Összefoglalóm

 

NI - 04

 

Knausz Imrével folytatott vitánk részemről záró bejegyzése. A korábbiak e linkeken olvashatók: KI – 01, NI – 01, KI – 02, NI – 02, KI – 03, NI – 03, KI – 04.

Mindenekelőtt én is köszönöm ezt a lehetőséget. És ez nem valami formális gesztus (mármint a köszönet). Ezt szeretném megmagyarázni, mert szerintem tanulságos.

A neveléstudományban dolgozók (kutatók, fejlesztő szakemberek, felsőoktatásban pedagógiai tantárgyakat tanítók) gyakran kényszerülnek arra, hogy szakterületüktől kisebb-nagyobb távolságra álló más szakterületek ismereteit használják fel. Előfordul, hogy a „segítségként használandó” tudománynak is avatott értői, például nem csak pedagógiából van képzettségük, végzettségük, meghatározó tudásuk, hanem mondjuk a történettudományokban, a szociológiában, a pszichológiában, a kulturális antropológiában, a filozófiában és mindezek (és mások) valamilyen részdiszciplínáiban. Ilyenkor, tehát amikor a neveléstudományi szakember gazdag, professzionális tudásrendszert tud használni, igencsak jó dolga van. Viszonylag könnyen épít fel pedagógiai jellegű mondanivalója mögé más tudomány(ok) által támogatott érvrendszereket, vagy egy sokkal egyszerűbb fogalmazásban: kisebb az esélye annak, hogy feltalálja a spanyolviaszt vagy hülyeségeket beszél.

De mi, neveléstudománnyal foglalkozók, kénytelenek vagyunk néha (sokszor?) valóban hályogkovács módjára viselkedni olyan tudományok ismereteinek alkalmazása során, amely tudományokhoz semmilyen formális közünk nincs. Lehetünk persze nagyszerű autodidakták, nem zárom ki, hogy egy neveléstudományi kutató annyira beleássa magát a filozófiába, hogy akár már ilyen szakos egyetemi diplomát is kaphatna a tudása alapján, de azért valljuk be, ez ritka.

Jómagam más – nem neveléstudományi – háttértudással, olyannal, ami a pedagógiai kutatások, fejlesztések és az oktatás során azonnal, magas színvonalon alkalmazható lett volna, alig-alig rendelkezem. Eredeti, matematika-fizika szakos tanári diplomám persze segített abban, hogy a kvantitatív kutatásmetodológiák területén biztosabb talajon álljak, és viszonylag jó példákat, eseteket ismerjek a természettudományos neveléssel kapcsolatban, de ezen túl, ne szépítsük, mindig a sötétben tapogatóztam. És nem lettem autodidakta filozófus vagy szociológus és egyéb más sem. Ez soha nem tántorított el attól, hogy belekotyogjak bizonyos pedagógiai kérdések esetén a diskurzusokba, olyan diskurzusokba, amelyek sok és mély tudást igényeltek számomra nem otthonos tudományokból. Persze rengeteget olvastam, persze mindig nagyon figyeltem rá, hogy nem neveléstudományi kérdések adott diszciplínában történő felvetésében és megválaszolásában mi hasznosítható a pedagógia számára, de azért valljuk be, nagyon sokszor ennél sokkal többre lett volna szükség.

Most is. A filozófia alapkérdéseiben mertünk ebben a vitában társalogni, eltérő véleményeket megfogalmazni és azok mellett érvelni. Nyilván mindketten – még ha nem is mondtuk ki minden egyes alkalommal – a pedagógiai tanulságokat kerestük. Ha filozófus olvasta volna azt, amit én leírtam (csak magamról merek nyilatkozni), lehet, sőt, szinte biztos, hogy a naiv személyes elméleteket kapirgáló laikus jelzőket ragasztotta volna rám, és maximum abban reménykedhetek, hogy nem a düh lett volna az eredmény, hanem csak egy elnéző mosoly. Mert amiről itt beszélgettünk, azt a filozófusok legalább 2500 év óta gyűrik, hatalmas fogalmi rendszert építettek köré, aminek mi itt csak a töredékét használtuk.

