyan érvelés, hogy előfordulhat majd, hogy valakik nem fogják tanítani a Himnuszt. Ezt tényleg komolyan gondolja valaki? De jó, rendben! Előfordulhat. És ha előírjuk, hogy tanítsa? Akkor még inkább nem fogja tanítani. Untrucc. Ő valószínűleg nem való a pályára. Ha pedig a helyi tanterv elfogadásakor a megfizetett szakértő komolyan veszi a munkáját, akkor számon kérheti a Himnusz hiányát. Jut is eszembe. Van jó néhány ilyen eset, mint a helyi tantervek, meg általában az iskolai dokumentumok szakértői vizsgálata, amelyek azt mutatják, hogy a mai rendszerben is ott van a hatósági ellenőrzés. De olyan kérdésekben - ez ott szigorú szabály - amelyekről jogszabályok szakaszai szólnak. De hogy én hogy tanítom meg a fajhő fogalmát, arról hála az égnek nincs paragrafus. Egyelőre. Vagy legyen?

"Miért nincsenek nálunk elit iskolák, elit egyetemek?" Én meg folyton azt hallom, hogy vannak. No, talán nem abban az értelemben használja e fogalmat Csányi Vilmos, ahogyan a híres gimnáziumba gyermekét mindenképpen betuszkolni akaró szülő használja. De Csányi is azért szeretne elit iskolákat, hogy ott lehessen az átlagnál jelentősebb ráfordítással elitet nevelni (saját megfogalmazásom, de remélem jól tükrözi az írásban szereplő gondolatot). Ezt írja: "Értelmetlen cél az, hogy mindenkit egyformán, jól és nagyszerűen tanítsunk. Mindenkit tanítunk, mert van a tudásnak olyan minimuma, amely nélkül nem működik jól a társadalom, de válasszuk ki az igazán tehetséges gyerekeket, és ők kapjanak többet, százszorosan visszafizetik majd. Elit gimnáziumokban, elit egyetemeken ösztöndíjjal segített tehetséges emberekből alakulhatna a valóban új kultúra".

Hol is kezdjem? E blogban, egy másik bejegyzésemben amellett igyekeztem érvelni, hogy a jó tanulók, akik közt ott vannak a legkiválóbbak is, a heterogén összetételű iskolai csoportokban teljesítenek jobban. Nem tudom még nyomatékosabban elmondani, aki tájékozódni szeretne, olvassa el. Kutatási eredmények támasztják alá (Hanousek, E.A. és Wössmann 2009. Do better Schools Lead to More Growth? Cognitive Skills, Economic Outcomes, and Causation. National Bureau of Economic Research, Cambridge - olvasható itt), hogy egy ország akkor használja optimálisan az oktatásra fordított erőforrásait, ha a különböző csoportok, különböző szintek között nagyjából egyenletesen osztja el a forrásokat. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanazt az "egyenabrakot" kell kapnia. Még csak azt sem jelenti, hogy minden áron az egyenlőségre kell törekedni. Nagy baj lenne belőle. Egyenlőségre kell törekedni egy olyan alap megadásában, amire mindenkinek szüksége van, aki majd felnőtt korában boldogulni akar, és sok más területen pedig eszméletlen különbségeket kell kialakítani. Azért ilyen nagy különbségeket, hogy amennyire csak lehet, minden tanulót azon a területen, amiben ő jónak látszik, amiben ő különösen érdeklődő, nagyon magas szintre fejleszthessünk. De érdemes úgy szervezni, hogy minden gyermek nagyjából ugyanakkora (de furcsa ezt leírni!) pedagógiai gondoskodásban részesüljön. Kedves Vilmos! Éppen ma mondják azt sokan, hogy a magyar iskolarendszerben igenis kiválogatják az állítólag tehetséges gyerekeket. Megvan az eredménye (megint a blog más bejegyzéseire utalok). Nem kell különválasztani. meg kellene tanulni együtt nevelni (sokan tudják már!), és meg kellene tanulni az egyéni fejlesztésre koncentrálni. Én egyébként már attól boldog lennék, ha a szociális helyzet nem nyomná rá annyira a bélyegét arra, hogy kit miben tartanak fejlesztendőnek a pedagógusok.

Már így is túl hosszú. Csak annyit a végére: továbbra is olvasni fogom a kentaurbeszédet, és szeretni fogom Csányi Vilmos írásait is.