Hetven lettem. Egy kicsit
megijedtem. No nem az öregedéstől, az egy jó ideje tart már, hanem attól, hogy
meg van pakolva a winchesterem írásokkal, amelyek nagy többségét még nem
olvasta senki, és ha én hamarosan nem adom közre őket, akkor talán nem is fogja
soha.
Miért baj ez, kérdezhetné bárki.
Sokan vannak így: írnak ezt-azt életükben, saját véleményük szerint sem annyira
színvonalasak, hogy kiadók gondozásba vegyék és „hivatalosan” megjelentessék,
végül is nem történik velük semmi. Iszonyú nagyképűségemben azt gondolom, hogy
a winchestremen „porosodó” írások között lehet olyan, amely mégiscsak érdekes
lehet egyes emberek számára. Ezért elhatároztam, hogy valamilyen módon ezeket
az írásokat közreadom.
Miért nem folyóiratokban,
tanulmánykötetekben, monográfiákban? Most már így hetvenévesen nem kezdek el
kiadóknál kilincselni. Egyes írásokkal kapcsolatban megtehettem volna, sőt,
volt is olyan, amellyel megtettem, és valójában a kiadó ki is adta volna a
könyvet. Mégsem adtam oda. Hogy miért, azt egészen pontosan nem tudom
megmondani. Talán azért, mert nem akartam vállalni, hogy egy szokatlan tartalmú
és szokatlan szerkezetű, a hazai íratlan publikációs szabályokat több ponton
sértő művet jelentessek meg. De lehet, hogy féltem. A könyvben (kíváncsi vagyok,
az olvasók észreveszik-e majd, melyik lesz az, előre nem fogom elárulni) olyan
sok mindennek mentem neki, már magam is kételkedtem benne, hogy amit leírtam,
az megállja a helyét. Aztán voltak olyan írások, amelyeknek a tartalma – még
most is félve írom le – valójában filozófia volt, és máig megmaradt bennem a
félsz: hogy jövök én ehhez! Nem vagyok képzett filozófus, nincs meg mindaz
bennem, amit e hivatás művelői a „bölcsőtől” hoznak magukkal, csak messziről
ugatom az egészet. Még csak eredeti bölcsész sem vagyok, csak botcsinálta. Ráadásul
minden nagyon összetett kérdés vizsgálgatása során makacsul követtem egy elvet,
ami szerintem csak az én számomra szimpatikus az egész világon: ha
lehetetlennek látszott megszerezni azt a háttértudást, ami az „igazi szakembereknek”,
és nem az olyan műkedvelőknek, mint én, rendelkezésükre áll, akkor fütyültem a
szakirodalomra, arra, hogy nálam sokkal okosabb emberek mit mondtak az adott
témában, és célul tűztem ki, hogy saját naiv elképzeléseimet megfogalmazzam.
Rettegtem attól, hogy a szakirodalom részletes tanulmányozása kiölhet belőlem
akár zseniális gondolatokat. Persze egyáltalán nem biztos, hogy e módszer
alkalmazása során sikerült akárcsak egyetlen zseniális gondolat megfogalmazása.