Ha most valaki azt hiszi, hogy valamifajta álszerénység vett erőt rajtam, és a kritikát akarom valójában ellehetetleníteni, akkor téved. Mert én nagyon fontosnak tartom, hogy mi, neveléstudománnyal foglalkozók a számunkra jelentős, de más diszciplínákhoz tartozó tudásrendszerekben otthon legyünk. Mi most megtettük azt a gesztust, hogy pőrén kiálltunk, pontosan bemutatva, hogy itt tartunk, és pontosan demonstrálva azt is, hogy az utánunk jövőknek – például a filozófia ismeretelméleti területein – sokkal tájékozottabbaknak kell lenniük. Mint mi!

Kitettük magunkat a kritikának, tudva – én legalábbis így voltam vele –, hogy van mit kritizálni abban, amit leírok. Nem baj. Tegyék meg! Azzal is épülhetünk. Azzal még inkább világossá válhat bárki előtt, hogy az általam itt bemutatott tudásnál sokkal alaposabbra van szükség.

És ezért köszönöm ezt a vitát, beszélgetést, mert Imre is vállalta, hogy belemegy egy ilyen kétséges megítélésű, általam azonban alapvetőnek érzett „felmutatásba”: Pedagógusjelöltek, pedagógusok, neveléstudományi doktori hallgatók, pályán lévő szakemberek, köztük kutatók! Nagyon nagy szükség van arra, hogy az itt is felvetett és jóllehet laikus módon tárgyalt kérdésekben, valójában a „mit is tanítunk” kérdésében ismeretelméleti szempontból sokkal jobban értsük a hátteret s a felmerülő nyugtalanító problémákat, tudjuk hová tenni az eltérő elképzeléseket.

De nem akarom megúszni a feladat végrehajtását, én is összefoglalom a saját álláspontomat.

1. Én is egy olyan világképpel rendelkezem, amelyben van objektív valóság, amiről legföljebb azt tudom állítani, hogy van és mindenki számára ugyanaz. (Tehát ellene vagyok annak a sokszor hallott, állítólag konstruktivista fogalmazásnak, hogy nincs objektív valóság, mindenki maga épít csak fel magának egy világot. A szollipszizmus számomra is elfogadhatatlan.)

2. Az emberi tudás teljes egészében személyes, csak a birtokosára jellemző, konstruált modell, vagy talán pontosabban modellek bonyolult rendszere az agyban. Az ember megismerő rendszere – Maturana-t követve – egy operacionálisan zárt, önfejlődő, önszervező rendszer, amely nem leképezi a valóságot, hanem a szervezet ahhoz való alkalmazkodását biztosítja.

3. Az objektív igazság – kénytelen vagyok továbbra is az objektivitás szempontjából a legtöbbet állító korrespondencia-elméletet alapul venni – a tradicionális ismeretelméleti rendszerekben a tudás tényeknek való jó megfelelését jelenti. Nyitott lennék egy ilyen definíció elfogadására, ha világos értelme lenne a „tény” és a „jó megfelelés” fogalmaknak. Ilyet nem sikerült sem olvasnom sehol, sem tőled nem kaptam most, tehát én maradok annál az álláspontomnál, hogy egy következetes ismeretelméleti gondolkodási rendszer kidolgozása során nem szabad építeni az objektív igazság fogalmára.

4. Az általad értelmezett (objektív) igazságok általad beismerten nem teljesen biztosak, sokszor csak ideiglenes igazságok, ha tetszik: 1-nél valamivel kisebb valószínűségűek. De nem sikerült meggyőznöd arról, hogy akkor ez a fogalom megfelel a korrespondencia-elvnek, és arról sem, hogy érdemes objektív igazságnak nevezni.

5. Ahogy értelmezed az objektív igazságot, az az én szememben majdnem azonos az adaptivitás fogalommal. A különbség azonban nagyon fontos: az objektív igazság mindenki számára objektív igazság, az adaptivitás viszont személyes konstrukció.

