2014. augusztus 12., kedd

Elmélet és gyakorlat távolsága - realitás vagy süketelés?



Megjelent az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) honlapján egy tanulmány „Reflektív pedagógus – reflektív gyakorlat” címmel (http://www.ofi.hu/publikacio/reflektiv-pedagogus-reflektiv-gyakorlat). Szerzője Hunya Márta, akit én kiváló szakembernek tartok, és a tanulmány is színvonalas, informatív, szakmailag szinte kifogástalan. Van benne azonban egy érdekes rész, ami további elemzésre érdemes, amiben vitám is lenne a szerzővel.

A tanulmány maga – ahogy a címe is mutatja – a pedagógiai reflexióról szól, elemző, elméleti alapokat is tisztázó, de gyakorlati megfontolásokat is tartalmazó írás. A reflektivitás fontos szakmai kérdéssé vált az utóbbi években. Nem is kell nekem most és itt semmit sem írnom, kiváló elemzések jelentek meg erről, például Szivák Judittól, de maga a szóban lévő írás is ilyen. Úgyhogy nézzük inkább az általam „kipécézett” inkriminált részt.

„A reflektív gondolkodás és magatartás a pedagógiai gyakorlatban akkor kezdődik, amikor a frissen végzett pedagógus gyakorlati tapasztalatai nem egyeznek a tanultakkal vagy a tanításról, tanulásról benne élő képpel, vagyis ha eltérés van az elmélet és a gyakorlat között. Ez a konfrontáció gyakran odáig vezet, hogy a pedagógus úgy gondolja, nagyon szép, amit tanult, csak éppen nem alkalmazható. A kezdő tanár esetében nagyon fontos és hasznos eszköz a reflektív napló, amelyben rögzítheti megfigyeléseit, s amelyeket aztán így megvitathat a mentorával vagy akár egy másik kezdő pedagógussal. A tapasztalatból kinövő tacit … tudás az idők során így explicitté válhat, azaz tudatosulhat, az elméleti és a tapasztalati tudás közötti szakadék lassan szűkülni kezd. (A reflektív napló egyben a reflektív magatartás bizonyítéka is.)”

Hunya Márta ezt követően Schöntől, a pedagóguskutatás egyik kiválóságától idéz:

„Problémát jelenthet például a biztonságos, pozitív tanulási környezet megteremtése, ami elméletben nagyon jól hangzik. A gyakorlatban azonban kísérletezni kell az adaptációval: próbálkozások vezetnek el az elmélet gyakorlati alkalmazásáig.”

Azért akadt meg a szemem ezen a részleten, mert egy régi, mindig újra és újra fellángoló vita – de mit beszélek, Magyarországon gyakorlatilag nincsenek pedagógiai viták, inkább kölcsönös vádaskodások – témája. Az elmélet és a gyakorlat viszonyáról van szó. Időnként (sokak szerint mindig, még többek szerint törvényszerűen és kikerülhetetlenül) ellentmondanak egymásnak, jelentős távolságra vannak egymástól, az elmélet és a gyakorlat között – állítólag – szakadék tátong. Magam az erre a helyzetre vonatkozó megfontolások igen nagy részét mindig rendkívül felszínesnek, szakmaiatlannak tartottam. Hunya Márta írása most módot ad rá, hogy „kiöntsem a szívem” ebben az ügyben.

Az idézett gondolat elénk vetít egy gyakorlati szituációt, amikor is a kezdő pedagógus problémákkal találja magát szemben, a korábban a felsőoktatásban tanultak és a gyakorlat, amit tapasztal, ahogy próbálja megoldani napi feladatait, valahogy nem illenek össze. A tapasztalatok nem egyeznek a tanultakkal – Hunya Márta egészen pontosan ezt írja. Első megjegyzésem, hogy nem is egyezhetnek, hiszen az egyik egy tanult ismeretrendszer, a másik meg tapasztalat, másfajta „dolgok”, egyezésük kizárt. De esküszöm, nem nyelvészkedni akarok, és az álhülyét sem akarom eljátszani, tudom én, hogy a leírtak azt jelentik, hogy amit a tanultak alapján megtervezett a kezdő pedagógus, mint tanítási-tanulási folyamat, az nem jött be, az elméletben megtanult kategóriák alkalmazása nem sikeres, az egyetemi, főiskolai tananyag szerint joggal elvárt hatások nem érvényesültek, pedig a gyakornok igyekezett mindent úgy csinálni, ahogyan azt tanulta. Ebben az értelemben van tehát „szakadék” az elmélet és a gyakorlat között.