Soha nem tudtam azonosulni a
világban és ma már hazánkban is meghatározóvá vált, a tudományos munkával
kapcsolatos úgymond korszerű szemlélettel. Pontosabban sok mindent elfogadtam
belőle, mégsem váltam a hívévé, nem követtem. E gondolkodásmód szerint, ha arra
adod a fejed, hogy tudós légy, állj be a tudományos eredményeket, méghozzá
lehetőleg nagyon nagy arányban empirikus kutatási eredményeket produkálók
sorába, másold azt, amit ők tesznek, találj ki újabb és újabb vizsgálatokat,
végezd el őket úgy, ahogyan azt a szakma ma megköveteli, csináld meg a
doktorit, publikálj, publikálj, publikálj, adj elő konferenciákon, egyre
magasabb szintű folyóiratokban publikálj, csináld meg a nagydoktorit, és ha
eljutsz odáig (miközben tovább publikálsz és publikálsz és publikálsz), legyél
akadémikus. Valamikor én is vágytam valami hasonlóra, pontosabban arra, amit
közben meg lehet alkotni, fel lehet fedezni, mert azt hittem, hogy az igazából
a fontos, a többi csak forma. Aztán rájöttem, hogy a saját szakmánkban
(pedagógia) is egyre erősebben érvényesülnek a formák, de valahogy hiányoznak a
felfedezések, a nagy gondolatok. Láttam egy idő után, amikor már alaposabban
ismertem a hátterét, hogy teljesen hibás kutatási paradigmákkal, régen lejárt
tudományelméleti hozzáállással, érdektelen kutatásokkal lehet doktorit, nagydoktorit
csinálni, láttam, hogy kollégáim kínkeservvel helyezik el nevesebb
szakfolyóiratokba a tanulmányaikat, hogy aztán itthon ezért learathassák a
babérokat, megszerezzék a kellő pontszámokat a habitusvizsgálatokhoz, hogy
végre nagydoktorok lehessenek.
Most persze mondhatnám azt, hogy
ettől elment a kedvem, ebbe a versenybe én nem akartam beszállni, de ez nem
lenne igaz. Próbáltam is, igaz, nem nagy meggyőződéssel, még olyankor, amikor a
lehetőségek igencsak szűkösek voltak. A kudarcokról nyilván elsősorban én
tehettem, nem voltam kellően törtető, nem járt állandóan azon az eszem, hogy
hol van egy kis rés, ahol be lehet bújni. És nyilván gondolat sem volt annyi, a
bennem lévő ígéret sem volt annyi, hogy ezek a kísérletek sikeresebbek legyenek.
Mindig nagy kétségeim voltak. Eléggé jól tudom én ezt? Minden rendben van
gondolatilag ezen a területen? És egyre másra találtam meg azokat a
területeket, amelyeken nagyon nem volt rendben sok minden. Előbb a
természettudományos nevelést, aztán a tanulást, ezzel párhuzamosan az oktatási
egyenlőtlenségek értelmezését, és legutóbb a pedagógiai mérések kérdését együtt
a neveléstudományi kutatásokban zajló kvalitatív kontra kvantitatív álvitával.
Nekem ezeken a területeken tanulnom kellett. Fontosabbnak tartottam, hogy
megértsek valamilyen fontos összefüggést, semmint megírjam kétszázötvenedik
publikációmat megint valamely érdektelen kérdésről azzal kapcsolatban, hogy A
jelenség hogyan függ össze B jelenséggel.
Nincs bennem semmilyen
felsőbbrendűségi érzés, én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Én sem
produkáltam egyetlen komolyabb felfedezést sem, csak néhány értelmezéssel,
fogalomgubancok kibogozásával tudtam talán valamivel hozzájárulni a hazai
pedagógia fejlődéséhez. Mások érdektelen empirikus kutatásokkal (egyet-kettőt
magam is kiizzadtam magamból).
Úgyhogy a mostantól közreadandó
írásokat nem tudományos teljesítményekként tárom a közönség elé. Arról sincs
szó, hogy valamifajta sértettségből kiindulva cselekszem így (nincs is okom rá,
a pályámon inkább felülértékeltek a kollégáim). Annyi szándékom azért van, hogy
szeretnék biztatni az alaposabb elméleti elemzésekre. A tudományos pályákon
való előre jutást szolgáló számtalan empirikus kutatásnak a mi szakmánkban
nagyon sokszor rendkívül gyengék az elméleti alapjai. Vannak sokan, akik
számára ez „ideológia”, nem becsülik sokra az elméleteket magukat, ők azok,
akik doktori dolgozatokban, publikációkban az elméleti háttér vizsgálatát azzal
intézik el, hogy leírják, „ki mit mondott” (és még ebben is kiemelve a legtöbbször
az empirikus kutatási eredményeket). Elméletek mélyebb elemzésére, az elméletek
„vitájának” bemutatására nem nagyon kerül sor, a háttér csak lebeg a kőkemény
eredményeket soroló empirikus kutatás leírása előtt, hogy egy jólfejlett
képzavarral éljek.