6. Bocsánat, de muszáj leírnom egy olyan érvet, amit eddig egyáltalán nem használtam. Az objektivista megismerésfelfogások objektív igazság fogalma az embertől nagymértékben függetleníteni szeretné azt a helyzetet, hogy egy kijelentés igaz vagy hamis. Ezt persze teljesen nem lehet megtenni, hiszen a kijelentéseket emberek fogalmazzák. De beszélhetünk elvontabb értelemben is kijelentésekről, tudniillik egy adott helyzettel kapcsolatban tekinthetjük az összes lehetséges kijelentést és vizsgálhatjuk azok igaz vagy hamis voltát. Mindegy, hogy egy ember megfogalmazza-e ténylegesen, hogy van egy pozitív tömegekkel rendelkező testek közötti kölcsönhatás (amit az emberek szokásosan gravitációnak neveznek), vagy nem fogalmazza meg, nélkülünk is vagy van ilyen, vagy nincs. Az objektív igazság hívei az objektivitás alatt valami ilyesmit értenek. Te viszont – állítólag ragaszkodva a korrespondencia-elvhez – meg akarod vizsgáltatni az emberekkel, hogy mi a helyzet. A gyümölcsfa a kertben példád erre vonatkozott (Berkeley példája, ugye?). Leírtad, hogy az emberek milyen vizsgálatokat végezhetnek ahhoz, hogy egyre jobban megbizonyosodjanak arról, hogy ott a kert közepén valóban van egy fa. De ez a megbizonyosodásunkról szól és nem arról, hogy objektív értelemben tényleg ott van-e. A vizsgálatok arra jók, hogy nagyon is adaptív legyen az az elképzelésünk (használva közben az előzetes tudásunkban lévő személyes konstrukciókat az udvar, a középen, a fa, a helyhez kötöttség fogalmaival kapcsolatban), hogy az udvar közepén áll egy fa, amely holnap, holnapután is várhatóan ott áll majd, s ha kapatosan megyek haza egy sötét éjszakán, akkor vigyázzak, nehogy nekimenjek. Telis tele vagyunk emberi konstrukciókban létező fogalmak használatával. Hogy lesz ebből objektív állítás?

7. Befejezésül a dolog tétjéről szeretnék valamit írni. A politikával, az emberek igazsághoz való viszonyával összefüggésben korábban már mindent leírtam, amit gondolok. Az volt a lényeg, hogy az objektív igazságok létezésébe vetett hit társadalmi értelemben nem adaptív, számos nagyon súlyos következménye van. A pedagógiai alkalmazásról közvetlenül kevés szó esett, bár a háttérben – ahogy már írtam – nagyon meghatározó volt. De közvetlenül is nagyon komoly kérdések merülnek fel. Ma tanítunk valamit – mégpedig rigorózus módon pozitivista szemléletben – a tudományokról. Még csak vitát sem lehet kezdeményezni azzal kapcsolatban, hogy a tudományok tényeket, adatokat gyűjtenek, és azokra épített összefüggéseket, törvényeket és elméleteket tanítunk. Régen a tudományfilozófia szemétdombjára került elképzelések jelennek meg a tankönyvekben, más taneszközökben és a tanulás-tanítás folyamataiban. Aztán! A tanulók az iskolában – nagyrészt rejtetten – csakis az objektivista ismeretelméleti megközelítésekre jellemző tanulásértelmezésnek megfelelően tanulhatnak. Esély sincs rá, hogy valami mással megismerkedjenek. Megint más, részben az előzőhöz kapcsolódóan. A konstruktivista pedagógia a hazai neveléstudományban, pedagógusképzésben és továbbképzésben egy „megtűrt elem”, egy szélsőséges irányzatnak titulált törekvés, ha az oktatás során egyáltalán előkerül (de nem is nagyon kerül elő). A konstruktivista pedagógia nem kapott még a hazai akadémiai világban tudományos legitimitást (ez máshol nem így van). Egyfajta áltudománynak tekintik sokan, de kimondani ezt senki nem meri, az egyenes beszéd a hazai neveléstudományi közéletnek nem igazából a sajátja. Most legalább szó volt róla egy sok részletet megvilágító vitában, bár nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, milyen nagy számban olvasták a sorainkat a kollégáink.

Legeslegvégül: Imre, veled jó vitatkozni, mert ragaszkodsz a témához (tárgyszerű vagy), megfontolod a másik érveit, fikarcnyi személyeskedés sincs abban, amit írsz, mondasz, az érveid erősen gondolkodásra késztetnek, érvelsz és nem kinyilatkoztatsz, elismered, ha egy részkérdésben azonos nézeten vagy a másikkal. Azt nem mondom, hogy remélem még sokszor lesz erre lehetőség, mert szívesebben lennék veled egy platformon inkább, ha vitatkozni kellene, s így erősíthetnénk egymást, de ha kell, persze vitatkozzunk. Ilyen úgyse nagyon van az akadémiai nyilvánosságban ma Magyarországon (a pedagógiában, bár egy kicsit több, mint akár 5-10-20-30 évvel ezelőtt).