Tényleg ebben az értelemben? A Schön idézet eligazít bennünket azzal kapcsolatban, hogy Schön maga, illetve Hunya Márta hogyan értelmezik ezt a problémát. Azt vesszük észre, ha alaposabban elolvassuk Schön szavait, hogy itt valami egészen másról van szó. Arról, hogy van a háttérben a felsőoktatásban tanult elmélet (a példa: a biztonságos, pozitív tanulási környezet megteremtése), de ez csak elmélet, a pedagógusnak még a próbálkozások lehetőségét is kihasználva adaptálnia kell ezt az elméletet, és majd fokozatosan fog kialakulni a megfelelő gyakorlata, ami elvezet az elmélet (most már valódi) alkalmazásához. Az én fő bajom ezzel az, hogy ha van is ilyen szituáció, a reflexiót igénylő helyzeteknek a többsége nem ebbe a kategóriába tartozik.

A Schön idézet szerinti helyzetben úgy van ellentmondás az elmélet és a gyakorlat között, hogy a még tapasztalatlan pedagógus nem kellően kiforrott gyakorlati megoldásokat alkalmaz, nem tisztultak még le a mechanizmusok, nem ment végbe még egy olyan tanulási folyamat, amely a pedagógus tevékenységét, mondjuk ki: a megfelelő kompetenciáit az elméleti háttérben leírt, átfogó feladatok végrehajtására alkalmassá teszi. Éppen a reflektivitás az a tevékenység, amely segítségével ez az adaptálódás végbe mehet.

Vagyis arról van szó, hogy a Schön-Hunya szituációkban a gyakorlatot kell közelíteni az elmélethez. Az elmélettel minden rendben van, csak hát a módszerek, a gyakorlati tevékenység nincs még a megfelelő színvonalon.

Nem állítom, hogy nincs ilyen helyzet is, biztosan van, de úgy vélem, nem ez a tipikus. És a szerintem nagyobb számban előforduló esetek jóval összetettebbek, és a velük kapcsolatos problémák is nehezebben megoldhatók.

Először is, nagyon fontos hogy differenciáltan értelmezzük, hogy miről van szó akkor, amikor elméletről beszélünk. Mert egyrészt van az, amit a felsőoktatásban tanítottak, és van az, ami a gyakornok fejében él, a saját személyes pedagógiai elmélete. Ezt Hunya Márta is megjegyzi, a fenti idézetben szó van nem csak a pedagógusképzést jellemző elméleti alapokról, hanem a tanításról, a tanulásról a fiatal pedagógusban élő képről is. Természetesen, ha ellentmondásról beszélünk, akkor magában a gyakorlatban csakis az utóbbi, a gyakornok saját, személyes pedagógiai világlátása lehet az, ami ebben a konfliktusban szerepet kap. Hogy a tanított és a tanult pedagógiai világkép milyen viszonyban állnak egymással, az természetesen egy nagyon fontos (gyakorlati!) kérdés, de mostani témánk szempontjából irreleváns.

Így már kritikusan viszonyulhatunk ahhoz a Schön idézetben megjelenő implicit gondolathoz, hogy az elmélet eleve helyes. Nem szeretnék most belebonyolódni annak a kérdésnek a vitatásába, hogy mitől helyes egy elmélet, és egyáltalán lehet-e ilyet egy elméletről állítani. Annyi az érdekes a számunkra, hogy a gyakornokok fejében mindenféle pedagógiai elképzelések lehetnek, ezek között – már egy fiatal esetében is – vegyesen lehetnek olyanok, amelyek az adott szituációban (a gyakornok feladatai tekintetében) adaptívak, és olyanok, amelyek kevésbé azok.

Kezdek nagyon elvontan fogalmazni, és félek, hogy így nem lesz érthető a mondanivalóm. Ezért most az egyik lehetséges kialakuló szituáció-típusra írok egy példát. Tegyük fel, hogy a fiatal pedagógus „fejébe verték” az egyetemen, főiskolán, hogy rendkívül fontos a tanulási folyamat kooperatív jellege, sokszor érdemes szervezni kiscsoportos és páros munkát. Tegyük fel azt is, hogy pedagógiai tanulmányai során a gyakornok megtanult konkrét módszereket is a kooperativitás érvényesítésére, a gyerekek közötti együttműködés szervezésére. Ismeri, mondjuk, a kiscsoportos tevékenység csínját-bínját, a gyakorlatokon, majd a tanítási gyakorlaton, illetve a hosszú gyakorlaton elég jól megtanulta ezek technikai kivitelezését. Ám tegyük fel azt is – és itt ez lesz a lényeg –, hogy gyakornokunk a pedagógiai világlátásának legmélyén – talán még nem is tudatosult ez benne – nem ért egyet a kooperativitás érvényesítésével. Fejében nem egy olyan elmélet van, amely megfelelne egy következetes kooperativitásra épülő tanítási gyakorlatnak. Azért szervez mégis csoport- és páros munkát, mert az a képzet él benne, hogy valami miatt ezt tartják korszerűnek, és ráadásul olvasta a pedagógus minősítési rendszer anyagait, és azokban is mindenhol ezt látta. Két év múlva értékelik a munkáját, ettől függ majd, hogy pedagógus 1. kategóriába léphet-e, igazán komoly késztetések is élnek benne arra, hogy – legbelső meggyőződése ellenére – szervezzen csoport- és páros munkákat.