Az írásokat a blogomon teszem
közzé. Pontosabban a blogomra mindig csak egy előszót, egy figyelemfelhívást
írok, nagyon röviden jelzem a tartalmat, de maga az írás a Google Drive-on
lesz, a blogomon (itt) megadott linkeken lesznek elérhetők a PDF fájlok. Aztán
persze nagyon szívesen veszem, ha kommentek születnek, itt a blogon, legalább
én is le tudom majd mérni, hogy egyáltalán elolvasta-e valaki azt, amit írtam.
Terveim szerint havonta egy, maximum kettő írást fogok közölni. Majd látható
lesz, hogy sokféle írás jelenik meg, lesz benne hosszú könyv, rövidebb könyv,
terjedelmes tanulmány, normál hosszúságú tanulmány, és lesz egészen rövidke
írás is. A sorrendet még nem tudom, nincs is elképzelésem rá, hogy milyen
rendezést fogok alkalmazni, lehet, hogy a sorrendben nem lesz semmilyen
koncepció.
Az írások nagy része
így-úgy-amúgy kapcsolódik a pedagógiához, ott is elsősorban a tanulás, az
esélyegyenlőtlenség, a pedagógiai mérés és a természettudományos nevelés
kérdéseihez. De lesz más is, az eltelt évtizedekben írtam néhány szöveget
olyasmikről, amik nem igazán pedagógiaiak, de be kell vallanom, hogy még ezek
esetében is valamilyen pedagógiai jelenség, gondolat, ellentmondás indukálta az
írás létrejöttét, csak ez nem nagyon látszik.
* * *
Közben eldöntöttem, melyik írás
legyen az első. Ezt fejeztem be utoljára, a legfrissebbet adom közre először.
Azért, mert nagyon aktuális. Arról írtam egy tanulmányt, mi köze van a
pedagógiának a magyarországi országgyűlési választásokhoz. Ezt biztosan nem
jelentetné meg egyetlen folyóirat sem. Egy elméletet mutatok be azzal
kapcsolatban, hogy milyen stabil tudásrendszerek, naiv, személyes elméletek
épülnek fel az emberekben a körülöttük zajló politikai, közéleti jelenségek
értelmezésére, előrejelzésére és a saját ilyen irányú cselekvéseik
irányítására. Azt állítom (és érvelek mellette), hogy ez az, ami meghatározza
az emberek választási magatartását. Elméletemből az következik, hogy lehetett
volna a választási rendszer sokkal demokratikusabb, lehetett volna
kiegyenlített a média, költhetett volna a Fidesz csak annyi pénzt a választási
küzdelemben, amennyi nem sértett volna szabályt, sőt, még az ellenzéki kampány
is lehetett volna hibamentes, akkor is a Fidesz nyert volna. Mert nem ezeken
múlott. Az emberekben stabilan, generációról generációra újratermelődően,
legföljebb lassan változva meglévő személyes elméletek a társadalomról, a
politikáról, a hatalomról, a demokráciáról határozták meg (és határozzák meg
2010 óta), kinek adják a voksukat. Márpedig ma Magyarországon – minden erre
utal – a Fidesz politikájával és társadalomról való gondolkodásmódjával jó
barátságban lévő, autoriter elképzelések uralkodnak a választók többségében. És
itt lehet érdekes a pedagógia szerepe.
Mint látható, már elsőnek egy
olyan írás jelenik meg, amely belekontárkodik egy másik szakma, egy másik
tudomány, a politológia dolgába. Ez a későbbiekben is sokszor meg fog történni
más szakmákkal, más tudományokkal, ezt megígérhetem.
A tanulmány innen tölthető le.
Szívesen veszem a kommenteket
magára a vállalkozásra is és az elsőnek felajánlott olvasmányra is.
Nahalka István