 

Fókuszálni próbálok

 

NI - 03

Vitánk folytatódik Knausz Imrével.

·       Imre eredeti posztja (KI 01 )

·       Válaszom (NI – 01)

·       Imre első viszontválasza (KI – 02)

·       Második válaszom (NI – 02)

·       Imre második viszontválasza (KI – 03)

·       Harmadik válaszom, ez a bejegyzés (NI – 03)

Úgy látom, hogy egyre inkább egy kérdés kerül a fókuszba: vajon megfelelő fogalomalkotás-e az, ha a kognitív értelemben adaptív, tehát nagyon erős bizonyítékokkal megtámogatott állításokat nevezzük objektív igazságoknak. És persze lehet, hogy még mindig nem értem a kettőnk álláspontja közti különbséget és ez a megfogalmazás rossz. De bennem most ez csapódott le, pontosabban már az előző válaszom megírásakor is ezen gondolkodtam.

Első ránézésre szimpatizálok azzal a gondolattal (s ezt már korábban is kifejeztem), hogy a nagyon erősen alátámasztott állításokat, elméleteket, általában az ilyen tudásokat kiemelendőnek, nagyon fontosnak tartsd; fontosnak tartsd, hogy ilyeneink legyenek, amelyekhez ragaszkodni lehet, amelyekben mélységesen hiszünk, és amelyekhez viszonyítva az azokkal ellentétes állításokat minimum hamisaknak, durvább esetekben félrevezetéseknek, csalásoknak, hazugságoknak, fake-news-oknak, bullshiteknek mondjuk, és ne csak „kognitíve küzdjünk” a hangoztatásuk ellen, hanem erős erkölcsi fenntartásaink is legyenek. Ezzel szimpatizálok tehát magam is, bár mindig fenntartanám magamnak a jogot arra, hogy az életet bonyolultnak láthassam, s talán majd gondolhassak arra, hogy mégsem teljesen helyénvalók ezek a megfontolások. Te is írsz erről, mert nem abszolút igazságként értelmezed az ilyen tudásokat, hanem nagy valószínűségűeknek. Még ebben a válaszban írok is példákat arra, hogy még az ilyen értelmezésekkel is nagyon kell vigyázni.

Azt viszont nem értem, miért kell az ilyen meggyőződések megjelölésére az objektív igazság fogalmát használni. Számomra ez a név foglalt. Nem az én ismeretelméleti elképzeléseim rendszerében, hanem az ismeretelméletekről való gondolkodásom teljes rendszerében. Egész egyszerűen azt gondolom, hogy vannak emberek (az emberek nagy többségéről van szó), akiknek a megismerésről vallott nézeteiben az „objektív igazság” fogalma alapvető szerepet játszik, és az nem az, mint amit fentebb leírtam, amit – szerintem – te is leírsz, s amiről azt hiszem, hogy a vitánk fókuszában van. Ami az emberek nagy többségének fejében van (persze ez is csak egy konstrukció bennem), az az, hogy vannak állítások (tudáselemek), amelyek jól, teljesen megfelelnek a valóságnak, és ezeket hívhatjuk objektív igazságoknak. Az egyik objektivista számára objektív igazság, teljes mértékben megkérdőjelezhetetlen az, hogy a Fidesz ma megvédi a magyar embereket minden rossz hatástól (háborútól, migránsoktól, háborús inflációtól, de úgy általában minden negatívumtól), míg emberek egy másik hada, ugyanúgy objektivista módon megkérdőjelezhetetlen objektív igazságnak tartja, hogy éppen a Fidesz az, amely a lehető legrosszabbat teszi ezzel az országgal és a népével (nem sorolok érveket). Nem azt a magaslabdát szeretném leütni, hogy Imre, ugyan mondd már meg nekem, hogy melyik az objektíve igaz, mert ez sok okból rossz kérdés lenne. Csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy az emberek nem feltétlenül a nagyon jól alátámasztott, magas kognitív adaptivitással rendelkező tételeket tartják objektíve igaznak, hanem azt, ami számukra tényleg „maga a valóság”, ami pontosan leírja azt, ami van. Ha erre azt mondod, hogy az emberek nagy többsége nem szokott ilyen episztemológiai kérdéseken gondolkodni, akkor azt elfogadom, persze, hogy nem, azonban van mindenkinek implicit naiv ismeretelméleti nézetrendszere, amiben – nekem ez meggyőződésem – ilyen abszolút fogalmak szerepelnek, és nem a te „ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes” igazság-fogalmad. De mást is mondok: az utóbbi időben sok konzervatív pedagógiai írásművet olvastam el, és azokban teljesen egyértelműen az objektív igazság korrespondencia-elmélete szerepelt explicit, „kiírt” módon is, mint a pedagógiával szembeni elvárások magva.