Ez egy ellentmondásos helyzet, amiben kódolva van a kudarc. Ha nem is tudjuk egészen pontosan leírni, hogy milyen mechanizmusok működnek az ilyen helyzetekben, de szinte száz százalék az esély arra, hogy nem sikerül majd elérni a kitűzött célokat. Igen ám, de ez a helyzet tökéletesen más, mint amit Hunya Márta feltételez, és amiről a Schön idézet is szól. Ha a Schön által elképzelt mechanizmus működik (egyébként valóban működik, azt hiszem, nagyon sokszor), akkor tényleg arról lesz szó, hogy a gyakornok tevékenysége, az általa alkalmazott módszerek lassan idomulni fognak ahhoz a bizonyos mély elképzelésrendszerhez, amelyben nincs helye a kooperativitásnak. Nagy valószínűséggel használhatja pedagógusunk a saját régi, közoktatásbeli emlékeit, vagy ahogyan az egyetemen, főiskolán (jó esetben nem a pedagógiai tantárgyakban) tanították. „Helyre áll a rend” – vagyis az egyetemi, főiskolai kisiklás után (már majdnem elsajátította egy korszerűnek mondott pedagógia alapelveit, elméletét) újból azt tarthatja tanításnak, amit valójában mélyen annak gondol, és azt teheti, amit számtalanszor átélt, ami szinte a zsigereiben van, mint implicit pedagógiai tudás. Én úgy vélem, hogy ez a fajta „adaptáció” (nem is tudom, miért tettem idézőjelek közé, ez tényleg adaptáció) sokkal gyakoribb, mint a másik.

A Schön-féle leírásban egyébként sem érthető, hogy miért a gyakorlatban (már pedagógusként, igaz, gyakornokként dolgozva), és miért valamilyen tapasztalati tanulás keretében kell közelíteni a gyakorlatot az elmélethez. Elvileg – hangsúlyozom, elvileg! – a gyakornok a diploma megszerzése után nem pusztán egy elméleti tudással rendelkezik, hanem megtanult számos módszert, megtanulta, mit tegyen a tipikus pedagógiai szituációkban, és ahogy az előbb írtam, legalább háromféle gyakorlat keretében már akár jelentős kompetenciafejlődésen is keresztül mehetett. Na, jó, van ezzel azért két probléma: (1) a friss diplomások akár jelentős mértékben eltérhetnek egymástól elméleti és gyakorlati felkészültségüket illetően, (2) természetesen a tanulási folyamat a „valódi” munkavégzés elkezdése után is folytatódik, a friss diplomás pedagógus (a gyakornok) még nem kész tanár, egyébként soha életében nem is lesz az, mert olyan nincs. Van nyilván tanulás, és nagyon valószínű, hogy a felsőoktatásból az átlagnál gyengébb tudással kikerülőknek nagyobb szükségük van rá. És az is igaz lehet, hogy a kezdő pedagógusok esetében ezek a tanulási folyamatok intenzívebbek, mint az idősebbeknél. De az semmiképpen nem tűnik a helyzet adaptív leírásának, hogy a fiatal pedagógus a felsőoktatásban megtanult elméletet már a praxisban „tölti ki” módszertani tartalommal.

És ráadásul – így ír erről Hunya Márta – itt valamifajta tapasztalati tanulásról van szó. A tapasztalatok felhalmoznak egy tacit tudásrendszert, ami aztán explicitté válik. Ebben magam egyáltalán nem hiszek, a modern pedagógiai, pszichológiai tanulásfelfogás keretei között nem értelmezhetők ilyen folyamatok. A tapasztalatok is konstruáltak, meglévő tudásunk, elméleteink szervezik e tapasztalatokat, amik így nem lesznek objektívek. Tacit és explicit eredményei egyaránt vannak ennek a folyamatnak. Tehát az előzetes tudás, a konstruálásban meghatározó szerepet játszó személyes elméletek a fontosak e tanulási folyamatban, vagyis a példánk esetében a gyakornok modern pedagógiai elképzelésekkel nem kompatibilis elméletei.