Én nem teszek mást egyik válaszomban sem (legalábbis remélem), mint az igazság korrespondencia-elméletéről próbálom láttatni, hogy nagyon gyenge lábakon áll. Te pedig egy felhigított korrespondencia-elméletet raksz ki újra és újra az asztalra. Felhigított, mert úgy koncipiálsz, hogy lehet, hogy nem egészen teljes a megfelelés, de azért nagy a valószínűség. Mégis, milyen nagy? Milyen valószínűségtől kezdjük el az igazságot objektív igazságnak nevezni?

Vannak gondolatmeneteid, amelyekben azt próbálod az olvasókkal és velem (szerintem Tökés Hédivel, Trencsényi Lacival és velem) elhitetni, hogy ha már nagyon alaposan alátámasztottunk egy állítást, már sok és sok kemény bizonyíték van mellette, akkor az olyan, mint az objektív valóság. Nem csak az objektív igazságban, hanem az egyetlen objektív valóságban is hinni akarsz, és hiszel is. Szeretném leszögezni, hogy az utóbbiban teljesen egyetértek veled. De az objektív valóságról nem könnyű gondolkodni. Ugyanis ezt közvetlenül nem is lehet. Mindenkitől bocsánatot kérek, ha ezt a gondolatmenetet már előadtam, de még ismételni sem átallom, úgyhogy most először, vagy már ismétlésként, de leírom:

Én konstruktivistaként az objektív valóságról közvetlenül nem tudok kommunikálni. Sem arról, hogy létezik vagy sem, sem arról, hogy mik a tulajdonságai. Amikor objektív valóságról beszélek, akkor annak tárgya egy az agyamban, másképpen a tapasztalati világomban létező egyik konstrukcióm. Ugyanis van arról konstrukcióm, ahogy mindenkinek van, hogy a testem, benne az agyam, a testemen kívüli dolgok és lények minek a részei. Természetesen az objektív valóságnak a részei. De amikor most leírtam, hogy „objektív valóságnak”, akkor nem arról szóltam, amiről – szerintem – nem szólhatok, hanem egy a tapasztalati világomban lévő konstrukcióról. Ahogyan a számítógépemről, a harmadik unokámról, a kettős honfoglalásról és még nagyon sok minden másról konstrukciók vannak a fejemben, ugyanúgy van egy „objektív valóság” névvel ellátható konstrukció is. Na, erről már beszélhetek, konstruálhatok neki tulajdonságokat, stb. Megkonstruálhatom azt a tulajdonságát, hogy ebből csak egy van, és az mindenki számára ugyanaz. Ebben az értelemben értek veled egyet, valóban egy közös objektív valóságban élünk, de mindenki, amikor magában ezt megfogalmazza (ha megfogalmazza), a saját objektív valóság konstrukciójára referál.

Azt mondod, hogy azt szeretted volna az előző válaszodban kifejezni, hogy az emberek tapasztalatai ugyanarra a világra vonatkoznak. Ezt is elfogadom, de nem látom, hogy ebből mi következik a kimondott állításainkra (igaz vagy hamis voltára). Mivel a tényleges tapasztalat nem pusztán annak a bizonyos, mindegyikőnk számára közös objektív valóságnak a hatását viseli magán, hanem alapvetően az előzetes tudás általi értelmezés eredménye, ezért ez az eredmény személyes, nem lehet közös, két emberben nem lehet azonos (sőt, az azonossága sem értelmezhető fogalom). És? Akkor most mi van? Te arra viszed tovább a gondolatot, hogy meg lehet beszélni a tapasztalatainkat, egyeztetni lehet sok mindent, s végül is kialakítható egy az objektív valóságra helyesen reagáló közös tevékenység.

Majdnem egyetértünk (casi). A módszerrel, a céllal is egyetértek, de ami közben történik, azt némileg másképpen írom le.

Elfogadom, hogy ugyanaz a valóság küld nekünk üzeneteket, az hat ránk, és ezért adaptívvá válhat az az emberi törekvés és annak eredménye, hogy összehangoljuk a tevékenységeinket. És itt ez szerintem a lényeg, s mintha számodra is ez lenne. De mit írok le másképpen? Nem azért képesek a mérnökök, munkások kooperációban nagyszerű technikai eszközöket előállítani, mert ugyanolyan objektív igazságokat hordoznak a fejükben, hanem addig csiszolták a konstrukcióikat (az oktatásban és a gyakorlatban), míg a szakmai kommunikációjuk normái adaptívakká nem váltak. Ha a mérnök azt mondja a munkásnak, hogy tedd ezt és ezt, akkor nem azért lesz sikeres ez a kommunikáció, mert a mérnök fejében lévő objektív információ átment a munkás fejébe és ott objektív információként helyesen befolyásolta annak tevékenységét. Hanem azért, mert amivé a munkás dekódolni tudta a mérnök szövegét, és ami az ő tapasztalati világában jelentett bizonyos cselekvéseket, az eredményre vezetett. A mérnök fejében eredetileg meglévő információ és a munkás tevékenységét irányító információ azonosságáról nem tudunk mondani semmit, az nem is definiálható, viszont maga a folyamat adaptív eredményre vezet.

Szeretnék előadni még egy példát, amely szerintem súlyos kérdéseket vet fel az általad javasolt igazságfogalommal kapcsolatban. Ez is természettudományos, de esküszöm, hogy gondolkodni fogok más példákon is. A példa a gravitáció mint jelenség, mint folyamat létezése. Az, hogy bizonyos folyamatok (elsősorban az égitestek mozgása) kiválóan magyarázható Newton zseniális gravitációelméletével, jól ismert a kicsit is tanult emberek körében. Eszerint létezik egy kölcsönhatás, amely bármely két, pozitív tömeggel rendelkező test között fellép, csak vonzó jellegű lehet (eddigi ismereteink szerint), a kölcsönhatást jellemzi a gravitációs erő, amely mindkét testre hat, a két erő ugyanolyan nagyságú de ellentétes irányú, és a nagyságára is van egy több száz éve Newtontól ismert képletünk. Nagyon pontos alátámasztás rengeteg van, nem csak csillagászati adatok, hanem nagyon finom kísérleti elrendezéssel a gravitáció itt a Föld felszínén is kimutatható két nagy tömegű ólomgömb között is. Vagyis a gravitációs kölcsönhatás léte objektív igazság a te definíciód értelmében. Piszokul alá van támasztva, nagy valószínűségű stb., stb. Ez nem a homeopátiás szerekkel kapcsolatos példával rokon, itt eleve kőkemény tudományos „bizonyítékok” vannak. A dolognak – a te elméleted szerint úgy kellene lenni, hogy a gravitáció newtoni elmélete nem csak gyakorlati szempontból, hanem kognitíve is adaptív, vagyis – ezt írod – ez az adaptivitás ahhoz kötődik, ami van. Tehát, a kognitív adaptivitás, amely több évszázadon keresztül a newtoni gravitációelmélet sajátja volt, egyben az objektivitást is jelentette: a dolgok úgy vannak, ahogy az elmélet leírja. A példám azt mutatja – ha folytatom a történetet –, hogy itt valami alapvető baj van.

Ugyanis Einstein műveként 1915-ben megjelent az általános relativitás elmélete, amelynek bizonyos értelemben éppen az olyan jelenségek állnak a középpontjában, amelyeket a newtoni gravitációelmélet igencsak jól magyarázott. Ismert volt már korábban is, hogy a Merkúr bolygó úgynevezett perihélium mozgásának (Nap körüli keringési pályája – egyszerűen fogalmazva – elfordulásának) a mértéke nem volt jól előre jelezhető a Newton-féle elmélettel, de ez Imre, nálad beletartozna abba a kis valószínűségbe, ami még megengedett, amitől még lehet a tétel objektíve igaz. Nos, az általános relativitáselmélet az anyagi mozgásnak egy olyan elmélete, amelyben nincs helye a gravitációnak. Ez a fogalom nem szerepel benne (ahogy az igazság sem a konstruktivizmus elméletében). Az általános relativitáselmélet arról szól, hogy a pozitív tömeggel rendelkező testek „meggörbítik” a teret maguk körül, megváltozik a tér geometriája, és más testek mozgása ebben a görbült térben lesz olyan, ahogyan azt a távcsöveink mutatják.