És itt jön a reflexió értelmezésének az a „csavarja”, ami ritkán szerepel a leírásokban, és Hunya Márta sem elemzi. A pedagógus – ezt mindenki, aki ilyesmivel foglalkozik vallja – egész életében egy nagy tanulási folyamatban vesz részt, és kétségtelen, hogy ennek meghatározó része az önreflexió. Az önreflexió nem más – talán kicsit furcsa lesz megfogalmazás – mint a tanulás önértékelése, ami – ha konstruktivista módon gondolkodunk – a tanulási folyamat alapvető összetevője. Csak azt tudjuk igazán mélyen, tartalmasan megtanulni, amiről azt gondoljuk, hogy adaptív a számunkra, és az önreflexió valójában éppen arról szolgáltat információt, persze ha kellően alapos és mély, hogy a gyakorlati feladataink ellátása közben működő tudásunk mennyire adaptív. De a tudást a komplexitásában kell vizsgálni. Az önreflexió során ítélhetem az alapvető elképzeléseimet (elméleteimet) is nem kellően adaptívnak, de lehet, hogy arra a következtetésre jutok, hogy az alapelvek, amikből kiindulok, megfelelőek, csak a realizálásuk érdekében bevetett eljárásokkal, esetleg más eszközi elemekkel vannak problémák (kommunikáció, viselkedés, stb.). A pedagógiai reflexió szakirodalmában nagyon sokszor csak erről az utóbbiról esik szó. Ahogy példabeli gyakornokunk is gondolkodhat úgy, hogy valójában az ő hagyományos alapelveken nyugvó elképzelései (szemben azokkal, amelyeket pedagógiai tanulmányai során sajátított el) az igazán megfelelők, csak ez a „szórakozás”, „játszadozás” a csoportmunkával, páros munkával, és hasonlókkal azok, amik inadekvátak az általa birtokolt elmélet gyakorlatba való átvitele során.

Hogy miképpen kell „önreflektálni” úgy, hogy a hasonló problémák felismerhetők legyenek, azt természetesen nem könnyű megmondani. Ha a pedagógus nem nyitott új elképzelések elsajátítására, vagyis nincs remény arra, hogy fogalmi váltás menjen benne végig, akkor pestiesen: megette a fene az egészet. Ezek a pedagógusok azok, akik végül összhangba hozzák legmélyebb elképzeléseiket és gyakorlatukat, ez egy hagyományos pedagógiai paradigmarendszernek felel majd meg, amivel – erről azért ne legyen kétségünk – még ma is el lehet lenni számos szituációban. Még az önreflexió is működni fog: ez a pedagógus akár folyamatosan vizsgálhatja felül, hogy alkalmazott módszerei, a kommunikációja, a bevetett eszközök, és a tanítás számos más eleme kellően megfelelnek-e annak az elgondolásrendszernek, amely igen stabilan létezik benne. Ez az önreflexió akár még olyan finomhangolt hagyományos pedagógusi munkára is ösztönözheti, amely sok más pedagógusnál hatékonyabb tevékenység kialakítását eredményezheti. Ismerünk a tanítványaik által zseniálisnak tartott, mélységesen tisztelt, és a formális eredmények szempontjából valóban hatékonyan működő „nagy pedagógusokat”, akik egyáltalán nem modern pedagógiát művelnek. Azon jót vitatkozhatnánk, hogy vajon ilyenből kellene rendkívül sok, vagy mégiscsak minden erőfeszítést arra kellene fordítani, hogy minden pedagógus a korszerűnek tartott pedagógiát képviselje és gyakorolja.

Azt hiszem, engem a pedagógiai reflexió témájában továbbra is az érdekel a legjobban, hogy válhatnak-e a pedagógusok alkalmassá arra, hogy a reflexió keretei között feltegyenek maguk számára – jóllehet adott pillanatban kellemetlen, ám mégis nagyon fontos – kérdéseket az alapvető pedagógiai elképzeléseik, elméleteik milyenségével, adaptivitásával kapcsolatban. Az elmélet és a gyakorlat távolságáról meg egy radikális állítást had fogalmazzak meg (de jogosnak tartom, azért írom le): Az emberek a belső elképzeléseik, elméleteik alapján cselekszenek, ezért valójában a gyakorlat és az azt meghatározó elképzelések között hosszabb távon nem lehetnek jelentős távolságok. Időlegesen lehet ilyen, de belső mechanizmusaink az ilyen ellentmondásokat igencsak eredményesen tudják tompítani. Most már csak az a kérdés, hogy ha arra van szükség, akkor az ellentmondások megszüntetése érdekében hajlandók vagyunk-e alapvető elméleti elképzeléseinket felülvizsgálni.