Félreértés ne essék: Newton gravitációelméletének alkalmazása számos csillagászati probléma megoldásában adaptívabb, mint Einstein általános relativitáselméletében szereplő egyenleteket felírni és megoldani, mert jóval kevésbé macerás és még elég jó eredményekkel szolgál. De ez igaz számos más területen is. A vegyészeknek csak ritkán akadnak olyan feladataik, ahol az atommagokat nem tekinthetik tovább már nem bontható részecskéknek. Valószínűleg nagyon kevés olyan műszaki, mérnöki tevékenység van, amely épületek, berendezések tervezése során például igényelné a relativitáselmélet használatát.

Akkor ez most hogy van? Newton és Einstein elméletei egyaránt igazak? Objektíve igazak? Olyan a világ, mint ami Newton gravitációs képletében le van írva? Vagy olyan, amilyennek Einstein téregyenlete mutatja? Egy fizikus számára ezek nem kérdések. Annyit tud, hogy Einstein egyenletei pontosabb eredményekkel szolgálnak, és extrém körülmények között egyértelműen az általános relativitáselmélet az, amit használni kell. De mindkét elméletről azt mondja, hogy ezek egyfajta modellek. A mi nyelvünkön konstrukciók. A te felfogásod szerint objektíve igaznak tekinthető newtoni gravitációelmélet gyakorlatilag megszűnik hatásos lenni például a nagyon nagy tömegű objektumok közelében lejátszódó mozgások magyarázatában. Erre te nyilván azt mondod, hogy a newtoni gravitációelméletről kiderült, hogy mégsem tekinthető nagyon-nagyon jól alátámasztott elméletnek, vagyis a te definíciód szerint mégsem objektív igazság. De akkor objektív igazságnak lenni, az egy visszavonható állapot? A newtoni gravitációelmélet helyes voltának valószínűsége idővel csökkenhet, ahogyan újabb dolgokat fedezünk fel? Akkor mégsem olyan az objektív valóság, ahogyan az a gravitáció fogalmában tükröződik? Mi értelme van egy ilyen bizonytalan fogalmakkal dolgozó episztemológiának? (A kérdést már korábban is megfogalmaztam.)

Van viszont egy akár aljasnak is nevezhető kérdésem. Ha komolyan vennénk azt az előírást, hogy a már nagyon-nagyon jól alátámasztott tételeket tekintsük objektív igazságoknak, az nem tántorítaná el az embereket attól, hogy alternatívákat keressenek? Einstein például így gondolkodott volna: „Newton gravitációs elmélete szinte tökéletes. Mindent visszaigazolnak a csillagászati mérések és a földi kísérletek is. Van itt valami kis anomália a Merkúrral, de majd biztos meglesz annak is a magyarázata az elmélet keretei között. Úgyhogy én nem is foglalkozom ezzel a kérdéssel, sőt, még fizikával sem, hiszen már lényegében mindent felfedeztek, alig van csak néhány megoldandó probléma. Inkább elmegyek valahová tanítani”. És egy csomó hasonló történet jut az eszembe, de nem sorolom őket, mert az igazán „hegyes” példák természettudományosak, és már magam is unom magamat, hogy állandóan csak ilyeneket mondok.

De erőszakot veszek magamon és csak írok nem természettudományi példát is. Piaget a gyermekek kognitív fejlődésével kapcsolatban felállított egy négy szakaszt leíró elméletet. Piaget nagyon sokat kísérletezett, sok megfigyelése volt, de számos neveléstudományi és pszichológiai szakember is folytatott vizsgálatokat ezen a területen. Kb. a 70-es évek elején nagyon úgy látszott, hogy Piaget elmélete tökéletes, minden publikált kutatási eredmény alátámasztotta, bekerült a tankönyvekbe (azóta sem sikerült eltávolítani onnan), ha van a fejlődéslélektannak kánonja, akkor az elmélet abba biztosan bekerült. Definíciód szerint az objektivitást jól tükröző objektív igazságról volt szó. Majd a 70-es évektől fokozatosan egyre több olyan empirikus kutatási eredmény jelent meg, amely nem volt magyarázható Piaget szakaszos fejlődéselméletével (pl.: 3 éves gyerekek is megértenek bizonyos metaforákat, pedig azt Piaget szerint legkorábban csak olyan 12 éves koruk körül tehetnék). Itt volt egy a te objektív igazság-fogalmaddal kapcsolatos igényeket kielégítő elmélet, amelyről ma már azt gondoljuk, hogy kicsi az adaptivitása.

Nem akarok történelmi példát hozni, mert lebőgök vele. De te nyilván jókat tudnál mondani. Az a recept, hogy végy egy empirikusan nagyon erősen alátámasztott elméletet (narratívát, tényt stb.), amelyről azonban tudjuk, hogy a fejlődés során bebizonyosodott, hogy nincs egyedül a piacon. De hát ezek a tudománynak, ha nem is hétköznapi, de nagyon gyakori folyamatai, tudományos forradalmaknak nevezte őket Thomas Kuhn (bocsánat, nem akarok kioktató lenni természetesen). S mivel a tudományos forradalmak analogonjai ott vannak a hétköznapi gondolkodásban, bármilyen példa jó, ami arról szól, hogy valakiknek a gondolkodása egy adott területen jelentős változást szenved: valamilyen koncepció (személyes elmélet) mellett megjelenik annak egy alternatívája, és átveszi a gondolkodás irányítását akár minden releváns kérdésben, de persze lehet, hogy a releváns kérdéseknek csak egy részében (fogalmi váltás). Mindezekben a folyamatokban semmit nem tudok kezdeni az igazságfogalmaddal.

Jól tudom, hogy téged is az izgat valójában, ami engem is, hogy a hétköznapi társadalmi életben, közéletben, politikában hogy is van ez. Makacsul állítom, hogy az objektív igazságokkal való hitegetés, az iskolában a tudományokról egy hamis kép tanítása (márhogy azok az objektív igazságot keresik és találják meg), minden megváltóként fellépő hitalapító állítása, hogy ő tudja az objektív igazságot, mind-mind rendkívül károsan befolyásolja az emberek megismerésről vallott elképzeléseit. Az emberek – mert erre vannak kondicionálva – mindenáron csakis az „igazi igazságokat” akarják, az emberektől függetleneket, amiket ha birtokolhatunk, utána már nem kell gondolkodni a dolgokon. A tudomány néhány évtizede már terjeszti az emberek körében, hogy „tőlem ugyan ezt meg nem kapjátok”, mert a tudomány is rájött (egyébként – állítólag – inkább a humán, a társadalomtudományi, bölcsész területek), hogy eredményei modellek, amelyeknek evolúciójuk van, és képesek pozitív hatást gyakorolni az emberi praxisra, de nem objektív igazságok a tradicionális értelemben. Az emberek egyébként is kiábrándultak a tudományból, mert – nem ígérte ugyan az ellenkezőjét, de sokan hitték, hogy képes lesz rá – nem tudta megoldani az emberiség nagy gondjait azonnal (a modernitás befuccsolt). Új igazmondókat kerestek az emberek, mert – mondom – erre kondicionálták őket, és megtalálták a belső, sokszor csak intuitív személyes elméleteiket készséggel kifejező összeesküvéselmélet-gyártókban, okos, de a végtelenségig erkölcstelen, mindenáron uralmat szerezni akaró pártokban, az őket kiszolgáló médiában. A „nem biztos, hogy igaz”, a „még ellenőrizni kell a híresztelést”, a „néhány tudományos vizsgálatra van még szükség”, a „tudományban egyesek ezt mondják, mások azt” bizonytalanságok helyett a „bátran” és nagyon „őszintén” az objektív igazságot „kínáló” média nyújtotta azt a mételyt, amire az embereknek szükségük volt. Az objektív igazságok hirdetése azért is nagyon „jó” (azoknak, akik ezt egészen más célok elérése érdekében teszik), mert objektív igazságokon nem kell vitatkozni. Az úgy van és kész. Azért objektív. Ezeket az embereket nem érdeklik a bizonyítékok. A logika egyszerű: objektíve igaz a tétel, ellene nem létezhet bizonyíték, ami annak látszik, az hazugság, csalás, ármány. Imre, az emberek nagy többségben a te igazságodat nem érhetik el. Mert ahhoz bizonyítékokat kellene áttekinteniük és értékelniük. De ez nincs benne az „episztemológiájukban”.

Ezek miatt az egyetlen megoldásnak azt tartom, ha az új nemzedékek már nem ezt az episztemológiát konstruálják meg magukban. Hanem valami olyasmit, ami közös az általad és az általam vallott nézetekben. Ha lehetne egy apró kérésem: a nagyon jól alátámasztott állításokat ne nevezzük objektíve igazaknak 😊